Ezen a vízen vitt át az apám. Gyerek voltam, négy esztendős talán. Hátán ültem. Féltem. Fogtam a vállát, és így gázolt velem a Kisdunán át.
Óriás volt. S a víz: akár a tenger! Szemközt vártak a nyárfák a szigettel. Egy gólyapár úszott kerengve, lassan – emlékszem – a lágy nyári alkonyatban.
Hány éve is már, hogy nem voltam erre? Bizony lassan több mint négy évtizedje. S most, hogy kinézek a falura, meglep, minden, minden mennyivel kicsinyebb lett.
A Duna is: egy vékony kis szalag. Simogatja a parti nádakat, csónakot ringat, s azt hiszem, nem ér itt az egész folyó legföljebb derékig.
Azóta hányszor nagyobb folyamokban kellett küszködnöm magamra hagyottan. s még többször úgy, hogy a nálam is gyengébb tőlem várta, hogy karjaim kimentsék!
Sodort a nagy víz, örvénylett az árja, s én kapaszkodtam volna az apámba, csakhogy hol volt már! De úgy bíztak bennem, hogy ki kellett a partra verekednem.
S most nézem, nézem ezt a Kisdunát: hátha az a nagy víz is, odaát csak ennyi lesz majd: enyhe fény alatt egy ezüstösen csillámló szalag;
gólyák húznak szelíden át felette, letelepszenek szemközt egy szigetre, s a nyárfák alól, úgy, mint hajdanán, mosolyogva integet az apám.
Gyülölni tanulom már a szót is: SZERELEM Mikor ünnepet ül az értelem felett: az ÉRZELEM Mikor háborodottként jár-kel és beszél a barátom meg minden más, máskor normálisnak mondott ember Magából kifordul és folyton magára haragít idétlenebbnél idétlenebb tetteivel Úgy viselkedik és úgy tesz mint akinek hályog van a szemén Kedveséről annyi valótlant állít, beszél csak úgy folyik belőle a szó és csak áradozik Ó, mennyi sok értelmetlen locsogás és fecsegés Tudom mennyi kegyetlen hazugságot, mennyi gátlástalanságot, csalást és sok mocsok dolgot követtek és követnek miatta el Mennyi szépet, jót, tisztát, értékest áldoznak gyakran oltárán fel Mennyi kínt, gyötrelmet okoz a szerelem és megannyi szenvedést OLYAN NAGYON KEVÉS ÖRÖMÉRT - ilyen nagy árat fizetni ÉRTELMETLENSÉG
Felöltheti lelked újra méltó ruháját mocsokban, sárban, vérben gázolva maga után húzva, szép hosszú uszáját A buja sokaság téged újra öntőformájába gyömöszöl. Sártengerben sürögve-forogva állati ösztönöktől hajtva, mint barbár ünnepel Vad ritmusok, hízelgő szavak, s áruló tekintetek forgatagában.... bűzös járatok legmélyén lelkedet ismét fellelheted. Csúszó-mászó, gusztustalan féreg módjára hason kúszva-mászva, a hőn áhított fényt újra meg újra keresheted.Tiltakozni, lázadni ezután sincs jogod hisz e mocskos helyet, a sárban-tiprást és a bűn útját ismét te magad választottad. S ha gőgöd, zsarnokságod, büszke mivoltod megengedné, a rút alvilág útvesztő labirintusán biztos lábakkal átgázolhatnál, mert a tiszta beszédnek a tiszta szónak hangját, tisztának született szíved eltompított, megvakított, besározott elmédnek mégoly halk hangját is, mindenféle kísértés ellenére is, meghallanád! Nem mondanád: Nincs kiút! - és a kőkemény valóság ize szádban nem lenne olyan, mint a vér és nem járhatná többé örömtáncát a kísértés, s nem száradna többé a kegyetlen éjszakába...a fény!
"Játszunk, - így száll csak énekünk fel. Játszunk szavainkkal és életünkkel, mert, jaj, csak az vagyunk, aminek látszunk. Legyetek értelemmel hát irántunk,"
Öleljetek meg, drága, súgaras napok, Még néha most is megdidergek s borzadok Míg tél szakad rám s hófuvással eltemet, Dédelgessétek sajgó emberségemet.
mért akarnék én verset írni, hisz mind elhalnak szavaim mért akarnék bot füleknek édes nótát zengeni verset és dalt mért akarnék dalolni e világba hisz mindenki csak azt hallja meg ami fülét csiklándja hát ezután csendbe leszek több dalt, verset már nem szerzek kőszívekbe nem plántálok szívemből nőtt virágot
- Nagy sziklás szigetnél horgonyt vetek s kunyhót rakok magamnak szűz kövén. Akik hallották, azt mondták, beteg. Csak most gyógyult meg - válaszoltam én.