Szeretném, ha ide mindenki szabadon leírhatná, mit gondol a Bibliában szereplő állításokról. Lehet ellenvélemény, beszélgetés, vita, bármi. Senkit nem szeretnék kitiltani, letiltani, dirigálni egyet nem értés esetén, durvább vélemények is beférnek. Egymás személyét viszont kérném tiszteletben tartani.
"Vajon mi motiválhat valakit arra, hogy újra meg újra egy általa megvetett könyvvel foglalkozzon?"
A fenti kérdésre csak az olyan válaszokat tudom elfogadni, amelyek összhangban vannak azzal, hogy csakis a megvetett dolgok elvetésének van közérzetjavító hatása. Például amikor valaki takarít, akkor csakis a szemét eltávolításának van közérzetjavító hatása, és nem magának a szemét felismerésének.
.
Vannak olyan szituációk, amikor a Szentírás szerzője maga buzdít "szemetelésre".
Van amikor azt mondja "Ne ölj!", "Ne paráználkodjál!". Ám hamarosan népirtásra, pedofiliára, rabszolgatartásra buzdít.
A nyilván a bibliaszerzők gonosz érdekből építettek bele egy hitleri vagy sztálini birodalomépítő technika metódust a könyvecskébe.
Nem szép dolog a népírtás, a hívő, aki ennek helyességére bólogat az meg emberiségellenes bibliahívő.
10Mikor valamely város alá mégy, hogy azt megostromold, békességgel kínáld meg azt.
11És ha békességgel felel néked, és kaput nyit, akkor az egész nép, amely találtatik abban, adófizetőd legyen, és szolgáljon néked.
12Ha pedig nem köt békességet veled, hanem harcra kél veled, akkor zárd azt körül;
13És ha az Úr, a te Istened kezedbe adja azt: vágj le abban minden fineműt fegyver élével;
14De az asszonyokat, a kis gyermekeket, a barmokat és mind azt, ami lesz a városban, az egész zsákmányolni valót magadnak prédáljad;
és fogyaszd el a te ellenségeidtől való zsákmányt, akiket kezedbe ad néked az Úr, a te Istened.
15Így cselekedjél mindazokkal a városokkal, amelyek igen messze esnek tőled, amelyek nem e nemzetek városai közül valók.
16De e népek városaiban, amelyeket örökségül ad néked az Úr, a te Istened, ne hagyj élni csak egy lelket is;
.
Az pedig teljesen nyilvánvaló, hogy sem a Szentírás szerzőjét, sem a Szentírást nem lehet eltávolítani az emberiség kultúrájából.
.
Nem is szabad eltávolítani, a szerzők már porrá lettek, a kaotikus szerzeményüket pedig minél többen ismerik meg kellő alapossággal-teljességgel, annál
kevesebben hiszik majd, hogy bármiféle természetfeletti dolog jóváhagyásával készülhetett...
A hívők 90%-a Bibliából azt ismeri, amit prédikálnak neki.
"Vajon mi motiválhat valakit arra, hogy újra meg újra egy általa megvetett könyvvel foglalkozzon?"
A fenti kérdésre csak az olyan válaszokat tudom elfogadni, amelyek összhangban vannak azzal, hogy csakis a megvetett dolgok elvetésének van közérzetjavító hatása. Például amikor valaki takarít, akkor csakis a szemét eltávolításának van közérzetjavító hatása, és nem magának a szemét felismerésének.
Az pedig teljesen nyilvánvaló, hogy sem a Szentírás szerzőjét, sem a Szentírást nem lehet eltávolítani az emberiség kultúrájából.
"A kisgyermekek még a környezetükben élőktől szerzik be önismeretük alapjait, de ahogy egyre nagyobbak lesznek egyre nehezebben szerzik be másoktól az egyre mélyebb önismeretükhöz szükséges információkat. Szerintem ennek okait nem kell részleteznem. A lényeg az, hogy egy teljesen természetes folyamat vezet az olyan kérdésekhez, amelyekre saját magunknak kell megtalálni a választ. Ilyen kérdés lehet például a következő is: "Vajon mi motiválhat valakit arra, hogy újra meg újra egy általa megvetett könyvvel foglalkozzon?"
.
A legfontosabb, hogy Isten Ígéjének minden részletét bemutassuk azoknak az embereknek, akik nem ismerik azt.
A gyülekezetekben, templomokban, a prédikátorok a Szentigék kedves felszínét tálalják az istenkereső tömegeknek.
A papok egyes részeket kiragadnak a szentigékből, de más részekről mélyen hallgatnak.
Ilyen módon a hallgatóság az Úr egyik oldalát (szívét, kopoltyúját vagy májszervét) ismeri meg igehallgatás által,
miközben fontos lenne, hogy az Úr paksimogyoróját, körömgombáját is megismerhessék.
.
János Evangéliuma:1:1Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala az Istennél, és Isten vala az Íge.
A kisgyermekek még a környezetükben élőktől szerzik be önismeretük alapjait, de ahogy egyre nagyobbak lesznek egyre nehezebben szerzik be másoktól az egyre mélyebb önismeretükhöz szükséges információkat. Szerintem ennek okait nem kell részleteznem. A lényeg az, hogy egy teljesen természetes folyamat vezet az olyan kérdésekhez, amelyekre saját magunknak kell megtalálni a választ. Ilyen kérdés lehet például a következő is: "Vajon mi motiválhat valakit arra, hogy újra meg újra egy általa megvetett könyvvel foglalkozzon?"
A többire meg senki sem tud válaszolni, mivel ha léteznének "szellemlények" "anyagtalan entitás" "abszolútum", "transzcendens" "Isten" akkor sem bírna senki sem ismerettel, tudással, vagy akár hangyapöcsnyi, pókmájnyi információval.
Csak szar érzés belátni, meg igény, indíték se rá.
Számomra kérdéses mennyire ép elméjű az az ember a XXI.sz.-ban, aki ókori mitológiai mű mesés lényeit véli valósnak.
Jó, tudom, a hívőket belenevelték, befolyásolták már gyermekként. Sokuk még felnőttként is befolyosolható.
Akik szó szerint elhiszik a Bibliát, a "fundik", azok nyilvánvalóan.
A "teremtés" meséje, az Édenben a fűvönélő ragadozók, dögevők, a beszélő kígyó, és nem is sorolom a sok lehetetlen dolgot és képtelenséget amit elhisznek.
Miközben kétségbe vonják koruk ismereteit, tagadják a tudomány mai állását!
Hogy ez aztán rossz bolondnak nevezhető? Vagy jó bolondnak?
Nem tudom megítélni, nem vagyok agyhangyász, agykurkász, de mindenesetre nem normális.
Szerintem azért vetik meg a prófétát a saját hazájában (Már 6,4), mert ott tudják róla, hogy nem a Maslow-piramison lévő aktuális szintjének megfelelően szoktak cselekedni. Az emberek ugyanis a Maslow-piramison történő felfelé haladással szokták elképzelni az ember tökéletesedését, de a prófétává válás folyamata ettől eltér.
Máté 5,48: Úgy legyetek tökéletesek, amint a mennyei Atyátok tökéletes.
A Szent Szellem sugallatait követve a társadalmi normák teljesítésétől függetlenül lehetünk tökéletesek (a mennyei Atyához hasonlóan).
Az 1Sám 9,7 versben található héber "נביא" [navi] szó nagyon hasonlít az 1Sám 25,25 versben található héber "נבל" [nabal] szóra. A navi jelentése "jó bolond" (próféta), a nabal jelentése "rossz bolond"; ahol a "bolond" szó az önmagára veszélyes embert jelenti. Érdemes ezt szemléltetni az alábbi példával: Képzeljünk el egy annyira szegény embert, akinek nincsen semmilyen anyagi tartaléka; és ez az ember valakitől annyi pénzt kap, amennyi éppen elég ahhoz, hogy az aznapi ételszükségletét fedezze belőle.
• Ez az ember ha nem bolond, akkor ebből a pénzből ételt vesz, hogy életben maradjon.
• Ez az ember ha jó bolond, akkor a pénzt valamilyen jótékony gyűjtésbe (például templomi perselybe) adja.
• Ez az ember ha rossz bolond, akkor a pénzt valamilyen haszontalanságra (például cigarettára) költi.
Általánosan elmondható, hogy a bolond nem a Maslow-piramison lévő aktuális szintjének megfelelően cselekszik. A Szentírásban több (például a Márk 12,43) vers van, amely szerint Istent meghatják a jó bolondok, és ezért különleges természetfeletti (például prófétai) ajándékot adnak nekik. Érdemes még azt is megemlíteni, hogy a jó bolondok kultusza a kereszténységben is fennmaradt, amit például az udvari bolondok tartása is mutat. Erre bárki idézhetné Shakespeare Hamletjéből: "Őrült beszéd, őrült beszéd: de van benne rendszer."
Ezért a küldetés akkora megtiszteltetés, hogy annak sikeréért akár komoly áldozatot is érdemes hozni. (Lásd: Márk 10,28; Máté 19,12; Máté 13,44.)
A megtisztelő küldetés sikeréért vállalt áldozatról Avilés dalnokának - Juannak - a története jut az eszembe. Avilés egy olyan kisváros Spanyolországban az óceán partján, amelyet régóta szívesen látogatnak a művészek. 1937-ben a spanyol polgárháború idejében történt, hogy ennek a városnak az egyik kocsmájában találkozott egymással két régi jó barát Juan és Julián; és a következő párbeszéd alakult ki közöttük. Juan: Most jövök a dokitól, és azt mondta, hogy abba kell hagynom a fellépéseket, mert a szívem annyira legyengült, hogy már nem bírja a fellépésekkel járó izgalmat. Julián: Te már annyit dolgoztál, hogy már megengedhetsz magadnak egy kis pihenést. Juan: Eddig csak azért énekeltem, hogy sikeres legyek; de az elért siker olyan múlandó. Szeretnék valamilyen maradandó célért is énekelni, de úgy tűnik, hogy erre most már nem lesz lehetőségem. Ebben a pillanatban magasrangú katonatisztek léptek be a kocsma ajtaján, leültek az egyik asztalhoz, és a kocsmában kialakult feszült csendben tisztán lehetett érteni, hogy egymás között arról beszélgetnek, hogy a városban túl sok az áruló, és ezért csak egy véres leszámolással lehet megértetni a lakossággal azt, hogy tartsák a szájukat. Amikor a véres leszámolás időzítésén tanakodtak, akkor Juan megszólította a vezetőjüket. Juan: Tisztelt Uram! Megengedi, hogy önnek és a tisztjeinek énekeljek; amit bármikor leállíthat, ha valamiért nem nyeri el a tetszését, és csak annyit kérek ezért, hogy a leszámolás időzítését halasszák az énekem utánra. Ezen a tisztek vezetője elmosolyodott, és azt mondta: Ezzel nem sok időt nyernek az árulók, úgyhogy nyugodtan belekezdhet. Amíg énekel, addig várunk a leszámolással. Juan bele is kezdett, és az első éneke arról szólt, hogy a tisztek vezetője hősiesen véghez-viszi mindazt, amit elhatározott. Az ének tetszett a tiszteknek, de zavarta őket a nyilvános méltatásuk. Ezért a vezetőjük a kocsma személyzetére és a többi vendégre mordulva mondta: Arról volt szó, hogy nekem, és a tisztjeimnek énekel. Akkor ti most miért tátjátok itt a szátokat? Mindenki menjen haza, és reggelig kijárási tilalom van. A főtiszt utasítására mindenki hazament, így Juan egyedül maradt a tisztekkel, és folytatta az éneklést. Hosszú ideig énekelt a szabadságról, a barátságról, az örömről, a hűségről, de amikor az örökké tartó szerelemről kezdett énekelni, akkor a főtiszt arca elkomolyodott, szó nélkül felállt és kiment a kocsmából, a többi tiszt pedig kissé tanácstalanul követte. Így Juan egyedül maradt a kocsmában. Amikor reggel a kocsma személyzete megérkezett, akkor úgy találták Juant, ahogyan az orvos előre megmondta: nem bírta a szíve az izgalmat. A véres leszámolás viszont elmaradt. Aztán úgy alakult a polgárháború, hogy a korábbi katonák is elmentek, és csak sokkal később derült ki, hogy a vezetőjük úgy értelmezte az ígéretét, hogy amíg szólnak a dalok, addig nem kezd bele a leszámolásba. Az örökké tartó szerelemről szóló dal viszont folyamatosan ott szólt a fejében.
János 12,27: Most megrendült a lelkem, mit is mondjak: Atyám, ments meg engem ettől az órától? De ezért az óráért jöttem.
Jézus a legnagyobb kincsét - az életét - a feláldozásával tette még értékesebbé.
És a szeretet megvalósulhat és eltölthet bárkit, mindennemű "jézuskázás" nélkül.
A hívők efféle befolyásoltsága megmosolyogtató, valami olyasmi, mint amikor a 70'-es években, sokan, a tévé elé feszített mikuláspapíron át nézték a műsort:-)
A maradandó élményről a kis Dzsesszika története jut eszembe, aki kettesben élt az édesanyjával a falu határán, egy kis házban. Egyetlen szomszédjuk egy zárkózott, gyermektelen házaspár: Józsi bácsi és Mária néni, akikkel a köszönésen kívül semmilyen kapcsolatuk nem volt. Dzsesszika már egyedül járt az iskolába. Édesanyja otthon dolgozott, hogy meleg és tiszta legyen a ház, és mindig legyen mit enni. Teltek-múltak a napok, beköszöntött a tél. A Karácsony előtti utolsó tanítási napon Dzsesszika édesanyjának nagy fájdalmai lettek, ezért orvost hívott, aki kihívta a mentőket, és néhány napra kórházba kellett mennie, pont Karácsonykor. A szirénázva érkező mentőautóra felfigyeltek a szomszédban lakók, és kíváncsian nézték, amint a kislány anyját hordágyon teszik a mentőautóba. Dzsesszika édesanyja kissé félve szólította meg szomszédjait a hordágyról: – Kérem, amíg kórházban leszek, addig viseljék gondját a kislányomnak. Amikor hazajövök, kifizetem a költségeiket. A szomszédok nem voltak hozzászokva ahhoz, hogy szívességet kérjenek tőlük, de az orvosok és mentősök előtt szégyellték volna visszautasítani a kérést, ezért elvállalták a kislány befogadását. Ha pedig vállalták, akkor tartani is akarták a szavukat; csakhogy erre egyáltalán nem voltak felkészülve. Eddig még senkit sem láttak vendégül, a Karácsonyt pedig mértéktelen evéssel és TV nézéssel töltötték. Mostanra is ezt tervezték, de még előtte voltak a karácsonyi bevásárlásnak, hiszen eddig semmi sem sürgette őket. Most viszont hirtelen rádöbbentek arra, hogy este már ott fog náluk aludni a kis Dzsesszika! Addigra ki kell alakítani a részére egy helyet, ahova az ágyát teszik, ehhez át kell rendezni legalább az egyik szobát, és le kell hozni a padlásról egy ágyat. Miután az ágyat lehozták, Mária néninek el kellett sietnie a boltba, mert ilyenkor hamarabb zárnak a boltok. Így Józsi bácsi egyedül rendezte át a bútorokat és alakította ki Dzsesszika részére a helyet. Dzsesszika akkor érkezett meg az iskolából, amikor Mária néni a boltból. A kapuban mondta Mária néninek, hogy azt mondták neki az iskolában, hogy most néhány napig a szomszédban kell aludnia, mert az édesanyjának kórházba kellett mennie. – Igen, és talán már el is készült Józsi bácsi a helyeddel - mondta Mária néni. Beléptek a házba. Dzsesszika helye már valóban kész volt, és nagyon tetszett a kislánynak. – Ó de jó, itt fogok aludni! - lelkendezett Dzsesszika. – Ugye milyen szép? - fordult oda Mária nénihez. Mária néni nem szól semmit. Erre Dzsesszika tovább kérlelte: – Mária néni! Mondja, kérem, hogy szép; mondja, kérem, hogy Józsi bácsi ügyesen megcsinálta! Erre Mária néni odafordult Józsi bácsihoz, és mondta: – Ezt ügyesen megcsináltad, szép lett. Ez után Mária néni és Dzsesszika a konyhába mentek, hogy elkészítsék a vacsorát. Közben a kislány elmesélte, hogy aznap tartották az iskolai Karácsonyt. Betlehemest játszottak, és a jászolba az ő babáját fektették a kis Jézus helyére. Azt is elmesélte, hogy a végén ott maradt segíteni a tanító néninek elrakni a betlehemes játék kellékeit. – A tanító néni leszedte az ádventi koszorúról a gyertyákat, mert azok jók lesznek jövőre is, az ádventi koszorút pedig ki akarta dobni, mert azt mondta, hogy hullatja a levelét, és a téli szünet végére minden csupa tűlevél lesz tőle. Én meg elkértem a koszorút - mesélte Dzsesszika. – Minek az neked? - kérdezte Mária néni. – Beterítem egy fehér kendővel, és ebből lesz a jászol a babámnak a fenyőfa alatt - válaszolta Dzsesszika. Ezalatt a szobában Józsi bácsi egyedül díszítette a fenyőfát. Újra meg újra az járt a fejében: – Tetszett neki! Azt mondta, hogy szép lett. És újra meg újra azt vette észre, hogy mosolyra húzódik a szája… A végén már kezdett attól tartani, hogy ha ezt észreveszik rajta, akkor azt fogják hinni, hogy talán túl sok bort ivott, és attól vált ilyen mosolygóssá. De hiába próbált komoly maradni, újra meg újra elmosolyodott. Aztán elkészült a vacsora, szép lett a karácsonyfa. Dzsesszika odatette alá a fehér kendővel beterített koszorút, beletette a babáját. És ahogy nézi, egyszer csak megszólalt: – Mária néni és Józsi bácsi pont olyanok, mint a kis Jézus szülei; hiszen őket is Máriának és Józsefnek hívták! Ez a felfedezés Mária nénit és Józsi bácsit is meglepte, mert nem jártak templomba, és sohasem foglalkoztak azzal, hogyan hívták Jézus szüleit. Hirtelen nem is tudták, hogy most erre mit válaszoljanak. A csendet Dzsesszika törte meg azzal, hogy Józsi bácsihoz fordult a kérésével: – Mondja, kérem, Mária néninek, hogy szereti őt, mert Jézus szülei biztosan szerették egymást! Józsi bácsi kissé különösnek érezte a kérést, de megtette. Odafordult Mária nénihez, és azt mondta: – Szeretlek. Mária néninek az jutott eszébe, hogy amióta férjnél van, most hallja először azt, hogy a férje szereti őt. És ekkor kicsordult egy könnycsepp a szeméből… Magához ölelte Dzsesszikát, majd hogy ne lássa a könnyeit, Dzsesszikát a fenyőfa felé fordította. Ezzel viszont kissé elkésett, mert a kislány észrevette, és azt is, hogy a háta mögött közelebb lépett Józsi bácsi Mária nénihez, mert már nem volt köztük a szokásos két lépés távolság. És ott álltak hárman, nézték a fenyőfát, alatta a betakart koszorúban Dzsesszika babáját; és egyikük sem tudott megszólalni. Mert ami történt, az túlmutatott minden láthatón - felfoghatatlan és időtlen volt.
Néhány nap múlva hazatért Dzsesszika édesanyja, és azóta már sok év eltelt; de a szomszédban töltött Karácsony emléke örökre megmaradt.
Márk 9,33-37: Megérkeztek Kafarnaumba. Amikor már a házban voltak, Jézus megkérdezte a tanítványait: "Miről beszélgettetek útközben?" Azok csak hallgattak, mert az úton arról tanakodtak, hogy ki a legnagyobb közöttük. Ekkor Jézus leült, odahívta a tizenkettőt, és azt mondta nekik: "Ha valaki első akar lenni, legyen az utolsó és mindegyikőtök szolgája." Majd odahívott egy gyermeket, közéjük állította, magához ölelte, és azt mondta nekik: "Aki egy ilyen gyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be; és aki engem befogad, azt is befogadja, aki engem küldött."
Vagyis aki szeretetből befogad egy gyermeket, az Jézust fogadja be; és aki Jézust befogadja, az az Örökkévalót is befogadja. Az igazi szeretet élménye maradandó (1Kor 13,8).
Sajnos Lukács agy fikciós név is lehet, sohasem ismerte Jézust az újszövetségi fantázia szerzők írásai alapján sem!
Hogyan írhatott meg e név alatt bárki is egy jézusi történetet, amikor nem volt szemtanú, fültanú, semtanítvány, de mégcsak tényleges ismerete sem, ahogyan a többi szerzői bévnek sem!
Isten országa bennünk lenne? Átgondoltad ezt az ezoterikus misztériumot?
Meséld el, te hogyan éled meg ezt az isteni országot benned, hol is?
Érdemes megismételni a Lukács 17,21b versrészletet: Mert az Isten országa bennetek van.
Tehát az Isten Országa bennünk van, és nem rajtunk kívül. Ezért nincs jelentősége annak, hogy a tetteinkben nem érintett kívülállóknak (köztük a vallási vezetőknek, véleményvezéreknek, stb.) mi a véleménye. A közvetlenül érintettek pontosan tudják, hogy milyen volt a gyümölcs; a többi meg nem számít.
Miközben az "örrökkévaló" egy mesefigura, csak ugye hiszed, tán magad sem tudod miért...
Nekem az "Isten országa" az valami mesebirodalom, ahol a "terülj,terülj asztalkám!" a "Hétmérföldes csizma" a Dzsinn a palackban meg efféle kitalációk működnek.
Gyakran elég hamar eldönthető a gyümölcsök alapján az, hogy az Örökkévalót szolgáltuk-e, vagy a múlandót. Lásd Lukács 17,21b: Mert az Isten országa bennetek van.
Te nem dönthetsz ebben, sem egyházad, hisz a vallási vezetőid hazudhatnak...., akár Isten nevében, heléyében rá való tekintettel már asszociálva egy bibliai írásértelmező bagázs hatására!
Majd Isten eldönti, nem igaz?
It ma nincs egyetlen egyház és havő tagja sem, aki bármiben is szolgálna egy élő Istent, délibános, vágyott, írásokból élwetrekeltet isteneket lehet, de azok nem mások, mint az egyház előljárói!
Szerintem a szolgálatunk emléke alapján dönthető el az, hogy az Örökkévalót szolgáltuk-e, vagy a múlandót. A jó tettek minden érintettben pozitív emléket hagynak; amit az érintettek sokasága csak tovább fokozhat. A Szentírás tanítása annak a felismerésében segít, hogy mely tettek jók.
Mesélj, te hogyan szolgálod a kicsodát is? Örökkévalót? Az ki, hogyan lehet felismerni, kapcsolatban vagy vele?
Mit mond a te szolggálatodról, mit kell tenned?
Ugye nem azt akarod mondani, hogy olvsatad, másoktól hallpttad, előljáróid utaltak a szentiratos szövegek versikéiri, mintigékre, mint istenszavakra,
Ha olvasod a szeretet szót, vagy meghallod e fogalmat, akkor máris beugrik a jézusi szeretet, a felekezeti agapé, a jó tettekben való jeleskedés, adományozások, a tized és más juttatások, amikkel bizonyítasz?
