Kék tó, tiszta tó (János vitéz)
"Kék tó, tiszta tó, melyből az élet tüze támad,
Add vissza nékem, óh, szép szerelmes Iluskámat.
Kék tó, tiszta tó, sokkal vagy szivemnek adósa.
Add vissza nékem őt, s légyen tied ez a rózsa."
/Magyar nóták…/
DE: NEMCSAK KÉK, HANEM -MINDEN AMI SZÉP...LÉGY ÜDVÖZÖLVE:-)
A haiku kettőt tesz költővé, amint a szerelem kettőt, szeretővé.
Leírója nem sámán, nem szónok, nem sebész; elolvasója nem alávetett, nem elszenvedő, nem tétlen. Találkozva e fókuszban, oldva oldódhatnak, gyógyulva gyógyíthatnak s válnak, míg vállalják, valami Harmadikká.
Aszketikus forma, próteuszi műfaj, eleven mentalitás; időt, teret inkább teremt, mint fogyaszt.
Boldogok, akik - ha egyetlen haiku pontjában is - találkozhatnak és megérinthetik egymást.
Szemed szédülő lelked tükörterme. Benne minden annyira eltúlzott s mégis olyan valószínűtlenül őszinte. A szemed a szerelmem. A szemed fétis.
A szemed a minden. Te a szemed vagy. Mikor nézlek, rám omlik, mi jár fejedben. Csak felfogni nem tudok ennyi mindent; sosem nézzük sokáig egymást, mi ketten.
Látom, hogy félsz, látom: bizonytalan vagy; ezer sebed fájdalma nyílt titok nekem. Vágyak és gátak laza hálójában mocorog, vár egy sosem használt szerelem.
*
És ha egyszer igazán közel jönnél, úgy, hogy az orrunk finoman összeérne, én csak nézném azt az eleven homályt, és Nálad maradnék örökre… Végre.
Nem volt ottan lámpa, se ház, mentünk: én meg a rókavadász, akkor az égen, fekete égen valami röppent még feketébben, valami röppent: lappantyú! Két szeme lángja, két pici lámpa, gurgula-hangja úszik utána.
Ketten láttuk, senki más, ketten: én meg a róka-vadász.
Ismerős vagy nekem, mint levetett kesztyűnek a mozdulat. Ahogy üresen is megállnak ujjai az asztalon. Dobolsz bennem, mint kongó testben a figyelő tudat. Hogy nem, egyáltalán, vagy hirtelen mégiscsak és nagyon.
Ismerős vagy pedig, mint lepkének az esti lámpaláz. Vagy csonkolt akácnak üres járdán a lombzaj. Körkörös alagút, szem-száj nélküli ház. Honnan is kezdjem el. Tudnád folytatni onnan?
Volt egyszer, hol nem volt, volt a gyerekkor senkiföldje. Telekiabált kert bokrai közt az úttalan éjszaka. Később az álom is, csöndes, hókásás senkiföldje. Az állandó telek fagyó, fölengedő, lehulló, összeálló évszaka.
Figyelj. Amit most elmesélek, kezdettől benned is kész. Hosszú és járhatatlan is, mert így lett kitalálva. Ne szakíts félbe majd, mint levetett kesztyűben lebegő kéz. Kanyargós lesz, sötét, mint a Minotaurusz álma.
Hullámzik hajad megint, ha sírok. Szemed égszínével terited szerelmünk asztalát: nyár s ősz között nyoszolyául. Italunk ki keverte? Se én, se te, valaki más se: az üreset kortyoljuk, az utolsót. Bámuljuk a mélytenger tükrében az arcunkat, s szaporábban nyújtjuk az étket: az éjszaka éjszaka, reggel száll le, melléd vet az ágyra.
Tudom, a tűzzel játszom, hisz kopogtatás nélkül jöttem. De már késő, bent vagyok - az életedben. Féltve őrzött múltad kongva üvöltik utánam az elhagyott termek. Lépteim visszhangja áruló jel, a kulcs maga. De még nem tudom, mit rejt a hetedik szoba. Ujjam végigfut a porlepte asztalon: sorokat írok, talán egy verset. A jelenben hagyott üzenet. Még egy fahasáb a parázsra, aztán megyek, és újra álmodom, ami volt, és ami lesz – veled. Mert nélküled nincs varázsa se a mának, se semminek.
Sugármenet, mindig, a tükrök, éjhosszat állnak egymással szemben, és én, odataszítva hozzád, szüntelen kerülésben.
De: szívem átkelt a szüntelen, szemedhez vágyik, képközel, időerősen, hogy közelében más legyek -:
a hattyúk Genfben, nem láttam, repültek, mintha a semmiből zúgott volna elő, egy gerely, egy lélek közepébe: annyi időt, mint szemet, szánj nekem: hogy zúgni halljam, közelebb - nem mellettem, nem ott, ahol nem lehetsz.
jöjj el velem nem tudom merre megyek majd az apostolok lován hol szeretnek és honnan űznek el de mindig lesz két szavam közé egy harmadik s meleg leheletem a homlokodra csak ne felejtsd a türelem virágait
Mint felhő csendes éjjelen – a szavadra emlékezem, s a beszédemtől teneked fénylenek az éjjelek. Mi ketten a földtől elszakadva mint csillagok szálltunk magasra. A kétségbeesés? A szégyen? Se most, se ezután ne érjen. Ki él, őt mondom éberen, s hallod, hogy hívlak? Édesem. S az ajtót, mit tártál elébb, erőm, bezárni, nincs elég.
Tenger, kékség, csoda, hullámzás, és egy embertársunk érzései, hite...
Gémberedett tagokkal menekülök ki a partra, a napfényre, de a tenger nem enged. Bámulom a vízre hajló eget és a vizet, amely, mint a pohár oldalán, ugyanúgy az ég szélénél is mintha fölfelé kapaszkodna. Reggel és este a szállodai szoba erkélyéről fél órán át bámulom a tengert, elmélkedés gyanánt (kaptam három napot ajándékba: most a tengert bámulhatom, míg otthon az utca forgalmát és a túloldalon a fák mögött a kórház életét, ahonnan tizenkét éve egyik nap még átintegetett kislányomnak a nagypapa, másnap meg már csak a mennyezetig csempézett hideg teremben láthattuk őt, utoljára: mennyi hullámzás...), bámulom a tengert, mert tudom, onnét jött elő az élet, legalábbis az az élet, amelyről a mi fogalmainkkal egyáltalán beszélni tudunk, az élet, amely egyszerre él és pusztul, árad és apad, és milliárdnyi alakja van az egysejtűtől az emberig, az egyik emberarctól a másikig, és ezek mindegyike meghal, mint szegény nagypapa az utca túloldalán, de az élet él, a hullámok halandók, de a hullámzás halhatatlan: nem tagadhatjuk, innét az élet. De honnét a tenger? Honnét a víz és a hullámzás? (Kipke Tamás)
A kaméleonokról mindenki tudja, hogy változtatják a színüket. E képességük rejtőzködésre, hangulatuk kifejezésre, és az egymás közti kommunikációra szolgál. Persze nem képesek bármilyen színűvé változni, minden fajnak, sőt egyes egyednek is megvan a maga színskálája. És a tévhitek eloszlatására: a színüket elsősorban nem a környezet színe befolyásolja! A világ meleg vidékein rengeteg fajuk honos, megtalálhatóak esőerdőkben és sivatagokban is. Fákon, bokrokon élnek. Ehhez az életmódhoz alkalmazkodott fogólábuk, kapaszkodásra is kiválóan használható farkuk, és hosszan kinyújtható nyelvük, mellyel a messzebbi levelekről is le tudják vadászni a bogarakat. /Sulinet/
Ne hidd, hogy csak az orchidea virág. Meg a rózsa, meg a szegfű. Még a mohának is van virága. Pedig a moha sohasem lát napot. Sűrű erdők nyirkos homályában él, földhöz ragadtan, nyomorultul. Ő a legnyomorultabb a növények között. Mégis eljön évente az idő, amikor kivirágzik. Kivirágzik, örömet ünnepel. Akár a rózsa, az orchidea, vagy a szegfű. Semmivel sem kisebb az öröme, mint az orchideának, vagy a szegfűnek. Sőt, ne feledd, egy nagy előnye is van: senki emberfia nem tépi le különlegessége miatt a moha virágját. Fogadd meg a tanácsomat és gondolj sokat, nagyon sokat a mohavirágra.
Nemes Nagy Ágnes
A kaméleonokról mindenki tudja, hogy változtatják a színüket. E képességük rejtőzködésre, hangulatuk kifejezésre, és az egymás közti kommunikációra szolgál. Persze nem képesek bármilyen színűvé változni, minden fajnak, sőt egyes egyednek is megvan a maga színskálája. És a tévhitek eloszlatására: a színüket elsősorban nem a környezet színe befolyásolja!
Szép délutánt és estét! :)