"Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz."
Francis JammesKét harangvirág
Két harangvirág hintázott a domb oldalában,
s a harangvirág szólt hugának, a harangvirágnak:
megremegek előtted s csupa zavar vagyok.
S a másik szólt: ha nézem, arcom miként ragyog,
a sziklán, mit a víz csöppenkint hullva váj be,
látom, hogy remegek s zavart vagyok, akár te.
Ringatta őket a fuvalom egyre jobban,
beteltek szerelemmel, s kék szívük egybedobbant.
(Ford.: Rónay György)
Ó hány szeptembert értem eddig ésszel! a fák alatt sok csilla, barna ékszer: vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik, a perzselõt! a hûs esõk elõtt. Felhõn vet ágyat már az alkonyat s a fáradt fákra fátylas fény esõz. Kibomló konttyal jõ az édes õsz.
Szép Ernő Virágok
Nincs nekem kedvenc virágom,
melyik szebb, nem prédikálom.
Mind szeretem, mind csudálom,
tavasszal mind alig várom.
És szeretem én a fákat,
amennyit csak szemem láthat.
Szeretem, ó, a fanépet,
a fák is oly szépek, szépek.
Nem mások ők, nézz csak rájok:
égig érő zöld virágok.
Két falevél, fenn a lomb tetején, vígan él, és egy szép napon nyár elején, ahol áll a leány, oda néz a legény, íme így indul el a regény.
Száz tüzes bók, súgva száll fenn a fán, és a lány elpirul minden szép szó után, s mikor éjszaka felkel a Hold és a szél, összeér csókban a két levél.
Még esküvő ily szép sose' volt, százmillió levél táncolt, így ünnepeltek hét napon át, csupa virág volt a világ,
És a két falevél, fenn a lomb tetején, vígan élt, míg egy szép napon ősz közepén, jött a kőszívű, vén, irígy szél s nagyot fújt, és a két levél a sárba hullt.
Az a két falevél, fenn a lomb tetején, vígan élt, míg egy szép napon ősz közepén, jött a kőszívű, vén, irígy szél s nagyot fújt, és a két levél a sárba hullt.
Elszállt a fecske, üres a fészke, de mintha most is itt ficserészne, úgy kél a nap, és úgy jön az este, mintha még nálunk volna a fecske. Még egyelõre minden a régi, bár a szúnyog már bõrét nem félti, és a szellõ is be-beáll szélnek, fákon a lombok remegnek, félnek. Valami titkon, valami készül: itt-ott a dombon már egy-egy csõsz ül:
Nézd csak a tájat, de szépen õszül.
Radnóti Miklós VÁLTOZÓ TÁJ
Tócsába lép a szél
füttyent és tovafut,
hirtelen megfordul
s becsapja a kaput.
A tócsa laposan
pislant s a lusta fák
madaras szájukat
hirtelen kinyitják.
Összevissza zaj lesz,
még a lomb is mormog,
épülnek a porban
porból kicsi tornyok.
Megáll az úton a
mókusbarna barát
és fölötte barnán,
egy mókus pattan át.
Aztán figyelmesen
mi mozdult: megmered,
a táj nagy kalapként
hordozza az eget.
Mire újra mozdul,
csaknem minden nyugodt,
bokorba bútt a szél
s aludni készül ott.
Nevetni kész a rét,
mosolygós és kövér,
gyöngén ring ahonnan
asszonyom jődögél.
Meglát, szalad felém
a fű közt és a nap
szétfutó hajába
arany csíkot harap.
Körben egyre tisztul
és folyton csöndesül,
az elkergetett fény
mindenre visszaül
és mi nagy kalapként
hordozta az eget:
fedetlen áll a táj
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldel a nyárfa az ablak előtt, De látod amottan a téli világot? Már hó takará el a bérci tetőt. Még ifju szivemben a lángsugarú nyár S még benne virít az egész kikelet, De íme sötét hajam őszbe vegyűl már, A tél dere már megüté fejemet.
Ivan Bunyin Rózsák
Tündöklő fellegek lebegtek
a lángoló azúr teren.
Két rózsa a kertben kifeslett,
két kehely, mely tűzzel tele.
A zölden izzók áthevült kert
benézett az ablakon át
a ház hűs homályába, fülledt
széna ontotta jószagát.
Olykor súlyosan mennydörögve
megzendült, morajlott a menny,
de méhek, rovarok dönögve
jártak, - fénylett a végtelen.
Olykor suhogó sűrű zápor
zúdult, égszínkék zuhatag...
S az ingó-tükrös ragyogásból
villogott az azúr, s a nap -
s fénylett a végtelen, s lekókadt
aléltan a rózsák feje,
s könnyeiken át mosolyogtak,
és szemük tűzzel volt tele.
Valamikor vadlúd voltam, Vadludakkal vándoroltam. Nagy tavakért lelkesültem, Tengeren is átrepültem. Őszi fényben és homályban, Fel-feltámad régi vágyam: Társaimmal útra kelni, Fényt és felhőt úszva szelni.
Majd ha végem itt elérem, Vadlúd formám vissza kérem. Jó barátok, ismerősök, Hogyha jönnek bíbor őszök, Nézzetek fel majd az égre, Égen úszó vadlúd-ékre, S azt mondjátok eltűnődve: Újra vadlúd lett belőle, S most ott száll a V-seregben, Hangja szól a fellegekben.
Petőfi Sándor AZ ALFÖLD
Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja.
Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom;
Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.
Felröpűlök ekkor gondolatban
Túl a földön felhők közelébe,
S mosolyogva néz rám a Dunától
A Tiszáig nyúló róna képe.
Délibábos ég alatt kolompol
Kis-Kunságnak száz kövér gulyája;
Deleléskor hosszu gémü kútnál
Széles vályu kettős ága várja.
Méneseknek nyargaló futása
Zúg a szélben, körmeik dobognak,
S a csikósok kurjantása hallik
S pattogása hangos ostoroknak.
A tanyáknál szellők lágy ölében
Ringatózik a kalászos búza,
S a smaragdnak eleven szinével
A környéket vígan koszorúzza.
Idejárnak szomszéd nádasokból
A vadlúdak esti szürkületben,
És ijedve kelnek légi útra,
Hogyha a nád a széltől meglebben.
A tanyákon túl a puszta mélyén
Áll magányos, dőlt kéményü csárda;
Látogatják a szomjas betyárok,
Kecskemétre menvén a vásárra.
A csárdánál törpe nyárfaerdő
Sárgul a királydinnyés homokban;
Odafészkel a visító vércse,
Gyermekektől nem háborgatottan.
Ott tenyészik a bús árvalyányhaj
S kék virága a szamárkenyérnek;
Hűs tövéhez déli nap hevében
Megpihenni tarka gyíkok térnek.
Messze, hol az ég a földet éri,
A homályból kék gyümölcsfák orma
Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,
Egy-egy város templomának tornya. -
Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!
Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.
Itt borúljon rám a szemfödél, itt
Sárhelyi Erika
(1965- )
Balatoni alkony
Még csak a távolból sejlik fel az ősz,
de az elmúlás már gyöngén szívemre
esőz, ahogy feldereng az első ránc
a nyár barnára sült, derűs homlokán.
Elrozsdállnak a napok. Hullik a nyír,
a platán, már nem perzsel a déli
napsugár, s a zsivajgó Balatonról is
hazatérnek lassacskán a nyaralók.
Mert újra és újra elöregszik az
év. Kiürülnek a strandok, elcsöndül?
a tihanyi rév, a füredi Annák
táncrendjükből papírhajót hajtanak,
s bár még vitorlások szelik a tavat,
az augusztus végi alkony lustán és
konokon nyúlik el a félárbocra
Illyés Gyula Napraforgók
Nap hasonmásai, Nap fiai,
nagy aranypillás napraforgók,
vége bókolni, körbe hajlani!
Lenyakazódtok.
Lényakazódtatok. Még jár a nap.
Fejeteket az őszi fénybe
most rakják száradni: a nagy
Atya elébe.
Nincs több hajlongás, forgás, bókolás.
Mindegyőtök egy nagy meredt szem.
Nézhettek föl már. Nincs vígasztalás.
Nincs felelet sem.
Sárga pelyhes kislibák
tipegnek a réten át.
Nem is libák, virágok,
sárga a bóbitájok.
Gyenge száruk imbolyog,
sárga szemük mosolyog.
Tityegnek és totyognak,
majd a földre potyognak.
S pár nap múlva, mily csoda!
Fehér lett a bóbita.
Tolla nőtt a virágnak,
könyen indul világnak.
Ady Endre A PLATÁN-FA ÁLMA
A Nap huga, zöld szemü lány,
(Kit imádnak álom-vitézek)
Megszánt egy holdas éjjelen
És megigézett.
Két lábam elhült s szétbomolt
Gyökerekként a mélybe szállva
S itt állok a fehér mezőn,
Mint árva platán-fa.
Girhes, szomorú derekam
Szökkenve büszke lombot ontott,
Lombom a felhőket veri
S elhagytak a gondok.
Állok: várom a Nap hugát
Némán a nagy éji mezőben
S koronámról hull a levél
Zörgőn, búsan, rőten
Porcelán. Képlékeny kaolin. Olyan mint a lány. Ha hevíted, lágy és puha Mint a rásimuló ruha. Ha megégeted, Kemény lesz, mint a kő, S ha törik, Sebezhető apró morzsa Lesz a nő.
Csigaház. Benne egy árva lakó. Hátán cipeli egész Életét, s mindazt, Mi bele való. Féltve őrzi Papírhéjú jelenét, Mindaddig míg gyilkos Bakancs álmaiba Belelép.
Köszi :O))
KÁNYÁDI SÁNDOR: VALAMI KÉSZÜL 
Ó, nincs mit, irjál sokat és tegyél be szép képeket. Nézz be a képes topikokba is :O)