Erdők s szívem magánya, hegyek és lélek kínjai és te, az élet és bibliája, a szárnyas botanika, világunkat és magam kegyetlen iskolába vertek tanulni és tanítani. Telt tükrötök nem erdőt és hegyet, de azt, amit a zöld s a kő – hallgatni a szívet időben és sziklán át is csillagot s amit e végtelen és zenit biztos metszése adott, e szög fokán új templomot! És oltárán kiosztani, akár a kenyeret ez érzékeny tudást, mint lényegét a fény, mint az új napot…
Egy hang: – A sorsa ellen senki sem tehet?!… Hiába kéred… Sosem engedett. Csak a magáét… S ez lenne az a rend, amelyik munkál mindenek helyett?! –
Egy másik: – Tettél-e, hogy e ház s a vad berek?… S szóltál-e néki?… Te!… Mások helyett?… Hitted csak, kegyetlen építve tovább magadban Azt, mi nincs is odaát…
A nemzet és emberiség: ennyi az én hazám! S mert hús és mag együtt gyümölcs minden gyökérnevelte fán, hát lelket és tettet is te adj, mert csontom és testem is te vagy.
Kies liget. A levegője friss. Láncot csörget az öreg csónakos és ladikot bocsát a néma tóra. Tánccal, zenével hív az esti óra s hajnalba már - csiklandozós nagyon - új zene veri furcsa ablakom. Oly idegen az ágy, a gyertya, szék, repedt tükör. A függöny furcsakék. Távol a fák között egy tarka bolt áll, messzire fénylik ferde bábuja. Emlékpohár, síp, gyöngy, göröggyufa. Vörös karbolpor rossz kanálisoknál. Kiérdemült, olcsó romantika.
De ősz felé, jaj ősz felé, de bús itt. Az erdő fáj. Ledobja koszorúit s üres lesz a sok ócska kalyiba. A tó, a tó is őszi ködbe búvik és döng a szúnyog az ablakszitán, picike, véres, cincogó cigány. A nyár kísért. Munkálkodik a pók, a kikötőbe pállnak a hajók, s a fürdőházba kikukucskál árván a rozoga zuhanyból egy szivárvány. Az esti parkon kertel a halál. A tó körül láz, békanyál...
És azután a híves, holdas esték. Itten nyaral az ínség és betegség alélt napon, vénasszonyok nyarán. Sok béna aggot párnaszékbe tolnak s tengő raja a vénkisasszonyoknak az árva nyártól búcsúzik talán. Az őszi vendéglőn szegény idillek. Egy álmos úr. Előtte sör, szalámi. A sánta pincér piszkos frakkban illeg s a kutya nem győz a falatra várni. Késői évad. A szobák is olcsók. Egy bús öreg motozgat este itt a part körül és megmeri a korsót s a tóból télre gyógyulást merít.
A tó, a tó! az eleven poézis, fölötte az ég - s összefoly a két víz - egymásbaolvad - tág gyerekszemekkel föl-fölmeredve nézem néma reggel. A tó, a tó! a messzeség! hahó, a messzeségbe elvisz egy hajó, ó, álom, áldás, szívdobogtató tündéri titkok tükre, tiszta tó, tündéri tó! Az ég is mint a tó, kék habja oly sejtelmesen inog. Gyakran keresek rajt egy illanó, tovább libegő, lenge ladikot.
Kedves rossz, csak azt kérem tőled, hogy ne szeress, és minél előbb hagyjál el, ne szorongasd a gyomromat, a torkomat, a szívemet, ne gyere utánam a konyhába, a fürdőszobába, ne feküdj mellém az ágyba, ne legyél a férjem, a feleségem, a testvérem, a kislányom, a kisfiam, egyszerűen: menj el.
Kedves rossz, én többé nem akarlak, már lemondtam rólad váláskor, csak a gyerekek maradjanak, de téged vihet, jó, te mégis mellettem döntöttél, de erre nem kértelek, azt mondtad, veled nem vagyok egyedül, mert te mindig mellettem, mert te mindig a nyomomban, mert te segítesz a gáznál, a mosogatónál, a felmosásban, de én ezt nem akarom, arra kérlek, hogy most már hagyjál el.
Tudom, hogy sehová nem mehetsz, mert senki nem szeret, nincs rokonod, nem fogad be senki sem, tudom, hogy hajléktalan leszel, ott fogsz fagyoskodni az utcán, még karácsonykor is, éjjel, de vannak rendes emberek, adnak ruhát és enned, és vannak olyan szervezetek, ahol nem nézik, milyen vagy, akkor is segítenek, ha te vagy, és mindenki tudja, hogy semmit nem érdemelsz. Mert ők általában szeretnek, nem az egyes embert. Elvisznek szállóra, és ott mellé szegődhetsz valakinek, esetleg annak, aki behozott, és akkor hazamehetsz vele, és ott megint jó körülmények között élhetsz, megkeserítheted valaki sorsát, de engem, kérlek, hagyjál el.
Mindent elvihetsz, forint van a felső fiókban, euró a középsőben, van egy pár gyűrű, családi ékszer, sokat érnek, bármit elvihetsz, hívjál költöztetőket, nem bánom, de ha elmész, talán még lesz néhány szép évem, megérdemlem, olyan sokáig szolgáltalak téged, kedves rossz, csak arra kérlek, hogy menj el, először és utoljára, de végleg.
—Fontos, hogy azt is ki tudjuk mondani, amiben nem vagyunk képesek hinni!—-
Varga János
Nem hiszek
Nem hiszek a politika szép ígéretében! Nem hiszek a híradások tényszerűségében! Nem hiszek a hitszónokok tiszta erkölcsében! Nem hiszek az egyneműek forró szerelmében!
Nem hiszek a bábkatonák dicső győzelmében! Nem hiszek a dúsgazdagok véres békéjében! Nem hiszek a pénzzel írott világ törvényében Nem hiszek a kivagyiság hazug eszméjében!
Nem hiszek az emberiség önhitt rendszerében! Nem hiszek az értelmetlen élet értelmében! Nem hiszek a végtelenség végtelenségében! Nem hiszek a létezésünk véletlenségében!
————-
Varga János
Én hiszek
Én hiszek a holtig tartó örök szerelemben! Én hiszek a mértékadó józan becsületben! Én hiszek a láthatatlan óvó szeretetben! Én hiszek a megnyugtató otthon melegében!
Én hiszek a derék munka fáradt örömében! Én hiszek az időben jött égi segítségben! Én hiszek a vad természet szelíd termésében! Én hiszek az irodalom csodás erejében!
Én hiszek a gyógyító csend egyszerűségében! Én hiszek az ismeretlen felfedezésében! Én hiszek a történetek sorsszerűségében! Én hiszek a család, Isten, haza szentségében!
Tudom, hogy vagy, tekinteted s óvó kezeid érzem fölöttem hol lennék már, – ha nem őriznél – a sok rossz miatt, mi elmaradt mögöttem.
Voltak mélységek, az eget sem láttam, és nyúlt egy kéz értem, hogy kisegítsen, véget érni nemakaró sötétség… de fénysugár jött, mikor már nem reméltem.
Én nem tudok “haláltmegvetőn” élni, félek, s féltem minden szerettemet, de nem csak élőlényt. Erdőt, kórót, virágot, e rémisztő és gyönyörű világot.
Kint hó van, csend és a szívemben már ünnepekre készülődöm, számot vetek az elmúlt évvel, s reménykedve azon tűnődöm,
Te tudod azt, mit is kívánok: hogy legyen a lelkemben béke, csak szeretet sugározzon, mint fenyőnkön a gyertyák fénye.
Így nem őrizte kincseit a gazdag, nyár illatát búsongó, szőke kazlak, nap színeit üvegbe zárt gyümölcs, sok tudományát vén zsugori bölcs – mint téged rejtelek, őrizlek én, mindent, mi tiéd volt és most enyém: Papírlapot, melyen kezed nyoma, pillantásod, mely rólam szállt tova, egy mondatot, amely tetszett neked, dallamocskát, mit dúdoltam veled, egy virágot, melyhez hozzáért arcod, mozdulatod, ahogy fejed lehajtod, s még mennyi mindent. Oly szegény a szó mondani, írni, mily boldogító, hogy kincsem van, és ez a kincs te vagy, hogy áradó örömöm titka vagy, s mert bennem élsz, minden baj elkerül. És gazdag vagyok, mérhetetlenül.
Jó ez a csend, mintha ölelnél, szólnál: na mondd, mi újság?
Pedig Te pontosan tudod. Akkor is, ha rég beszélgettünk. Beszélgettünk? Én mondtam, Te hallgattál. Mindig így van.
Kérlek add, hogy egyszer ez fordítva legyen, Te beszélj, én legyek hallgatag!
Legyek ugyanolyan türelmes, ki megért, legyek akár egy gyermek, aki az anyjához szalad, ki még nem ismer, úgy szabad. (Mert tudja, védelmezed, mint pálmafát a nap.)
S ne az legyek, kinek meg kell találnia, mi elveszett, hiszen azt nem érzi, ahogy a csended szeret.
Lehet, játékszer vagyok – de ugyanakkor az ékSZERed, a vándorod: ilyen-olyan, mégis időnként “beszélgetünk”, Hozzád fordulok…
Egymásba fonódó korai órák késnek a véres hajnalok kivésett megszokás terheket ró rád kint a vak végzet andalog teádat kavarva nézed a mézben születő fények gyöngysorát egyedül ücsörögsz új útra készen érzed az évek szögnyomát múlandó képsorok húznak a ködbe hív az út hív a végtelen felemel a remény és forgat körbe ki szeret mindig védtelen indulni kéne de lassan kicsorbul a kísértés mint pengeél rozsdás bilincsed kajánul csikordul fonnyad a hit mi benned él tulajdonképpen nincs okod panaszra csak fáradt vagy így öt után kicsúszik kezedből nincs semmi haszna illúzió a vágy csupán.
Most mégis elmondom ezt neked. Mert ez épen a nehéz és fájó Titka a szerződésnek, hogy egyszer mindent oda kell adni És ez nem a barátság, nem a pénz, nem a csönd És a zübörgő vonatok sem, nem a tájak, ahová vittelek Magammal, egyre messzebb, és két nagy gyerekszemeddel Úgy néztél vissza már az életedre – ezerkilométeren át Mint falusi tájra a kalandor a vonatból. S kis bárányokat Láttál legelni ott, kis életeket és udvarias mosollyal Hagytuk elmúlni őket és mentünk az étkezőbe, vagy egy hotelbe Ó hány hotel, hány táj, hány ember, kedvesem! Mint az ideges Utazó szívén pénztárcája után, úgy nyúltam én is felijedt Mozdulattal utánad sokszor. És lassan mindent elmondtunk Egymásnak. És megtanultunk hallgatni. Néha este lett, S óriási árnyak estek közénk, vad fák árnyai. Így adtunk mindent oda De soha nem nyúltunk a szavakhoz, ugye szívem? Mert volt még valami Furcsa szemérem köztünk, a szavaink szemérme ez. Valami bonyolult Szüzesség volt ez még közöttünk, nem voltunk mi költők és nem jártunk A szavak közé, mert féltünk a szavaktól, mennyire féltünk tőlük. Ismertük, tudtuk őket! S hogy most mégis Ideadom neked, ezt, ezt a szegény, lerongyolt Szót, ezt a szót ez nálunk sok, ezért nyújtom ilyen Félve, s szikrája felrobban, s szemet vakít, mint a nagy, névtelen S leültünk mellé, mert sötét van és hideg: Szerelmesem.
Most mégis elmondom ezt neked. Mert egyszer Oda kell adni mindent, ez éppen a nehéz és fájó Titka a dolgoknak, ez az odaadás, ami csak egyszer Történik meg. És ez nem a csók, Nem a pénz, nem a csönd, nem a lámpa este És a zübörgő vonatok sem ez, sem a tájak, ahová vittelek Magammal egyre messzebb és két nagy gyermekszemeddel Úgy néztél már vissza az életedre – ezerkilométeren át – Mint falusi tájra a kalandor a vonatból. S kis bárányokat Láttál legelni ott, kis életeket és udvarias mosollyal Hagytad elmúlni őket s mentünk az étkezőbe vagy hotelbe – Ó, hány hotel, hány táj, hány ember, kedvesem! Mint az ideges Utazó szívén pénztárcája után, úgy nyúltam én is felijedt Mozdulattal utánad sokszor. És lassan mindent elmondtunk Egymásnak. És megtanultunk hallgatni. Néha este lett, Néha nem volt pénzünk. Így adtunk mindent oda, de soha Nem beszéltünk irodalomról, ugye szívem? Mert volt még valami Furcsa szemérem köztünk, a szavaink szemérme ez. Valami bonyolult Szüzesség volt ez közöttünk, nem voltunk mi költők és nem jártunk A szavak közé, mert féltünk a szavakról, mennyire Féltünk tőlük, ismertük, tudtuk őket. S hogy most mégis Ideadom neked, ezt, ezt a szót, ez nálunk sok, ezért nyújtom ilyen Félve és szikrája fellobban s szemet vakít, mint a nagy, névtelen Tüzek, amiket a természet gyújt oktalan éjszakákon s leülünk mellé, Mert sötét van és hideg: Szerelmesem.
Egyszer megérkeznek a tiszta szívűek akik mindenre „friss szóval” őszintén felelnek a ragyogó szemű mindent látók sima homlokukon lobogó hajukban fiatal testükben erő
ugyanazt akarják
el is érik mi oly régóta érik itt a szikrázó csendben
összetartva bátran nevetve
jönnek majd el az igaz emberek s mi majd remegve ritkult hajjal hajlott háttal gyanakodva nézzük őket „már vénülő” szemmel
