először hangosan kell invokálni aztán pusmogni aztán fejben
nem tok olyat mert görögből hozták ahogy megkívántam megadatott de bárhol lehet kapni olyan kapkötő szerűséget ha a rózsafüzér nem gyere be amit bmelyik templomban adnak pénzért
:))) én a verses izé vagyok akinek elvitte pár nevét már a közös költő barátunk nekropolita...
épp akarom mondani hogy ha lentebbi nem jön be azt is mantárzhatja hogy shalom mert az is mantra ottan hosszabb verzió végett rabbihoz forduljon mert olyasmihez nem értek
én mostanában kezdtem a mantrázát vagy mit az mindegy nagyon kafa annyit mondhatok, szereztem hozzá füzért kereszt nélkül mielőtt lehajítanak a villamosról:))))
"Olyan is ez, mint egy kard, amit hasznàlhatunk ha hadakoznunk kell magunk vagy a külvilàg ellen. S ezàltal sokkal erösebbek vagyunk. - jók a példáid is, embim + írja fö 1 fecnire a mantrát, oszt kész! (Nagyon bonyolútt, mint az élete.)
Azt hittem, megjegyzem, de mire kiértem a buszmegállóba elfelejtettem ezeket a mondatokat, amiket ismételgetni kell. Mit jelent egyébként? Milyen nyelven van?
Remélem, kifele vagyok. Lehet, hogy csak hozzáállás kérdése, rosszul állok a dolgokhoz. Sok energiámba telik pozitívan gondolkodni, érezni. Most már, mert régebben ment.
En is voltam igy fiatalabb koromban. Ebböl a lelki àllapotbol nehéz kikerülni, mert agyilag hiàba tudja az ember, hogy ez nem tesz jot, mégis valami huzza lefelé. Nekem nagyon sokat segitett ez a gyakorlat, amit végzek. Enélkül talàn màr nem is élnék. Amiota ezt csinàlom sokat vàltoztam, s nem hagyom magam lefelé huzni semmilyen esemény vagy a gyengeségeim àltal. Atadom neked, probàld ki: Nam Myoho Renge Kyo, Nam Myoho Renge Kyo. Ha ezt ismételgetjük, aprodonként minden kivilàgosodik: megismerjük magunkat, vàlaszokat kapunk rà, hogy mit miért teszünk, honnan erednek gyengeségeink, s ezutàn vàltoztatni tudunk rajta. Olyan is ez, mint egy kard, amit hasznàlhatunk ha hadakoznunk kell magunk vagy a külvilàg ellen. S ezàltal sokkal erösebbek vagyunk. 14 éves tapasztalat. De ha részletekre lennél kivàncsi, itt az e-mail-em: piroska.varga@orange.fr
Jó volt, hogy kicsit megnyíltál, nem mintha a verseidben és az álmaid mesélésével nem adtál volna magadból.
És nagyon boldog vagyok, hogy kijött.
Érződik, hogy valamit változtatni szeretnél, de még nem látod, mit, merre. Ahogy álmodban egyszer csak körülnéztél, és mintha elkezdtél volna "látni".
Aztán megtetted az első lépést és elindultál kifelé, vagy lefelé, de a fényre.
Valahogy így fog ez a életedben is megtörténni. Most még csak érzed, hogy valami nem klappol.
Sokunkkal van ez így, fiatalabb korban többször, később tán kevesebbszer.Ha ugyan.:)
Az az igazság, hogy nagyon átérzem a problémádat. Talán a mostani lelkivilágodat is. Jószerivel semmi nem is jut most eszembe, amit írhatnék és nem frázis lenne.
Azt a szigorlatot nagyon sajnálnám, ha nem tennéd le. Sok munkád feküdhet benne, sok év, sok tanulás .
Köszönöm, hogy leírtad.
( Ha úgy érzed, nyugodtan töröltesd ki a modikkal, részemről oké. )
attól függ, hogy ez lemondás. hátrálás-e, vagy inkább felülemelkedés, mert akkor a szabadság.
sokat filózok ezen én is mostanában: vajon elengedem a dolgokat, hogy haladjanak a maguk útján, vagy a lustaságomra és a tehetetlenségemre, a gyávaságomra keresek ideológiát?
Egyetértek, csak valahogy nehéz ez. Meg már olyan megszilárdultnak érzem magam, úgy ahogy vagyok.
Például itt van ez is, (na basszus ugyanazt csinálom, amit utálok másban-a panaszt...) hogy van valami, amit nem szeretnék, de elvárják. Nem a kötelesség kategória, hanem egy olyasmi, amiben megengedett volna, hogy azt mondjam, márpedig nem csinálom. És a végén aztán mégis megcsinálom, pedig nem akartam, mindenem tiltakozott ellene.
Sok mindennel meg ellenkezőleg. Másról meg inkább lemondok, pedig nagyon szeretném. És valahogy az önismeretem (erről is beszéltünk egy topicban, hogy van-e jó-rossz önismeret vagy csak önismeret van) lassan-lassan kiderül, hogy teljesen hibás. Mert néha megütközöm magamon, jól-rosszul, szituációtól függ. És olyankor visszamenekülök valami álarcba. Igaza van a kőnek, szerepbe.
Tinikoromban volt, hogy úgy éreztem, meghasonlok magammal. Persze, mikor az ember mondjuk iskolát választ, és rosszul dönt, vagy egyáltalán nem dönt, mert nem is tudja mit szeretne, vagy amikor először szerelembe esik, satöbbi.
De akkor valahogy ez a meghasonlás természetesnek tűnt, és azt gondoltam, csak a helyzet keltette életre, de elmúlik, majd magamra találok. És egyre kevésbé.
Nemrég történt velem valami.
Elindultam a suliba, hogy az utolsó szigorlatot végre megcsináljam, de már hánytam az egésztől. Képletesen.
Elmentem Dorogig, ott szállok át. Bemegyek a Fortunába egy kávéra, és ahogy ott ücsörögtem, egyszer csak elhatároztam, hogy visszafordulok. Aztán hazamentem.
És akkor rájöttem, hogy nem stimmel valami. Egy jó ideje érdektelen vagyok dolgok iránt, amik fontosak lennének. Teljesen mindegy, hogy magamért, vagy a családért, egyszerűen olyan dolgok hidegen hagynak, amikről a józan eszemmel tudom, hogy nem szabadna, hogy így legyen. De szomorú nem vagyok. Egyszerűen kedvetlen, semmilyen, és megütközöm, amikor bizonyos helyzetekben, annak kell lennem, aki valójában vagyok.
Asszem, ezt a háeszt kitöröltetem holnap a modikkal.
Örülök, hogy visszajöttél. (làttalak a homeopatiàs topikban, de én màr nem irok oda) Az àlmodat sajnos nem tudom megfejteni, de mindig elcsodàlkozom, hogy egyesek hogyan képesek tudni, hogy àlmodnak. En eddig minden àlmomban azt hittem, hogy valosàg.
Szerda hajnalban azt álmodtam, hogy haldoklom. A fejemen volt egy púp, megfogtam és éreztem, hogy valami nagyon nemnormális dolog ez. aztán éreztem, mintha kiszakadt volna az a púp, és kezdett lezsibbadni a fél arcom, és lefelé a testem (valószínűleg tényleg elzsibbadt az a részem, mert rosszul feküdtem) éreztem, ahogy szép lassan kezd lebénulni az egész testem. Nem volt ott senki, de nem is tudtam volna segítséget hívni. Érdekes, hogy mintha nem is akartam volna.
Belémhatolt egy gondolat : itt a vég, ennyi volt. ez olyan rendellenesség, ami visszafordíthatatlan és itt és most bevégzem.
Valahogy nem rémültem meg - én sem értem, hogy miért nem. Régebben volt már, hogy halálra rémültem álmomban és felriadtam, annyira vert a szivem.
Szóval ott álltam és olyan gondolatom támadt, hogy meg kéne nézni a tükörben a fejem, hogy lássam azt a púpot (fogalmam sincs, hogy ez hogy jutott az eszembe, mikor úgy éreztem, hogy haldoklom) De aztán gyanús lett a történet, mert nem találtam sehol egy tükröt. Ekkor az agyam ráébredt, hogy akkor ezt valószínűleg csak álmodom. Még van valami halvány foszlány az emlékeimben, hogy mikor rájöttem, hogy ez csak álom, be akartam folyásolni az álmot, de akkor felébredtem.
Amikor éreztem a halál közelségét, nagyon valószínűnek tűnt az egész.
Volt egy másik is, az előzőnél egy-két nappal frissebb.
Költöztem ki egy kollégiumi szobából. És ahogy csomagoltam össze a cuccaimat, akkor vettem csak észre, miért volt olyan nyomasztó ott élni, mert egy büdös ablak nem volt azon a szobán. Egy kripta volt. Ezzel szemben annyi kacatot felhalmoztam, és ahogy pakolásztam, morogtam magamban, hogy minek tároltam mindent, hisz nem is használtam a felét se a cuccoknak. Régi videókazettákat, lemezeket találtam, pedig videóm se volt. És ezeket, úgy döntöttem, kidobom. Ahogy ezt elhatároztam, megkönnyebbültem. Mentem le aztán a lépcsőn, még a lépcsőházban is több fény volt, mint a szobában, ahol laktam.
Egy középiskolai osztály voltunk. Norvágiába vagy Svédországba utaztunk, nagyon északra, ahol mindig tél van. Az utazást nem álmodtam meg. Odaértünk, ahol már ember nem él, hanem az álmomban szellemek lakták azt az elhagyatott vidéket. Egy faházban szállásoltak el bennünket. Akkor már felnőttek voltunk hirtelen. Jó néhány hetet töltöttünk ott, kábé negyvenen voltunk, és e rövid idő alatt egy csomó ember összejött, kibékült, összeveszett, de egyre csak fogytunk. Mert az embernek kinéző szellemek eltettek minden nap valakit láb alól. A végén már csak páran maradtunk. De én nem, vagy nem tudom. Csak láttam az egészet. Maradt egy férfi meg egy nő, akik közben egymásba szerettek, és a fene se érti, miért, talán mert erős volt a szerelmük, hát a szellemek őket hagyták utoljára.
A szellemfőnököt Gertrúdnak hívták. De nem ő volt a fő gonosz, hanem az asszonya. Fiatal, fekete hajú, alacsony, szép nő, hosszú szempillákkal. Gertrúd viszont sose mutatkozott, ő alaktalan szellem volt.
Ez az asszony aztán meg akarta ölni az egyetlen csajt, aki életben maradt, mert meg akarta szerezni magának a férfit. Egy reggel, ahogy az emberpár felkelt, ott állt a szellemasszony fölöttük. Mondta a lánynak, hogy terhes, mármint az emberlány. A lány felemelte a takarót, és kb. nyolc hónapos hasa volt. Sikítani kezdett, és meghalt.
Abban a pillanatban a boszorkának nőtt épp ekkora hasa, és azt mondta az egyetlen férfinak, aki életben maradt, hogy el kell őt vennie feleségül, mert az ő gyerekét várja.
Na erre a férfi elkezdett szaladni, menekült.
Kiért az állomásra, ahol farönkök álltak halomban, egy öreg szellem rendezgette őket. Ő volt az egyetlen rendes szellem. Közelebb ment a férfi hozzá, látja ám, hogy az öreg pirossal egy hatalmas kört fest a hóba. Az öreg elmagyarázta, hogy ez embervér, az egyik halottból csapolta, és azért rajzolja a kört, mert az ember csak így menekülhet meg. Gertrúdot, a szellemfőnököt, oda kell csalni az embervérrel kijelölt körbe, és akkor elpusztul.
De akkor már késő volt, mert az életben maradt férfi felugrott egy induló faszállító vonatra. El akart tűnni, de az út mentén, ahol a vonat járt, jöttek kamionnal szellemek, és vigyorogva integettek rá, amiből tudta, hogy úgyis elkapják. Sose ér már haza.
