Nem volt időm utánanézni a kérdésnek, de úgy tűnik, másoknak sem. De erről eszembe jutott a "Farkasokkal táncoló" című film, amit bizonyára ismertek. Nekem volt alkalmam a regényt is elolvasni. És akkor tudtam meg, hogy a regénynek van egy folytatása is, aminek a "Szent Út" a címe. Ebben folytatódik a történet, habár ami a végét illeti, az bizony nem egy vidám befejezés. De hát ugye nagyjából ismerjük, hogy az amerikai őslakók története sajnos nem egy vidám történet. Ami jó benne csupán az, hogy azért túlélték és változtak is, hiszen folyton mi is változunk, valamit azért mégis sikerült megőrizniük ősi kultúrájukból.
Itt úgy tudom, maximum pár képet lehet csak feltölteni, de ha valakit érdekelne a két említett regény elektronikus formátumban, levélben el tudom küldeni.
S ha közben más nem válaszol, akkor megpróbálok utánanézni a kamencsi nép történetének.
A kamencsikről mi tudni, hogyan váltak a Déli Síkságok uraivá?
Egy doku videó szerint a 18. sz. második felére, végére egy fosztogatáson, portyázáson és elrettentésen alapuló hadigépezetet, egy laza törzsi konföderációt alakítottak ki, ez volt spanyol szóval a félelmetes hírű Comanchería.
Aki hosszú életű akart lenni, akár fehér, akár hispán, akár más törzsből való őshonos, az - ha volt egy csöpp esze - messze elkerülte Comancheríának még a környékét is.
Állítólag a kamencsik voltak a fő okai, hogy a spanyol birodalom a Nagy Síkságokon Texastól északabbra nem tudott terjeszkedni.
Aztán jött néhány óriási járványhullám, amely megtizedelte a kamencsiket, végül a polgárháború után a jenki hadsereg bevonult a területükre, véget vetve a portyázásaiknak és függetlenségüknek.
Köszönöm a hozzászólásokat. Azt tudom hogy több indián nyelv is tanulható online de a hozzánk hasonló a téma iránt érdeklődök közül is nem sok lesz aki valamelyik nyelvet valóban meg is tanulja. Szóval az internet nemigen mentheti meg a kihalóban levő nyelveket. Persze az is valami, ha legalább így fennmarad hiszen számos úgy halt ki hogy alig maradt róla feljegyzés.
Az ősamerikai népek hagyományai persze eltérnek a mai globális kultúrától de gyakran egymástól is ha nem is annyira.
Ezért én úgy látom hogy mivel nincs egységes ősamerikai nyelv sem kultúra (bár azért akad néhány közös vonás) inkább egy olyanfajta egységtudat kezdhetett kialakulni köztük mint amit mifelénk ma az európaiság képvisel. Vagy épp az Egyesült Államokban az amerikaiság, ami számos különböző európai afrikai és egyéb nemzet keveredéséből jött létre. Jó néhány évvel ezelőtt beszélgettem egy nyugdíjban levő Svájcban élő emberrel. A francia volt az anyanyelve az ország azon részében élt, de amikor arról érdeklődtem hogy milyen nemzethez tartozónak tartja magát, tiltakozott, hogy ő bizony nem francia, hanem svájci. Valahogy ehhez hasonlóan képzelem el a mai indiánokat. Először is megvan bennük a törzsi hovatartozás érzése, akár beszélik még a nyelvet akár nem, aztán pedig az ősamerikai közösséghez tartozás érzése. Én valahogy így képzelem el ezt.
Őshonos amerikai - Native American, ma már ez a hivatalos megnevezés, Kanadában meg First Nations, nem az Indian, ami totál félreértelmezhető az indiaik miatt - az, aki annak vallja magát.
Annyi megszorítással, hogy az önjelölt ún. Wanabe indiánokat (akik genetikai értelemben túlnyomórészt fehérek, ritkább esetben afro-amerikaiak), akik indiánoknak tartják magukat meg azok szeretnének lenni, de nincsenek tényleges vérségi és kulturális kötelékeik valódi őshonos közösségekkel, minden őslakos közösség erőteljes fenntartásokkal kezeli és megpróbálják őket kizárni vagy távol tartani a közösségüktől.
Ezért a legtöbb őslakos közösségnél bevezették az ún. "membership", azaz tagság intézményét, amit többniyre csak azoknak adják meg, akik valamilyen módon tudják igazolni, hogy őseik vagy legalább azok egy része vérségileg vagy kulturálisan az adott őshonos közösséghez tartozik.
Erre azért volt szükség, mert az ún, hippik és más szélsőbaloldali elemek között rengeteg beteges mentalitású, gyökértelen ember volt, akik elkezdték magukat indiánnak képzelni, úgy öltöztek, úgy próbáltak viselkedni stb., plusz elleptek egyes rezervátumokat és megpróbáltak csatlakozni egyes indián törzsekhez, nem egy esetben megzavarva azok hétköznapi életét vagy idegen elképzeléseket, sőt képzelgéseket próbáltak az őslakosokra ráerőltetni, kultúrájukat, világnézetüket megváltoztatni.
Ez a Wanabe hippihullám főleg az 1970-es, 1980-as évekre volt jellemző, később csökkent, de azért még ma is előfordul.
Az őslakos népcsoportoknak ezekből az "álindiánokból" lett - egyébként teljesen érthető módon - elege és ezért vezették be, különböző formákban, de többnyire nyomon követhető, azonosítható módon az ún. tagság intézményét.
Úgy olvastam még olyan közösségek is vannak, akik a tagjaikat egyfajta törzsi igazolvánnyal látják el vagy pl. útlevelet is kibocsájtanak.
"Ehez a legfiatalabb generáció számára még ott az internet, okostelefonok, Twittertől a Snapchattig minden minden, ami a Wikipédiáig bezárólag angolul van."
Ez azért nem 100%-ig van így.
Egyrészt Wikipedia vagy 200 különféle nyelven van, köztük néhány nagyobb amerikai indián nyelven is.
Másrészt az USA-ban és Kanadában is több őslakos nyelvnek van revitalizációs programja, ehhez ma már az is hozzátartozik, hogy pl. számítógépekre, mobilokra letölthető egy adott nyelv ábécéje, karakterkészlete, szótárak, különféle nyelvi alkalmazások.
Nyilván ezeket csak egy adott szúk közösség fogja használni, pl. ha egy Montana állambeli varjú indián elutazik New Yorkba vagy San Franciscoba, a boltban vagy a kávézóban hiába fog megpróbálni varjú nyelven rendelni, nem fogják érteni.
OFF:
De hogy Észak-Amerika bizonyos részein sem annyira 100%-os az angol nyelv dominanciája, arra két példa:
- Új-Mexikó állam lakosságának kb. 30-40 %-a a felmérések szerint családi körben a spanyol nyelvet használja, nem az angolt. Egyes új-mexikói (és délnyugat-texasi) megyékben a spanyol gyakorlatilag de facto hivatalos nyelv az angol helyett.
- Egy angoltanár ismerősöm egyik tanítványa kiment az egyik nyáron Floridába, hogy gyakorolja az amerikai angol nyelvet. Megdöbbenéssel tapasztalta, hogy Florida egyes városaiban a spanyol gyakorlatilag a mindennapi nyelv az angol helyett, a boltokban, üzletekben, éttermekben, az utcán mindenhol spanyol szó hangzott, angol alig-alig.
Csak magamból kiindulva gondolom, hogy egy indiánt az teszi indiánná, ha ő annak érzi magát.
Ragaszkodik a múltjához, közösségéhez, ahogy te is írod, az ősi nyelvhez, hagyományaihoz.
A lányomban is van magyar vérvonal (Felek), román vérvonal (Triffa), szlovák vérvonal (Vozár), de magyarnak érzi magát.
Ez a nyelvkérdés a legnehezebb dió, hiszen ahogy hazánkban is pár generáció alatt elfelejt egy cigány cigányul, egy sváb németül, egy oláh románul, egy rác szerbül, egy tót szlovákul - mert sem az iskolában, sem a munkahelyén, sem a boltban, sem a hivatalban nem állnak így vele szóba - ugyanígy egy indián sem tud az anyanyelvén beszélni sehol, csak otthon a nagyszülőkkel.
Ehez a legfiatalabb generáció számára még ott az internet, okostelefonok, Twittertől a Snapchattig minden minden, ami a Wikipédiáig bezárólag angolul van.
Itt most egy olyan kérdésről írok, amire valószínűleg nincs egyértelmű válasz, inkább nézőpont kérdése az egész, de amennyiben olvassátok, kíváncsi lennék a ti véleményetekre is ezzel kapcsolatban.
Már bő ötszáz éve fedeztük fel hivatalosan is Amerikát, és annak ott talált lakóit valamint ezek mai leszármazottait mint tudjuk egy történelmi tévedés folytán még ma is szokás indiánoknak nevezni.
Az indiánok számos különböző kultúrája ennyi idő alatt mindenképpen változott volna, sőt gyakran mielőtt még eljutottak hozzájuk az első európaiak, már elkezdett változni, hiszen az elszabadult vadlovak és számos különböző kereskedelmi termék, mint a lőfegyverek és szerszámok már önmagukban is változást hoztak volna.
A továbbiakban tekintsük csupán Észak-Amerikát, hiszen ez a fórum elsősorban ezzel foglakozik. Itt mint tudjuk, a kezdeti baráti kapcsolatok után, az európaiak szép lassan elfoglalták a földrész lakható területeinek javát, és az őslakókat majdnem kipusztították. Az indiánok helyenként fellázadtak, és küzdöttek a szabadságukért, de az 1800-as évek végére gyakorlatilag véget értek a harcok.
Az eltelt évszázadok alatt már jelentősen megváltozott az indiánok életmódja, de a huszadik század első felében, főleg az Egyesült Államok politikája igyekezett egyrészt megszerezni az indiánok még megmaradt földjeit, másrészt pedig ha nem is fizikailag megsemmisíteni, de beolvasztani őket az amerikai nemzetbe.
Persze nem könnyű általánosítani, mert helyenként jelentős eltérések voltak. Vannak olyan közösségek, mint például az úgynevezett puebló indiánok csoportjai, akik ma is azokon a helyeken élnek, ahol először megtalálták őket, ugyanúgy művelik földjeiket és megőrizték legfőbb hagyományaikat, vallásaikat és szertartásaikat is. A városokban élő mai indiánok pedig első ránézésre életmódjukban, szokásaikban nem is külöböztethetőek meg az átlagos, nem indián származású amerikai állampolgároktól.
Egy másik fontos kérdés, az indián nyelvek kihalása. Az elmúlt évszázadokban is már számtalan nyelv halt ki, és a mai indián nyelvek nagy többsége is, ha nem tűnt még el, de a veszélyeztetett nyelvek kategóriájába tartozik. Csak néhány több tízezer anyanyelvű beszélővel rendekező indián nyelvnek van esélye arra, hogy még huzamosabb ideig fennmaradhasson.
Eddig csupán néhány ismert tényt soroltam fel, és most jött el az ideje annak, hogy feltegyem a kérdést, mi az, ami indiánná teszi az indiánt?
Ezt persze ugyanígy kérdezhetnénk, hogy mitől vagyunk mi magyarok. Bár erre könnyebb válaszolni, mert elsősorban a nyelv az, ami azzá tesz minket. Néhányan akadnak akik próbálnak visszatérni az ősi életmódhoz, feleleveníteni az ősi hitet és hagyományokat, de mindent egybevetve mégis a nyelv használata tesz minket magyarokká.
Ez az indiánoknál már nem fog menni. A fiatalabb nemzedék, főleg ha nem marad a hagyományos közösségekben, már jobban tud angolul mint ősei nyelvén, még ha ismeri vagy megtanulja is azt, mert nem nagyon marad alkalma használni. És ez mondjuk világszerte érvényes, hogy a jelen körülmények ismeretében és amit ebből a jövőre ki lehet következtetni, egyre több nyelv fog kihalni. Csak azoknak a nyelveknek van esélye a fennmaradásra, mint amilyen a magyar is, amely legalább egy országban hivatalos nyelv is.
Az északamerikai indiánok pár miliós közössége még mindig egy óvatos becsés szerint is jóval több mint száz különböző nyelven beszél, már ha egyáltalán beszél még anyanyelvén. Náluk tehát a nyelv nem lehet ez az összetartó erő. A múltban mint tudjuk, bár voltak köztük szövetségek, de még inkább hagyományos ellenségeskedés, ami megkönnyítette az európai hódítást. A mai indiánok már felismerték, hogy szükséges összefogniuk, ha meg kívánják őrizni indiánságukat.
Ma már igen kevés tisztavérű indián élhet még a földrészen, hiszen a keveredés már évszázadok óta folyik. Volt olyan korszak, amikor a részben indián származású emberek inkább igyekeztek elrejteni hogy részben az őslakók közösségéből származnak. Újabban persze már inkább büszkék rá.
De akkor azon kívül, hogy ősei között kisebb vagy nagyobb mértékben vannak valamely indián nemzethez tartozó tagok, ha már életmódjukban és gyakran nyelvükben sem különböznek a többi amerikaitól, mitől indiánok mégis?
Bárki találhat az interneten felvételeket a különböző törzsi vagy törzsközi Pow Wow-nak nevezett találkozókról. Ezeken többnyire énekelnek és táncolnak. Egyesek igen színes a hagyománykat utánozni próbáló ruhákban táncolnak, de sok esetben közönséges ruhákban, mindenféle korú emberek vesznek részt ezekben a táncokban, ahol az eseményeket szervezők angolul mondják be a dolgokat.
Az Egyesült Államokban és Kanadában is a nem őslakó származásúak is gyakran tudatában vannak hogy mely nemzetekből származnak őseik. Így ott is élnek magyar, német, svéd, stb származásúak, nem is beszélve az egyre több ázsiai eredetű lakosságról. A mai indiánok részben talán ugyanígy vannak ezzel. Csak az említettekkel ellentétben, ők hiába utaznának más földrészre, hogy eredetüket megtalálják, ezért nem marad egyéb, mint hogy ne is törődjenek ezzel, vagy ha mégis, akkor könyvekből és egyéb forrásokból tanulmányozzák őseik kutúráit, vagy részt vegyenek az előbb említett talákozókon.
A valamikor hősiesen a szabadságukért küzdő emberek utódai persze részben ma is harcolnak, csak épp másképpen, nem fegyverekkel. Elég sok olyan szerződés volt, amikor az amerikai állam nem tartotta be vállalt kötelezettségeit és bírósági tárgyalásokon sikerül is néha visszaszerezniük egyes területeket, szent helyeket. A többség persze nem foglalkozik ilyesmivel, de mégis tudatában van származásának.
Mi készteti vajon ezeket az embereket arra, hogy részt vegyenek ezeken a találkozókon, beálljanak dobolni, énekelni, vagy táncolni a többiek közé? Mi az ami indiánná teszi őket?
Ha reálisan, mintegy semleges külső szemlélőként vizsgáljuk ezt az egészet, akkor azt kell látnunk, hogy az USA a lakota-sájen koalícióhoz képest szinte korlátlan mennyiségű erőforrással és utánpótlással rendelkezett, mind létszámban - ma divatos kifejezéssel humán erőforrásokban - , mind fegyverben és hadianyagban, meg minden más egyébben is.
Az USA ekkor már egy gorsan fejlődő kapitalista nagyhatalom volt, kb. 45 milliós népességgel, hatalmas és jól szervezett hátországgal, modern iparral, technikával és hadsereggel.
A lakoták és a sájenek társadalma lényegében újkőkori szintű és szerveződésű volt, s még ha haditechnikailag az egy részük be is tudott szerezni korszerű ismétlőpuskákat, a rendelkezésükre álló muníció rendkívül korlátozott mértékű volt.
Leírások szerint korábban főleg kanadai félvér kereskedőktől és fegyvercsempészektől szereztek be puskákat és lőszert prémekért és bölénybőrért cserébe, de a háború kirobbanásakor az US Army elzárta ezeket az utánpótlási vonalakat - USA szemszögből nézve érthető módon nyilván.
Meg aztán 1876/1877 igen kemény, hideg, zord tele is sietette a lakoták és sájenek kapitulációját, bár egyes kisebb csoportok meglepően sokáig, 1877. májusáig kitartottak, gyakorlatilag lőszer nélkül és minimális élelmiszerkészletekkel.
Meg voltak olyanok is, pl. Ülő Bika csoportja, de néhány további kisebb csoport is, akik a kapituláció helyett a kanadai száműzetést választották.
Szerintem egészen heroikus volt az, amikor 1876-ban a lakoták és a sájenek hiányosan felfegyverkezve, megfelelő fegyver- élelem- és lőszerutánpótlás nélkül megpróbálták megállítani a sokszoros technikai túlerőben lévő és sokkal jobban szervezett amerikai hadsereget a Powder, a Tongue és a Little Bighorn folyók mentén.
Ahogy én olvastam egy könyvben, csak minden második harcosnak volt tűzfegyvere, a többiek hideg fegyverekkel - íjjal-nyíllal, lándzsákkal és tomahawkokkal - voltak kénytelenek fölvenni a harcot az amerikai katonaság ellen.
Heroikus küzdelem volt, de összességében kb. annyi esélyük volt a végső győzelemre, mint az '56-os magyar szabadságharcosoknak a szovjet hadsereg ellen... Vagy még annyi sem...:-(
Ma olvastam egy történetet, számomra új, ezért megosztom itt, ha még van aki idelátogat néha.
Hogyan nyerte el nevét Ülő Bika
Aki egy kicsit halott is az amerikai indiánokról, igencsak ismerheti Ülő Bika nevét, de arról eddig én sem hallottam, hogyan kapta ezt a nevet. Mert mint tudjuk, abban az időben, az indiánok nem úgy kaptak születésük után nevet mint mi manapság, ahol már adva van egy családnév és egy vagy több a szülők által választott keresztnév. Hanem valamilyen tulajdonságuk, tettük, vagy valamilyen velük történt esemény után kaptak nevet.
Amikor Ülő Bika hat éves volt, a többi társához hasonlóan reggel korán kelt és elindult, hogy a lovak után nézzen. Ekkor még a Hunkesni nevet viselte, ami lassú-t jelent. Ahogyan gyalog sétált a folyóparton, megfigyelhette az ébredő természetet, közben dalokat dúdolva, hiszen nagyon szerette a zenét is. Amikor egy magas dombra ért és feltárult előtte a táj, valamilyen zajt hallott és ahogy lenézett, egy ülő bölénybikát látott. Fegyvertelen volt és ijedtében moccani sem tudott. De a bika semmi támadó szándékot nem mutatott, hanem csak nézte őt egy ideig, majd végül felállt és nyugodtan odébbállt. Hunkesni boldog volt, hogy az állat nem bántotta őt, még egyszer felé nézett és ezt mondta: Tatanka Iyotake unsimayala yelo -- pili mayayelo, --ohocila kta (Ülő Bika, te megszántál engem, köszönöm neked. Tisztellek ezért).
Majd megtalálta a lovakat s miután hazaért mindent elmesélt apjának. Az hívatta a tábori kikiáltót hogy adja tudtára az embereknek, ezt a furcsa történetet a fiú és az állat között. Ezután Hunkesni-t a továbbiaban Ülő Bika néven ismerték.
A Wes Studi's hosszú élvezetes színészi karriert futott be. Oklahoma Nofire Hollow-ban nevelkedett, cserokiul beszélt, amíg el nem kezdte az iskolát. 17 évesen csatlakozott a Nemzeti Gárdához, majd később Vietnamba ment. Leszerelése után a Studi politikailag aktív lett az amerikai indián ügyekben. 1973-ban részt vett a Wounded Knee-ben a Pine Ridge Reservation-ben. Wes a vad amerikai őslakos harcos szerepeiről ismert, mint például a pawnee harcos a Farkasokkal táncolóban. Az utolsó mohikánban a Magua nevű huront játssza, ami az első nagyobb szerepe volt. Nem sokkal ezután megkapta a főszerepet a Geronimo: An American Legendában. Szerepelt a Skinwalkersben, a The Lone Rangerben és a The Horse Whispererben. Az indiánt játszotta kint a sivatagban a The Doors filmben, és szerepelt az Avatarban is. Studi is basszusgitározik, és feleségével egy Firecat of Discord nevű zenekarban játszanak. A Wes Studi tiszteletbeli elnökeként is szolgál az Őshonos Nyelvi Intézet nemzeti alapítványi kampányában, amely az anyanyelvek megmentésén dolgozik. Ő és családja Új-Mexikóban élnek, Wes pedig számos más filmben, tévéműsorban és filmben, minisorozatban szerepelt. Akadémiai tiszteletdíjat is kapott, ezzel lett az első őslakos amerikai és a második észak-amerikai őslakos, akit az Akadémia kitüntetett, az első Buffy Sainte-Marie, a First Nations kanadai őslakos zenésze.
Észak-Amerika indián nyelveinek egyik jelentős nyelvcsaládját az atapaszk (athapaskan) nyelvcsalád képezi. E nyelvcsaládhoz tartozó népcsoportok megtalálhatóak a Délnyugaton (navahók és apacsok), Kaliforniában (hupák, vaiakik, stb.), Oregonban (tutunik, csetkók, tolovák), de leginkább a földrész északi részén, a szubarktikus övezetben. Ezen északi atapaszk nyelvű népek egyik legjelentősebb képviselői a csipuvéjen (Chipewyan) indiánok. Ők élnek a legnagyobb területen és ők vannak a legtöbben is.
Újabban a legtöbb bennszülött amerikai népcsoport elveti a rájuk az európai szakirodalomban használt elnevezéseket és a saját nyelvükön való nevet részesíti előnyben. Így a csipuvéjen indiánok is magukat deneszulinék-nak (eredeti, igazi emberek) nevezik, de itt a továbbiakban inkább az ismertebb, csipuvéjen elnevezést fogom használni.
Nagyjából a Nagy Rabszolga-tó és az Atapaszka-tó, illetve a Hudson-öböl által határolt területen élnek. Északi szomszédaik a karibu inuitok, délen a nyugati erdei krí indiánok, mindkét csoporttal ellenséges viszonyban éltek. Tőlük nyugatra a velük nyelvrokon népcsoportok, a jelounájfok (Yellowknife), dagribek (Dogrib), szlévejek (Slave) és bívörök (Beaver) élnek.
Az északi atapaszk csoportok közül ők kerültek legelőször kapcsolatba az európaiakkal. 1715-ben keresték meg őket, hogy meghívják a kereskedelemre, meg hogy békét kössenek a szomszédos kríkkel. Az ilyen zord éghajlatú földeket ahol igen nehéz az élet, nem kívánták a földet elvenni tőlük. Az északi népeknek nem kellett küzdeniük a hódítókkal, őket a prémkereskedelmbe vonták be. Más a területen élő népekkel ellentétben, nekik viszonylag kevesebb árúra volt szükségük és területeiken nem is volt annyi a prémkreskedelem számára értékes állat, de egy ideig ők voltak a többi északi atapaszk nép felé az európai kereskedelem közvetítői.
A csipuvéjenek számára a legfontosabb a karibu vadászata volt. Leginkább ez határozta meg életüket, ahogyan évről évre követték az állatok vándorlásait. Csoportjaik nagyságát is ez határozta meg. Amint megkezdődött a kemény és hosszú tél, átalában novemberben, az állatok a tundráról a védettebb erdőségekbe vádoroltak és kisebb csoportokban ott teleltek át. A tél végén, április, május táján a csordák a tundra menti nagy tavaknál gyűltek össze. Amikor az állatok nagyobb tömegben gyűltek össze, a csipuvéjenek is így tettek, amikor kisebb csoportokra oszlottak, az indiánok is így tettek. A kisebb csoportokban 25-től százig, de átalában 50-60 személy volt, a nagyobb csoportokban kétszáz felett, akár hatszázan is összegyűlhettek.
Más népcsoportokkal ellentétben, életükben nem sok szertartás volt. Ha vándorlás közben történt a gyermekszülés, utána pár órával már az anya úton is volt. A szülésnél az idősebb tapasztaltabb, az anyával rokonságban álló nők segítettek. A csecsemőket az anyák a hátukon vitték, ruháik alatt, csupasz bőrükön. A gyerek szárazon tartásáról mohacsomagokkal gondoskodtak.
A gyerekek felcseperedésük közben szüleiket figyelve folyamatosan sajátították el a megélhetésükhez szükséges készségeket, ami a fiúk számára a vadászat volt. Nem voltak avatási rítusok, csupán a menstruáló nőket különítették el, akiknek bizonyos tabukat kellett betartani ilyenkor. A házasságoknál sem nagyon voltak szertartások, melyeket általában a szülők rendeztek el még gyerekkorban levő utódaik számára. A férj gyakran jóval idősebb is lehetett, mert a szülők szívesebben adták lányaikat olyan férfiakhoz, akik tapasztalt vadászoknak bizonyultak. Ha valamikor voltak is nemzetségek, ezeknek nyomait se találták már. A házasság patrilokális volt, vagyis a nők férjük csoportjába kerültek, bár gyakran a férj felesége csoportjánál lakott az első gyerek megszületéséig. A többnejűség megengedett volt, gyakran nővérek voltak a feleségtársak, de inkább csak a csoportok vezetői, vagy az igen jó vadászok esetében fordult elő.
Sok más csoporthoz hasonlóan itt is érvényesült a nemek közötti munkamegosztás. A nők állították fel, a karibu bőrével borított kúp alakú, a tipikre hasonlító sátrakat, ők felügyelték a táborok összecsomagolását és szállítását vándorásaik során. Felügyelték a tüzet, elkészítették az ételeket, kikészítették a bőröket és állították elő ruháikat, szállították a vadászok által elejtett zsákmányt a táborhelyhez, gondoskodtak a gyerekekről, kisebb állatokat ejtettek el csapdával, főleg nyulakat és időnként ehető növényeket gyűjtögettek. A férfiak leginkább csak a vadászattal, néha meg halászattal foglalkoztak és ha szükséges volt, gondoskodtak a közösség védelméről.
Az öregkor nem volt a legkellemesebb. Életkörülményeik nem tették lehetővé a már munkaképtelen, főleg az önálló járásra képtelen emberek életben tartását, ezért az ilyen embereket egyszerűen otthagyták a természetben. A holttesteket sem temették el, egyszerűen otthagyták őket, a többiről pedig a természet gondoskodott. Haláleset után elhagyták a táborhelyeket, az elhunyt javait, személyes tárgyait pedig megsemmisítették.
Azok az emberek, akiknek volt alkalmuk még ma is élő nomád életmódot folytató emberekkel egy ideig együtt élni és megfigyelték őket, arról számoltak be, hogy bár életük nem könnyű, de a munka mellett azért szórakozásra is jut idejük. A csipuvéjenek is szabad idejükben néha énekeltek és táncoltak, bár egyetlen hangszerük a dob volt. Versenyeket rendeztek ügyességi játékokban és kedvelték a szerencsejátékokat is.
Szóbeli hagyományaik utalnak egy elsődleges nőre, aki egy kutyával egyesült, aki az éjszaka során férfivá változott át. Hagyományaikban fontos szerepet kap az embernek a természettel való kapcsolata. Hitük szerint az elhunytak újraszületnek emberként vagy farkasként. Más ősamerikai néphez hasonlóan, hisznek egy személytelen erőben, amelyet az emberek álmukban kapnak meg az állatszellemektől. Ezt az erőt használják a gyógyításra, a vadászzsákmány biztosítására, de fekete mágiára is alkalmas lehet. Általában a szellemi erőt birtokló emberek közül kerülnek ki a vezetőik is.
Bár nem háborúztak az európaiakkal, de az általuk behozott járványos betegségek komoly áldozatokkal jártak. És a mai modern körülmények között, ahol az öregeket már nem kell magukra hagyják, sőt nyugdíjakat is biztosítanak számukra, létszámuk meg is nőtt. A csipuvéjen nyelvet már egyre kevesebben beszélik és számos más indián nyelvhez hasonlóan ez is a veszélyeztetett nyelvek közé sorolható.
Bár másról is tervezek még írni, de épp ma olvastam egy legendát a betegségek eredetéről, ezért most ezt fordítottam le.
A gyógyítás eredete (Csiroki legenda)
A kezdeti időkben minden élőlény képes volt beszélni és békében éltek az emberekkel, de az emberek rövidesen annyira elszaporodtak, hogy az állatok a legkedvezőtlenebb helyekre kényszerültek és a kezdeti barátság feledésbe merült. De ezen túlmenően, az emberek fegyvereket találtak fel, amelyekkel elkezdték megölni az állatokat a húsukért és bőrükért. Az állatok ezen először meglepődtek majd felháborodtak, és elhatározták, hogy bosszút állnak.
A medvék törzse, főnökükkel Öreg Fehér Medvével összeültek tanácskozni. Miután több felszólaló is beszámolt az emberek tetteiről, és vérszomjasságáról, egyöntetűen a háború mellett döntöttek. Csakhogy a fegyverek hiánya hátráltatta tervüket. Mégis elhatározták, hogy az ember által készített fegyvert fordítják ellenük. Mivel legfontosabb fegyverüknek az íj és nyíl bizonyult, a medvék is ilyet akartak készíteni. Megfelelő fát találtak is hozzá, az íjhúr elkészítéséhez pedig egyikük feláldozta magát, hogy beleiből íjhúrt készíthessenek. A fegyver el is készült, de ekkor rájöttek, hogy karmaik nem alkalmasak a vele való lövésre. Egyikük ugyan levágta karmait és így el is találta vele a céltáblát, de mint arra bölcs főnökük rámutatott, karmaik nélkül nem tudnak majd fákra mászni és maguknak élelmet szerezni.
Az őzek is tanácskozást tartottak, főnökük, Kicsi Őz vezetésével. Abban egyeztek meg, hogy ha egy ember megöl egyet közülük és elmulasztja, hogy megfelelő módot bocsánatot kérjen érte, akkor azt reuma betegséggel fogják sújtani. A határozatról értesítették is az embereket és arra is megtanították őket, hogy ha szükségleteik kielégítése végett megölnek egyet közülük, milyen szertartásokkal engeszteljék ki szellemeiket. Azóta aztán ha egy vadász megöl egy őzet, akkor Kicsi Őz megjelenik a helyszínen és megkérdezi a megölt őz szellemét, hogy megtudja, a vadász imádkozott-e érte. Ha a válasz igen, akkor rendben van, de ha nemleges, akkor Kicsi Őz követi a vadászt és reumával sújtja, mely által nyomorék, magatehetetlen emberré válik.
A halak és a hüllők is tanácskoztak és elhatározták, hogy mindenféle rémálmot küldenek azokra az emberekre, akik kínozzák és bántalmazzák őket. Ezekben az álmokban mindenféle kígyók tekeregnek körülöttük és romlott halakat esznek. A csirokik közül többen is a sámánokhoz fordulnak, hogy segítsenek rajtuk rémálmaik miatt.
Végül a madarak, a rovarok és egyéb kis állatok is összeültek tanácskozni a féreg vezetésével. Ők is kifejtették nézeteiket és egyhangúan bűnösnek ítélték az embereket. Mindegyikük kitalált és megnevezett egy-egy betegséget.
Amikor mindezt megtudták a növények, akik továbbra is az emberek barátai voltak, elhatározták, hogy meghiúsítják az állatok gonosz terveit. Minden egyes fa, cserje, fűféle és egyéb növény egyetértett hogy biztosítson valamely gyógymódot az egyes betegségek ellen.
Így jöttek létre a betegségek és ezek gyógymódjai is. Amikor egy sámán nem tudja eldönteni, hogy milyen gyógymódot alkalmazzon valamely esetben, a növények szellemei segítenek megtalálni a megfelelő ellenszert.
Köszönöm az érdeklődést. Itt vagyok és még maradnék is. Lassan készülök is még valamivel, csak ugye idő is kell hozzá. Úgy látom te komolyan foglakozol a lakota nyelvvel. Sok évvel ezelőtt megtanultam én is a krí fonetikus írást, meg pár kifejezést a nyelvből, de aztán szépen el is felejtettem. No de itt vagyok, és remélem hamarosan írok is még valamit.
Még amikor megérkeztek a Mississippi felső folyásához az első Wasichunok, a franciák 1640 - 1650 körül, a Hét Tanácstűz hét népe közül 4 a Nagy Folyamtól keletre élt, legalábbis részben.
Később, a 17 sz. legvégén, inkább a 18 sz. elején a brit Hudson Öböl Társaság prémkereskedői elkezdték tűzfegyverekkel ellátni ősi ellenségeinket, a Hahatunwanokat, innen kezdve borult fel az ősi erőegyensúly és elkezdtünk nyugat felé szorulni.
De hogy végre ismertessem a Hét Tanácstűz eredeti 7 népét:
- Mdewákaŋthuŋwaŋ vagy mai kiejtés szerint Bdewákaŋthuŋwaŋ: a Szent Tó vagy más néven a Szellem Tó (Mdewákaŋ vagy Bdewákaŋ) falvának népe.
- Waȟpéthuŋwaŋ - A Levél falvának népe.
- Waȟpékhute - Levéllövők, vagy más néven, akik a Levelek közt vadásznak.
- Sisíthuŋwaŋ - Az Ingovány falvának népe.
- Iháŋkthuŋwaŋ - Falu a végen vagy más néven a Végső Falu népe.
- Iháŋkthuŋwaŋna - Kis Falu a végen vagy más néven a Kis Végső Falu népe.
Addig is egy kicsit ízlelgessétek a lakota nyelv ízeit, amely nem ugyanaz, mint a dakota, bár két igen közeli rokonságban álló nyelvről van szó, a szakértők szerint inkább csak ugyanannak a nyelvnek két kissé eltérő területi változatáról van szó.
Bár a szakemberek többsége nem két, hanem három területi változatról beszél:
- keleti dakota
- nyugati dakota
- lakota
Szóval a lakota és az angol megfelelője:
Wičháa na wíŋyaŋ otóiyohi iglúhapi na iyéhaŋyaŋ wówaapi. Thaŋmáhmel slol'íč'iyapi na kičhíwičhowepi s'e kičhíčhuwapi kta héčha.
--Translated into Lakota Sioux by Joe Bellman
Translation:
Each and every man and woman is free and has equal rights to things. They are sure of themselves in their mind, and they should treat each other as if they were siblings.
Amikor a Ptésanwin megjelent kb. 1.200 vagy 2.000 (?) évvel ezelőtt, akkor azért a törzseink egy jó része még a Haha Wakpá, azaz a Misi Ziibi folyamtól keletre táborozott.
A Washicha Wakpá (St. Croix), a Hahatunwan Wakpá (Chippewa River), a Wakpá Sapa (Black River) és a Mescounsin (Wisconsin) folyók alsó folyásánál és a Nagy Folyam, a Haha Wakpá felső folyásánál.
Más részük meg már egy kissé nyugatabbra, a Mní Sota Wakpá (Minnesota River) és a Makhátho Wakpá (Blue Earth River) partjainál.
A Veszto (Westo) indiánok Nemrég olvasgatva az őslakó északamerikai kultúrákról, rátaláltam a veszto indiánokra. Nyilván sok kisebb ilyen népcsoport van, melyeknek neve azok számára sem nagyon ismerős, akik ebben a témában érdekeltek. Ezen az alapon persze sok ilyen népcsoportról lehetne írni, de róluk néhány gondolat jutott az eszembe, melyet megpróbálok itt megosztani veletek.
Amerika felfedezése óta már több mint ötszáz év telt el. Számos könyvet írtak az itt élő népekről. Sok térképet is találhatunk, mely megmutatja, hogy hol milyen népcsoportok éltek itt abban az időben, amikor még nem kezdték el kiszorítani őket területeikről. Ilyen térképeken nem lelhetjük nyomait a veszto indiánoknak. De azok között sem találjuk meg őket, akiknek ősei ma is élnek még, és kisebb vagy nagyobb sikerrel próbálják megőrizni vagy feltámasztani hagyományaikat.
Az ősi törzseknek jó része eltűnt, vagy mind elpusztultak, vagy beleolvadtak más népcsoportokba. Sokan persze túlélték a kitelepítéseket, rezervátumokat és egyéb az őslakókat kiírtani vagy beolvasztani próbáló rendeleteket. De ebben az ötszáz évben újabb népcsoportok, törzsek is feltűntek, mások pedig feltűntek, majd ismét nyomuk veszett, vagyis vagy mind elpusztultak, vagy ami gyakran történt, maradékaik más nagyobb népcsoportokba olvadtak be. Jól ismert ilyen példa, a szeminol törzs, ami még nem létezett akkor amikor a spanyolok meglátogatták Floridát és elkezdték írtani annak ősi lakosait. A szeminolok egy meglehetősen kevert népcsoport lett, nagyrészt a Georgia és Alabama területén élő krík (Creek) indiánokból, az ütetvényekből elszökött fekete rabszolgákból, és az eredeti floridai őslakos törzsek maradványaiból, kiknek utódai ma is megtalálhatóak Floridában. Ami a vesztókat illeti, ők már rég eltűntek a történelem színpadáról.
No de kik voltak a veszto indiánok? Dél-Karolina államot 1670-ben alapították, és a vesztók valamivel ezelőtt jelentek meg itt a Savannah folyótól délre. Vagyis a délkeleti kultúrterületről ismerhetjük őket. De honnan kerültek ide? Régebben úgy vélték, hogy az itt élő népekkel, a csirokikkal (Cherokee) vagy a jucsikkal (Yuchi) rokonok, de az újabb kutatások szerint ők az északabbra, a hajdan Erie tó partján élő íri (Erie) törzs maradékai, akiket az irokéz (az Öt Nemzet) törzsszövetség győzött le a tizenhetedik században a Hód-háborukban (Beaver wars). A spanyolok csicsimékeknek nevezték őket (Chichimeco) (nem tévesztendő össze a mexikói hasonló nevű néppel), Virginia telepesei pedig ricsahekriánoknak (Richahecrian).
Most már csak azt kell elmondanom, hogy miért kezdtem el írni róluk. Mint tudjuk, az indián törzsek többsége elég demokratikus társadalomban élt, a főnökeik bátor tetteikkel, bölcsességükkel vagy ékesszólásukkal nyerték el tisztségüket, de idegen volt tőlük hogy beleszóljanak az egyes törzstagok életébe. Viszont voltak olyan társadalmak is, elsősorban az északnyugati partvidéken, ahol létezett a rabszolgaság intézménye is. Az európai hóditók, miután megalapították a déli államokat, nagy ültetvényeket létesítettek, melyeket rabszolgamunkával tartottak fenn. A jó keresztény spanyolok, már előzőleg befogták rabszogának a középamerikai szigetek indiánjait (ha jól tudom, ezek ki is pusztultak teljesen), de rájöttek, hogy nem alkalmasak, mert inkább meghaltak, mint hogy szolgaként dolgozzanak, ezért aztán Afrikából kezdték szállítani munkára a rabszolgákat. Így tették az amerikaiak is. A délkeleten élő úgynevezett civilizált törzsek, mint a csirokik, igyekeztek utánozni az európaiakat, abban is, hogy ők maguk is elkezdtek fekete rabszogákat tartani. De hiába vették át a fehérek civilizációját, így is kitelepítették őket.
Mondhatni nem túl dícséretes ez az indiánokra nézve, de védelmükre legyen, ők csak átvettek szokásokat a náluk fejlettebbnek tartott kultúrától. De ez sajnos már így szokott történni, hogy a kultúra átvétel során gyakran épp a legrosszabb dolgokat veszik át a leghamarabb. A veszto indiánokról viszont mint kereskedőkről emlékeznek meg a források. Ahonnan ők jöttek, ott már hamarabb hozzájuthattak az európai tűzfegyverekhez és ezt kihasználva, az új helyükön fejlettebb fegyvereik révén sikeres portyákat tettek a velük szomszédos törzsek területein, elsősorban rabszolgákért, akiket eladtak a déli államok ültetvényeseinek. Ez főleg 1675 és 1680 között jelentett számukra virágzó üzletet. Mai ésszel ez persze felháborítónak hangzik, hogy indián indián ellen harcolt, de az európaiak jövetele előtt is egyes törzsek rendszeresen ellenségesek voltak bizonyos törzsekkel. És mint tudjuk, néhány esetben akadt pár indián, aki felismerte hogy egységesen kéne fellépniük az őket megosztó, födjeikre szemet vető jövevények ellen, és azt is tudjuk, próbálkozásaik elbuktak. De Európában talán jobb volt a helyzet? Aligha létezett még igazi nemzeti öntudat azokban az időkben, az egyes európai népek is egymással harcoltak, még a törökök ellen sem nagyon jött össze az egységes fellépés. De ami a vesztóat illeti, hogy rabszolga sorba juttassák szomszédaikat, számomra nem teszi szimpatikussá ezt a népet. Így aztán valahogy kevésbé is tudom sajnálni, hogy végül 1680-ban a karolinai gyarmatosítók a sóni (shawnee) törzs egy csoportjával szövetkezve, legyőzték a vesztókat. A túlélők többségét a nyugatindiai ültetvényekre vitték rabszolgának, s az a kis töredék, aki megmaradt belőlük, beolvadt vélhetően a krík (Creek) szövetségbe.
A Wakpá Washté, azaz a Jó Folyó (gyarmatosítók térképein Cheyenne River) partján táborozó Itázipcho törzs, azaz az "Íj nélküliek" népének vénei szerint viszont nem is 1.200, hanem egyenesen kábé kétezer évvel ezelőtt történt, amikor az Ochéti Shakówin népeinek megjelent a Ptésanwin, azaz a Fehér Bölényborjú Asszony a Nagy Folyamtól, a Wakpá Thánkától nyugatra hullámzó füves bölénylegelőkön.
Magyarán szólva kb. akkor tűnt fel, amikor egy teljesen más kontinensen, egy gyökeresen más kultúrában Jézus megkezdte a nyilvános működését a palesztínai Galieában.
A Lakoták vagy Thitunwanok (jelentése kb. "prérilakók, a.síkságokon lakók") is egy nagyobb koalíció vagy konföderáció részei voltak, a legendás Ochéthi Shakówiné, azaz a Hét Tanácstűzé.
Az Ochéthi Shakówin már akkor létezett, amikor az első Washichunok, a franciák felfedezői megérkeztek a Nagy Folyam, a Mississippi felső folyásához, azaz a 17. sz. közepe felé.
De a.valóságban a Hét Tanácstűz még ennél is sokkal ősibb, a vének elbeszélései alapján legalább ezerkétszáz Nagy Nappal ezelőtt alapította a Fehér Bölényborjú Asszony, a Ptésan Ótawin.
Tehát nagyjából akkortájt, amikor Álmos fejedelem született egy másik népnél és egy másik kontinensen.
