|
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44537
|
Mátyási József
FELELET EGY BIZONYOS SZEMÉLYNEK AZON KÉRDÉSRE HOGY: MI A CSÓK?
Szép szűz! bámul bennem a csuda bálványa,
Hogy tőlem a csókot írásba kívánnya.
Oly némajátéka az a szeretetnek,
Melyben a személyek csak cselekedhetnek.
Csekély elmém szerént tehát azt ítélem,
Kivált, ha megegyez szépséged is vélem,
Hogy jobb e tudományt szájról szájra adni,
Mint leírásával hijába fáradni.
Mivel az íz-érzés édesb a hallásnál,
És nincs igazmondóbb a tapasztalásnál.
Részeltessen engem azok közül egybe,
Melyeket két jó szív ád egymásnak jegybe.
S akkor kérdezze meg maga indulatját,
Majd érzi a csóknak bő magyarázatját,
Mely szerelmes szikrák pattannak e tűztől,
Mikor lángot vetnek a meggyulladt szűztől.
Érzéketlen látni az érzékenységet,
Hol emésztés nélkül e csuda tűz éget.
De mivel szépséged annak mesterségét
Érti, és titkának tudja kezdő végét,
Cselekedet által jobb szívvel felelnék,
Mert az az írásnál kevesebbe telnék.
Inkább szép orcáján nyomnám a pirosra
A csókot, melyet most festet papirosra.
Mindazáltal attól függvén boldogságom;
Ha parancsolatit keresztül nem hágom:
Erőszak által is kedvét teljesítem,
Ajakam tisztére pennám kényszerítem.
Az erőltetésig mindent elkövetek,
Valamit egy ilyen dologba tehetek,
Melynek jobb formáját vehetnénk ajakkal,
Mint száz betűfestő s képíró tollakkal.
De e szolgálatot szegődve igérem,
Ha fáradságomért megfizeti bérem,
Nagy terhű kérdését ingyen nem vállalom,
Legalább egy pár csók légyen a jutalom.
Hogy megítélhessem magam is belőle,
Jól írt-é a pennám, vagy rosszúl felőle?
A csók jelent belső szíves indulatot,
Szeretetre hajló titkos akaratot.
Az a kedvességnek bélyegző betűje,
Az ajánlásoknak pecsétlő gyűrűje.
Oly áldozat neme, melyet bémutatnak
Bálványimádói a szép ábrázatnak.
A páros hűségre szentelt szív bélyege,
Melyet a friss vérnek tüzesít melege.
Oly néma szó, melyen beszélnek a hívek,
Két egymás lángjától egybeolvadt szívek.
Hallgatással eső titkos beszélgetés,
Egy leghirtelenebb kérdés s felelgetés.
Két testnek egymáshoz ütődött tűzköve,
Lassacskán csattanó szikrányi mennyköve.
A szeretet ízét kóstoló száj nyoma,
A beteg kívánság sebkötő flastroma.
A test nélkül való indulatnak képe,
A szűz nyájasságnak emberfogó lépe.
Egy igen édesen tett ajakharapás,
Egy orcapirító kedves pofoncsapás.
Oly nádmézzel készült manna, melyet noha
Szűntelen ennél is, nem elégít soha.
Oly gyümölcs, amelynek szedheted almáját,
Mely szempillantásba elültetted fáját.
S akit már az ilyen csókig szeretgetnek,
Negyedik fokára hág a szeretetnek.
Háromféle nemét esmérem a csóknak:
Első az, amellyel a feljebbvalóknak
Hálát szokás adni, avagy tiszteletet;
Másodikkal pedig csókol a szeretet,
Már akár a buja, akár az ártatlan,
Mert e tudományba egyik sem tudatlan;
Harmadik és végső a színmutatásé,
Amely fábrikából volt régen Júdásé.
De ez az utolsó nincsen ott szokásban,
Hol két különböző nem szeret egymásban.
Mivel leírása a második csóknak
Hibázhat: úgy tartom, ne higyjünk a szóknak.
Inkább ajakinkra egynehány párt végyünk,
Ítéletet osztán a dologból tégyünk.
A tapasztalás léssz legigazabb bírám,
Hogy a dolgot jól-é vagy hibásan írám?
Még hallásbál tudtam: de ha megpróbálom,
Más parancsolatra jobban eltalálom.
Vagy ha voltaképpen nem értem a csókot,
Megkérdek még egy szép strimflikötő pókot.
S vajha arra kérni szépségedet merném,
Bezzeg akkor lenne angyali mesterném,
Tanító vesszején első próbát adnék,
Osztán kezére is majd ráakadnék.
Mely már sokkal lenne szebb, mint az előbbi,
A harmadik pedig annál is, sat.
Mesterkedők [272-275.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44536
|
Mátyási József
HÁROM DOLOG LEGSZÜKSÉGESEBB A VILÁGON, PÉNZ, PÉNZ, ÉS PÉNZ, MERT
Mi a pénz? az egész világ királynéja
Melynek a roppant föld egészen kastélya,
Annak hajtja térdét mind a négy szegelet,
Az Észak, és a Dél, Napnyugot, Napkelet.
Az a kívánságnak csudatévő képe,
Melynek csupa szívből áll temérdek népe;
Az minden vallásnak egyaránt bálványja,
Melyre a keresztet mindenike hányja;
Az minden nemzetnek házbeli Istene,
Legkedvesebb hazafia, s idegene;
Az a bölcsességet és tudományt szóló,
Arany ezüst szájú Minerva s Apolló,
Mellyel a bolond is lészen világ bölcse,
Csakhogy bő mértéket kegyelmének töltse.
Az ama frigyláda, mely vitetvén harcra,
Titkos erejével népeket ejt arcra;
Az a győzhetetlen királyi amazon
Mind a tengereken, mind kinn a szárazon,
Néki udvarolnak az idők és szelek,
Hűséges szolgái a napok s éjjelek;
Az a fő ácsmester, aki ront és épít,
Legelmésebb festő, ki rútít és szépít;
Az minden kérésben az a boldog nyerő,
Ki által száll alá a tiszt és az erő;
Az az ín a lábban, élet és a kézben;
Drágaság aranyban, ezüstben és rézben;
Az fordítja frissen a szolgálat sarkát;
Az nyitja és zárja a barátság markát;
Az a kereskedés rugója s kereke;
Az a gazdagságnak kezében az eke;
Az gyógyíthat nemcsak testbéli nyavalyát,
De a léleknek is orvosolja baját; –
Sőt gyakran nem árthat a pokol és halál,
Annak, aki pénzes patikára talál.
Kivált ha magára sárga testet vehet,
Legtöbb színű s hasznú csudát akkor tehet.
Egy szó annyi mint száz: a pénz öl és támaszt,
Az ember hát méltán keresi e támaszt.
Őtet az istenek magok is tekintik,
Mert ingyen senkinek az égből nem hintik,
Nem hullat a felleg arany, ezüst esőt,
A kereső kincset, a kincs vár keresőt.
De nem is árt a pénz, légyen bár egy verem,
Ha a gonoszságnak gyökerén nem terem.
Mert a bűnnek oka s léleknek gyötrelme,
Nem a nagy pénz, hanem a pénz nagy szerelme.
Óh! pénz, már tőlem is megesmért istenség,
Szűnjön benned hozzám a volt idegenség.
Nem becsülésedről engedelmet kérek,
S bőkezüségemnek bűnéből kitérek.
Ha bővül erántam nálad a kegyelem,
Tisztelőid száma szaporodik velem.
Kívánatos vendég! jövel erszényembe,
Válogass kedvedre hat vagy hét zsebembe.
Hadd ott a nagyurak unalmas ládáit,
S a mocskos fösvények rabi kamaráit,
Kik téged azoknak tömlöcébe vetnek,
És ott az idővel s penésszel étetnek,
Egyszersmind kitésznek arra a csúfságra,
Hogy lábokat érted gyötri a podágra.
S a legfőbb hasznodat ritkán szokták venni,
Tudnillik a szegény legénnyel jól tenni.
Kihozhatsz magadból alkalmatos rakást
Nálam s több ilyeknél lelsz szellősebb lakást.
Kedves bajjal fogom hordozni terhedet,
Igérem illendő megkémélésedet.
Drága betüidet, a magad fényjénél,
Buzgóbban olvasom minden könyvekénél.
Nem félek, hogy reám hozz nyomorúságot,
A te sárgaságod gyógyít sárgaságot.
Nem szokott tégedet a köszvény követni,
Sőt őkelmét lehet veled kikergetni;
De ha van valami igaz e mesében,
Úgy csak maradj otthon az urak zsebében;
Mert a szegény legényt, ki többnyire szolga,
Benn ülni s fekünni nem engedi dolga;
S ha meg rossz erkölcsöt hozva jövendesz el,
Akkor így köszöntlek: vele együtt vessz el,
Mert az a szokásom, hogy a becsületem,
És egészségemet nálad jobb szeretem.
Mesterkedők [270-272.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44535
|
Mátyás Ferenc
NOVEMBEREM
Itt a november, a didergető,
arcom is vénre véste az idő,
az elmúlásból az a pillanat,
amelyben megláthatom magamat,
kudarcaimnak lázadó sötétjét,
mely a szívemben minden érzést széttép.
Feltámadtak a temetők, virág
borítja el, lobogó gyertyaláng,
táncolnak a tüzek s elalszanak,
elrejtve előlem az új tavaszt,
mely titok még, hogy megérem-e,
s mit rejteget a gyertyák üzenete,
mert jön a szél és jön a fagy, a köd,
búcsúzik a lét hátam mögött,
a hervadás lett végső menedéke,
mert tudja már, hogy csak ott lehet béke.
S hogy egyedül maradsz itt, ó, ne hidd,
várnak rád odalenn halottaid.
Tiszavirág életünk, 1988 [121.]
|
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44534
|
Mátyás Ferenc
IRÉN ALTATÓJA
Szenderegj el, én csöppségem,
csillag ragyog már az égen,
anyád vett karjára.
Csicsíjja, karom a hinta,
alszik a táj, angyal int az
álom kapujában.
Elaludt a villanylámpa,
ide szállt a lila zsálya
illata párnádra.
Rózsabimbóm, csukd le szemed,
a kiscsikó is szendereg,
szalmaágy dajkálja.
Kint a tücsök muzsikálja;
álomba szállt a madárka,
betakarta szárnya.
A réti százszorszépvirág
holnap vértisztító teát
ád reggel a szádba.
Tente, tente, alszik a tó,
ajkamon elfáradt a szó,
szemem álom zárja.
Csicsíjja, könnyű álmodért
ringatlak s kívánok jó éjt,
Somogy kisbabája.
Tiszavirág életünk, 1988 [32.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44533
|
Mátyás Ferenc
REGGELI ESEMÉNY
A nap még messze szárnyal,
friss japán teával
öblögeti tüzelő torkát,
kertemben még liheg a pára,
híznak a víziló-uborkák,
fára kúszik a tök indája,
az újhold, mint ketté tört kasza,
mely a sötétet vágta éjszaka,
berozsdált a nagy árvaságban,
a szél a felhők függönyét
nyitja szét,
siettetné a napfelkeltét,
a verebek harmatban csapnak dáridót,
reggelt kiáltanak a sárgarigók,
a gyalogos szőlők lesik, hogy mikor esik,
lesz-e jó idő, mit hoz a nap,
legyőzi-e a lisztharmat hadat,
a meggyfák nagy piros szemekkel
köszöntik a felkelő reggelt,
a természetben nyüzsögni kezd az élet,
gyűjtik a mézet a méhek,
kitárul minden, megéled,
s nem hazudtolja meg magát,
bő termést ígér a krumpli, a mák,
bajusza alatt rámnevet már kukoricánk, –
s én mégsem érzem jól magamat,
virágzó bokrok közt didergek,
az a reggeli esemény, hogy kihunyó parazsat
nyújt felém a nap, s szívem veri a naplementét;
pitvarában meglassul, alvad a vér, fehér
száraz csontomra meszet havaz a tél, –
mintha mondanák a rózsák,
ne várd a fényt, számodra beesteledett,
elszakadt tőled a gyönyörű valóság,
hideg didergés már a te reggeled.
Tiszavirág életünk, 1988 [22-23.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44532
|
Mátyás Ferenc
ARANYESŐ
Aranyat ér a májusi eső,
tartja a néphit, – ha aranyát
nem pusztítja rothadás, se aszály,
áztasd hát tavaszi eső, süsd fény a fagyos földet,
dugja ki fejét a rügy, zöldüljön a vetés,
hadd olvassuk ki a gazdák szeméből,
falatunk mekkora lesz, ha... az a ha
megkíméli hazánkat.
Vérszín-pirosban lobog majd a tulipán,
fehér lesz a kamilla, mint a tej,
sziromesővel bombáz ránk minden ág,
aranyeső szikrázza kamatmentesen aranyát,
gyertyákat gyújtanak a gesztenyefák,
mert olyan a fű, lomb, virág, amilyennek
mutatja magát, –
csak te hordasz maszkot emberi világ.
Lenge ruhában járnak a nők,
bokájukban már ég a tavaszi láz,
szivükben összkomfortos szerelem
rúgná szét a sóhajok falát,
mert csíp még az albérleti szalmazsák.
Tojásokat rak fészkében a madár,
párja mellett énekel, nem sejti, hogy védtelen,
fölötte héja száll, –
minden mögött ott lappang az árny.
S mégis lélegzik a föld, gondviselő anyánk,
gyümölcslehelete áttöri az országhatárt,
s megrakja áldásával Európa piacát.
Tagadhatatlanul virulnak a tavaszi szinek,
jöhetnek fagyosszentek, sújthat ránk aszály,
reményünk, hitünk a nyár.
Erdei karnevál, 1985 [75-76.] (A
Tavaszi eső című vers változata.) |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44531
|
Mátyás Ferenc
SZAVAK, SZÓK
Báránytürelmű, édes hangokat hallató
szavak, szók, Ady, József Attila, Kodály, Bartók
ajkáról szétszikrázó dallamos, lelket etető
isteni eledel, születést, vágyat, szerelmet,
ihletést, ízt adó, illatot árasztó szép emberi szavak,
melyek kibeszélitek érzelmeinket, fogalmainkat
az erkölcsi tisztaságról, s mely által munkánk megfogant,
boldogságot ígérő, esdeklő szent öröm-üzenetek,
makulátlan, pogány ős-szépségetek, daróc köntösű
férfibeszéd alakzatok, s ahogy tükrözitek
a szeretet, testvériség szoros kötelékét,
hitelt érdemlő, hibátlan logikánk, szabadság óhajunk
hűséges tanúi, ahogy ti zengitek, hogy mi a békesség,
szájtanúk, fültanúk, szavak, szók, jó anyánk
véráramlatai, ti biztonság, nyugalom jelzései,
ó, ti jövendőt jósoló, hirdető fényes kék madarak,
naív szívünkbe fészket rakó biztató szép szavak,
gyermeki ajkakra adott angyal-üdvözletek,
kiket józansággal táplál nevel elménk,
hogy derűt, meleget hozzatok, mint a Nap,
életünk remény-csillagai, tiszta szók,
ha egünk beborul, veletek ha szólunk,
ti legyetek mindég vigaszul ragyogók.
S ó, és ti, vérengző farkasüvöltések, bomlasztó
kárhozó, öntelt, képmutató silány szók,
pokolfajzatú, mérgezett fekete virágok,
istentelen ocsmány szavak, romlást hozó undok vakondokok;
fasizmus, láger, likvidáció, terror, agresszió,
melyekkel a népek nyelvét fekélyekkel fertőzitek,
undort keltő, becstelen bűnök bűzét terjesztő
sátáni beszéd-alakok, – akárcsak a szmog, inkvizíció
fullasztó, idegenből csempészett, ocsmány szók,
terjedő gonosz szellemetek, jellemünktől oly távoleső
fattyútermékek; nukleáris centrum, atombomba, napalm,
fegyverekkel fenyegető, gyilkos sakál-szavak,
kifejezéstek sötét értelmétől halál lehel ránk,
megtébolyul a józan gondolat, –
s ti is itthon is meghonosulni kezdő csöpp férgek;
bürokrácia, és sógora, rokona; korrupció,
s beszédünk testéből kibicskázandó egyéb
selejtes, szellemi-szmog szavak, –
hagyjátok édes anyanyelvünket szívek, agyak
tiszta forrásból csobogni, maradjon meg magyar
jellege, lelke, hordalék nélkül éltető, dallamos,
s immár az egész földet átszelő kicsi, de eleven,
békét hirdető patak.
A mi nyelvünk, Népszabad-
ság, 1981. július 26.
[314-316.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44530
|
Mátyás Ferenc
TAVASZI ESŐ
Aranyat ér a tavaszi eső,
ha nem éri veszély aranyát,
mosdasd tavaszi eső, fény a fagyos földet,
dugja ki fejét, zöldüljön a vetés,
hadd olvassuk ki a földművelők szeméből,
falatunk mekkora lesz, ha az a ha
megkíméli hazánk.
Vérszín pirosban lobog a tulipán
olyan a fehér kamilla, mint a tej,
tüzes szirom-esővel bombáz ránk minden ág,
aranyeső szikrázza kamatmentesen aranyát,
húsvéti gyertyákat gyújtanak a gesztenyefák,
a természet sose kétszínűsködik, mint az ember, –
olyan a fű, lomb, virág, amilyennek mutatja magát.
Lenge ruhákban járnak a nők is,
bokájukban tüzel a tavaszi láz,
szívükben összkomfortos szerelem
rúgná szét a sóhajok falát,
tojásokat rak fészkében a madár,
párja mellett énekel, nem sejti, hogy védtelen,
fölötte héja száll,
minden mögött ott lappang az árny.
S mégis, lélegzik a föld, gondviselő anyánk,
gyümölcs-lehelete áttöri az országhatárt,
tagadhatatlanul virulnak a tavaszi színek,
jöhetnek fagyosszentek, sújthat ránk aszály,
reményünk mégis a nyár.
Szép versek, 1981 [268.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44529
|
Mátyás Ferenc
ÁZNAK A BOKROK
Esőisten sóhajt a tájon,
mint szerelmes, ki ölbe vágy,
erdő, mező leveti ingét,
s pucéran kínálja magát.
Áznak a bokrok gyöngybuborékban,
felémkacsint egy körteszem,
s piros bőréből kicsattanva
szivárványt gyújt ki szívemen.
Honnét tudnám, hogy milliónyi
éve minden gyümölcs remek,
ha nem látnám – bölcs esőisten –
minden él, míg öntöz kezed.
De körtefám gyümölcse széthull,
levél zörög az avaron,
szélmankóin az öreg ősz jár,
sárban sír a virágszirom.
Zöld gyík surran egy kis fűszálon,
benne törpül az ősvilág,
a véges végtelen osztódik,
csak az elmúlás lesz szilárd.
Egyetlen menedék, 1979 [51-52.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44528
|
Mátyás Ferenc
PLÉHKRISZTUS
Pislog a sárga szemü lámpa
a sárral bevert kocsmaablakon,
bugyog a sivár fény, csorog a borszag
az arcokon, a füstös falakon, –
a keresztúton álló feszületről
pléhkrisztus néz be félrebillent arccal,
mintha keresné,
hol a két lator.
Nem világol ide az estharmat csillagos
mezejéről a jánosbogár,
itt még a pálinkabűz is sörhabos,
s csak a gyerekszemek kiégett sugara
gyújtja föl a szeszszagú homályt.
Lélek számára állatól e hely
a józan szó süket fülekbe ver.
Lezüllött lelkük ázik a pohárban,
töltik a bort, az éveket,
ami jó dolog: az életet,
s észrevétlen hullnak halálba, –
nem vállalnak ők semmi terhet,
mégis mindennap ünnepelnek,
isznak emberi alakban, isten barmaiként,
vidáman,
mint zátonyra futott vaksi kalózok
partot remélve a tengerárban.
Nem a lélek, a szomjas hús vedel kínjában,
szájukon naponta lecsorran,
s hányszor, a féldeci, fröccs, – s aztán
vadultan,
családtalan tömegmagányban
maradék boldogságukat
kártyalapok közé vetik,
jogos s oktalan rágalmaikat
szemedbe köpdösik,
s ha velük iszol, te is vagány vagy.
Nem vagyok én pap, aki bort iszik,
s vizet prédikál,
észt frissít a jó bacchusi ital,
mindenkinek dukál,
akiből barmot nem csinál.
De itt nem néznek rám, csak a teli poharak,
a kocsma még engem is kitagad,
menekül kitört szárnyával a dal, –
s ha egy asszony száján feltör a vád:
a részeg beszéd kardja belevág.
Mi az a kínzó kudarc, amely
tömegeket odaterel,
hol a gúzsba kötött akarat omladékából
az egyensúly angyal-szárnya
föl már senkit se emel?
Inni hát azért kell,
mert leöblíti a bor mindazt, ami fáj.
Mint középkori kalodában
az elítéltek: fejük lenyaklik, úgy eláznak,
beomlott mellüket tűz feszíti,
szemükre csapongó bánat
rak kormos gyászkarikákat, –
s naponta, – míg a sötét redőny
lezuhan az ablakon, mint majdan ők
azon a halotti lepedőn,
ha a kocsma létüket végleg kizárja.
Megbotlik a fény, csorog a bor
az arcokon, a füstös falakon,
midőn koccint velük a visszatérő nyomor.
Hol a két lator? –
s akik a kocsmaablakra nyomott
gyerekarcok tükrébe sose néznek,
mert nem merik bevallani a vereséget,
s azt, hogy helyettük a keresztúton álló
pléhkrisztus viseli a szégyent,
s berozsdásodott könnyeit
hiába szórja szerteszéjjel, –
Bacchus borkápolnája állatól,
s ki idetér: pokolba téved.
Légörvényben, 1976 [128-131.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44527
|
Mátyás Ferenc
CSILLA
Sch. Cs.-nak
Ki ez a zongorista lány,
akinek ujjai nyomán
dobog a tánc tüzes paripák
futamának vad robajában? –
Ki veri a zene-mező
fekete-fehér csontsorát,
ki szól általa, hogy csodáld:
hazatalálni, újra csodálni
szülőföldünk friss szénaszagában
a fölvert falvak, paraszti öklök
vad özönét a gyermeki tájban, –
mert gyermek ő a sötét magányban.
Forr, mint az újbor,
s viola-sötét éjben vigadni,
fonóasszonyok szemparazsában
tűzre lobbanni szeretne újból,
hogy elfelejthesd, ami fájt,
korál-szépségek hervadásában
az egyszólamú zenedadogást.
Halld a kiömlő Bach-gregoriánt,
tombolni az ázott remények
varázs-körtáncos ritmusát,
midőn szívedet veszi célba,
s a rét, amerre járt, színekben játszik,
és megszólal kertedben a hó-jácint,
s illatosabb a margaréta.
Törik a csont, ropog a tánc,
öntudatlanul, falvak, tanyák
lobbantják fényre az éjszakát,
s a már kihűlt mezőkön
a himnusz szava visszahőköl,
s megint új útra vált:
keresni meghalt önmagát,
mint aki sejti, – tán már tudja,
hová sodorja úttalan útja
vele az elotthontalanodott
hazát.
Haláltáncot dobogtat ujja,
a végső didergő balladát,
melyben a Mester hajóra szállt,
hogy majd a szabadság hajnalán
visszatérhessen hozzánk újra.
Amint lenyomja billentyűit
a zongorának, –
kigyúl az öröm fénye,
beleborzong a bánat.
S akár a jeles nagyok, mesterek,
kik tudják, mi valódi műremek:
ujjával a szerelmet, halált
kelti életre, erdő muzsikál, –
vele játszik a Mester, s belejátszik
a lélek, hogy fokozza futamát.
Légörvényben, 1976 [36-37.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44526
|
Mátyás Ferenc
VÁRAKOZÁS
Szétvetette gyolcs lepedőjét
a zöld fűben a margarét,
lila mosolyával a mályva
utánozta a szenvedélyt,
a rúzs-lila viola kuncogva
öntötte pacsuli illatát,
a ledér rózsa rám bandzsított
tüskés bokrában,
püspöki díszt hozott a kardvirág,
ízek váratlan zamatát
szállították az almafák,
a mokány körték az asszonyok
mellét mutogatták, a som
ajkát kínálta harapásra, –
pillantásom falta a napot,
mellembe vágott a nyár, tombolt,
néztem a szilvafát, amint
lila keszegek, pontyok úsztak
lombja közé a Balatonból,
a júdásfa lila fürtje között
egy lila fejű galamb landolt,
a cserszömörce bozótjában,
mint csillagok az éjszakában
vadmacska szemei lobogtak
húsos madarakra lesve,
lila pillangó kereste
a gyalogakácfürt mézillatát,
vörösbegy csöpp fészkét ringatta
lila virágú orgonaág,
a népdal itt maradt pacsirtái
Erdélyi Jóskát utánozták az égen,
kilőtte magát egy szalonka,
mintha száguldana a holdba,
s vágyamat vitte hosszú csőrében,
szénakazlam lila árnyában
vén csirkefogó róka járt,
mogyoróbokraim tetején
farkával mókus dobálta magát,
szőlőmbe őzek telepedtek,
szemükben hozták az erdők csöndjét,
és iderepült a sirály,
puli csaholt lila felhőre,
érezte: benzinszaga van,
repülőkarambolja után
a rétisas ide zuhant, –
kertembe menekült, aki
ritka nyugalomra várt,
bezárult a temetőkapu,
végtelenné vált minden út,
puszta küszöböm előtt vártam,
egy percre éreztem, hogy nyár van,
de várakozásom ideje lejárt, –
a nap lement, hópille szállt,
a színek száraz koszorúit
égre írták a vadlibák,
a tücskök lefújták a nyarat,
elmentek meghalni a bogarak,
fölvette hóingét a táj,
már mindenki hozzám talált, –
csak Ő nem tért ide soha,
kit megcsókolna még a szám.
Légörvényben, 1976 [27-29.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44525
|
Mátyás Ferenc
KAPÁSOK
Elsápadt égbolt alatt,
mindig kapálva,
ha mennek mozdulatlan;
a gyász is árva.
Csonttenyerek, nagy öklök
beszélnek komoly
tartalommal, de némán,
nem mint te korom.
Bokrok alatt csodákat,
ha termesztenek;
győzelem vereségük is,
hogyha vesztenek.
Meg-megállnak egy fatörzs
alatt, rajt gólya,
minthogyha Borsos Miklós
alkotta volna.
Fejükben csak örökölt
rásejtés a lét,
agyvelejük a napon
mindennap kiég.
Nem szenvednek az űrben
ők sose hiányt, –
rájuktör lét-gondjával
mindig a világ.
De kezük nyomán égig
nőnek a fák is,
s velük a holdra szállnak
itt a libák is.
Szívükből jó kiinni
a tisztaságot,
s eszükből kölcsönvenni
a józanságot.
Szép versek, 1973 [191-192.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44524
|
Mátyás Ferenc
TEREMTŐ ANYANYELV
Te szólsz a bölcsőnknél
csónakfejfánkon is
te vagy igaz-osztó
halál ha elporít
Álmossal álmodol
hol van szarvasra les
hangod nyilat feszít
hogy Európát keress
Szavad okosan ül
nyelvünkön s vágyat ad
új hont teremthetünk
nevedben a magyart
Formálod életünk
amely ha megtagad
korcsokká leszünk s az
arany közt csak salak
Nem árt idegen csók
jövevényszó-ragály
nem tehet kárt benned
sose germán király
S hogy lássa a világ
felröppenésedet –
egyedül is őrzöd
egyéni lelkedet
Úgy vélték hogy makog
Magóg s vad nyers erő
véled csak kocsissal
szólt az előkelő
Csokonai ajkán
csipke-szép az ének
bújdokolásodból
ha jössz újraéled
Édeskedést nem tűrsz
se bőves hazugot
ha vétünk ellened
pírunkkal mutatod
Szabadságod jogát
Petőfi szavával
erősíted bennünk
Arany tisztaságban
Ha kitagadtak a
paloták nagyon fájt
s nádtetők alá bújsz
hogy kibírd a barbárt
Logikán épülő
ki sosem öregszel
te élő zengő test
kibeszélhetetlen
Békességben a nép
ha él te adsz vigaszt
Halottak élén élsz
Adyval ha siratsz
S amint kasza kaszál
hegedű hegedűl
belénkszövöd valónk
lélekeledelül
Képzőbokraidon
a szó lírai dal
értelmet fokozó
röpke szárnyaival
Képzelő képerőd
ősszülői beszéd
József Attiláddal
gyönyörűbb lesz a kép
Zöngésed dús színe
szívünkben nemesül
egyigaz eszménknek
te adsz vért egyedül
Szavaid hangtestén
bartóki zene zeng
lélek üzenete
vagy édes anyanyelv
S élsz halálunk után
örökebb vagy s nagyobb
teremtő anyanyelv
mint saját nimbuszod –
Te szólsz a bölcsőnknél
ajkunkon fölvirulsz
fejfánkon is te vagy
a kereszt és az út
Szép versek, 1973
[188-190.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44523
|
Mátyás Ferenc
LÉLEKRIANÁS
Ha kék az ég, s a nap fennen ragyog,
figyeld a földben mozduló magot,
a csírát, mely bújik szemlátomást,
hogy elhagyja a sötétség honát.
Hogy tör elő, ami élni akar:
a zöld vetés, a leírt szó, kihalt
tájakon, mély aknák vermében is
tartalmat nyer, beszél a néma is.
Könyvek fölé hajolva, szüntelen,
hogy tágul, nő, nyílik az értelem
az emberben, aki most érti meg,
mit hoznak elé a látó szemek,
s mi lehet még, minő hatalmat ad
a nyert tudás, amely, akár a nap,
kigyúl, s fényét úgy teregeti szét,
hogy örökre elbújik a sötét.
Forradalom ez, vagy mi volna más
e korban, ha nem lélekrianás,
hogy láss te nép a csillagokon át,
és megleljed e kis helyen hazád.
Álmunkból fölriadva, 1972. [5.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44522
|
Mátyás Ferenc
BÚZAVIRÁG
Búzavirág, búzakoszorúban,
zeng a kalász, minden ágán húr van.
Mintha az ég darabokra törne,
s csupakéken itt lenn tündökölne.
Búzavirág, régi, régi emlék,
nem virultál te se nekünk mindég.
Végtelen nagy volt a gróf világa,
övé volt a föld s minden virága.
Búzavirág, te tudod, hogy éltünk,
a tarlón is kibuggyant a vérünk.
Csipkés szirmod hullott a nyomunkba,
piros vérünk takartad szirmodba.
Búzavirág a lányok hajában,
szemükben is, szívükben is láng van.
Száll a daluk a bút összetépve,
úgy kötözik a búzát kévébe.
Búzavirág, hogyha lenne szárnyam,
szétvinném az örömöt hazámban.
Fütyülném a pelyvát hordó széllel,
mestergerendákra írnám én fel.
Hej, te virág, hallom nevetésed,
örömüket a szívembe vésed.
Daluk is szebb fönn a madaraknak,
s fészket a mi kastélyunkba raknak.
Lyra florae, 1967 [291-292.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44521
|
Mátyás Ferenc
NAPRAFORGÓ
Olajágat nyújtó tenger-mély
üzenete: pogány virág,
a krumpliföldön is megőrzöd
fejeden arany koronád.
Udvaribolond ürge ugrál
árnyékodban, s búcsúztatót
a fekete lantos tücsök mond, –
nem kell bevenned altatót.
Nem tudhatod a béta-bomlást,
s hogy az egész föld kaloda,
pillangó, darázs táncol körül,
s szíved adod nekik oda.
Cinege csókol szájon, barbár
pacsirta szól fejed felett,
s csak a halálod előtt hajtod
porba zörgő gerincedet.
Szénaillatú, füves ágyon
sárga pilláid lecsukod, –
de jó neked, nem ismered még
a kísértésben a gonoszt.
Emlékek lázadása, 1967 [263-264.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44520
|
Mátyás Ferenc
SZÁLL A MADÁR
Föllőtte magát a madár,
mint rakéta, az égbe szállt,
pilóta-szíve riadtan
vert a szédítő magasban.
Kilövőhelye egy fa volt,
indulása előtt dalolt,
verte propeller-szárnyait,
minden derüt az égbe vitt.
A mező szabad színpadán
címszerepet zengett, akár
egy énekesnő idelenn, –
visszaverte dalát a menny.
Búcsúját dunnyogta a rét,
jött a szél, füvek tetemét
hordta, – s a nyári pillanat
roncsát vitték a vadludak.
Féltükben a falevelek
lehulltak, az ősz, mint beteg
emlék, kín, gubbasztó magány,
fönnakadt sápadtan a fán.
Paraszt pietá, 1965 [99.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44519
|
Mátyás Ferenc
ŐSZI BALATON
Jött egy fecskepár a víz fölött,
a parton remegtek a fák,
a szél egy levelet üldözött,
s csontderekukon citerált.
Aztán egy csapat fecske-futár
rótta az eget kémlelőn, –
nyakamon összébbszorult a sál,
s menekültem a szél elől.
Belémnyilallt valami, a mész
rakodott le a csontomon, –
s jöttek a fecskék, most egy egész
sereg, vitorlaszárnyakon
szállt, mint menekülő hajóraj,
repülőflotta, sejtvén a gyászt,
ez volt a végső nyári sóhaj,
a virágok is álruhát
öltöttek, s hol még tegnap tüzet
raktak a jánosbogarak, –
elhervadt a fű, az ősz üzent,
vitték a fecskék a nyarat.
Szárnyukkal átszúrták szívemet,
s mint egy alföldi tök, a tó
elsárgult, s csónakos fejfa lett
minden parthoz kötött hajó.
A fekete éjjel tücskei
szétszórták hegedűjüket, –
s jött a fecske-karaván, teli
lett az ég velük, útrakelt
tengerre kész csordájuk, fáradt
árny motozott a Nap után,
szívdobogásom velük áradt,
s azóta temető a táj.
Paraszt pietá, Szig-
liget, 1963 [97-98.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44518
|
Mátyás Ferenc
A GYILKOS HAJNAL
Virágok harangoznak a mezőn,
füstöl a karinges csormolya-özön,
kamilláival milliomos rét
fehér ruhában misére most lép.
Füvek fenik kardjukat rohamra,
várják a Napot harmatsisakban,
újszülött kakukk tanul fölállni,
tücskök kórusa kezd orgonálni.
Az ég falán zenélő szentképek
lebegnek: szól a pacsirtaének,
lezárul az éj, mozdul a termés,
a csombor, menta lila térdeplés.
A királysas dögön gyönyörködik,
a változó öröklét röpköd itt, –
s birkanyáj nyomokon jön föl a nap,
falja a tájat minden pillanat.
Pipitérgyerek, zsályaleányok
eresztik vissza az égre áldott
napsárkányukat, rögre hasalnak,
s lesik a gyilkosságra szép hajnalt.
Ébred a mező, kaszáló gépek
árnyéka pufog, hernyótalp lépked,
s mögötte ballag a fél falu, szét-
tekint, s elporzik a volt sötétség.
Lenyakazott pitypangok, kamillák
vére festi be az éles villák
fogát, s a boglyák szénaszagában
a hajnalcsillag lepkeként szárnyal.
Paraszt pietá, 1965 [92-93.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44517
|
Mátyás Ferenc
ÖRÖK SZERETŐ
Te tudod csak,
senki a világon,
te kérheted
csak egyedül számon,
mi a titka
cigány életemnek, –
szeretőmben
is téged szeretlek.
Versem érted
száll föl a magasba,
madár is csak
neved szólíthatja.
S hogyha orrom
ringó szoknyát érez, –
érted nyúlok
a comb melegéhez.
Te veted le
mindig a ruhádat
a bokorban,
te vetsz nekem ágyat
szerelemhez,
s a halálhoz egyszer, –
utolszor is
csókodba temetsz el.
Paraszt pietá, 1965 [24.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44516
|
Mátyás Ferenc
ZÚDUL AZ ŐSZ
Lassanként darabokra bomlok,
szétszéledek, mint a bolondok,
kiket énjök s a világ üldöz,
s menekülnek vissza a földhöz.
Szakad a fonál, s vele hullok
a szemétre, mögöttem kullog
az öregség, kés a kezében,
szívembe vágja, tudja évem.
Emlékeimre zúdul az ősz,
élve maradok holt, aki hős
sose volt, legföljebb ha mártír,
s ki miatt talán csak anyám sír.
Letapossa arcom a torzó
ifjúság, – úszik a koporsó
velem, – hattyúk viszik az égbe, –
vadrózsaként szállok elégve.
Paraszt pietá, 1965 [21.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44515
|
Mátyás Ferenc
SINAIA
Mennyi új látnivaló közt
fut a képzelet vonatja!
No, eszem, a valót most kösd
hihetőn cement-szavakba.
Mit bekap szemed, s elmerül
emlékedben: – amit láttál,
menekülhetsz a szép elől,
üldözi lelked a látvány.
Megriadt pipacsok, 1961 [173.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44514
|
Mátyás Ferenc
BIZAKODÓ, ORGONÁVAL
Mozdul a sötét, menekül
riadtan, s mint ingét a lány,
ledobja magáról az éjt,
s meztelen elnyúlik a táj.
Duzzad vágyón az orgona,
lila mellbimbója vacog,
most lopják épp le az eget
érte a cinkos angyalok.
Összefonódnak szirmai,
figyelnek a fürtös fejek, –
cellájába bújt a sötét,
mint kit az ég ide vetett.
Ablakom kitárja ölét,
fölocsudva még szememet
törlöm álmosan, de szemem
egyszerre csak tágra mered;
két párzó örvös vadgalamb
űzi busongásom, s az ád
reményt, amint felébredek,
hogy rámkukucskál a virág,
s rádió szól, úgy ver szivem
húsán a kopogó beszéd,
mint mikor eső verdesi
házunk cserepes fedelét.
Lelkemből széttört sóhajok
szakadnak fel a hang nyomán.
Május van! Talán kisímul
a ránc a világ homlokán.
Megriadt pipacsok, 1961 [96-97.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44513
|
Mátyás Ferenc
PACSIRTÁK
Pacsirták szárnya lobbant tüzet
a levegőben,
kipattognak a levélszikrák,
a bokorzöldben,
csiga nyújtja hosszú szarvát,
mert a fűszálak
rajzó tömege kardot rántott,
ellene támadt.
Amott egy szekér jön, lassan úszva
füstölgő porban,
fekete bivaly húzza a telet
jégkoporsóban.
Rajt ül a varjú, sötét gyászban
majmol egy papot;
kántálva a sárga trágya közt
mond búcsúztatót.
Szél hajtja a nyír meg a juhar
fasor-falkáját,
mögötte hegyek kabátjukat
már kigombolják.
Elfér a tavasz bogár hátán, –
mozdul az áram,
mint érett magzat a viselős –
felhő hasában.
Fellélegzik a bimbók hada
a fölszabadult
tűz örömével, milliomnyi
virág lángra gyúlt.
Március szaga támad újra
nehéz szivemre, –
ömlik az íz, szín gyógyítóan
nyitott sebemre.
Megriadt pipacsok, 1961 [94-95.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44512
|
Mátyás Ferenc
LÓGODI UTCA
Ötven felé, s magam bolyongok,
leomlott házak, égő lombok
között az úton.
Jövök hazúlról,
emelt fővel, fölemelt tájjal,
mint akinek a hátán szárny van,
s száll a magasba,
hogy elmondhassa
Alpesek, sasok, s a pacsirták
ajkán a földi dolgok titkát;
s mit lát az ember
a végtelenben.
Csodálkoznak messzi csillagok,
lélekző lelkük félve vacog,
s szájtátva nézik,
mi száll az égig.
Amit láttál azon az estén
az ablakból – mindent kilestél –
táján a Tejútnak, –
lovak futottak.
Mint most, – de te már meg nem érted,
a köd-spirál milyen regéket
hurcol magával
vasparipával.
A szétszórt évek messze tűntek,
de az az egy nap most is ünnep,
te légy tanúja
Lógodi utca.
Meg lehet-e házad találni,
hol, merre laktál Kosztolányi
e holt keretben,
s milyen szivekben?
Merre a ház, az ól, a ketrec,
hol lélegeztél? – Kedvesedhez
símulva kérded.
S remeg a térded.
S mint egy repeszdarab, agyonvág
a szó, s kínoz akár a honvágy, –
döbbenve jött el
megint az ötven.
Megriadt pipacsok, 1961 [87-88.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44511
|
Mátyás Ferenc
NYÁRI SZIVÁRVÁNY
Az éjek messze vonulnak,
nap szállt az ablakszegélyre,
álmok mécsese kilobbant,
hajnali bokrok susogtak, –
s virágok nyíltak a fényre.
Az volt a cifra világ, a
mező, nem a néma puszta;
a jegenyék körülállva
a határt, mentek világba,
mint katonák, sorakozva.
Mindig sírt ezüst levelük,
föl-fölhajoltak az égre.
Sokszor beszélgettem velük,
értettem síró énekük,
mely zümmögve szállt a szélbe.
Mintha karjukba emelnék
lelkem a magas fák lopva,
s vinnék, mutogatnák a szép
világot, a puszta egét, –
épp most nyílott sugározva;
az Alföld egy fürj röptével
elibém száll, mutogatva
bájait, tündérmesében
nem lehet olyan az éden,
mint amilyen most a puszta.
Megálltam, elnéztem a zöld
mezőt, mintha ujjászülte
volna lelkem. Fönt körözött
egy madár, a felhők között,
s futott a lyukba az ürge.
Kortyolt a rét illatából,
leste a furcsa nagy madárt, –
és a távol, mintha vándor
nép szólna vad citerákon, –
zengett, elűzte a magányt.
Eszmélő homlokom tiszta
gondolatokat sugárzott
az égre, mezőre vissza,
mintha nem is lenne titka,
s odatartozna a tájhoz.
Lehajoltam egy virághoz;
elcsöpögött török vérből
nőtt szegfű piros szirmához,
amire vad darázs szálldos, –
s szólongattam őt nevéről,
kénsárga gyujtovány fűhöz,
ki fürtökben ült kocsánján, –
vad darázzsal kergetőzött
egy madár, s ha rajta győzött, –
nevetett a haláltáncán.
Az alföldi irisz lila
csipkeszirmába takarta,
nem engedte meghalni a
darazsat, csöpp karjaiba
zárta, s a mezőn a tarka
színek új játékba kezdtek.
Szőrös lábbal állt a réten
a pipacshad, szinte reszket
izgalmában, vörös ezred
sokasága harcra készen.
Szellő lengeti a mályvát,
rózsaszín arca kicsattan,
pirul, mint lány, ha szoknyáját
emelgetnék, – öt szép szirmát
most nyitja ki épp a hajnal.
Sarkantyúsan, csizmás lábon
félméter magasból kémlel
a harangláb, kéken lángol,
ellopta az éjszakából
a rezgő bársonysötétet.
Lassan kerengve a gólyák,
mint bombázógépek rajban,
mikor céljukat titkolják,
feje fölött, az ég boltján
megállnak, – jaj, talán baj van
a mezőn? A békák bújnak,
nyúl szalad hegyezve fülét,
fűvek kardjai konyúlnak,
ragadós bojtorján búnak
hajtja biborvörös fejét.
Máskor, mint a görögdinnye
felhasítva, – szétpiroslik
a nap, s részegen tekint le,
patyolatszép felhőinge,
– ha jön a szél, – szertefoszlik.
Néha megdördült a mennybolt,
állatok, levelek féltek,
iszonyatos háború dúlt
fönn az égen, s aztán kigyúlt,
a szivárvány sok szinében.
Nyári szivárvány szinében
a mezők virága kinyílt
s illatozott fönn az égen,
látták a juhok szemében
a pipacsot, a gólyahírt.
Megriadt pipacsok, 1961 [18-21.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44510
|
Mátyás Ferenc
KÁPOLNÁSNYÉKI EMLÉK
Mintha a nap mély vizivilágból törne elém,
zizzen a nádas, az ősz könnyével repül a gém.
Márványba dermeszt az idő minden darabka fényt,
ki tartja számon a tegnapi ágán a zöld reményt?
Fekete föld tán az ég is mostan; néma a táj;
nehéz a szívem, mint ez a század; sok a viszály.
Hol van a költő, ki megadná a feleletet?
Összezörögnek lábam alatt a falevelek.
Jönnek elém mind a rozga házak, nyilt jegenyék,
ami fény villan az ablakokból, lelkembe tép.
Alszik a ,,puszta” százados csendben, s álma talán
megvalósul, s a ,,régi dicsőség” otthont talál.
Orgona búg fel, ének után száll, próbára kész
dal hivogat már, hallom, a szívük milyen merész.
A szülőház szép tölgykoszorúsan, mint az a lány,
akit szeretnek, borongós kedvvel ünnepre vár.
Mit érzel, mit látsz e pillanatban velem korom?
Hallod a költőt? Gyermeki kórus ajkán dalol.
Nem vagy magányban, e nép száz éve szavadra vár,
a ,,Szózat” hangján beszélj hát Vörösmarty Mihály.
Csönd és nyugtalanság, 1955 [113-114.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44509
|
Mátyás Ferenc
A PARTON
Száll az ég a dombra,
mintha madár szállna,
hulló szárnya tollát
szórja a Dunára.
Bújna az erdőbe
kicsit melegedni,
ibolyalevélen
haj, elszenderegni.
Mogorván néz a vár
le a Duna-partra,
hömpölyög a vízár,
öleli a partja,
mint a kedvesét ott
az a nyurga lányka.
Fény ugrál szemükből
aranykarikába.
Csönd és nyugta-
lanság, 1951 [80.] |
Bozsikzf
2019.08.14
|
|
0 0
44508
|
Mátyás Ferenc
VÁGY
Úgy szeretnék élni én,
mint a víz tükrén a fény,
csókolódzva a habon,
s úgy, mint a fény, szabadon.
Száz csillag vigyázna rám;
fönt az ég és lent a táj, –
s nem törvények rabjaként
őrizne e holt vidék.
Csönd és nyugta-
lanság, 1947 [69.] |
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|