mikor néha így magambafordulok,
olyannyira, hogy határokon túljutok,
mit alkohol és mindenfajta drogok
adhatnának, akkor mint üres ima,
kifolyik kezemből az Élet reciproka
és összegzem a véghezvivendőt,
kérdésre szegzem a Teremtőt,
mert a világ nem egy, hanem kettő,
az arrogáns külső, a békés belső,
de eldönteni egymagam nem tudom,
a külsőt használom, míg a belsőn
faragok mint sípon, mely egyszer
nekem szólal majd, de milyen jogon
követel - mégha természetfeletti is -
vámot azon, melyre mégsem hatott,
bár rezzenés csak, de mástól alkottatott,
kiszolgáltatni az általa teremtett világ
farkasjókedvének? mi marad akkor
nekem, hol pihenek le én, akit
elgyötört az atomkor, ha széttiport
közhelyet csinálok magamból?
Nem biztos, hogy a döntés a külvilágnak szól, adott esetben le lehet nyelni, kompromisszumot lehet kötni, de önmagában a véleményalkotás mindenképpen egyszemélyi, ahogy annak felelőssége is, ha sor kerül rá...
Izé... Kaphatnék körképet én is? :o)
(Az elenderes címem már nem él - egy ideje, de mondjuk ez: foszerkeszto@versrovat.hu (Nem körberöhögni, nem én ragaszkodtam a titulushoz. :oD))
Hadd ne ugorjak rá a többire, de el szeretném mondani neked, hogy jóformán mást sem olvasok, mint (magyar) kortársakat, mert több okból is kíváncsi vagyok rájuk. Márpedig mostanában (szerintem) nem lehet azt mondani, hogy valaki csak azért, mert gondolat- és ízlésvilága eltér az aktuális művészeti trendtől, szokásoktól, miegymástól, nem jelenhet meg - néha talán nehezebben, néha talán még könnyebben is, mindenesetre felbukkan. Így többszörösen sem ér az anyámtyúkja. De a mérce nem változik, hiába jelent neked annyit néhány, általad leírt szó, hiába van számodra tárnarobbantó töltése, attól még nem lesz jó alkotás.
Tipikus példája ennek, amit érettségi környékén követtem el - évekig nagyon és egyben hiábavalóan szerelmes voltam, és az alábbi sorokat utána még tíz évig is biztosan megkönnyeztem, ha eszembe jutott, mégsem jó vers, epigramma vagy akármi. Így fest:
Hiába lett felnőtt, idegen nő
Nekem csak a gyermeklány maradsz
Én pedig érettségiző, esetlen kamasz.
A könny most is gyűl, de ez már inkább csak önsajnálat...
(Egyébként olvassz, szerintem, mert kijelentő mód. :-) )
És ha, de tegyük fel te nem a fa mögött állsz, és mást is olvasol (sssz) mint anyámtyúkját, egyszer elvisz oda a sorsod (micsoda hülyeség), hogy megváltozik a szemléleted, összetüzött kezeidböl mint üres ima kifolyik az Élet reciproka, amit úgy értek: kezded a Teremtést belülröl szemlélni és minden más külvilág csak rizsporos és nemvalós elemekkel van tele.
...........Ó
.........nincs
.......elég idő
..szélesen permetez
.arcomra cserzett nap
mint valaki ha papírra
nagyítóval, ollóval ír
...számos gondolat
....így a tömegben
......megfogannt
.......nyomokat
.........hagy
...........ó
:)
Csak segíteni akarok. Olyan közönséges ízlésem van, hogy nyugodtan rám bízhatja magát: az emberek 90%-a általában azt érzi, amit én. (A többi meg nem olvas. Nemcsak verseket nem, hanem semmit.)
Vigyázz vele, rögtön ki fog derülni rólad ez-az, pl. hogy begyöpösödött vagy, aki nem érti a művészetet, az őfajta másokat és ki tudja, még minek a szépségét...
Hm, csakhogy a feletted körző varjú/varjak esetén nincs túl nagy esélye annak, hogy életben vagy, vö.:
Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó,
Órám tisztességes csak légyen utolsó.
Akár farkas, akár emésszen meg holló:
Mindenütt felyül ég, a föld lészen alsó.