nagyjából és előbb utóbb meg szoktam egyezni
azt, hogy "mit miért"azt előre nem szoktam elmondani, mert túl általános lenne, de amikor eljön az ideje (amikor ott van a helyzetben mindkettőnk számára látható módon), akkor elmondom
Érdektelenség? A saját életed iránt? Intellektuális típus :) létedre? Kérlek engedd meg, hogy mosolyogjak. Tessék :DDD
Arra hoztam, hogy mit jelent a diagnózis, meg arra, hogy az alapelvárás általában az, hogy légy jókedvű, és annak nem feltétlenül kell oka legyen, de ha rossz kedved van, és nem tudod megmondani az okát, akkor kapsz egy diagnózist. Esetleg magadtól.
És amúgy sem illik üvölteni senkivel sem, én valamelyik nap megtettem és azóta is szégyenkeznem kell miatta. Mindegy, nem akarom leírni. De azon gondolkodtam, hogy ha nem lenne az üvöltésnek funkciója, akkor nem is tudnék üvölteni azt hiszem. Ha pedig tudok, akkor van funkciója, csak tudni kell használni és nem feltétlenül kellene magam kellemetlenül éreznem azért mert megteszem.
A nyomott hangulat és energiahiány pedig leet normális, épp most olvasok David Colemant, aki asszongya hogy: ha az ősember nyomott volt és lelassultak a reflexei, akkor talán épp ezért nem mozdult ki a barlangjából és nem találkozott "veszélyes" helyzetekkel ami miatt még életben is maradt ha épp úgy esett. Biztosan van mindennek funkciója, csak nem mindegy, hogy "helyesen alkalmazod-e". Ami mellesleg egy része lehet a válasznak. Mármint hogy a pszichoterápia abban segít, hogy megtanuld akkor és ott használni az érzelmeidet, amikor és ahol annak lennie kell.
Épp ellenkezőleg, ezt hívják érdektelenségnek. Se a terápia nem érdekel, se a terapeutám, se a 'diagnózis'. És ha három év alatt nem csökkent bennem fejvesztésre való hajlam (túl intellektuális :)))), én, ó!), amiről amúgy is tudok, akkor kétlem, hogy ez után fog. De azért majd megkérdezem. Na most viszont abbahagyom, kezdek nagyon unalmassá válni.
Orlando, szerintem senki nem tarthatja irracionálisnak, ha legszívesebben ordítanál a mosógépszerelővel, mert csúszik az egész napod. Tulajdonképp arra hoztad ezt a példát, hogy a depresszió is lehet normális, vagy arra, hogy a rosszkedvnek mindig kell, hogy legyen valami oka? (Vagy csak azért írtad, mert téged szoktak hibáztatni, amikor dühös vagy valaki másra :))
... és nem mindig szakmai tekintélyek adják. Vagy tévednék?
Végülis az is diagnózis, amit én mondok a saját állapotomról, csak éppen azt hiszem senki nem hiszi, hogy ha azt mondom: ma éppen jó kedvem van. Miért? Nem tudom.
Ha viszont azt mondom: ma rossz kedvem van. Miért? Mert depressziós vagyok, az már diagnózisnak számít.
Két okból is azt hiszem: az egyik azt, hogy senkit nem izgat túlzottan ha nekem jó kedvem van, mert az az elvárt, normális állapot. Ha viszont rosszkedvem van, annak okának is kell lennie, és nem elég, ha azért mert késik a mosógépszerelő. Azt valahogy nehezebb mondani, hogy n@gyon dühös vagyok, mert csúszik az egész napom és legszívesebben ordítoznék vele. Azt könnyebb, hogy hát igen, elég rossz napjaim vannak, ez csak egy utolsó csepp a pohárban, de nem ő tehet róla, hanem én, mert depressziós vagyok.
Hm?
A vicces az, hogy rájöttem, tulajdonképp nem is érdekel annyira a "diagnózisom", és a pszichiátria könyveket sincs kedvem kiolvasni pusztán azért, hogy "tudományos" magyarázatot találjak magamra. Egy csomó idő, és lehet, hogy tényleg fölösleges.
Vera, te a gyógymódban is meg szoktál egyezni a pácienseiddel? És elmondod, hogy mit miért?
a hivatalos diagnózisokkal szerintem az a baj, hogy nem mondanak semmit az emberről, akinek adják és a gyógymódról is nagyon keveset
vannak viszont személyre szabott diagnózisok is, ezek viszont nem "hivatalosak" és ezért nem tűnnek "komolynak"...
Minél többet beszélgetsz vele, annál jobb szerintem neked is, meg neki is, de főleg neked.
Válasz: sosem kértem. Vagyok annyira hipochonder, hogy komolyan vegyem. Bár van egy olyan kínai - figyelem Vera - közmondás, hogy a boldog élet titka 1 (egyetlen) betegség, mert és annak gyógyítása, gondolom azért, mert akkor csak azzal az eggyel vagy elfoglalva és nem keresel többet.
Én néha náthás is vagyok, meg elájulok a vértől és ennyi azt hiszem kimeríti a kritériumokat többet nem szeretnék.
Orlando
Most azon gondolkodom, hogy ha nekem, mint intellektuális típusnak :) ilyet mondanak, akkor biztos hogy feltúrom a könyvtárakat minden elérhető info-ért, max. szelektálni fogok és csak azt olvasom ami nekem tetszik és azt nem, ami nem tetszik. Szelektíve fogom forgatni a könyveket. Ennél akkor már jobb, ha megbeszélem valakivel mit fogok olvasni miért, mit ajánl és mit tanácsol. És nem feltétlenül pörögsz bele ilyesmibe csak azért mert mondjuk Vinnicot-ot olvasol, vagy Jung-ot.
Orlando
Kedves kathy,
teljesen egyetértek azzal, amit a második bekezdéstől kezdve magadról írtál. Én, azt hiszem, pont ugyanilyen vagyok, és a terapeutám éppen EZÉRT nem akar belerángatni abba, hogy a saját könyveim helyett a pszichiátria tankönyveket bújjam. (A jó periódusokat ne erre a végtelen szélmalomharcra fecséreljem, csak "belepörgetem magam" a betegségtudatba.) A furcsa az, hogy azért nem követeltem tőle 'diagnózist', mert egészen mostanáig meg voltam győződve róla (még mindig egy kicsit meg vagyok), hogy nem is vagyok "beteg", csak az átlagosnál jobban rabja vagyok a hangulataimnak. Ezért tettem fel újra és újra a kérdést, hogy van-e egyáltalán az egésznek értelme, vagy a terápia csak azt a tudatot erősíti, hogy az ember nem normális. Sokszor gondolok arra, hogy terápia nélkül legalább kénytelen lennék a saját lábamra állni és 'meggyógyulni', mert így ez az egész egy soha véget nem érő regresszív állapot. Egy függőség, amiről csak képzelem, hogy hiányzik, valójában jobb lenne nélküle. Még mindig nem tudom. (Ezért mostanában csak hetente vagy kéthetente megyek.)
Ja, egyébként a helyzet paradoxona az, hogy én úgy érzem, hülyének néz, amikor megtagadja a felvilágosítást, ő pedig azt állítja, épp azért nem mond semmit, mert az olyan "túl intellektuális" típusoknak, mint amilyen én vagyok, ez sosem tesz jót.
Kedves Rosaly:
Lehet, hogy a terapeutadnak igaza van abban ,hogy nem akar teged betenni eg kategoriaba (dobozba). Ha ez neked jo es segit akkor ez a helyes ut.
Nekem szuksegem volt egy diagnozisra. En akartam tudni, hogy pontosan mi a bajom. Nekem az fontos volt, hogy amennyit lehetett megtudjak, megtanuljak a problemamrol es gyogyitasi lehetosegekrol. Ezzel a tudassal valamennyire az en kezemben is van a "kontrol" es a terapeutamnak nincs "teljes" hatalma felettem.
Ez az ut elegge faraszto mert rengeteg uj informaciot kell megemesztenem es allandoan "resen" allok,hogy kivedjem a letezo vagy nem letezo hibait a terapeutamnak.
Eletem egyszerubb lenne, ha nem lenne egy "kontrolalo" termeszetem es ha tudnam teljesen atadnai a hatalmat a terapeutamnak. Ehhez meg szuksegem lenne 100%-os bizalmamra az orvosomban. Sajnos ezt a 28+ ev alatt atelt jo es rossz tapasztalataim miatt soha nem fogom tudni mar elerni.
Kati
Szerintem az a bizonyos "te", amiről orlando és eszter írtak, nem lehet egészen "te", amíg a vele kapcsolatban álló másik személy nem válik az interakció hatására "én"-né. Vagyis mivel a terapeuta személye (énje) végig a háttérben marad, a páciens az esetek nagy részében valójában megmarad "ő" -nek. Persze ezt biztos kevésbé elvontan is meg lehetne fogalmazni.
Kedves Rosaly!
Nekem volt 2-3 évvel ezelőtt egy agyturkászom. Elvittem a férjemet a következő "foglalkozásra", hogy üsse agyon! Nos, mikor már ketten kérdeztük, meddig akar hülyíteni, bevallotta, "valóban helyesen látjuk a dolgokat, ő nem tud rajtam segíteni". No comment! :(((((
Voltak visszajelzések mások részéről is, hogy használtak a kazik. Nekem még a társak hozzátartozói is nagyon szimpik voltak. Egy diabeteszes orvos látta volna, szörnyethalt volna, mennyi sütit, egyéb finomságot hoztak, nem csak a kedvesüknek, hanem a többieknek is.
Tudod, a személyes kapcsolattartást én - sajnos - valahogy elutasítottam, mert a barátok túl sok olyan dolgot tudtak meg rólam, amit "normális" körülmények között nem mond el az ember magáról. Biztos hiba volt.
Annyit a csúszópénzről, ha köszönéskor nem adod át, nem valószínű, hogy előrébb jutsz -tisztelet a kivételnek.
Kedves kathy!
Dehogynem, dehogynem 'veszik észre'! Csak lehet, hogy a többség egyet ért veled, és ezért nem reagál, vagy te nem kérdezel, de ez mindegy is, nagyon hiányoznál innen!
A kérdésem persze nem teoretikus volt, a terapeutámat viszont kedvelem és azt hiszem bízom is benne (ő az első, akit elviselek), úgyhogy nem hagyom ott.
Kedves orlando,
éppen az után kérdeztem meg, hogy mi a diagnózis, miután közölte, hogy a hangulatváltozásaimnak biológiai okai vannak, vagyis se én, se a külvilág nem tehet róluk, rendezkedjek be arra, hogy átvészelem őket. Azt állítja, hogy mivel a "dolog" atípusos (nem vagyok se bipoláris depis, se nem tudom mi - nem tudom mi!), nem akar rám ragasztani sok/kevés/egy cimkét, hogy aztán elkezdjem bújni a pszichiátria könyveket csak hogy utána nézzek magamnak. (Mindemellett nem is értek egyet vele, hogy a hangulataimnak nincs közük a külvilághoz - na de ezt már tényleg inkább vele beszélem meg.)
Teoretikus kérdés: ti mit csinálnátok? (Én tudom, hogy mit fogok csinálni, úgyhogy nem ezért kérdezem.) Csak mert szerintem érdekes probléma, hogy meddig kell/lehet vakon bízni egy terapeutában akivel amúgy nincs baj. Meddig hagyhatja az ember, hogy egy ködben vezessék anélkül, hogy megmondják neki, hol van. (Ez a helyzet túldramatizált verziója)
lehet, hogy csak a drámás topicban írtam, hogy december közepe óta kedvtelésből...stb, vagyok itt, míg a többiek dolgoztak, úgyhogy csak azt csinálom, amit eddig, mert ennek nincs akadálya
"aztán, mintha elvágták volna"...ezt a magam tapasztalatából úgy mondanám, hogy tényleg lezárul a kapcsolat és bekerül valahova, ahonnan szükség esetén érintetlenül előhívható
egyébként pedig ha csak egy órára gondolsz, éreztél valaha olyat, hogy a terapeutád még az előző betegnél tart?
Eszter, én nem vagyok terapeuta, de nagyon meglepne, ha egy ilyen "te" aki mondjuk babarczyeszter ilyen kicserélhető elem lenne. Szerintem a "te" egy esetben babarczyeszter, utána ő elmegy de nem egy babarczyeszter kettő jön utána, hanem egy Orlando. Orlando után pedig sosem lesz Orlando kettő, hanem lesz nemtudomki és nem tudomkiután valaki, de nemtudomki után semmiféleképpen nem jöhet nemtudomki kettő.
A második pedig, hogy ez nem csak a terapeuták tulajdonsága szerintem. Minden egyes embernek megvan a saját helye az életemben, annak is akivel soha többé nem fogok találkozni, mert az életemnek abban a szakaszában ott volt jó vagy éppen rossz vele vagy csak semleges volt. De ez nem azt jelenti, hogy ne gondolnék rá néha néha és azt sem, hogy akinek nem tudom a nevét és csak láttam az utcán és valamiért megmaradt bennem a nézése vagy a mozdulata ne lenne nekem fontos. Vagy másnak ne lenne fontos.
a páciens a patior latin igéből van, ami szó szerint azt jelenti, hogy "elszenvedni", tehát passzívnak lenni, miközben valami történik veled.
hogy az a valami rossz, az nincs benne az igében eleve, de hamar belekerült a jelentésébe.
Kedves Ulla,
én is úgy tudom a különféle terapeutáktól, hogy részükről a dolog egyrészt mélyen személyes, amíg tart, aztán mintha elvágták volna.
tehát a páciens (kliens) nem része a személyes életüknek, csak a szakmainak, de a szakmai életbe is bele tudnak vinni személyes figyelmet.
van itt egy make-believe elem: hogy "csak te", hogy "te különleges vagy" -- ez az, ami valójában hiányzik a terapeuta hozzáállásából, de a páciensnek mégis így kell éreznie magát.
a terapeuta szempontjából viszont -- ahogy ők nekem elmondták -- minden ilyen "te" egyformán különleges és egyedi és kizárólagos, tehát tulajdonképpen felcserélhetőek, és így mikor az egyik elmegy, jön helyette egy másik.
de majd a terapeuták elmondják, hogy ők hogy gondolják.
hallottunk.
Az első reakció talán az lehetne, hogy mi az hogy nem akarja megmondani, és mi az, hogy nem akar "elengedni" a terápiából.
Aztán arra gondoltam, hogy vajon megkérdezted-e. Utána pedig arra, hogy mi történik akkor ha azért nincs diagnózis, mert nem vagy beteg? Egészséges emberekre pedig nem szokás betegség bélyeget sütni.
A terápia megszakításáról pedig az jutott eszembe, hogy lehetséges, hogy valóban nem oszt nem szoroz. Az is lehet, hogy oszt is, szoroz is, hiszen valamiért eddig úgy gondoltad, hogy szükséged van rá, most pedig úgy gondolod, hogy megállsz a saját lábadon is, csak éppen a terapeutád szeretné rendesen befejezni amit elkezdett.
Az is lehet, hogy most következne az "érdekesebb" része, megérintettetek valami fontosat, és az hogy abba akarod hagyni lehet egy védekező mechanizmus is.
Azt gondolom, hogy én innen nem tudom kitalálni mi történik, és szerintem érdemes lenne futni egy kört ebben a témában akkor és ott. Hátha okosabb leszel utána.
Mivel en is atmentem csoportos terapian nagyon egyetertek veled. Egy hatalmas ur marad a terapia befejezese utan. Nagyon tetszik az, hogy te hazavitted a kazettakat ez sokban segithetett az "elvalas" fajdalmanak a feldolgozasaban.
Nekem a csoportos terapia befejezese utan sokkal jobban hianyoztak a baratok mint a terapeuta.
Sajnos nagyon erdekel ez a topic es annak ellenere, hogy sokszor a beszelgetes tulsagosan teoretikus, legtobbszor eszre se veszik, hogy itt vagyok, valaszt nem kapok, sokszor nem tudok ellenallni es beirok ide valamit. Ezt mindig megbanom. Gondolom az az obsszeios vagy talan "mazohista" szemelyisegemnek koszonhetem.
Kati
Ezt te szemelysen tapasztaltad, vagy csak egy teoretikus kerdes? Tulajdonkeppen mindegy, ha a terapeuta nem hajlando megmondani a diagnozist akkor otthagyom. En nem is tudnek mely erzelmi kapcsolatot kialakitani egy terapeutaval aki nem hajlando nekem megmondani a diagnozist igy nem fajna az elvalas.
És olyanról hallottatok már, hogy a páciens szeretné befejezni a terápiát, mert nem oszt nem szoroz, de a terapeuta nem hagyja és nem is mondja meg, hogy miért? A pszichoterapeuták 12 (hány?) pontjában benne van, hogy egy -áternek kötelező megmondania a diagnózist? Mi van akkor, ha erre nem hajlandó?
Ez tetszik. Gondolom ha valaki rosszul érzi magát és meghallgatja a kazettát felidéződik benne, hogy mi mindent tett a gyógyulásért, meg hogy hogyan érezte magát, meg hogy a többiek mennyire figyeltek rá. Komolyan tetszik.
Végülis az ember nemcsak a terepautóit veszíti el pl. egy olyan "kórházban", ahol a pszichoszomatikus "betegekkel" foglalkoznak, hanem sok-sok barátot. Ha valaki meggyógyult, és hazament, a kör közepére kerültek a kis magnók felvétel gombon az utolsó foglalkozáson, s mindenki elköszönt a távozótól, a gyógyulttól, aki magával vitt mindegyikünkből is egy darabkát a további életébe, hiszen a csoportos pszichoterápia során mindenki segít mindenkinek a maga érzelemkitöréseivel, kimondott, lerajzolt, versben leírt véleményével, küzdelmével.
