Az avar kaganátus átmeneti hanyatlás után 730 körül ismét megerősödött és a karantán fejedelemség alávetésére törekedett.
A karantán fejedelem 744-ben az akkor már keresztény bajor hercegséghez fordult segítségért. A bajorok megadták a kért segítséget, ennek a feltétele azonban a kereszténység felvétele és a bajor vazallusság elismerése volt. A karantán vezetés mindkét feltételt elfogadta és a bajorokkal szövetségben elhárították az avarok támadását.
A karantán fejedelem és szűkebb környezete megkeresztelkedett és elismerte a bajor védnökséget.
A karantán köznép zöme azonban még vagy 40-70 évig pogány maradt.
A karantán szlávoknak 625-630 körül sikerült végleg függetlenedniük az avar kaganátustól és egy pogány törzsi fejedelemséget hoztak létre, amelynek a központja a mai Karintia tartomány területén volt.
A karantán törzsi fejedelmség a VIII. sz. első felében élte a fénykorát, a területe ekkor felölelte a mai Karintia, Stájerország és Krajna (ma Szlovénia része) teljes területét, Osttirol nagy részét, valamint a salzburgi Lungau és Pongau körzetek nagy részét.
Azt azért meg kell jegyezni, hogy a Tauern-hegyláncok (Hohe Tauern és Niedere Tauern) gerincétől északra a karantán népesség igen ritka volt, ez aféle határvidék vagy gyepüvidék volt a bajor hercegség felé.
Az egész folyamat lényegében a nyugatrómai és germán tradíciókon nyugvó ún. Karoling-civilizáció keleti irányú terjeszkedésével függ össze, bár az is igaz, hogy Belső-Ausztriában (Stájerország és Karintia) a Karoling-kor után, a XI. században is volt egy német bevándorlási hullám.
Függetlenül attól, hogy több német népcsoport volt képviselve a különböző bevándorlási hullámokban, a bajorok dominanciája mindvégig fennmaradt.
Erre utal az is, hogy az ausztriai német dialektusok a vorarlbergi kivételével a bajor dialektusövezetbe tartoznak.
A többi bevándorló csoport - frankok, alamannok, szászok - dialektusai Ausztriában nem maradtak fenn, maximum színezték a helyi bajor dialektusokat.
Én is csak annyit olvastam erről, ami itt-ott a neten olvasható. Többnyire csak általánosságokat.
Annyi jön le ezekből, hogy a Karoling-korban, a IX-X. században a frank birodalmi telepítési politika keretében nemcsak bajorokat, hanem frankokat és alemannokat, kisebb számban szászokat is telepítettek a birodalom délkeleti határvidékeire.
Ezeknek a telepítéseknek nemcsak gazdasági, de részben katonai-védelmi jelentősége is volt, a délkeleti határvidéken a mozgósítható katonai potenciál és véderő növelése.
Amellett, mivel a betelepülők túlnyomó részt német nyelvűek és keresztények voltak, a Keleti-Alpok térségének germanizációjában és krisztianizációjában is fontos szerepet játszottak.
Ez a részlet abszolút az újdonság erejével hatott rám:
"A sok vár – hajdan messze parancsoló úri lakok –, melyek a felföldről le a mai nyelvhatárig lépcsőzetesen sorakoznak egymáshoz, ezért nyugaton ép oly fontos jelenség, mint keletre még hosszabb kiterjedésben az egykor megerősített határvárosok lánczolata, mint a minő Friedberg, Hartberg, Fürstenfeld és Radkersburg. De nemcsak bajor törzsből való urak, hanem svábok, frankok, sőt még alnémetek is jöttek e tartományba, s a harczias urak bizonyára maguk szűkebb hazájabeli kiséretet és cselédséget hoztak magukkal, mely mind addig terjeszkedett, mígnem egy más úri birtok határát érte. A nyugati dombvidéknek egy meglehetős szűk kerületű foltján mintha alnémet hangok ütnék meg fülünket; keleten a riegersburgi még emlékezni vél sváb származására; a Lafnitzon inneniek frank eredetűeknek látszanak s a Magyarországból átnyúló hienczek igazi eredete is titokzatos még mind maig."
Mit gondoltok erről? Olvastatok a törzsi sokszínűségről Stájerország vonatkozásában? Próbáltam egyéb német forrást is találni a problémához, de eddig nem jártam sikerrel.
Erősen érintett vagyok, mivel Hartberg-Fürstenfeld környékéről rengeteg stájer szivárgott be Sopron vármegyébe, ez a családneveknél világosan látszik. Viszont további érdekesség, hogy a XIII. században történt egy bajor telepítés is a keleti stájer végekre- tudom, hogy a verwandt-névkereső nem mindenható, de felettébb különös, hogy számos esetben fordul elő az, hogy egy adott névnek csak 2 centruma van az egész német nyelvterületen belül: Észak-Oberpfalz és Hartberg...
Mivel, mint már említettem, az Enns völgyében a karantánok száma aránylag csekély volt, a germanizáció aránylag gyorsan végbement. Nem úgy, mint Alsó-Stájerországban és Karintiában, ahol a falvak népének zöme még a XVI. sz. elején is szlovénül, pontosabban vendül beszélt. Za stara pravda - a régi igazságért, volt egy 1515-ös parasztfelkelés jelszava.
Úgy tűnik, hogy a karantánoknak a VIII. sz. közerpére sem sikerült teljesen benépesíteniük teljesen az Enns-völgyet, mert a kb. ekkortól megjelenő bajuvár telepesek lényegében harcok nélkül telepedtek le a vidéken, első körben nyilván a karantánok által szabadon hagyott területeken.
Hamarosan azonban a bajuvár elem túlsúlyba került, az igazsághoz hozzátartozik, hogy valószínűleg vegyes házasságok is voltak, ami meggyorsította a karantánok germanizálódását.
A germanizáció és a krisztianizáció (kereszttény hitre térítés) ebben a térségben lényegében kéz- a kézben járt egymással.
A bajuvárok megjelenésekor a bajuvárok már keresztények, a karantánok zömében még a pogány ősszláv vallást követő pogányok voltak.
A főleg német származású papok és szerzetesek térítő tevékenysége folytán azonban a karantánok is kezdtek áttérni, ha nem is zökkenőmenetesen.
Ez a folyamat Kr. u. 767-ben kezdődött, amikor is Salzburgi Szent Virgil püspök két szerzetest, Modestust és Libellust küldte a pogány karantánok megtérítésére.
A karantánok körében a nem teljesen békés térítés és a bajuvár uralom miatt volt ugyan néhány kisebb pogánylázadás, de a IX. sz. elejére-közepére a karantán népesség túlnyomó többsége felvette a kereszténységet.
A karantán szlávok végső soron délkelet és kelet felől, a mai Szlovénia, Északnyugat-Horvátország és a Dél- és Nyugat-Dunántúl felől érkeztek a Keleti-Alpok térségébe a VI. sz. utolsó évtizedétől kezdődően.
Az avarok terjeszkedése elől húzódtak a hegyekbe néhány vállalkozó szellemű zsupan vezetésével, akik nem akartak a népükkel avar fennhatóság alatt élni.
A VII. század huszas éveiben a karantánok legnyugatibb csoportjai nyugat felé egészen Osttirolig és a salzburgi Pongauig nyomultak előre.
Itt aztán a bajuvárok útjukat állták a további terjeszkedésüknek.
Osttirolban a mai Lienz környékén sor került egy aránylag nagyobb csatára Kr.u. 630 körül a bajuvárok és a karantánok között, ami a bajuvárok fölényes győzelmével végződött.
Ez aztán véget vetett a karantánok további nyugati terjeszkedésének, sőt Osttirol területét ki is kellett üríteniük.
Az Enns-völgyében megtelepedő karantánok nagy valószínűség szerint a Niedere Tauern hegyláncok alacsonyabban fekvő hágóin át érkeztek az Enns völgyébe, valamikor a VII. sz. második felében, de van olyan forrás is, hogy csak Kru. 700 körül.
Aprócska falvakból álló ritka településhálózatot hoztak létre, az itteni karantánok száma néhány ezer, max. 10-20 ezer fő lehetett.
Viszont egy csomó hegycsúcsnak és falunak ők adtak nevet, a szláv eredetű helynevek németes torzítással átvéve kerültek a németbe, sok közülük a mai napig megtalálható. pl: Schladming, Grimming, Tauplitz, Toplitzsee toplitz tagja, Irdning, Zlem stb.
Netes források szerint a karantánok (vendek, alpesi szlávok) részben a Semmeringen, részben a Niedere Tauern alacsonyabban fekvő hágóin át özönlötték el a mai Felső-Stájerország területét.
Az elözönlés kifejezés persze erős túlzás, hiszen a régészek és történészek egybehangzó véleménye szerint Felső-Stájerországban igen ritka volt a karantán népesség, amelynek súlypontja a mai Karintia területén, a Klagenfurti-medencében volt.
Engem érdekel, mindig elolvasom amiket írsz, csak nem nagyon lehet rá mit reagálni. Ez nem egy wikipédiaszöveg egy településről, amiben minimum egy téves adat van :)
A vend/karantán népesség germanizálása, ill. beolvadásuk a bajuvárok/bajorok közé a ma stájernek nevezett népesség etnogenezisének az egyik kulcskérdése.
"Germános" hangzása ellenére a Semmering-hágó neve is nagy valószínűséggel szlovén/vend/karantán eredetű.
Mint ahogy Stájerország fővárosának, Graznak a neve is, amely a szlovén gradec - kis vár, váracska szóból származik. Gradec > Gradc > Gratc - Grac (Graz).
Graz városának a megkülönböztető neve a középkorban Német-Graz vagy Bajor-Graz volt, megkülönböztetésül az Untersteiermarkban (ma Szlovénia északi részén) található Windisch-Graztól, azaz Vend-Graztól.
Az ausztriai német nyelvben a szlovének neve ugyanis Wend vagy Windischer , melléknévi alakban Windisch szinte a mai napig is.
Már a IV. században mindenféle inség és szenvedés özönlött Noricumra. A virágzást, melyet a rómaiak hatalma keltett, a népvándorlás zavarai teljesen elseperték. A városok romba dőltek, a határok elpusztúltak, a lakosok elbátortalanodva és ellenálló erő nélkűl a legkínosabb sorsra jutottak; számuk szertelenűl le is apadt. Azon különböző germán néptörzsek, melyek akkor Stiria mai területén átvonúltak, alkotást nem hagytak hátra az országban: sokat elpusztítottak, de újat semmit sem hoztak létre.
A népvándorlás a hunoknak Európába való betörésével kezdődött. Akkor (400) nyomúlt Illyricumból Pannonián át Alarik király gótjaival Italiába, de vissza kellett térnie; 408-ban másodszor benyomúlt ez országba; hol aztán meg is halt. Mind ezen küzdelmek érintették Stiria alsó vidékét is, de Noricumban a római uralom fentarthatta magát.
Noricum akkor is, mikor a hunok Pannoniában birodalmat alapítottak, s mikor ez állam megsemmisűlésével a keleti gótok telepedtek meg Felső-Pannoniában, nyugatrómai uralom alatt maradt; de mindenfelől szorongatták: nyugatról az alemannok, éjszakról a rugiak, keletről és délről a keleti gótok. A lakosság érezte, hogy Róma nem törődik többé védelmével; bátorsága hanyatlott és a lelket még csak Szent Severin biztatásai tartották benne, ki a partvidéki Noricumban élt s ott fáradhatatlanúl dolgozott a románok érdekében, s kit Belső-Noricumban is egyházfőnek tekintettek. Noricumon át vonúlt Odovakar seregeivel Italiába, hol az utolsó nyugatrómai császárt trónjától megfosztotta (476) s mint a keletrómai helytartója uralkodott. Noricumon át vezette hadait ugyanez az Odovakar a Duna mellékén lakó rugiak ellen, kiknek országát megsemmisíté, mire a partvidéki Noricum román lakosságát Italiába költöztette. Belső-Noricum még tovább is az ő uralma alatt maradt; de, mikor megbuktatták (493) a tartomány is azé a birodalomé lett, melyet a mondák hőse, Nagy Teodorik, keleti gót király alkotott. A keleti gótok helyét Pannoniában később a longobardok foglalták el, kik 568-ban szintén Itáliába hatoltak, mire az avarok lovas népe alapított országot a Kárpátok és az Alpesek keleti kiágazásai között fekvő néptelen területen.
Mint az avarok alattvalói a VI. század vége felé a szlovének vagy vindek, – egy szláv néptörzs, – nyomúltak Belső-Noricumba, tehát Krajnába, Stiriába és Karintiába. Itt megtelepedtek, sőt Tirol keleti völgyeibe is elhatoltak, az Enns mentén pedig egész Steyr vidékeig és az általok elnevezett Semeringen (fenyveshegy) át Schwartzauig jutottak. A mi a római korból még esetleg megmaradt, az ekkor ment tönkre. A szlovének nyugati szomszédai a bajuvárok vagy bajorok voltak, kikkel mindúntalan harczba keveredtek. Az egykori Belső-Noricumot immár Karantániának (hegyvidéknek) nevezték. A szlovéneknek 623-ban sikerűlt az avarok nehéz igáját lerázni s a Dunától éjszakra lakozó szláv törzsekkel egy nagy birodalommá egyesűlni, melynek uralkodója a frank Samo volt. De halálával ez az állam szétbomlott; a karantánok azonban megoltalmazták önállóságukat az avarok ellen. Mikor ezek a VIII. század derekán kisérletet tettek, hogy a karantán szlávokat újra meghódoltassák, az utóbbiak kénytelenek voltak szomszédaik, a bajorok felsőbbségét elismerni; magok a bajorok viszont a frank törzs felsőbbsége alatt állottak. Tasziló bajor herczeg azonban függetleníteni akarta magát a frankoktól s e végből az avarokkal lépett frigyre; de Nagy Károly frank király 788-ban letette s herczegségét a karantán szlávok területével együtt a frank birodalomba kebelezte. Kevéssel ezután Nagy Károly az avarokat szintén legyőzte s ezzel Karantániában is megszilárdította a frank uralmat.
Azon időben, midőn Karantánia a nagy frank államszervezet kötelékébe lépett, Stiria szláv ország volt, ámbár a szláv népesség nem mindenütt volt egyenlően sűrű; Felső-Stiriában néhol nagyon csekély volt telepei száma. Helylyel-közzel lakott a római lakosság maradványa, melynek emlékét némely név máig is őrzi. De számos hegyorom, folyó és helység a szlávoktól új nevet kapott, mely nevek a jelenkorig fenmaradtak.
A szlovének, mikor a keleti Alpesek országaiba bevándoroltak, még pogányok voltak s megtérítésök kiválóan a bajorok által történt. A bajorok egyházuk szervezetét Szent Bonifácziusnak köszönik, ki az országban négy püspökséget állított, azok közt a salzburgit. Virgilius salzburgi püspök (745-től 784-ig), ki születésére nézve irlandi volt, térítőket küldött Karantániába s megnyerte a népet a kereszténységnek. Buzgalma a „karantánok apostola” melléknevet szerzé meg neki. Az aquilejai patriarkhák szintén részt vettek a térítés művében. Nagy Károly császár 811-ben az aquilejai és salzburgi egyházmegyék határáúl a Dráva vizét tűzte ki.
Ettől kezdve a frank birodalomba kebelezett Karantánia sokáig harczias családok vállalkozó kedvének szolgált térűl, hol bőven lehetett dicsőséget és birtokokat szerezni. Nagy számmal költöztek be németek, leginkább bajorok, de frankok és szászok is; a frank és utóbb a német királyok puszta, uratlan vidékeket, melyeket államjószágnak tekintettek, tulajdonúl vagy hűbérűl főpapoknak, klastromoknak és érdemes világiaknak adományoztak, kik azután jobbágyaikkal és rabszolgáikkal a földet mívelés alá vették, falvakat alapítottak és templomokat építettek. Különösen Salzburg nyert Stiria mai területén dúsgazdag javakat: Leibnitz és Pettau termékeny síkságán, az Enns és a Sulm völgyében, a Rába és Sottla mentén voltak a salzburgi érseknek birtokai. Számosak az olyan helynevek, melyek régi alakjokban világosan mutatják német alapítójuk vagy birtokosuk nevét. Viszont azon nevek, melyek hart-tal („hart” erdőt jelent), reit-tal, schlag-gal vagy moos-zal végződnek, az erdős vagy mocsáros vidékeken történt telepítéseket jelzik. Azon helyek, melyekből a szlávok a németek elől hátráltak vagy melyekben ez utóbbiak magukba olvaszták amazokat, megtartották szláv nevöket, vagy pedig a változásoknak megfelelően valami jelzőt kaptak. Így példáúl az ország mostani fővárosát egy ideig „Bajor-Grácz”-nak nevezték, mely névben a „grácz” szláv szó és várat jelent.
Stiria ekképen egészen új népességet nyert, szlovént és németet, melyek ma is lakják az országot.
Aki szeretné letölteni,lementeni az Enns-völgyi gyönyörű kis felsőstájer falvak szép esztétikus címereit a német Wiki-ről, az mielőbb tegye meg.
2005. január 1-től Stájerországban ugyanis életbe lép egyfajta településszerkezeti reform (Gemeindestrukturreform) , amelynek során nagyon sok kisebb falu önállósága megszűnik, összevonják vagy nagyobbakhoz csapják őket.
Egyébként ajánlom szíves figyelmetekbe, hogy a felsőstàjer falvaknak milyen szép ízléses címereik vannak.
Zu Beginn des 9. Jahrhunderts wurden die slawischen Fürsten Karantaniens durch fränkische Grenzgrafen bayerischer Abstammung ersetzt und damit das Land in die Markenorganisation des Frankenreiches eingegliedert. Nach dem Sieg Karls des Großen über die Awaren am Ende des 8. Jahrhunderts wurde das Frankenreich tief in den pannonischen Raum, bis über den Plattensee hinaus, erweitert und eine karantanische und pannonische Provinz eingerichtet. Zur letztgenannten gehörte die Oststeiermark. Durch den Einbruch der im 9. Jahrhundert neu in Mitteleuropa aufgetauchten Magyaren gingen vorerst alle Gebiete des ehemaligen Pannonien, also die Gebiete östlich des steirischen Randgebirges verloren. Durch den Sieg Ottos des Großen in der Schlacht auf dem Lechfeld im Jahre 955 konnten die Vorstöße der Ungarn eingedämmt werden. Die Grenzen Bayerns, als Teil des von den Ottonen gegründeten Heiligen Römischen Reiches, wurden nach Osten vorgeschoben und als Grenzgrafschaften wurden Marken errichtet, darunter die Karantanische Mark zwischen der Koralpe und der Mur und an diese im Süden anschließend die Mark an der Drau und die Mark an der Sann. Im Jahre 976 wurde Karantanien von Kaiser Otto II. zusammen mit den Marken Friaul, Istrien, Krain und der Karantanischen Mark sowie dem Markengebiet an Drau und Sann vom bayerischen Herzogtum getrennt und zum Herzogtum Kärnten erhoben. Erst unter Kaiser Heinrich III., im Jahre 1043, wurden die Grenzen der Karantanischen Mark gegen Ungarn dauerhaft bis zur Lafnitz vorgeschoben und die Oststeiermark in die Mark eingegliedert.
Ab 595 rückten die Vorfahren der Slowenen vermutlich über die Täler der Save, der Drau und der Sann in Binnennoricum ein, besiedelten das Gebiet, zum Teil auch über Binnennoricum hinaus, und gründeten das Fürstentum Karantanien. Um 740 wandte sich Borouth, Herzog von Karantanien, an Herzog Odilo von Bayern um Hilfe gegen die Awaren. Diese wurde auch gewährt, allerdings gegen Anerkennung der bayerischen bzw. fränkischen Oberhoheit. Aus vielen heute noch bestehenden Toponymen slawischer Herkunft (die allerdings nicht immer sofort als solche erkennbar sind) in den südöstlichen Bereichen von Österreich kann man die Ausdehnung der slawischen Besiedlung unschwer nachvollziehen.[1] Die Entstehung des polyethnischen Fürstentums der Karantanen stellt die älteste frühmittelalterliche Stammesbildung dar, die sich im Ostalpenraum aus Zuwanderern und Einheimischen vollzog. Die Karantanen waren ein eindeutig slawisch bestimmtes Volk, das allerdings einen nichtslawischen Namen trug. In den auf die Landnahme folgenden Jahrzehnten konnten die Karantanen den Einfluss der Awaren zurückdrängen. Nach 741 versuchten die wiedererstarkten Awaren die Karantanen neuerlich zu unterwerfen. Diese versicherten sich der Hilfe der Bayern, schlugen die Angreifer gemeinsam zurück, dabei gerieten die Karantanen allerdings unter die bayerische Oberhoheit. Als ein Teil von Karantanien kamen auch die später zur Steiermark gehörenden Gebiete ab der Mitte des 8. Jahrhunderts zuerst unter bayerische und ab 788 unter karolingisch-fränkische Herrschaft.[2]
Während der Völkerwanderung durchzogen oder besetzten Westgoten, Hunnen, Ostgoten, Rugier und Langobarden nacheinander das Land. Über das Schicksal der römisch-norischen Bevölkerung ist nichts überliefert. Ob ein Teil der römisch-norischen Bevölkerung das Land in Richtung Süden bzw. Westen verlassen hat und ob ein Teil der Bevölkerung zurückgezogen in Seitentälern vorerst überlebt hat, ist umstritten und ein Thema von Spekulationen. Die kulturellen und wirtschaftlichen Zentren der Römer verfielen jedenfalls.
Schladming városkátóül 5-10 km-re északra kezdődik a félemetes szépségű, lélegzetelállító Dachstein-hegység (Dachsteingebirge).
Ennek legmagasabb csúcsa a Hohe Dachstein, amely 5 m híján 3000 m tszf. magasságú.
Egyszerűen félelmetes még felnézni is rá, főleg a mi kárpát-medencei síkságokhoz és dombvidékekhez szokott szemeinknek...
És vannak olyan őrültek, osztrákok is, külföldiek is, akik felmásznak a csúcsra....
Egyébként a Hohe Dachstein gyakorlatilag két osztrák szövetségi tartomány, Steiermark és Oberösterreich határán fekszik, így aztán mindkét szövetségi tartománynak ez a legmagasabb hegysége.
Plusz még a Grimming mellett a stájerek másik szimbolikus jelentőségű "szent" hegye.
Valamelyik topikon jóval régebben már írtam Georg Blapbacherről, a nincstelen svájci kőműveslegényről, aki a 30 éves háború után Württemberg középső részére költözött és ott alapított családot.
Jó száz év múltán az egyik leszármazottja, Friedrich Balubacher Ikladra vándorolt ki.
Az ő egyik lánya egyik ősanyámként rákerült a családfámra, így végső soron valamennyi minimális helvét/svejci vér bennem is folyik:-)
Igen, Kleppel cseh neve Klepacov, ma Sobotin németül Zöptau része. Egy morvországi kis német bányász-favágófalu volt, Andreas Trescher volt a falu telepítője, ezért sajátos nemesihez hasonló jogállása volt, a család adta örökösen a bírót, élethosszig szólt és öröklödött a családban.
