Olykor az öröklét során
beállít egynémely pacák
és egyikük
aki fenemód későn állít be
ácsféleség
az isten háta mögött
mondjuk Galileában
és máris nyavalyog
azt állítja hogy
ő az ég
meg a föld
csinálójának a fia
vagyis aki ezt fenemód ránk sózta
az az ő Apucija
És hozzáteszi még
hogy mindez
le van írva
valami pergamentekercsre
pár kedvence ottfeledte
a Holt-tenger táján valamerre
régi mese
nem lelnéd meg te se
kétezer évig
vagy legalábbis
ezerkilencszáznegyvenhétig
hogy szabatosan
fejezzem ki magam
de fenemód nem hiszik
akkor sem nekik
és nekem sem
hogy így áll a bál
Ne tüzelj
mondják neki
Ezt le kell hűteni
A Fára feszítik hogy hűljön
És ezek után mindenki
mindig mindenütt
e Fa makettjét gyártja
Ő meg rajta függ
s a nevét dudorásszák
és hívják Gyere le
és állj be közénk
a galeribe
kérlelik
legyen Ő a fejes
mert csak így érdemes
De ő nem jön le
a Fájáról többé
Ott lóg
a Fáján
fenemód Nagycsütörtököt mondott
és fenemód kihűlt
és a megszokott
megbízhatatlan források alapján
közlik
a legfrissebb hírösszefoglalók
hogy fenemód halott
(fordította Eörsi István)
- Rancho La Epifania, 1996. május 18. A trópusokon élők mind megtanulják észrevenni, azaz inkább oda se nézve megérezni, mi mozog a fűben. Megtanultam hát én is. Előfordul, hogy békésen olvasok a fotelomban, hirtelen felállok, odamegyek a sötét sarokba, s a papucsommal agyoncsapok egy nagyon szőrös pókot. Honnan tudtam, hogy ott van? Fogalmam sincs. Még azt se mondhatom, hogy megláttam, le sem vettem a szemem a könyvről, és az asztali lámpa fényköre csak az asztalra és a könyvre esik. Úgy látszik, valami jelzést vettem; minden, ami él, küldözget valamiféle jelzést. De mielőtt beletanultam, európai módra reagáltam én is. Egy ilyen póknak például a könyvemre kellett másznia, hogy észrevegyem, akkor aztán pánikszerűen csapkodtam, míg sikerült vagy nem sikerült megölnöm, és ha sikerült, akkor ügyetlenül és vegyes érzelmek kíséretében tettem. Amikor reggel fölmegyek a toronyba, a dolgozószobámba, eleve tudom, hogy van ott legalább egy gyík, esetleg több is. Kezdetben őrájuk is hisztérikusan és - mint ma már tudom - irracionálisan reagáltam. A gyíkok ugyanis teljesen ártalmatlanok. De az első években képtelen voltam az íróasztalhoz ülni, míg ki nem kergettem őket, jobban mondva: míg azt nem hittem, hogy kikergettem őket. A gyíkok nagyon gyorsak és ügyesek, továbbá remekül tudnak úgy tenni, mintha nem lennének ott. Futkostam utánuk egyik emeletről a másikra, egyik szobából a másikba, bottal döfködtem a bútorok alá vagy ravaszul ablakot nyitottam, remélve, hogy inkább a napsütötte kertet választják, mint az árnyékot, és kimennek maguktól. Végül felhagytam a csatározással, mert fárasztó és főleg hiábavaló foglalatosság volt. Később megszoktam őket, végül meg is szerettem. Jelenleg mindent szeretek, ami él, és nem ember. Egyre kisebb különbséget látok saját magam és bármi olyan között, ami mozog, vagy akár nem is mozog, mint például a növények. Hacsak nem etikai, esztétikai és morális különbségekről van szó, azok jelentősek, és nem feltétlenül az ember javára. Csak azt nem szeretem, amikor váratlanul kiugranak a papírkosárból az íróasztal mellett, mikor éppen odanyúlok. De csak azért nem szeretem, mert eltart egy kellemetlen tizedmásodpercig, míg felismerem, hogy gyík és nem skorpió. Ma, mikor fölmentem, a muszlinfüggönyön üldögélt a gyík, a panorámaablak kellős közepén, a hegyekre és az égre nyíló kilátás középpontjában. Ott kapaszkodott, rám ügyet se vetett. Tán sejt valamit? Mármint azt, hogy még kis idő, és nem leszek itt többé. A trópusokon az ember mulandóbb, mint az Észak országaiban, vagy legalábbis láthatóbb a mulandósága, esetlegessége. Talán már tudja a gyík, hogy rövidesen csak az övé lesz ez a ház, ezek a falak. Minden mindig az övé volt és az övé lesz itt, én csak epizód voltam, és ez az epizód a vége felé jár. A trópusi romok abban különböznek az északi romoktól, hogy tele vannak élettel. Az ember ugyan nem vesz részt ebben az életben, de semmi jele, hogy az élet hiányolná az embert. Ugyanezt a gyíkot láttam a Yucatan-félszigeten a romok között, ahol a réges-rég kihalt maják városai és templomai álltak. Olyan mennyiségű növény, rovar, mindenféle bogárka és és állatka volt körülötte, hogy más éghajlatok romjai annyit még álmukban sem látnak. Mind javában sürgött-forgott, intézte a maga ügyeit, mintha minden a legnagyobb rendben volna, és nagyon intenzíven élt.
** KI ÉS MIRŐL?
Krakkó, 1997. január Nehezemre esik ezeket a tárcákat írogatni. A tárcaíró legyen járatos országa és a világ dolgaiban, sőt tudjon róluk többet, mint az olvasói, különben minek olvasnák a szövegeit. Velem viszont éppen fordítva van: minden olvasó többet tud Lengyelországról, mint én, s a modern világról való publicisztikai ismereteim is eléggé meggyérültek. Hiszen Lengyelországban nem voltam harminchárom évig, és a világban sem hét évig, ilyen hosszú volt a mexikói remeteségem. Hét évig nem jártam sehová, embereket ritkán láttam, nem vettem részt semmiben, és bevallom - jól éreztem magam így. A távollét, hosszú vagy rövid, mindig visszavonhatatlan, nem lehet később pótolni az elmúlt idő tanulmányozásával. Csak az tartozik a valósághoz, aki napról napra részt vesz benne. És milyen valósághoz tartozom én? A lengyelt már elfelejtettem, hét év alatt elsiklott tőlem Franciaország is, vele Európa. Mexikóban megteremtettem a sajátomat, de mindennemű társadalmon kívül - ezért nem írtam ott tárcákat. Remeteségben lehet verseket írni, úgy-ahogy még regényt, színdarabokat is, de tárcákat nem. Egyébként a remetének nincs is hozzá kedve, semmi szükségét nem érzi. Visszailleszkedjem? Törjem magam? Nem vagyok már fiatal. De még ha az volnék is... Még a fiatalok is nehezen találják fel magukat a régi helyeken, ha túl messzire költöztek, és túl sokáig laktak másutt. Hát még akkor egy elaggott tárcaíró! Ezért csöppet sem csodálkoznék, ha egy próbaidőszak után a Gazeta Wyborcza lemondana közreműködésemről, vagy magam vonulnék vissza, érezvén, hogy nem megy. Tárcaíró bőven van Lengyelországban, jók is, és mindegyik jobban ismeri nálam a mai lengyel valóságot. Ugyan milyen esélyeim vannak? Csak egyetlen. A mai lengyel embernek az a baja, hogy elveszett vagy meggyengült az identitása. No, ebben testvérek vagyunk! Ez a baj kínoz engem is, noha más okokból. Én sem tudom már, ki vagyok, és hol a helyem a kozmoszban, sőt azt se tudom, létezik-e még a kozmosz, és néha gyanakszom, hogy már csak a káosz igazgat bennünket. Tehát ha csak magamról írok, nem önimádatból, hanem egyszerűen azért, mert már semmi máshoz nem értek, talán sikerül bekapcsolódnom az általános, össznépi zavarodottságba.
**
KÉRDÉS
Krakkó, 1997. február "Mrożek úr, minek jött vissza ebbe a disznóólba?" - kiáltott rám egy úr a szokásos állomáshelyén, a Starowiślna utcában. A palackot ócska reklámszatyorban hordta, fáradt volt, mint az összes urak az ő szférájából. Ha nem is a nép képviselője, bizonyára nem a felső rétegeké, még a középsőké sem. Soha így nem szólítana meg francia egy másik franciát, angol angolt, német németet. Bonjour, Monsieur Dupont, minek jött vissza Franciaországba? Még kevésbé valószínű, sőt, teljesen valószínűtlen, hogy országának neve helyett lebecsülő szót használjon, és az a szó mindkét fél számára érthető szinonima legyen. Vannak országok, ahonnan az emberek eltávoznak, majd visszatérnek, nem váltva ki honfitársaik csodálkozását, országok, ahol senkit sem érdekel, hogy valaki elutazott tőlük, vagy visszaköltözött. Ebből az következik, hogy ha igyekeznek is európaiasodni, a lengyelek továbbra is őrzik sajátosságukat. A "disznóól" szót használva bizonyára nem saját magára gondolt. Biztosan nem azt akarta mondani: "Mrożek úr, minek jött vissza hozzám?" Saját magát kizárta a disznóólból, elhatárolta magát tőle. Úgy fordult hozzám, mint rendkívüli egyed a rendkívüli egyedhez. Mi ketten a disznóól ellen. Az egyetlen különbség kettőnk között abban állt, hogy neki nem volt esélye kimenekülni a disznóólból, nekem kijutott ez a lehetőség, de önként visszajöttem. Kérdésében baráti aggodalom volt, enyhe szemrehányás: "Ej, mit tettél, haver." Hozzágondolva: "...nyilván csak hülyeségből jöttél vissza." Azelőtt én voltam felül, most ő, legalábbis ami az észt illeti, mert hogy visszajöjjön - olyan hülye ő sohasem lett volna. Kitérő választ adtam neki. - fordította: Murányi Beatrix
/Sławomir Mrożek Hazatérésem naplója - Európa Könyvkiadó, 2004/
Mit ér vele az ember, ha lelkiekben gyarapszik, de elveszít egy egész világot?
Isten a december huszonnegyedikéről huszonötödikére virradó éjszaka jött a világra. Isten anyja pelenkába bugyolálta Istent. Csakhamar szamárháton menekült Egyiptomba. Miután tettei elévültek, Isten visszatért szülőföldjére, mert úgy vélte, az a legalkalmasabb hely a felserdülésre. Csendben növekedett és gyarapodott mind korban, mind kellemben. Áhítozott a világra. És örömévé vált szüleinek, akik mindent megtettek, hogy tisztességes embert neveljenek belőle. Néhány osztály elvégzése után kitanulta az ácsmesterséget. Azután, amikor eljött az ideje, apja legnagyobb bánatára felhagyott a munkával. Kilépett az ismeretlenség homályából. Nem volt maradása Názáretben. Felkerekedett, és hírül adta, hogy hamarosan eljön Isten országa. Csodákat is tett. Esküvőkön ő gondoskodott a vendégek szórakoztatásáról. Ördögöket űzött ki. Ily módon megfosztott egy disznótenyésztőt a tulajdonától. Jeruzsálemben egy szép napon lehetetlenné tette a templomban a szabályszerű pénzkereskedelmet. Nem vette figyelembe a gyülekezési tilalmat, és gyakran beszélt a szabad ég alatt. Mivel a tömegek unatkoztak, sikerült érdeklődőkre szert tennie. Ugyanakkor többnyire süket füleknek prédikált. Miként azt később a vádbeszédben elhangzott, megkísérelte a népet felbujtani fölöttesei ellen, amennyiben azt a látszatot keltette, mintha ő volna a régen vált Megváltó. Másfelől meg kell állapítani, hogy Isten nem volt embertelen. A légynek sem ártott. A haja szálát sem lett volna képes meggörbíteni senkinek. Nem volt emberkerülő természet. Ha eltekintünk kissé nagyzoló lényétől, alapjában véve ártalmatlan volt. Némelyek mindenesetre úgy vélték, Isten jobb, mintha nem volna semmi. A legtöbben azonban ügyet sem vetettek rá. Ennek következtében kis ügyet csináltak belőle. Mentségére keveset tudott felhozni. Valahányszor megszólalt, nem a tárgyra tért. Egyebekben fenntartotta vallomását: hogy az, aki. Többnyire azonban hallgatott. A korfordulót követő harmincadik vagy harminckilencedik esztendő nagypéntekjén, a némileg kifogásolható módon lezajlott per után, keresztre akasztották. Még hét szót szólott. Délután három órakor, napsütéses időben, kilehelte lelkét. Ezzel egyidejűleg Jeruzsálemben közepes erősségű földrengést észleltek. Kisebb anyagi természetű károkról kaptunk jelentést.
I. A háziköntös kényelmes, kései Kávé és narancsok, napos székben fogyasztva, S egy kakadu zöld szabadsága a Szőnyegen: elegyednek, hogy feloldják Az áldozás ős szent hangulatát. A nő kicsit álmodozik, érzi a régi Katasztrófa sötét behatolását, Mint vizi fények közt komor nyugalmat. A kicsattanó narancsok, élénkzöld szárnyak: Akárha mint egy halotti menetből, Mely némán vonul át a messzi vízen. A nappal is: mint messzi, néma víz, Az ő lábához terül, menjen, álmon, A tengeren, néma Palesztinába, A hult vér s a szent sír őrző helyére.
II. Mért adná halottaknak, ami benne többlet? S mi az istenség, ha csak csendes árnyak Közt, álmokban közelíthet? S neki A gyengéd napfény tárgyai, az élénk Zöld szárnyak, e kicsttanó gyümölcsök S e föld más dolgai nem becsesek Ugyanúgy, mint az égi gondolat? Az isteni ott él benne magában: Szenvedélyes esők, vagy havazások Hangulatai; magány bánata, erdők Virultán boldogság, leküzdhetetlen; Borongós őszi, nyirkos utakon; Fájdalom s öröm, nyári ágra, téli Gallyra emlékezvén. Megannyi mérték, Mely az ő lelkének rendeltetett.
III. Jupiter nem ember-mód született fönn. Anya nem szoptatta, gyöngéd haza Nem kényeztette mítoszelvű lelkét, Járt köztünk, mint motyorászó király Járhat, fénnyel, szolgái közt, amíg Vérünk, mely szűzien vegyült az éggel, A vágy oly büntetését hozta, hogy még A szolgák is látták - csillag alakban. Csődöt mond-e vérünk, vagy ez a vér lesz A Paradicsom vére? És a föld lesz Minden Paradicsom, mely a miénk? Akkor sokkal kedvesebb lesz az ég, Mint most: egy rész kín, egy rész munka, és lesz Magasztalt, mint az öörk szerelem - Nem ez az elválasztó, közönyös kék.
IV. A nő szól: "Örülök, ha a ködös Mezőt az ébredező madarak Kipróbálják édes kérdéseikkel: Valódi-e, ám ha elszállnak, s meleg tér Nem ölel, hol akkor a Paradicsom?" Mert Nincs oly sejtett jövendölés, se ódon Síri kiméra, se arany kripta, se Dallamos sziget, hová szellemek Csábítanak, se álom Dél, se égi Felhődomb-távolon pálmás liget, mely hívebb lenne, tartósabb, április Zöldjénél, ébredező madarak Emlékénél, vagy a vágynál, hogy újra Fecskevillódzással beteljesült Júniusi alkonyokat megéljen.
V. Szól: "Elégedett vagyok, de hiányzik Valami boldogság, mely ronthatatlan." A szépség anyja a halál, csak ez Teljesítheti szép vágyálmainkat. S bár a biztos felejtés avarát Szórja ösvényeinkre, bár megannyi csapásunkat csapásokkal kíséri, És ércek csapnak össze, trombiták Zengenek, szerelem alig susoghat - Mégis tőle borzong a fűz aranylón A lányoknak, akik tövébe ülnek S a füvet nézik, s érzik, lábuk ernyed. Körtét, szilvát ő lopat a fiúkkal, Tiltott tálra; kóstolják a leányok, S a hullt lomb közt bódultan tévelyegnek.
VI. A Paradicsomban nincsen halálos Változás? Nem hull az érett gyümölcs? Az Ágak terhe a tökéletes égbolt Alatt változatlan? S közben mulandó Földünk képe él ott: tengereket Nem lelő folyóké, elérhetetlen Partoké, melyek némán meggyötörnek? Mért ott a körték, mért, hogy ott e partok Szilvaillattal vannak fűszerezve? Ó, hogy megvillogtassák színeiket, Délutánjaink selyemszövevényét, És fáradt húrjaikon dal fakadjon! A szépség anyja a halál; misztérium, Izzó keblén, sejtjük, ott várakoznak Földi anyáink, ott, álomtalan.
VII. Majd egy nyári reggelen orgiás Férfisereg táncol elő, hujángat, Vadul ünnepli az égi napot, nem Istenként, de mintha meztelen isten Volna köztük, forrásként féktelen. És daluk a Paradicsom dala, Vérükből visszatérülvén az égbe; S e dallá válik akkor, hangra hang, A szeles tó, melynek örvend uruk, Minden szeráfi fa, megannyi domb, mely Még kórusban zeng aztán is sokáig. Ismerik a múlandó emberek S a nyári reggel égi kötelékét. S hogy honnét jönnek, hová tartanak, Hadd tanúsítsa lábukon a harmat.
VIII. A nő a hangtalan vízről ilyen Hangot hall: "A palesztinai sír Nem szellemek hajléka már; a sír az, Melyben egykor Krisztus hevert." Napok, Éjek függvényeként élünk a régi Nap-káoszban, vagy épp szigetmagányban, Ama tágas vízen, és védtelen vagyunk szabadok, és nincsen menekvés. Hegyeinket őz járja, és fogolyhang Süvít fejünk fölött, heves madárfütty, Édes bogyók fakadnak erdeinkben; És este, az égbolt végső magányán, Galambok hevenyészett rajai Rajzolnak többértelmű íveket, Tárt szárnyakon merülvén vak sötétbe.
Tandori Dezső fordítása
/Wallace Stevens: Pasziánsz a tölgyek alatt, Európa Könyvkiadó, Bp., 1981/
Hogyan támadjak föl, Jézus, hogyha nem éltem soha? Föltámadni csak az tud, ki élt és meghalt valaha. Én csak sírok, és nem égek, mint a hitvány tűzifa.
Lélek mondja:
Sírj hát! és ne hajts a szóra hogy sírni se szabad már. Sírj, de sírj úgy, hogy sírásod messzebb sírjon magadnál! Ez is élet! Óh bár minden ember helyett sírhatnál!
Jézus mondja:
Hallod, hallod, Jézus mondja: »Én ontottam véremet minden emberért, hogy jusson véremből mindenkinek: te meg adj ma könnyeidből akinek még nincsenek!«
Ember mondja:
De hogyan lehessek főniksz, míg szememből könny szakad? Mégha lángokat sírhatnék! mert a könny csak oltogat, s aki nem ég és nem lángol, nem lobbanthat másokat.
Lélek mondja:
Emlékszel, hogyan sóhajtott oltárnál egy szent leány? »Óh milyen nehéz azt tenni, amit a Jézus kiván!« Ő is sírt, s az angyalok bús csókja kéklett ajakán.
A szent leány sóhajtása:
»Óh milyen nehéz azt tenni, amit a Jézus tanit! De milyen boldogság ép hogy ilyen nehéz valami: mily boldogság a keresztet gyenge vállal hordani!«
Az ebédlőben ingaóra áll
Az ebédlőben ingaóra áll, figyeld csak. A kismutató
mozdulatlan, majd ugrik, s az ugrások köze
a nincs-Idő,
És újra gyermek vagy, s a kora reggeli napfény
Tükröződik az ágyad fölött a mennyezeten,
Vagy éppen öt méterre vagy a víz alatt, lélegzeted
visszafojtod, úgy küszködsz a sziklák közé
szorult horgonnyal, vagy azért fojtod vissza,
hogy egy utolsó lassú lökéssel tűrhetetlenné
fokozd a kéjt,
Vagy tűnődsz, mért hagy hidegen az egész, míg
Elgurítanak a műtő felé
Vagy éppen anyád kel fel esküvője napján, nagyon
csinos, nagyon izgatott, és még szűz, és
szíved túlárad, amint elnézed könnybe lábadt
szemmel, vagy
Ő az ott a kórházban, és valóban a halálán van.
Műfogsorát kivették, ott van a pohárban az
éjjeliszekrényen, és tudod, hogy már csak a
koporsóban teszik majd vissza neki.
Csak állsz, és arra gondolsz, kell-e egyszer neked is
műfogsor.
Háton fekszik, és szent isten, de csúf, és
Fonnyadt ínyű, ernyedt szájával minden szóért
megkínlódva azt kérdi, új öltöny van-e rajtad.
Igen, mondod neki, és gyűlölöd urémiástól, mert
milyen jogon okoz a kérdéssel ekkora fájdalmat.
Nem is tudod, e kérdés mért sajdul beléd,
mintha ágyékon rúgtak volna,
Hiszen még nem tudod, hogy e gyilkosan
semmitmondó szavak az utolsók, melyeket
valaha is hallasz tőle,
S azt sem, keresztelnek valahol, vályogviskóban
vagy odúban Ázsia sötétség-seperte síkjain,
és millió száj, roncs csillag az éjben, üvölt,
mint a szél vagy mint a farkasok,
S az igazságot sem tudod, mely így szól: Markold két kézzel a csalán-tisztaságot, mert másképp nem lehet, s valahányFekély a Szeretet menhelyén, hajnal-sújtotta ékkő, dalra gyúl – sőt hörögve fakad fel talán, mint holmi szentség.
Mindenesetre figyeld az órát. Lélegzet-visszafojtva
várj.
Semmi, semmi, aztán egyszerre hirtelen,
szemvillanás alatt, akár menyétfarok, az Idő
átdöfi a nincs-Időt.
(fordította Kiss Zsuzsa)
Belátom, nincs menekvés. Veled kell végigélnem - ha van még - hátralévő harminc vagy negyven évem, s ez nem beletörődés. Törvény, mit - félredobván hűlt viszonyok receptjét - létezésed szabott rám, kenyérhéj vagy, mit éhes vándor szorít a zsebben: kevés és íze-veszett - de nélkülözhetetlen. Miért léptél be orvul szeretteim sorába? Szükségem úgy tapad rád, mint kisdedként anyámra, óh, lennél bár közömbös! Elválnánk, mint sok ezren, teszik e kontinensnyi érzelmi jégveremben, akadna magyarázat: a költő szárnyalását ódon kalitba zárja kicsinyes monogámság ... Nem a közös nyomorral kiböjtölt kedves otthon ölel panelfalával, hogy véled összefonjon, nem kényelem bilincsel meleg fészek-közösség, miért a csontig ázott madár felejti röptét, nem is a hála láncol, miért esett koromban szegődtél életemhez, amikor senki voltam, és nem a megszokás tart, amely lázadni pattant idegeket csitítva nem vállal már szokatlant s a meglévő csekélyért - mit marka bizton érez - a többnek csöpp esélyét gyáván feladni képes. Beléptél - mit tehetnék? - szeretteim sorába, anyámmal és húgommal egy sorban állsz - hiába: ezernyi összenőtt szál kötöz az életemhez, mégsem merném mesélni olykor susogva: Kedves, megint beleszerettem egy röpke vágyú lányba, ki átlop olykor engem egy felhőtlen világba - mert már az ösztönökben szavam bátortalan kong, mert bűn ma még alázni baráti szóval asszonyt, szokásból sem viselnéd. Még ha rosszul sem esne törvénysértő beszédem, elmenni kötelezne, és én meghalnék utánad. Inkább heves szerelmest mímelek éjjelente, csak végleg el ne kergess, hidd el: rakéta-korban a frigy még ősi, félvad.
Maholnap ennyi meg ennyi leszek nem írok számot nehogy végzetet nem mondok végcélt csak amit elértem ha íróasztalom ha karosszékem ám visszakérdem vágyam igaz-e hogy bódítson el a tények szesze agyam eretnek felelete lázad ropogtat emberlétnyi csigaházat
Húsz forintot adtam a két ápolónak, akik hordágyra tették, és levitték a mentőautóba. A klinikán is adtam húszat-húszat a nappalos és az éjszakás nővérnek, és megkértem őket, hogy vigyázzanak rá. Azt mondták, hogy ne féljek semmitől, ők félóránként be-be néznek hozzá, habár szerencsére nem eszméletlen a beteg. Másnap vasárnap volt, bemehettem hozzá látogatóba. Még mindig eszméletén volt, de már alig beszélt. Csak az ágyszomszédjától tudtam meg, hogy az ápolónők feléje sem néznek, ami nem is csoda, mert kettejükre százhetven beteg jut, s ráadásul az orvosok sem nyúltak hozzá, azzal, hogy majd hétfőn alaposan megnézik. Ez mindig így szokott lenni, mondta a szomszéd, amikor szombat délelőtt hoznak be beteget.
Kimentem a folyosóra, és kerestem a nővért, de egyiket sem találtam meg a tegnapiak közül. Nagy nehezen előkerítettem a vasárnapi ügyeletes nővért, neki is adtam húsz forintot, és megkértem, hogy nézzen be időnként az apámhoz. Az orvossal is szerettem volna találkozni, mert egy százforintost még odahaza borítékba ragasztottam, de a nővér azt mondta, hogy az orvost transzfúzióra hívták a női kórterembe, bízzam rá, majd ő szól neki. Visszamentem a betegszobába, ahol a szomszéd megnyugtatott, hogy az inspekciós orvos úgysem ér rá kivizsgálni a beteget, tehát nem is baj, hogy nem tudtam átadni a pénzt. Úgyis csak holnap, amikor majd bejönnek az osztályos orvosok, lesz idejük foglalkozni vele.
– Nincs valamire szükséged? – kérdeztem.
– Köszönöm, nem kell semmi.
– Hoztam néhány almát.
– Köszönöm, nem vagyok éhes.
Még egy óra hosszat ültem az ágya szélén. Szerettem volna beszélgetni vele, de már nem volt miről. Egy idő múlva megkérdeztem, nincsenek-e fájdalmai. Azt mondta, nincsenek. Erről sem kérdezősködhettem többet. Egész idő alatt hallgattunk. Nagyon szemérmes és zárkózott volt köztünk a viszony, mindig csak tényekről beszélgettünk egymással, de azok a tények, melyeket tegnap még szóba hozhattunk mára eltörpültek, és semmivé válltak. Érzelmekről pedig sohasem esett szó miköztünk.
– Hát akkor megyek – mondtam később.
– Menj, csak fiam – mondta.
– Holnap bejövök, és beszélek az orvossal.
– Köszönöm – mondta.
– Csak reggel jön az osztályos orvos.
– Nem olyan sürgős – mondta, s a tekintete az ajtóig kisért.
Reggel hétkor fölhívtak, hogy az éjszaka folyamán meghalt. Amikor beléptem a 217-esbe már másvalaki feküdt a helyén. Az ágyszomszédja megnyugtatott, hogy nem szenvedett semmit, csak sóhajtott egyet és vége lett. Gyanítottam, hogy a szomszéd talán nem mondott igazat, mert az jutott eszembe, hogy én is ezt mondtam volna az ő helyébe, de aztán igyekeztem elhitetni magammal, hogy a szomszéd mégsem csapott be, és csakugyan fájdalom nélkül halt meg apám.
Nagyon sok formalitást kellett elintézni. A fölvételi irodában odalépett hozzám egy ápolónő, de sem a szombati, sem pedig a tegnapi ügyeletes, hanem egy addig nem látott nővér, és átadta apám aranyóráját, szemüvegét, pénztárcáját, öngyújtóját, és azt a zacskót, amiben az almák voltak. Húsz forintot adtam neki, és tovább diktáltam az adatokat. Ezután egy bőrsapkás férfi lépett hozzám, és ajánlkozott, hogy megmosdatja, megberetválja és felöltözteti a testet. Ő mondta így, hogy a „testet", amivel bizonyára azt akarta érzékeltetni, a szóban forgó személy nem él ugyan már, de mégsem egészen holttest, amíg mosdatva és öltöztetve nincs.
Nálam volt még a borítékba ragasztott százforintos. Ezt átnyújtottam neki. Fölszakította, belenézett a borítékba, aztán lekapta fejéről a bőrsapkát, és nem is tette többé föl a jelenlétemben. Azt mondta, hogy nagyon szépen el fog rendezni mindent, csak küldjek be ruhát és tiszta fehérneműt, egészen biztosan megleszek elégedve. Azt válaszoltam, hogy délután behozom a fehérneműt, és egy sötét öltönyt, most azonban szeretnék odamenni hozzá.
– Megakarja nézni a testet? – kérdezte megütődve.
– Megakarom nézni – mondtam.
– Jobb lenne aztán – tanácsolta.
– Most akarom látni – mondtam. – Nem lehettem mellette, amikor meghalt.
Vonakodva bár, de elvezetett a hullaházba, egy különálló épületbe a klinikakert közepén. Nagyon erős, ernyőtlen villanyégő világította meg a pincét. Betonlépcsőn kellett lemenni, s a betonpadlón, mindjárt a lépcső tövében, hanyat feküdt az apám. Lába szétvetve, karja kitárva, ahogy csataképeken festik a hősi halottakat. De őrajta nem volt ruha, csak az egyik orrlyukából állt ki egy kis vatta, egy másik betig a bal combjához volt hozzátapadva. Úgy látszik, ott kapta az utolsó injekciót.
– Most még nem lehet látni semmit – mondta a bőrsapkás mentegetőzve.
A jéghideg pincében hajadonfőtt állt mellettem. – De majd akkor tessék megnézni, milyen lesz, ha felöltöztetem.
Nem szóltam semmit.
– Sokáig betegeskedett? – kérdezte később.
– Sokáig – mondtam.
– Arra gondolok – mondta -, hogy egy kicsit lenyírom a haját. Az nagyon sokat tesz.
– Ahogy akarja – mondtam.
– Oldalt választva viselte a haját?
– Oldalt – mondtam.
Elhallgatott. Én is hallgattam. Már nem mondhattam semmit, és nem is tehettem semmit, és pénzt sem adhattam többé senkinek. Azzal sem tudok jóvátenni semmit, ha elevenen mellétemettetem magam.
(Forrás: A magyar novella antológiája II. Válogatta és szerkesztette Domokos Mátyás, Osiris Kiadó, 2003.)
Kérdés
Látni nem láttad, de hallod ma is:
hogy ugrál, hull a hálón az anyag,
göröngyök, szemek gyűlnek a szitán,
alatta a porózus porhalom.
Melyik a jobb: az ocsú vagy a liszt?
Vagy ezt csupán a döntés dönti el?
Vesd meg a lábad, ügyesen szitálj,
válassz szét értelmet és képzetet,
hogy megérthesd, miről szólt a mese
az emberről, ki rostában vizet vitt.
Vétkes butaság volt? Az is lehet,
hogy via negativa: mind kihullt.
(fordította Szabó T. Anna)
Derek Mahon
ÉLETEK
Seamus Heaney-nek
Kezdetben
Aranypánt voltam,
Sírtam a nap könnyeivel.
Ez jólesett,
De aztán eltemettek
A földbe kétezer évre,
Mígnem egy munkásember
Ezernyolcszázötvennégyben
Csákányával kifordított,
S eladott, hogy a pénzért
Newmarket-on-Fergus-ban
Teát, cukrot vehessen.
Később evező voltam,
De partfövénybe szúrtak,
Hogy sírhelyet jelöljek,
Mikor az elveszett hajó
Eltűnt. Én Ithakára
(A kastély előtt; a díszlet ugyanaz, mint az első felvonás első képében. De a kastély aljában a földet most virágok borítják, kék sisakvirág - Aconitum. A kastély legtetején, a kupola csúcsán duzzadó krizantémbimbó díszeleg. A kastély ablakaiban gyertyák világítanak. A Lány és a Költő.)
Lány Nincs messze az óra, amikor a tűz segítségével ismét az éterbe emelkedem... ez az, amit ti a halál órájának neveztek, s aminek oly félelemmel néztek elébe.
Költő Félelem az ismeretlentől.
Lány Amit pedig ismertek.
Költő Ki ismeri?
Lány Mindenki! Miért nem hisztek a prófétáitoknak?
Költő A prófétáknak soha nem hitt az ember, hogy lehet ez? És „ha Isten szólt, miért nem hisz az ember"? Az ő meggyőző erejének ellenállhatatlannak kellene lennie!
Lány Te mindig kételkedtél?
Költő Nem! Többször is éreztem a bizonyosságot; egy idő múltán mégis elillant, akár ébredéskor az álom!
Lány Nem könnyű embernek lenni!
Költő Belátod és elismered?...
Lány Igen!
Költő Mondd csak! Nem Indra volt az, aki egyszer leküldte a fiát, hogy meghallgassa az emberek panaszát?
Lány De igen. Hogy fogadták?
Költő Hogyan teljesítette a küldetését? - hogy kérdéssel válaszoljak.
Lány Én is kérdéssel válaszolok: Javult-e az emberek helyzete az ő földi útja után? Az igazat válaszold!
Költő Hogy javult-e ?... Hát, egy kicsit! Nagyon kicsit!... De mielőtt tovább kérdeznél: elárulod nekem a titkot?
Lány Igen! Bár mi hasznod belőle? Hiszen nem hiszel nekem!
Költő Neked hiszek, mert tudom, hogy ki vagy!
Lány Legyen hát, elmondom!... Az idők hajnalán, amikor még a nap sem világított, Brahma t, az isteni őserőt Maja, a világanya ivadékok nemzésére csábította. Az isteni ős-anyagnak ez az érintkezése a föld anyagával: ez az ég bűnbeesése. A világ, az élet és az ember ilyenképpen csupán ábránd, látszat, álomkép...
Költő Az én álmom!
Lány A megvalósult álom!... De hogy megszabaduljanak a föld anyagától, Brahma ivadékai a nélkülözést és a szenvedést keresik... íme a szabadító szenvedés képzete... a szenvedés iránti vonzalom azonban harcba keveredik az öröm vagy a szeretet iránti vággyal... érted most már, mi a szerelem? egyesül benne a legnagyobb élvezet és a legnagyobb kín, a legédesebb és a legkeserűbb! Érted már, mit testesít meg a nő? A nő, aki által a. bűn és a halál világra jött?
Költő Értem!... És a vég?...
Lány Azt ismered... harc az élvezet fájdalma és a szenvedés élvezete között... a vezeklő kínja és a kéjenc öröme között...
Költő Egyszóval harc?
Lány Az ellentétek harca erőt szül, akár a tűz és a víz a gőzerőt...
Költő És a béke? A megnyugvás?
Lány Csitt, többet nem kérdezhetsz, és én nem válaszolhatok! ... Az oltár feldíszítve várja az áldozatot... a virágok őrséget állnak; égnek a gyertyák... az ablakokon fehér lepel.., a bejáratnál fenyőgallyak...
Költő Ezt olyan nyugodtan mondod, mintha nem ismernéd a szenvedést!
Lány Én?... Én megszenvedtem minden szenvedésetek, méghozzá százszorosan, hiszen az én érzékelésem finomabb...
Költő Mondd el a szenvedéseidet!
Lány Költő, te vajon el tudnád mondani a szenvedéseidet úgy, hogy egyetlen szó sem volna fölösleges? Képes voltál akárcsak egyszer is szavakkal felérni a gondolatod?
Költő Nem, igazad van! Süketnéma voltam önmagammal szemben, és a dalaimat, melyeket a tömeg csodálattal hallgatott, ordításnak tartottam... látod, ezért szégyenkeztem mindig, ha ünnepeltek.
Lány És akkor azt akarod, hogy én... Nézz a szemembe !
Költő Nem állom a tekinteted...
Lány Hogyan álmád akkor a szavaimat, ha a saját nyelvemen beszélnék?...
Költő Mégis mondd meg, mielőtt elmégy, mi okozta neked idelent a legnagyobb szenvedést?
Lány Az, hogy... létezem; hogy érzem, hogy szemem gyengíti látásomat, hogy fülem tompítja hallásomat, hogy agytekervényeim zsíros labirintusa béklyóba veri gondolataimat, a könnyű és fényes gondolatokat. Biztosan láttál már agyvelőt... micsoda kacskaringók, micsoda útvesztők...
Költő Bizony, ezért gondolkodnak a helyesen-gondolkodók olyan körülményesen!
Lány Gonoszak, mindig csak gonoszak, de ilyenek vagytok valamennyien ...
Költő Hogyan lehetne más az ember?
Lány Most előbb lerázom magamról az út porát...a földet, a sarat... (Lehúzza a cipőjét, és a tűzbe veti.)
-------------------------------------------------
Költő Olvastam, hogy amikor az élet a végéhez közeledik, minden még egyszer lepereg az ember szeme előtt... Ez hát a vég?
Lány Igen, számomra ez! Isten veled!
Költő Mondj valamit búcsúzóul!
Lány Nem, nem tudok. Azt hiszed, szavaitok kimondhatják a mi gondolatainkat?...
Teológus(Berohan.) Isten meghazudtolt, az emberek üldöznek, az állam cserbenhagyott, a kollégáim csúfot űznek belőlem! Hogyan higygyek, ha senki más nem hisz... hogyan védelmezzek egy olyan istent, aki nem védelmezi híveit? Micsoda ostobaság! (Egy könyvet hajít a tűzre, és kimegy.)
-------------------------------------------
Költő(Kirántja a könyvet a tűzből.) Tudod, mi volt ez? Egy martirológium, egy olyan kalendárium, amelyben az év minden napja egy-egy vértanú emlékét őrzi.
Lány Vértanú?
Költő Igen, akit a hitéért megkínoztak és megöltek! Hogy miért, ne kérdezd! Gondolod, hogy mindenki, akit megkínoznak, szenved, és akit megölnek, fájdalmat érez? Hiszen a szenvedés megváltás és a halál megszabadulás.
------------------------------------------
Kristin(Papírszalagokkal.) Tapasztok, tapasztok, amíg csak van mit tapasztani...
Költő Ha az ég meghasadna, te még azt is megpróbálnád betapasztani... Menj utadra!
Kristin Ott a kastélyban nincsenek dupla ablakok?
Költő Nem, ott nincsenek!
Kristin Hát akkor el is megyek! (Kimegy.)
------------------------------------------
Lány Elérkezett a búcsú, itt a vég;
Isten veled, te álmodó gyermek,
költő, a földi életnek ismerője.
Magasan szárnyalsz, ám olykor lebuksz
a föld porába, de érinted azt csak,
mert benne nem ragadsz, csak pillanatra.
Most elmegyek... s a búcsú perceiben,
hogy elhagyok mindenkit, kit szerettem,
most érzem csak, mily fájó a hiány,
most bánom csak, ha bűnt követtem el...
Ó, most érzem, hogy fájdalom a lét,
hogy mily teher az ember élete...
Az is hiányzik, amit nem becsültem,
azt is bánom, mit nem követtem eL.,
Mennék s maradnék,
a szívem meghasad, akárha
tétova kétség s diszharmónia
lovai tépnék mostan kétfelé...
Isten veled! Mondd meg testvéreidnek, emlékük nem felejtem, s keserveiket nevedben most a trón elé viszem. Isten veled!
(Bemegy a kastélyba. zeneszó csendü! A háttérben, az égő kastély fényében kérdező, bánkódó, elkeseredett emberi arcokból épült fal jelenik meg... Miközben lángok emésztik a kastélyt, kipattan a bimbó, s a tetőn kifeslik az óriás krizantém.)
Emlékeztető
Ebben az álomjátékban a szerző folytatja azt, amit a Damaszkusz felé című korábbi álomjátékában megkezdett: megpróbálja utánozni az álom összefüggéstelen, de látszólag logikus formáját. Minden megtörténhet, minden lehetséges és valószerű. Idő és tér nem létezik; valamilyen jelentéktelen valóságtöredékről elrugaszkodva a képzelet kibomlik, és emlékek, élmények, kósza ötletek, képtelenségek és rögtönzések szálait összesodorva új szövetet sző. A szereplők széthasadnak, kettéosztódnak, megkettőződnek, elpárolognak, összesűrűsödnek, szétáradnak, egyesülnek. Egyetlen öntudat azonban föléjük emelkedik: az álmodóé. Számára nem léteznek titkok, következetlenségek, aggályok, törvények. Nem ítél, nem ment fel, csupán elbeszél; és mivel az álom legtöbbször fájdalmas és csak igen ritkán vidám, az elbeszélés tekervényes útján mindenkit valamiféle szomorúság és részvét kísér. Az álom, a szabadító gyakran megkínozza az embert, ám éppen amikor a fájdalom a leghevesebb, eljön az ébredés, és a szenvedőnek a valóság vigaszát nyújtja, s bármily gyötrelmes legyen is ez a valóság, az ébredés pillanatában, az álom gyötrelmeihez képest élvezetet jelent.
AUGUST STRINDBERG
„Edvard Munch kiállítása
Bármily érthetetlenek is az ön szavai, megvan a maguk bája.
Balzac: Séraphita
A harminckét éves Edvard Munch, a szerelem, féltékenység, halál és szomorúság ezoterikus festője gyakorta volt áldozata hóhér kritikusok tudatos félremagyarázásának, azokénak, akik lélektelenül végzik munkájukat, és - mint a nyilvános kivégzések bakói - koponyánként kapják a fizetséget.
Azért jött Párizsba, hogy a beavatottak értsék; nem félt, hogy megöli a gúny, amely megtöri a gyávákat és gyengéket, de amely napsugárként hint fényt a bátrak pajzsára. Azt mondták, Munch képeit meg kellene zenésíteni, hogy helyesen értelmezzük azokat. Lehetséges, de addig is, míg zenészre várunk, magam tpróbálom meg kommentálni azokat a képeket, amelyek a házastársi szerelem viharos okosságában és az érzéki szerelem gyönyörteli ostobaságában olyannyira emlékeztetnek Swedenborg vízióra.
A csók. Két lény egyesülése, a kisebbik ponty alakú, s úgy tetszik, mintha a férgek, mikrobák, vámpírok és asszonyok szokása szerint el akarná nyelni a nagyobbat.
Másképpen: A férfi ad, abban a hiszemben, hogy viszonzásképpen a nő is nyújt valamit. A férfi azt a kegyet kéri, hogy lelkét, vérét, szabadságát, békességét, örök üdvösségét odaadhassa cserébe - de miért? Cserébe a boldogságért, hogy lelkét, vérét, szabadságát, nyugalmát, örök üdvét odaadta.
Vörös haj. Aranyeső zuhog az önnön rosszabbik énje előtt térdelő kétségbeesett alakra, aki azért könyörög, hogy ledöfjék egy hajtűvel. Arany kötelékek, amelyek a földdel és a szenvedéssel kapcsolnak össze. Véreső hull a tébolyultra, aki vesztét keresi, a szeretve lenni vagy inkább szeretni isteni szerencsétlenségét.
Féltékenység. A féltékenység a lelki tisztaság szent tudata, amely irtózik attól: egy asszony közreműködésével más férfival közösködjön. A féltékenység törvényes egoizmus, amely a saját Én és az emberi nem megőrzését szolgáló ösztönből fakad. Aki féltékeny, azt mondja riválisának: »E1 veled, értéktelen fickó; általam gerjesztett tűznél fogsz melegedni; az ő szájából az én lélegzetemet fogod beszívni; az én vérem jár át, és szolgám maradsz, mert ez asszony útján, aki úrnőddé lett, az én szellemem uralkodik fölötted.«
Fogantatás. Szeplőtlenül vagy sem, édesmindegy: vörös vagy arany dicsfény övezi az aktus végbementét, e saját egzisztencia nélküli teremtmény egyetlen létcélját.
Sikoly. A rémület sikolya a dühtől vöröslő természet jelenlétében - ez viharral, dörgéssel készül szólni azon alacsonyrendű kótyagosokhoz, akik minden isteni adottság nélkül istenként pózolnak.
Alkony. A nap lehanyatlik, leszáll az éj, és a homályban szellemekké s hullákká lesznek a halandók, hazatérve ágyuk szemfedőjébe burkolják magukat, és álomba úsznak. Az életet rekonstruáló látszólagos halál ez, a szenvedés mennyei vagy pokolbéli képessége.
A nő három életstádiuma
A megfestett nő Terhes Szent
A part. A hullámok összeroppantották a fatörzseket, de a gyökerek tovább élnek a föld alatt, szétkúsznak a száraz homokban, hogy tenger-szülőanyjuk örök forrásvizéből igyanak! A hold pedig fölkél, s mint i betűn a pont, teszi teljessé a melankóliát és végtelen magányt.
Habokból kikelő Venus s hegyekből és falvakból aláereszkedő Adonis. Úgy tesznek, mintha a tengert figyelnék, attól tartva, hogy amint egymásra néznek, belefúlnak a pillantásba, amely megsemmisíti személyiségüket, és öleléssel olvasztja egybe őket, s így Venus kissé Adonisszá, Adonis pedig Vénusszá lesz.
Vésőtől lett arca időtlen anyádnak, nem zokog, sír, jajong testéből a bánat. Ki az életre szült, visszaad halálnak. a te prófétáid harmadnapra várnak. Eljönnek majd hozzád sirató asszonyok, őriznék testedet: hoznának balzsamot...,
Díszletek merednek körülöttem, baletteznek a dolgok kis selyemcipőben, a szavakon lila tüllruha leng, maszkok vigyorognak - csak én látom mögöttük a félszeg fintorokat. Az emberek úgy néznek rám, mint játékmackók kancsi üvegszeme.
KORSZERŰTLEN ALÁZAT
Különcnek tartanak ballonkabátos kismamák a parkban, a zöld padokon csokorba ülve. Színes virágok: sóhajból, szóból, receptekből tarka szirmaik. Növéy-mamák - két kanál cukorra, passzírozásra bólogatva kötögetnek, horgolnak, kötögetnek, nézegetik furcsállón, hogy én mindig csak olvasok. Bürökillatú alázatuk megaláz, arany csíkokban kezükre hull a napfény, mint olcsó pamutot pletykálva elkötögetik, s vele együtt kis életüket is.
CSECSEBECSÉK
Lehettem volna kisasszony is, kinek a gond penész-szagú, romantikus virág. Illett volna hozzám a sopánkodás, hosszú ujjaimhoz a zongora, és ápolatan árnyalt lett volna a hangom.
Sikítoztam volna örömömben, ha a szakácsnénak fia születik, s vettem volna a kicsinek lóherés szerencse-aranyláncot kegyesen.
És írtam volna bágyadt verseket. Mint bársonyheverők omló süppedése, hullt volna lágyan fénytelen szavam elomló álmú, renyhe éjjelekbe.
A víg napok, mint szikrázó kövek, ékesítették volna hajam, homlokom, mint drága gyöngysor függtek volna pompázó gőggel karcsú nyakamon, míg végül, mint sok sziporkázó kígyó, meg nem fojtottak volna kékes-lila fénnyel, hüllő-hidegen.
(1958)
FÉNYKÉPEK
Fényképek: összetákolt látszat-világ fojtogat egy egészséges csecsemőt: hathónapos; festett műrepülőbe ültetik, homlokán porvédő szemüveg, nyuszifogatos hintón robog, taxiját foxicska vezeti, keményített tüllruhába préselik, s félórát kínozzák, míg végre nevet - mást mit is tehetne, már unja bőgni - "itt repül a kicsi madár" -, művilággal veszik körül már most, nagykorára így példásan megtanulja a műmosolyt, a műfelháborodást, a való élet ellen majd pillogtatja műszempilláit, s kipréseli a műsírást.
(1962)
NAGYANYÁM
Én azt hittem, a tányérok csengve énekelnek körülötte, megszólította a vasaló a kimosott ruha, lobogtak a tiszta ingek, felszálltak könnyen, vele együtt ő is, bólogattak a bolygók, szép volt, szerették a tárgyak, körülölelte a víz, az ég; csak akkor volt szomorú, ha üresen körülzárta a konyha; az abrosz kockái határolták napjait, ellenségesen sorakoztak a polcon az üres lábosok, üvegek; csöndben elmosogatott, s a tiszta tányérokkal loborította fájdalmait.
Két összeborított tányér közé egész élete belefért.
-------- Hervay Gizella: Az idő körei, Összegyűjtött versek, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest-Kolozsvár, 1998
(...) És mindenütt ez a bőgés, ez a veszett rohanás, a porfelhők. Hiába zárkóztam be, hiába dugtam vattát a fülembe; éjjel, álmomban is őket láttam. Nincs más megoldás, mint meggyőzni őket. De miről? Vajon visszafordítható-e ez az átváltozás? És hogy meggyőzzem őket, beszélnem kell hozzájuk. Hogy újra tanulják a nyelvemet (amit különben kezdtem felejteni), előbb meg kellene tanulnom az övékét. Nem tudtam megkülönböztetni az egyik bőgést a másiktól, egyformák voltak, mint az orrszarvúak. Egyszer a tükörben nézegettem magam, és csúnyának találtam hosszúkás arcomat: egy szarv hiányzott, sőt talán kettő, hogy fáradt vonásaimat kisimítsa. És ha, ahogy Daisy mondta, nekik van igazuk? Elkéstem, elvesztettem a talajt a lábam alól, ez világos. Rájöttem, hogy bőgésük, bár nyers egy kissé, mégiscsak elragadó. Idejében kellett volna észrevennem. Megpróbáltam elbődülni: borzasztóan gyenge volt, hiányzott belőle az erély. Ha jobban nekiduráltam magam, akkor is csak üvöltésre futotta az erőmből. Az üvöltés nem azonos a bőgéssel. Az tagadhatatlan, hogy nem kell mindig az események uszályába kerülni, és helyes, ha az ember megtartja eredetiségét. Persze, azért számot kell vetni a körülményekkel; lehet eltérő véleményünk, de csak a hozzánk hasonlókétól térhet el. Senkire és semmire nem hasonlítottam, csak divatjamúlt, öreg fényképekre, amelyeknek semmi közük sem volt az élőkhöz. Minden reggel bizakodva néztem meg a kezemet: hátha alvás közben megkeményedett a tenyerem. De bőröm petyhüdt maradt. Nézegettem fehér bőrömet, szőrös lábamat: ó! ha egyszer érdes bőröm lehetne, és az a gyönyörű sötétzöld színem, ha olyan szemérmesen meztelen lehetnék, mint ők, szőrtelenül! Egyre kínzóbban gyötört a lelkiismeretem. Szörnynek éreztem magam. Sajnos, soha nem leszek orrszarvú: nem tudok átváltozni. Nem mertem magamra nézni. Szégyelltem magam. És mégis; nem tudtam megtenni, nem tudtam. - fordította: Boldizsár Gábor
/Szerelmesek éjszakája Mai francia elbeszélők Európa Könyvkiadó 1967/
* Nem szőrös a lábam, mielőtt valaki ezt olvasná ki!.:-) De ha valaha is észreveszem, hogy orrszarvúvá kezdek válni, és olyan dolgokon élvezkedem egész nap, mint akiket legszívesebben valagba rúgnék fenéken billentenék, akkor önként és dalolva nyírom ki
Rancho La Epifania, 1996. május 18.
