De épp az a lényege a szubjektívtől való megszabadulásnak, hogy a szubjektív "viszony" helyére a valóság kerüljön (értelmezés, elemzés, ítélkezés, ferdítés, szűrő nélkül). Ha ez egyben azt is jelenti, hogy én és ÉN végérvényesen törlődök a Létből, akkor igazad van.
Nem, akkor félreértesz. Mindaddig, amíg bármilyen viszony fennáll közted és a valóság között, addig ebből a viszonyból szerintem ki lehet szállni "szubjektíve". És akkor már jöhet bármilyen objektivitás, nem lesz meg a viszony.
Szerintem nem. Mert akár létezik objektív valóság, akár nem, ha a szubjektívből kiszállsz, számodra minden megszűnik létezni. És hát ez lenne a cél, nem?
Nekem van egy annyira de annyira szőkés kérdésem ma...:
hogy a végtelen biztos hogy végtelen-e. biztos, mert ha vége van, akkor utána a semmi van max, ami szintén végtelen. Szóval a kérdés ez: a végtelen=semmi?
igen. Van egy elképzelésünk a valóságról, de a valóság nyilván más. Én kiszállnék az összes elképzelt, valós, objektív-szubjektív valóságból, ha lehetne. Értsd helyesen.
Felfogás kérdése. A szabadságot, csak a létezés adhatja meg. A nemlétezés nem. Hiszen az semmit sem ad... Tehát más aspektusból akár az is tekinthető börtönnek. Nem?
Érdekes, hogy engem ez sokkal kevésbé rémiszt, mint a tudat, hogy talán örökké létezem (vmilyen formában). Mintha soha nem lehetnék szabad... olyan kétségbeejtően klausztrofóbiás érzés.
Relatív valóban, és? Ez hogyan viszonyul a témánkhoz? Ettől még A depisnek nem a tavaszi zsongás kín, hanem az, hogy képtelen neki örülni, és a rügyező boldogság éles kontrasztja saját boldogtalanságával fokozza kínját. Azaz, kínja forrása nem kívül van, hanem belül.
A nemlétezést amikor bekövetkezett nem érzékeljük persze. Tehát állapota ill nem-állapota semmilyen, ennek megtapasztalásától ill nem-megtapasztalásától félni nincs ok. Hanem a létezés, a tudat elvesztése, ami iszonyt okozhat egyesekben, akiknek lételemük a létezés... ;)
Azt mondtam: "És ott kezdodik valami, amikor egy halàlesetet képes végigszemlélni egy ember nem megrogyva az érzelmek sulyàtol..."
nem megrogyva, hanem tudomàsul véve, mint az élet természetes velejàroja. Egyesek azt hiszik, hogy a kozéputat, a semmit, az ures szemlélést kell végrehajtani. Ez hazugsàg. Aki a foldi élet dolgaira ugy képesek tekinteni, mint annak természetes velejàroi, igen, ott kezdodik el valami. Ez a szemlélet magàba foglalja az érzelmek megélését. Az osszeset, amire egy foldi ember képes. Errol irnak a régi "fontos" konyvek, amikor ugy fogalmaznak, hogy egyetlen ember egyetlen pici mikrokozmoszàban képes hordozni az egész emberiség oromét és bànatàt. Erre azonban csak akkor képes egy ember, ha tuljut az osszeroppanàsokon, osszeomlàsokon. Atéli amit a màsik, sot sokkal felfokozottabban, de nem omlik bele, hanem tudomàsul veszi. A sziv intelligenciàja àltal, àtélve, megértve mindazt, ami VAN. És ebben a VAN-ban benne a lehetoségek osszes halmaza, ami àtfogja a jelent, a multat és a jovot.
...nem egészen, a fantázia szüli a valóságot. Ezért kell kontrollálni/mint gondolat,-mint egó-/, bővíteni a tudást, hogy valóban azt akarjuk ami működik. Ami élet, ami jó nekünk..a jövőnkkk lehet..
Igazad van. Gyakorlatilag ezt gondolom én is. Épp olyan hülyeség ez, mint lenni akarni a nem lenni helyett. Bár azt mondják az okosok, hogy amit képzeletben megteremtünk az létezik, illetve képzetünk csak valós dolgokról lehet - ami nincs olyat nem tudunk "kitalálni". Vmi olyasmi, hogy nincs Semmi és Minden van. Maradjunk annál, hogy "nem tudjuk".
Olyan régóta foglakoztat ez, mióta először pillantottam meg egy csillagászati műsorban az Univerzum távlati képét, de nem akartam vele előhozakodni, mert az ebből logikusan következő asszociációk elég messzire vezetnek.
De a nemlét, a semmi... az Semmi. :) Azaz ez esetben nem tudod, hogy nem vagy, vagyis sokkal jobb nem lenni, mint örökké szenvedni. A nem létet nem tapasztalod meg, hisz nem vagy, és ami nincs, az nem tapasztal, tehát nem lehet rossz. Amúgy szerintem nem létezik nemlét...sajnos.
