Keresés

Mécs László

EGY VADALMAFA SÍR-NEVET

Mögöttem ősi bükkös áll,

mint millió pillérű dóm,

előttem el nem fáradón,

se száradón, se áradón,

csermely csobog, mint kegyelem

a búcsújáró kegyhelyen.

A dómban víg zsolozsma zsong:

záportól mormolász a lomb,

mint hogyha már nem lenne bűn.

A most-nyílt gyöngyvirág-gyepűn

szaglászva, hosszan elidőz

egy halk, apáca-léptű őz.

A tisztáson vadalmafa

virágzott ki ma éjtszaka;

nincs rajta más, csak kacagás,

még lombja sincsen máma más,

csupán virág, virág, szirom:

piros máglya zöld pázsiton.

A máglya lángján jóleső

könnyet csordít a gyors eső,

így sír emlőért kisgyerek,

szép süldő lány így pityereg:

nincs benne jajszó, keserű

vád: aki ránéz felderül.

A nagy zápor hiába hull,

a máglya ég oltatlanul,

sőt csúcsán énekes rigó

trillázgat könnyet szárító

nótákat, bár szájába hull

az áldás szakadatlanul.

Most látom, nincs is almafa

a környéken! Lelkem maga

virult ki, s mámoros-hiún

szállt rá szívem. Ó ópium,

május! – Most eltűnt dóm, patak:

a tisztáson feltűnt a bak…

Vadócba rózsát oltok, 1944 [187-188.]

Mécs László

SZERELMET VALL A VÁNDOR

Vallom, sok titkú tested

delej volt, mindig tetszett,

gyönyört adtál s keresztet,

szépséges anyaföld!

Csupasz lábbal csalitban

csellengtem néha hittan,

számtan helyett, s felittam

csupasz szépségedet.

Mesétlen vággyal álltam

esőben, napsugárban,

csupasz szívem kitártam,

szirom-zápor ha vert.

Fürödtem száz vizedben,

kóstoltam száz ízedben,

szépségedből kiszedtem

százféle mézemet.

Majd férfi-nő szerelme,

kis és nagy történelme,

emberszív, emberelme

játéka érdekelt.

Most vénülgetve vissza

vándorlok régi, tiszta,

csupaszláb elemista

szerelmeim felé.

Vadászom boldogságra,

virágra, bolondságra,

szent halhatatlanságra,

s a vadásztér: a Föld!

Bár szivárványunk könnyből

van, gyöngyünk gyötrelemből,

– még Jézus is a mennyből

szeretni földre jött!

Ha szív csodára pezsdül,

csak földön megy keresztül:

szálkás, véres kereszttől

lesz szép a szeretet!

A gyapjú bolyhosságán,

a bor vad pajkosságán,

kenyér, kalács jóságán

megy át a szeretet.

Gátak zsoltáros kínján,

sebek mély karmazsinján,

ifjak, leányok csínján

megy át a szeretet.

Szívtől családig ér el,

családtól népig ér el,

s megdönthetetlen érvvel

világcsaládig ér.

Szívem Istennek adtam,

vágyam csillagba pattan,

– de alapul alattam

Föld, biztos tested áll!

Te adtad testem kölcsön,

ihletted szívem: költsön,

te voltál dajkám, bölcsőm,

s te lész a sírom is.

Üzenet, 1943 [284-285.]

Mécs László

TAVASZI VIHAR

Az almafák anyás-komoly

lombján nincs más ma csak mosoly.

Csalán, árvácska, mákvetés

lényén sincs más csak nevetés.

A vén foghíjas temető

kacag mint kacér szerető.

Most hirtelen zengő vihar

jön kamaszos villámival,

az égből zúdul az özön,

de csak mosolyra hull a könny,

én is virágok, illatok

között csavargok s kacagok.

Rózsákról pergő gyöngyökön

csodálkozom s gyönyörködöm.

Minden szín tompított, szerény.

A szőlődomb zöld hátterén

a sok esőszál úgy szalad,

mint szövőszéken fonalak.

Tündérszövőszék szálai

közt fecskét látok szállani,

mint víg vetélőt s perc alatt

hímes mintákként látszanak

a szőlődombon színesen

virágzó fák a szőttesen.

Aztán ripsz-rapsz, a bősz vihar

összes kamasz-villámival,

szövőszékével elszalad.

A szövőszékből egy szalag

szivárványlik még egy kicsit,

míg a tündérek elviszik.

A Nap nagy lendületbe jő,

s oly könnyen szárad az eső

mint gyermek-pillán a könyű,

mint fiatal, csók-öltönyű

legények, lányok arcain

a könny, mit ott hagyott a kín.

Mi más az őszi bús nyirok,

mely lassan szárad! Kis sírok

felől holt szirmok, mosolyok

kísértenek, köd gomolyog

a csatakos domboldalon

mint aggok arcán fájdalom.

Így lesz! De míg süt ránk a Nap,

ne bánd, szívem, ha bántanak:

minden könnycsepptől szebb a szív

s a végtelen örömbe hív

a szivárvány, mely integet

minden borzas vihar megett!

Uj magyar museum 2. köt.

I. (III.) füzet, 1943 [3.]

Mécs László

HEGYEK SZIMFÓNIÁJA

Oly szilárdan állnak, mint az Isten

gondolat-hulláma, mit szeszélye

megdermesztett, hogy így kibeszélje

tenger-lelke titkát néhány percig,

neki perc mi nékünk millió év

s így maradnak, míg csak néki tetszik.

Kis bogárkák böngészgetnek bennük

antimon, szén, réz, arany, vas, gyémánt,

só után. Ők nézik egyre némán,

nagy fönséggel: ezredéves bánya

hordalékja nékik nem hiányzik,

egy tűzhányó perc alatt kihányja.

Levegő-csók borzogatja bőrük,

a borzongást úgy hívják, hogy Élet.

Erdők lombot, rétek színt regélnek,

vadak falnak, szaporodnak, játsznak:

a tűz-magra dermedt szikla-burkon

a lét hártya-vékony színes látszat.

Van ki rőzsét kér a nagy hegyektől,

van ki gyógyírt, van ki gyöngyvirágot,

van ki őzet, van ki azért hágott

hegycsúcsokra, mert hitvány alázat

lázította lent a völgyfenéken

s felhajtották vad turista-lázak.

A hegyekhez mindég visszatérek

meghallgatni hullámaik tenger-

muzsikáját, amint némán zeng el

az időben. A nagy szikla-vázat

lepkeszárnyként éri, ha kis ember

akár zsoltárt mormol, akár lázad.

Oly szilárdan állnak, mint az Isten

megdermedt sok gondolat-hulláma,

csermelyek csobognak róluk málna

nefelejcs közt kiapadhatatlan,

piros pisztráng úgy ficánkol bennük,

mint a szív a kegyelem-patakban.

A Petőfi Társaság költőinek anto-

lógiája, (1942 előtt) [225-226.]

Mécs László

ÉN FOGYNI LÁTOM FOLYTON, MINT A HOLDAT

Ő szoptatott. A tiszta tejfolyót

ő küldte a kicsiny csodamalomba,

gyerekszívembe: zengje énekét

a vad, viharzó földi fájdalomba.

Ő látta, hogy a vessző-paripák

velem mesék honába hogy loholtak,

mint álmok éjén ezüst vőlegényt:

csak nőni látott mindig, mint a Holdat.

Csak nőni: futni tavaszok után,

legényes májusokkal parolázni,

a bánatokat csak leinteni

legényesen, s nem könnyekig vitázni.

A szeretet aranyló tengerén

a hullámok aranyhimnuszt daloltak,

ott látott ringni aranycsónakon:

csak nőni látott mindig, mint a Holdat.

Én meg csak fogyni láttam, mint a Holdat,

a vénülés remeteszigetén:

szív, láb megromlott, fogai kihulltak,

csodamalmából fogynak a zenék.

A rejtvény-féle ákombákom-ráncok

kölykeznek egyre szentelt arcain

s még akkor is fájdalmas haláltáncot

járnak bőrén, ha mosolyogni kezd.

Szemünk előtt fogy: sem ,,tolvajt” kiáltni,

se felüvöltni, sírni nem lehet.

Csak tehetetlen, napról-napra látni,

hogy végleg elfogy a Legkedvesebb.

Csodamalmából nem marad meg semmi,

csak anyasága emlék-dallama,

s csak ez fog egyszer csókkal körülvenni,

ha fogyni kezdek én is, mint a Hold.

Vadócba rózsát oltok, 1938 [158.]

Mécs László

FEHÉR FELHŐKET HAJT A SZÉL

Gyerek-szem-kéken néz az ég,

és mégis férfias-kemény,

akár szemem s e költemény,

havon a fák árnyéka kék,

kemény a hó, a tó, a jég,

mégis derűs a szív s a lég:

fehér felhőket hajt a szél.

A felhőkben nincsen titok,

viharmag: átvilágított,

fehér mind, mint átfényesült,

átszellemült, átszentesült,

szűzek, vagy angyalok haja,

kiket nem ér a föld baja.

Fehér felhőket hajt a szél.

Fehér-kék ritmus, szaggatott,

hol látni, hol nem a Napot,

az ég ragyog, a föld ragyog,

én is nagy ragyogás vagyok:

szemem kék, lelkem most fehér,

piros benzinként hajt a vér,

s fehér felhőket hajt a szél.

Felhők futását nézdelem,

nincs bennem semmi érzelem,

nincs bennem semmi gondolat,

két lábam jókedvűn halad,

mint két jóvérű friss csikó,

csizmám alatt ropog a hó.

Fehér felhőket hajt a szél.

A táj olyan mint megfagyott

fehér tenger: hullámhegyek

s hullámvölgyek felett megyek,

árbocként leng az itthagyott

napraforgó, hol egy derült

tavasz-hajócska elmerült.

Fehér felhőket hajt a szél.

Tarlón, vetésen, víz felett,

majd temetőben lépdelek,

a sírok kis keresztje: mint

sok-sok kicsiny, elsüllyedett

élet-hajó árboca int,

de nem érzek se bút, se kínt:

fehér felhőket hajt a szél.

Kutyám most nád között mulat,

ki is hajt egy ijedt nyulat,

de elfut, jön a róka is,

de megugrik a kis hamis,

mert puskám lustán emelem,

s nincsen panasza ellenem:

fehér felhőket hajt a szél.

Estére mégis csak tele

lesz hátizsákom kebele:

arany öröm, arany madár,

meg sült galamb zsákomba száll,

s pirosra csókolt arcomat

hazaviszem a hold alatt.

Fehér felhőket hajt a szél.

Aranygyapjú, 1938 [264-265.]

Mécs László

EGY HULLÁM ELSIMULT

Fekete Óceán fekete tömbjéből,

örökös nemlétnek örökös csöndjéből,

fehérke, gyereknyi habocska született,

fényt szopott, éjt szopott, nem tartott szünetet,

nyögdécselt, gagyogott, ragyogott, nevetett,

rózsaszín reggelen rózsaszín testecske

bukfencet hányt, mint ügyetlen kis kecske,

lába nőtt: száguldott, mint a vad kamaszok,

hangja nőtt: kurjantott, énekelt, panaszolt,

vágya nőtt: külön-vált külön-lényt lázadott,

perc alatt átélni kívánt egy századot,

ezernyi színt játszott e nem-rég tintafolt,

csókhimnuszt zenélő tündéri hinta volt,

gyöngykagylót ringatott, álmokat ringatott,

karja nőtt: ölelőn egekig csapkodott,

csókolni vágyott egy csodaszép csillagot,

Naptól is csillogott, Holdtól is csillogott,

kacagott, jajgatott, tajtékzott, torzonborz

viharban szíveket ringatott, borzongott:

fogyott és zuhant és külön-vált énjébül

illantak álmok és színek, és legvégül

színtelen-ájultan, álmatlan-álmosan,

nesztelen, ahogy egy halk árnyék átoson,

e negyvennyolc évnyi vagy csak pár percnyi Múlt

fekete Óceán fekete tömbjébe,

örökös hallgatás örökös csöndjébe

visszatért hallgatni. Egy hullám elsimult.

Üzenet, 1938 [276.]

Mécs László

BESZÉLGETTÜNK

Ősz volt. A nyírfák téli álmodáshoz

vetkőztek némán. A csend gondoláját

három fekete hattyú-felleg húzta

az alkonyat aranyló kék tavában.

Virágokról beszélgettünk. Minden szó

pirosan, kéken kezdett illatozni.

Beszéltünk a méhekről. Szavaink is

zenélő szárnyon méz után repültek.

Beszélgettünk eltűnt gyermekkorunkról.

Aranykarika lett minden szavunkból,

s vertük, míg Éden ajtajához értünk,

hol az Idő állt láng-kardú kerubként.

Beszélgettünk a nőkről. Szavaink mind

virággá váltak. Bűvös-bájos rajzok

ragyogtak minden szirmon, és alattunk

gyémántos hátú viperák rajoztak.

Beszélgettünk a mártíros anyákról.

A szavaink mind térdre hulltak, himnuszt

rajongtak, angyalszárnyuk nőtt ki sebten,

és csókot vittek minden égi tájra.

Beszélgettünk a népekről. Szavunkban

mérges gáz bűzlött, ágyúk mennydörögtek,

a Nap, mint Isten-szív, átlőve vérzett

a meggyalázott néptestvériségre.

Beszélgettünk az Istenről. Kigyúltunk,

mint csipkebokrok, két kis ibolyácska

kíváncsi lett, s kikandikált a földből,

míg üzenettel Emberhonba mentünk.

Üzenet, 1938 [275.]

Mécs László

FÉNYT HAGYNI MAGUNK UTÁN!

Az élet örök búcsúzás.

Ó bár csak tudnánk távozáskor

fényt hagyni, mint a Messiás,

belészeretni az szívekbe,

apostolokba, mártírokba,

hogy átadják a századoknak,

a századok az ezredeknek!

Fényt hagyni, mint a Messiás!

Vagy legalább, mint az anyák,

kik egyre jobban megragyognak,

minél sötétebb lesz az éj,

és minél jobban porlanak

a bánat-barna hant alatt.

Fényt hagyni, mint a jó anyák.

Vagy legalább is, mint a Nyár,

amely almákba és diókba

szerette édes álmait,

és édességével világít

a hosszú, hosszú tél alatt.

Fényt hagyni, mint a drága Nyár.

Vagy legalább is, mint a Nap,

melyet elnyelt az alkonyat,

de a legbúsabb éjben is

világít még a gyöngyvirágban,

a liliomban, mécsvirágban.

Az életünk olyan tűnékeny.

Ó szent fényt hagyni volna jó!

Üzenet, 1937 [273.]

Mécs László

GENEZIS

Ott voltam a barna világködös ősi zavarban,

amikor sem a víz, sem a tűz, sem a föld, levegő

sem a jó, sem a rossz nem élt elemekre zavartan.

Gomolyogtak a kozmoszi tervek. Az Úr lebegő

szent Lelke beszélt a teremtés terve felett

– s évmilliókig senki sem felelt.

Kavarogtam a vízbe, a tűzbe begyúrva a durva

káoszban. Az isteni Kéz matatott a Ködön:

kerekítve a csillagi labdacsokat. A ,,Legyenre” kigyúlva

keringtem a Földdel az űrbeli pálya-körön.

Isten szava szállt Földünk suhanása felett

– s évmilliókig senki sem felelt.

Ott voltam a sistergő, haragos gomolyagban,

amidőn az arany, meg a só, meg a kő született,

alakultam a halk kristályosodási anyagban,

csavarogtam a vízzel, amely sose tart szünetet.

Isten szava szállt anyagok csoda rendje felett

– s évmilliókig senki sem felelt.

Átéltem a holt Anyag életes ébredését,

míg sárbul a szárba, virágba szökött a Titok,

Őslények iménti keményre gerincesedését

átéltem: előbb talu, majd puha szőr borított.

Isten szava szállt kivirult csillagja felett

– s évmilliókig senki sem felelt.

S egyszer fölkeltem a fű-, fa-, majom- s kristály-anyagoknak

testvér-öleléseiből. Agyam is, szavam is,

szívem is anyag, – ám volt lelkem! S lőn a Hatod Nap.

Magam is most visszabeszéltem az űrbe, hamis,

dadogó anyagoktól hozva a műszeremet!

De az Úr atyasága örült: gyereket szeretett!

Mert bennem az Isten, mint könnycseppben a Tenger!

Vízcseppben is él, nyüzsög a nagyítón kilesett

sok lény! Sok öröm, akarat rajzik csuda renddel

az emberi agyban, gondolatok, híresek,

– de az Isten agyában az üstökösök tüze serceg,

s naprendszereket görgetnek előre a percek.

Jaj, untam a gyermeki sorsot! Uraltam a Gőgöt!

Istennek emeltem a Bűnt, meg a testemet is.

A pokol nyerítő kacagása fülem fele bőgött.

Én voltam a legszomorúbb a világűrben. Nemezis

hajszolt évezredekig. Megimádtam a mélyen alattam

lapuló Anyagot: krokodil, bika, borjú alakban!

Rozsdát könnyeztem a földtengelyre. Csikorgott!

És újra hiába beszélt az örök Szeretet

évezredekig: süketen hajigáltam a horgot

az éjbe, a kéjbe, amíg rám nem nevetett

a csodák csodája, a szűzi karácsonyi csillag.

Azóta a testben a lélek örömre kinyílhat!

Ha visszadobálja szeretve, rajongva, imádva

minden szív az isteni csókot erős, gyerekes

kacagással, az ős Szeretetbe, az ős Atyaságba,

s minden szív egyöntetű égi ütemre repes:

parancsra elégnek az unt anyagok, a Semmibe tűnnek,

s akkor lesz a szent Hetedik Nap, a végtelen ünnep.

Üzenet, 1937 [181-182.]

Mécs László

PIROS VIRÁG A PUSZTÁN

Minden falunak van olyan árva földje,

melyben nem nő virág, fű, vetés. Még csöndje

is telve tüskével: hol szúrós bogáncsok

vetnek minden élő lénynek mérges gáncsot.

Itt a hajnaltündér sohasem harangoz

kék harangvirággal meséhez, kalandhoz,

mert harangvirágok itt sohasem nőnek.

Nem való e föld, csak sertéslegelőnek.

S minden falunak van oly árva suhanca,

– ki soha se indul szép mesében harcra,

sosem fog legyőzni semmiféle sárkányt,

nem kap arany tallért, kacagó királylányt.

Egy vágya se szökken gyöngyszemű kalászba,

nem lesz más belőle, csak szürke kanászka,

csak szürke kanászka, majd még szürkébb kanász,

Isten gazdag telkén lengő, jég-vert kalász.

Egy sertéslegelőn nagy kánikulában

jártomban ily kamasz kondáskát találtam.

Mikor ráakadtam, gyökeret vert lábam,

mert ily kedves képet még keveset láttam.

Amíg a sok disznó a föld testét túrta,

a kis kondásgyerek furulyáját fújta.

Olyan szépen fújta, éreztem, ha mennyben

angyalok közt állna, ott se fújná szebben!

Mert szép hegedülni hangversenyteremben,

még szebb citerázni angyaloknak mennyben,

de a legnagyobb virtus pusztán ázni, fázni

s disznóknak jó szívvel, szépen furulyázni!

Ha jóságot látok, sírnom vagy nevetnem

kell mindég: most sírtam, de rögtön nevettem,

mert nadrágján hátul láttam egy nagy foltot,

a folt piros volt és vidáman rikoltott.

Nevetésem lassan elhalkult. Tűnődtem.

A sáros sertések röfögtek köröttem.

Ájtatos lélekkel gondoltam a drága

kézre, mely foltot varrt e szurtos nadrágra.

Csak anya tud venni ily nadrágot kézbe!

A folt gondba került, vérátömlesztésbe:

lánykori ujjasát szabdalta szét boldog

szívvel, hogy felvarrja az éktelen foltot.

Hogy jobban megnéztem: szív-formának látszott

e folt, és a pusztán jóságot virágzott.

Ezen piros virág nevetése mellett

mendegéltem haza, s mosolyognom kellett.

Üzenet, 1937 [270-271.]

Mécs László

CIVIS ROMANUS SUM

Én magyarságom soha nem tagadtam,

de soha nem is kérkedtem vele,

nem pávatoll: egy mártír pillanatban

csak a bőrömmel együtt jönne le.

Magyarságom nem is átkoztam: könnyen

fizettem az adósomat. Tizedem

kálváriajárásban, jajban, könnyben,

kacajban, dalban ma is fizetem.

De aztán pont! Nem csempészek dugárut,

sem rém-gázt! Római polgár vagyok.

Okmányomon a százszor is elárult

Krisztus-Király pecsétje ég, ragyog.

Az iskolás földgömbön rég kis ujjam,

földrészeken suhant át perc alatt,

most az Isten földgömbjén járva, fújom

a tarka szappanbuborékokat.

Nem percekben, még nem is századokban,

de időtlenségben gondolkozok,

lábom pedig, ha vándorútra dobban,

mindég népek térkép-rajzán mozog.

Országom az ország-feletti Róma:

szűzek, mártírok, hitvallók derűt

virágzanak itt, száll a szent aróma.

Az én országom ott van mindenütt.

Törvénytáram elfér egy nefelejts kis

szirmán, azért, hogy soha ne feledd:

„szeresd az embert mind, ha mérget rejt is

s szeresd az Istent mindenek felett!”

Az útjaim mind tiszta ölelések,

a népek közt úgy járok, mint követ,

a világtestvériség álma késhet

több ezredévet, – s holnap eljöhet.

Mégis detektív-falka a nyomomba

szaglász itt-ott s örülne vesztemen.

Urak! Hol fér el annál kincs, vagy bomba,

ki minden cafrangtól meztelen?

Nincsen zsebem, tarisznyám kincsre, pénzre,

egyetlen rejtektárcám a szívem

és bent az Isten forradalmi pénze:

a szeretet ragyog tündérien.

Némely országban megállok. Kitárom

a karjaim: rügyezni kezdenek

s mint mesebeli hószín fa-titánon,

a lombomon sok kék virág remeg.

Én nem hiába vándoroltam, érzem.

Egy-egy országban megrázom magam,

a szél széthordja szirmaim zenésen

s Isten felé megyek tovább vígan.

Szines ablak, 1937 [213-214.]

Mécs László

NEM TUDOK BETELNI

Nem tudok betelni: kétöles csalánok

közt nézem a csupasz csalogány családot

szegényes fészkében. Szorgos anyja, apja

jön, megy és az étket a szájába rakja,

mint gyerek-szájamba az anyám az édes

Isten nevét rég, hogy lelkem most is éhes,

mint a pap az ostyát első áldozóknak,

mint a Nap a mézet rétnek és bozótnak,

mint az Isten nékem a mézes kegyelmet,

jókhoz, gonoszokhoz türelmet, szerelmet.

– Felsír a fióka: fütty lesz az étekből,

megszentülök: szárny, dal lesz a kegyelemből.

Mi volna belőled, öt pucér fióka,

ha apád-anyádat megenné a róka?

Mi volna belőled, árvácska, Nap nélkül?

Mi volna belőled, szívem, Isten nélkül?

Nézem a madár-párt. Nem tudok betelni,

csak kalaplevéve himnuszt énekelni

minden etetésnek, minden anyaságnak,

minden földi, égi szent, szent apaságnak.

Vadócba rózsát oltok, 1937 [137-138.]

Mécs László

VIDÁM ERŐKRE GONDOLOK

A Nap már megkotlósodott,

fény-szárnya megpihésedett,

a fákon rügyek, báb-tokok,

piros tojások, édesek,

várják a víg feltámadást.

Vidám erőkre gondolok,

miket nem győz le senki sem

és semmisem! Bolond dolog,

de elhiszem, most elhiszem,

hogy van tavasz; varázsital!

Hörpintsetek fel pár kupát,

s elhisszük, hogy e napokon

a nyúl piros tojást tojik

nevetve, mint a legbutább

húsvéti képeslapokon.

Bolond dolog, de úgy van ez:

ha újulás kell és tavasz,

a züllött, nyúlnyi gyávaság

s a rücskös, odvas, száraz ág

piros tojása lesz szívünk.

Tulipánhagymát televény

pólyáz: s kinő a tulipán.

Szívet pólyáz a telifény,

s kikél a bíbor, túlvidám,

hegyeket mozgató Csoda!

Ecettel él az ostoba.

A hősnek hit kell és csoda!

A szappanbuborék színes

nagy semmijéből is hímes

csodát költ ki a szeretet.

Világ-erőkre gondolok.

Vidám világ-erő a Hit.

A sír is csak egy nagy tojás:

a Hit pattantja zárait,

s kikél a szép Feltámadás!

Üzenet, 1937 [266-267.]

Mécs László

MÁJUSI LEGENDA

Zöld vetések ringó tengerében

gyalogösvény ment, oly keskeny éppen,

mintha Mózes vágta volna széjjel

világhírű varázsvesszejével.

Léha tücskök dáridója zengett,

s csiklandozta a mosolygó csendet.

Bár szívemben régi tüske égett,

megáldottam a nagy mindenséget.

Az utacskán lábom hetykén ment át,

orrom mesét szimatolt, legendát.

S íme jött is szembe az ösvényen

egy szakállas koldus lassan, vénen.

Úgy mutatta félkarját, a csonkát,

pőrén, mint pénz-kölykező vagyonkát.

Másik karja felém nyúlva pénzt kért.

Belenyúltam a zsebembe pénzért.

Számolgattam, aprópénzt kerestem

bosszankodva és fukarka-resten.

S míg pirulva pénzt böngészve álltam,

hirtelen lúdbőrös lett a hátam,

különleges túlvilági csend lett,

harangvirág hallhatóan csengett,

s bár lehunytam mindkét szempillámat:

mintha Jézus nézett volna rám ott,

borzongások leptek el, mint hangyák,

s meghallottam Jézus titkos hangját:

,,Mit számolgatsz olyan kínos-bölcsen?

Mikor kértél, hogy szíved megtöltsem

boldogsággal, s balzsam kellett, kegyszer:

anyád csókját számoltam csak egyszer?

Megszámoltam álmaid vetését,

gyermekek, fák, fecskék nevetését,

holdas esték néma titkú báját,

lepkék, rétek tarka karneválját?

Megszámoltam a sok szívet, ember,

mely feléd nyílt mint tulipán-tenger?

Számoltam az égből rádszalasztott

napsugarat, jóságot, malasztot?

Megszámoltam csöppenként a vérem,

mely kifolyt, hogy élhess hófehéren,

s boldogsággal szívedet megtöltse?

– Te meg számolsz mint garaskák bölcse!”

... E szavakra pillám fölnyitottam,

de nem láttam csak a koldust ottan.

Pénzt várt. Én meg zavaromban nyomban

pénztárcámat a markába nyomtam.

Ő rámnézett félve, megindultan,

s azt gondolva, hogy megbolondultam:

futni kezdett. Nagy jókedvem támadt,

zöld kalászok csókolták ruhámat,

tust vonózott a föld minden tücske,

s a szívemből önmagától

kihullott egy régi rozsdás tüske.

Üzenet, 1937 [171-172.]

Mécs László

TE GONDOLKOZZÁL BENNEM ISTENEM!

Az anyag nyers és bűnös és gonosz

s mégis  mily szépek a kristályaid

és vizeid, amik szemünk előtt

válnak jéggé, felhővé, szivárvánnyá

és érceid, amikből még soha

nem formálódott kard a föld alatt,

mert Te alakulsz bennük Istenem!

A csúnya hernyó is milyen művész,

mikor lepkévé álmodja magát

a bábban! És aprócska méheid

mily mérnökök, az államrendszerük

évezredekre szóló műremek

s egy méh se rombolt eddig sejteket,

mivel Te élsz, Te alkotsz bennük Isten!

Delejtű szívű kis madaraid

Délafrikából hazaszállanak.

Napod, a nagy koponya, életet

sugároz ránk, nem rongy elméletet

s az üstökös is, e zord kozmikus

szegénylegény, szabályosan tekerg,

mert szent törvényed lappang mindenikben.

De mink, a mindenség legszomorúbb

fajzatja, mindent csak beszennyezünk…

A földben ércet leltünk, sok csodát:

s az aranyunkból Arany Borju lett,

a vasból kard, nyíl, gyilkos penna, tőr,

repülőgépünk bomba-posta lett.

Az ember rossz, mert ember-agy vezérli.

A legnagyobb lett köztünk mindig az,

ki legtöbb embert ölt meg közülünk,

akár önzésből, akár a Közért.

Ó Dzsingisz kán, te eszes sáska-ember,

Napóleon, gloiros hazafi

s hullák hegycsúcsán trónoló Lenin,

mondjátok meg, mi volt végcélotok??

Tudósaink végcélja: a Nihil,

Vegyészeink végcélja: a Halál.

Vezéreink végcélja: Pusztulás.

Uj Napot hoznak: Napból vér csorog

Uj délibábot hoznak: vér csorog.

Az ember bús tragédiája az,

hogy az agyában önmaga lakik!

Vedd vissza vésztelt szabadságomat

s Te gondolkozzál bennem Istenem:

legyek szabályos, mint kristályaid,

alkossak, gyűjtsek mint a méheid,

legyek szivárvány, melynek harmat-lelkén

a hit kristálylik, mint a jég a vízben

s delejtűs fecske-szívvel Rád találjak!

Összes versei, 1920-1940. 2. kiad., 1937 [533-534.]

Mécs László

VIGILIA

Most a szőllőhegy tele van csókkal. –

Szerelmes minden s nincs semmi leple.

Csalogány csókol csattogó bókkal,

mézzel csókolja csapongó lepke

a lepke-hölgyet,

a Nap a Földet.

Nem rég menyasszony ruhás cseresznyék

virágja nyilt itt. Most már a Nyárnak

paraszt-csókjától lettek menyecskék,

izzó tüzétől pirulva állnak.

Piros meggy lobban

a lenge lombban.

Emberek kúsznak fel-fel a hegynek,

szedik az epret, vérbő ribizlit,

szedik a csókot, szedik a meggyet.

Apró kortyokban csudamód ízlik

inyükhöz érve

az Élet vére.

Állok a hegynek legtetejében,

hol nincsen csók már, csupán az Isten

szerelme vár rám remény fejében.

Víg bőjtölőnek csaptam fel itten.

Vigiliámat

ne rontsa bánat!

Ünnepre várok mindég és mindég:

hátha karácsony lesz holnap bennem,

vagy a Szentlélek lesz nálam vendég.

Szatócs-árudból nem szükség ennem:

hagyj békét Sátán!

Állok a vártán.

Összes versei,

1920-1940. 2.

kiad., 1937 [523.]

Mécs László

FEHÉREN ÉS KÉKEN

Itt élek a hajdani magyar Felvidéken

fehéren és kéken.

Fehéren, mint a Szűz Mária fátyola,

és kéken, mint a ma született viola.

Eltűnt a szín-farsang: az izzó csók-piros,

a halál-barna és a bűn-tilos.

Bárány-fehér virágú ezerjófüvet vetek,

hogy meggyógyuljon beteg szívetek,

és csupa, csupa nefelejcseket,

hogy soha, soha ne felejtsetek!

Gyerekkorom kottáját fütyörészem

férfi-szívvel, de kamaszos merészen.

Füttyöm fehér, mint a Sárkány feletti diadal,

és kék, mint a bánat-erdő feletti víg pacsirta-dal.

Mutassátok meg ellenségemet,

véres kezét nem csókolom-e meg??

Ki is uralkodik most dicsőségesen?

Nézd már, nem jut eszembe neve sem.

Vagy úgy, igen! Nem fontos ez az átmenet:

megváltottam már útlevelemet.

Az útlevelem mennyországba szól.

A vándormadár útját tudja jól.

Folyó mentén megyek, mint vándor-madarak.

Kertem alatt a régi kék paradicsom-patak

folyik, csak dús férfi-folyó lett: jaj-gáton szűrt, tiszta.

A part mentén föl, föl, könnyen találok vissza,

az elveszett paradicsomba,

eltűnt gyermekkoromba!

Ballagdálok majd fehéren és kéken

a borzalmakkal telített vidéken,

gyerekkorom kottáját fütyörészem,

ha kell, mártírhalálra készen,

az egyre sűrűbb s átkosabb ködön

át, s kristályosra egyszerűsödöm.

S ha olyan leszek mint a kisdedek,

a mennyországba játszva bemegyek.

Vadócba rózsát oltok, 1937 [133-134.]

Mécs László

METEOR

Egy ismeretlen, ősi fényű

nagy égitestről elszakadtan,

ki tudja, hol keringtem eddig,

s hogy hány száz fény-évet szaladtam,

amíg elértem itt a légkört,

s a létem láthatóan izzik.

A földnek fény-nyelven beszélek,

pár perc, aztán ízlik, nem ízlik:

kiégve földre hullok én is,

s küldönci pályámat betöltvén,

megtorpanok, mint túlvilági

ércekből öntött szobor-öntvény.

Tudósok jönnek vegyszerekkel,

vizsgálják ércét a szobornak,

de csődöt mond nagy kémiájuk,

fejük csóválják és morognak,

ez nem vas, nem réz, bronz, arany sem,

titokból van ez, mint az élet,

ilyet nem olvaszt vasgyár, vulkán:

ily ércet rejt az ősi Lélek.

Egy ismeretlen, ősi fényű

örök Titokról elszakadtan

küldöncnek jöttem, s eltűnök majd,

ha üzenetem általadtam.

Üzenet, 1933 [7.]

Mécs László

A MINDENSÉG BALLADÁJA

Ébred, moc-can a tojásban a sejt:

„Is-ten, Is-ten,” huszonötnapi ritmus.

Titkon dob-ban az anyaméhben a lét:

„Is-ten, Is-ten,” kilenc havi ritmus.

Ó jaj, ha kihagyna! – De él az ERŐ, de él az ÜTEM:

„Is-ten, Is-ten, Is-ten!”

Dobogón zakatol, kacagón-zokogón zakatolgat a szív:

„Is-ten, Is-ten,” jó nyolcvan a pulzusi ritmus.

Ó jaj, ha kihagyna! A vérpatakokba

belefagyna a lét-zene s pirosan párázna magasba

lelkünk, ha kihagyna a ritmus! De él az ERŐ, de él az ÜTEM:

„Is-ten, Is-ten, Is-ten!”

Csobogón menetel a patak, a folyó, a folyam:

„Is-ten, Is-ten, Is-ten!”

Ó jaj, ha kihagyna a ritmus! A hegytül a tengeri tájig

belehalna halak sokasága, hajók sora, sajkák,

malmok raja rína! – De él az ERŐ, de él az ÜTEM:

„Is-ten, Is-ten, Is-ten, Is-ten!”

Lobogón jön a Nap, megy a Hold, megy a Nap, jön a Hold:

„Is-ten, Is-ten, nap-pal, éj-jel” háromszázhatvanötször!

Ó jaj, ha kihagyna a ritmus! Nem volna szivárvány,

nem volna virág, nem volna világ, csak futna a Föld,

a gigászi koporsó! – De él az ERŐ, de él az ÜTEM:

„Is-ten, Is-ten, Is-ten, Is-ten!”

Ragyogón menetelnek a csillagok és naprendszerek egyre:

„Is-ten, Is-ten, fény-év, fény-század, fény-ezred.”

Ó jaj, ha kihagyna a ritmus! De él az ERŐ, de él az ÜTEM:

dobog és csobog és lobog és erjed az Idő a Tojásban.

A Tojásnak a héja: az Örökkévalóság,

mely áll a Tenyéren, áll, tartja az ISTEN.

Szines ablak, 1937 [58-59.]

Mécs László

A FÉNY EGY FURCSA KOZMIKUS TITOK

A fény egy furcsa kozmikus titok,

a Napnak vére:

más törvényű világból érkezik

s brutálisan hull az ember szemére.

            S a virágplánták elnyelik, lúgozzák,

            belőle minden ártó részt kimosnak:

            és láthatod a fényt szelidke kéknek,

            lilának, bársony-barnának, pirosnak.

A fény egy furcsa kozmikus titok,

a Napnak vére:

élvezhetetlen mint a gyöngy, arany,

idegenül hat az ember inyére.

            S a szőllők, búzák, fák a fényt befogják:

            a végtelent izlelhetővé szűrik

            s ha kóstolod bor-, birs-, kenyér-alakban,

            sejtéseid felszökhetnek az Ürig.

A szeretet nagy, kozmikus titok,

az Isten vére:

más törvényű világból érkezik,

sok szív remeg meg mártiros hirére!

            S a tiszta szívű költők és a szentek

            átszűrik, szenvedik, könnyel lugozzák:

            s jóság-, szelidség-, békesség-alakban

            izlelheted, milyen az Isten-ország!

Összes versei, 1920-1940. 2. kiad., 1933 [511-512.]

Mécs László

SZÍVEK KÖZT JÓ A SZÍVNEK

A távolság nem oly nagy, vonat is volna innen,

s autót küldtek értem, hogy vendégségbe vinne.

Piros rózsákat tűztek minden zege-zugába:

hogy a vas feketéje, a kerekek zúgása,

a benzinszag ne fájjon s ne menjek egyedül.

Mert tengerben a könnynek, a füttynek füttyös szélben,

pipacsnak pipacsok közt, méhnek méhrajban délben,

varjúnak varjúvárban, hársak között a hársnak,

szívek közt jó a szívnek! Becsatlakozni társnak

egyhez, ezerhez, népes nemzethez: ez a jó!

Csak menni, együtt lenni, együtt virulni jóban

és hervadozni bajban, aranyhalas folyóban

arany uszonnyal úszni, onnét folyam-mederbe,

onnét a mérhetetlen titokzatos tengerbe

s becsatlakozni végleg Istenhez: ez a jó!

Addig pedig bevonni a vasnak feketéjét

virággal vagy holdfénnyel a bánat barna éjét,

szivárvánnyá szeretni a könnyek keserűjét,

sebekre rácsókolni stigmák piros derűjét

és menni, együtt lenni, szeretni: ez a jó!

Üzenet, 1933 [265.]

Mécs László

AQUARIUM

Az életem kristály-üveg. Ragyog.

Csiszolt. Átlátszó. S olyan szimpla-tiszta,

hogy megmondhatja minden óvodista,

hogy ki vagyok.

Ó, nem dicsekszem többé már hiún!

Az Oimposzt titán-harcban bevenni

nem fogjuk! Ez vagyok: törékeny semmi.

Aquarium.

Élővizet (időt) töltött belém

egy Kéz, eddig harminchét évnyit,

bútól borong, örömtől fénylik

felső felén.

Volt itt hínár, iszap s más emberi

lim-lom: medúzák, szörnyek és a kagyló,

melyből kikelt Vénusz, a szép, aranyló

titokteli;

s ha holdas éjjel jött s vizet kavart

az ördög bennem, megmerítve markát:

sok bajt csinált, sok piszkos kis viharkát,

sok zűrzavart.

Vannak már nagy kegyelmű csöndjeim,

itt úszkál szívem pírjában a vérnek,

s körötte kis imakagylókban érnek

jó gyöngyeim.

Vizem letisztult. Az élet szemete

eltűnt. De néha az aranyhal felsír

az Óceán után, mert az emberszív

mind remete!

Sok mindent sejt szívünk az ég alatt!

Átúszná álmok, eszmék minden árját,

s aquariumban szűk börtönbe zárják

a lét-falak!

Ha tisztulásunk ideje letűnt:

Valaki átönt minket tengernyi

örökkévalóságba! Ó, csak ennyi

az életünk!

Üzenet, 1933

[164-165.]

Mécs László

MÖGÖTTEM MINDÉG OTT A HEGY!

Mögöttem mindég ott a Hegy.

A versem csak marék aranypor,

mit bányásznom az égi kegy

a titkok méhéből parancsol.

Mögöttem mindég ott a Hegy.

Mögöttem mindég ott a Rét.

Könyvem virágok tiszta csokra,

A vers, virág: Isten-pecsét,

mit ráüt boldog, bús napokra.

Mögöttem mindég ott a Rét.

Fölöttem mindég ott az Ég.

Ha csillagot csillogtat ujjam:

sok lelken csillag-kotta ég,

amelyből égi dallam ujjong.

Fölöttem mindég ott az Ég.

Mögöttem mindég ott a Tenger.

Gyűjts gyöngyöt! Gyöngyhalász vagyok,

s mert megtiport a hullám-henger:

vers-kagylóm nagy titkot gagyog.

Mögöttem mindég ott az Isten!

Üzenet, 1933 [31.]

Mécs László

GYÖNYÖRKÖDTEM

Gyönyörködtem a ritmusomban, midőn a szöllőhegyre mentem

pajkos dalocskát dudorászva és nem is véve észre menten,

hogy lépre mentem én is, én is! Zsinóron tartott egy Varázslat.

Nem vettem észre azt a lasszót, mit fürjnek, fának és darázsnak

nyakába pöndörít a május: ficánkoltam s a lépteimben,

az izmaimban gyönyörködtem, mintha kegyemből élne minden!

Gyönyörködtem a víg tücsökben, mely holdkórosként lépre ment, és

a május minden méze, kéje, mikkel tobzódik a teremtés,

hidegen hagyta! Csak zenélt, bár a kosztja télen túl hiányos.

Öröm-országról lódított, mint egy hegedülő Hári János!

Gyönyörködtem a méhikében, mely lépre ment s a közös munka

vallását vallva, csók-böjtök közt, tömeg-robotját meg nem unta!

Gyönyörködtem a vén hegyekben, az ezredéves gíbicekben,

kik szépségversenyt kritizáltak: hogy mely barackfa nyílt ki szebben!

Gyönyörködtem a barackfákban, melyek gyanutlan lépre mentek:

ezer bambinós bimbó-szájat szoptattak rózsaszín csöppentett

nektárral! Apró szirmok szárnyán szerelmük mintha szállna, szállna!

(Hogy nyögnek majd, ha dús gyümölcsök terhévé érik ágak álma!)

Gyönyörködtem a mátkapárban. Kar-karba fűzve! Lépre csalta

ám őket is a nagy Varázslat! S mintha nem volna halál-balta,

úgy nyilt a lelkük! Szirmok szárnyán szerelmük mintha szállna, szállna.

Mily könnyű igy a szerelem, csók! De elpereg az ágak álma

s a kósza szellő messze fújja! (Hogy nyög majd bölcső, beteg mellett!)

Mily gyönyörű, hogy lépre mentek! Örültem és nevetnem kellett.

Gyönyörködtem a maszlag-termő virágban! ó kis ártatlanka!

Halak halálos titkát főzte a lila lángú méz-katlanka!

Gyönyörködtem egy ifju nőben, ki lépre csalt egy kis kakaskát:

fák közt bujkált s a női hűség gyermekláncfüvét eltaposták.

(Botránynak, bűnnek lenni kell itt, de jaj a botránkoztatónak!

Ha könnyéből tenger lesz egyszer, megmenti tán egy tiszta csónak.)

Gyönyörködtem a földmunkásban. Az édenkertben mint a szentek

szerették egymást Ádám s Éva. S egy holdas éjjel lépre mentek.

Éden megszünt. Az Isten átka kemény volt. A Föld egyre szörnyebb.

Az ember küzd s pillényi, percnyi boldogságért is földig görnyed!

A történelme: visszavívni a paradicsom teritékét!

A szöllőhegy csak úgy ad mámort, ha issza ember verítékét.

Gyönyörködtem a gyöngyvirágban, a gyöngyöző gyermekkacajban,

meddőn fehérlő fellegekben, a színes, léha lepkerajban,

hogy lépre mentem sok tavaszló öröm között s hogy mennyem kékül!

Gyönyörködtem minden gyönyörben, csak úgy potyára, jelkép nélkül.

Ifjonti lázban fára másztam, a szirmát ráztam részegülten

s fecsegő füttyü csalogányként a titkaimat szétfütyültem!

Összes versei, 1920-1940. 2. kiad., 1933 [469-470.]

Mécs László

A KÖLTŐ ÉS AZ EMBEREK

Meghívták. Elment a szerény családhoz,

amely csodát várt, izgult, remegett,

milyen lesz a paradicsom-madár majd,

ha nézik ők, a szürke verebek.

Először színes szavakat kerestek,

azt hitték, rendes társalgást nem ért,

akár a gyermek, szent, vagy a lidércek.

Ő egyre szürkült köztük s enni kért.

Verébnél szürkébb szürkeségbe bújva

egyszerű volt, mint egy falat cipó,

csak nagy szemében égett egy lidérc-láng,

nyugtalanító, titkokat nyitó.

A két szem úgy állt, mint két mély varázskút,

melyben Boszorkány, ifjú Babona

átlátszó kék köntösben citerázik,

de ő csak ember, tiszta gabona.

Beszélt anyjáról méz- és tej-szavakkal:

a szavakon csók-hímpor remegett,

beszélt arról, hogy a halálfélelmek

bújkálnak bimbós álom-fák megett.

Nem hányt tüzet és nem szórt szó-rakétát,

az életüket mondta csendesen.

Csalódtak benne. Néha összenéztek

s hogy elment, jót nevettek mindezen.

De elhullatta lelke tarka tollát,

egyik szobában szemük ráakadt:

lakásuk kacsalábon forgó vár lett,

s felpattant bennük sok rozsdás lakat.

Felpattant bennük sok tavaszi forrás,

sok emberség, sok rügy, sok-sok titok.

A tarka tollat képrámába tűzték,

és néha éjjel is világított.

Aranygyapjú, 1933 [214.]

Mécs László

ARANYOS KICSIKÉM!

Hiszek a véletlenben, mely megett

Isten nevet,

mint én az ablaküvegek megett,

ha maggal tartom télen a cinkéket,

vagy ha az utcán lopakodva lépek,

hol játszanak proletár gyermekek – népek,

és sunyi módon ezüst pénzmagot

veszítek el, s magamban kacagok.

Hát így, véletlenül

a pesti pályaudvar tetejéről,

rejtett helyéről

este kilenckor egy szürke veréb leesett.

Nem nagy eset,

de fontos, mert a költő észrevette,

az Út, az Igazság s az Élet

című újság riportere

(mit Isten szerkeszt),

és így az égben nagy tere-fere

leszen, az angyalok sokat beszélnek,

vitatkoznak s nevetnek majd felette.

Lehet, a többiek kimarták,

mert mérgesek a verebek,

akár az emberek,

ebek, rókák, hiénák, szarkák.

Az is lehet,

hogy nem bírta a nagy telet,

vagy nem evett,

vagy véknyacskán és vacsorája meg se kottyant,

s a félkezű vak újságárus táskájába pottyant,

a világhírek kellős közepébe:

a hét főbűnbe, méregbe, epébe,

égbekiáltó bűnök mocsarába,

a franciák gőgjébe,

a magyarok öt szent Krisztus-sebébe,

a németek fertőző nyomorába,

a genfi cirkusz tűzijátékába

esett a kis veréb,

s a vak rikkancs megborzongott elébb,

aztán megtapogatta

és csókolgatta, simogatta

s százszor, ezerszer mondogatta:

„Aranyos kicsikém, aranyos kicsikém,

pihegő szivikém,

mesélő forrásból, kristályos vizikén

tartalak mézezett gyémántbúzán, lencsén,

ébredj fel kicsikém, örömöm, szerencsém.”

És betette a pénz közé zsebébe,

s kalaplevéve

valami imát rebegett.

Egy hirdető oszlop megett

álltam, néztem, a szívem remegett,

és lelkemből az ámulat kirobbant:

„Te rezes orrú rongy, te hadirokkant,

vak ágyrajáró, szegényszagú lim-lom,

te verébnél is szürkébb szürkeség,

aranyos kicsikém,

hol rejtőzött és színesült meséd?

Szemétdombodból hogy nőtt ki e liljom?

Aranyos kicsikém,

hol rejtegetted ezt az aranyat,

melyet nemcsak lovas huszár felett

teríthetnél szét aranyfüst helyett,

de a világtelet

bevonhatnád e mázsás arany pénzzel,

szétkalapálva a megmentett kézzel,

s varázsolnál aranynál aranylóbb nyarat!

Aranyos kicsikém,

míg vakszemeddel az Istenre nézel,

engem elhagyott vonatom,

de annyi baj legyen! az apostoli fogaton

végigszáguldtam Budapesten,

és nem töprengtem, nem kerestem

semmit, csak mint ki szerelembe esten

gügyög, gügyögtem láb, fütty ritmusával:

aranyos kicsikém, aranyos kicsikém!”

Szeretném tudniillik én,

ha egyszer haláltusával

lehullunk, mint a kis veréb,

az Úr lelkünk ütőerét

simítsa s mondja: „Aranyos kicsikém!”

A csodaszarvas nyomában, 1933 [591-592.]

Mécs László

KÖD

Köd van, halálos, fojtó és gonosz,

a lélek sírva kiutat nyomoz,

egy kéz elvágta mind az utakat,

szívek felé sorompó, fagy-lakat.

Kint és lelkünkben lomha, bús ködök,

a szív ver, küzd, s hiába hősködök,

felszökkentem a vér-szökőkutat,

de meg nem nyílnak tőle az utak!

Embert keres az én egész valóm:

meleg markom van s mondanivalóm,

szép szó-ekékkel szántnám lelküket,

– de mostan minden égi táj süket.

Kiállnék tán mint lázadó titán,

és megfújnám harsány fény-trombitám,

a föld virágos volna és vidám,

köddel, búval nem volna több vitám.

De megfagy most a kulcs: testvéri csók!

A szomorúság, mint nagy barna pók,

fonállal fon be, föl, le fut s haránt:

gúzsba bogozza a tavasz-titánt,

Prometheusként! Égből csent tüzem

adnám: induljon száz jóság-üzem.

A félelem, mint éhes keselyű

a májam tépi. Torkom keserű.

A pók fut rajtam, egyre fon, befon,

a lélek vészjelt csenget, telefon

és rádió szól, titkomat tudó.

Ki érti? Fekszem, béna bú-gubó

és béna báb és ájult téli rög.

Mint temetési tömjén ring a köd.

Ily percben átélünk száz elmulást,

és köd foszoltán száz feltámadást.

Aranygyapjú, 1933 [202.]

Mécs László

VILÁGNYELVEKET TANULTAM

Virág voltam a tengeren,

és felfaltak a kis habok,

a semmitmondó kis habok.

Szivárvány voltam dúlt egen,

és fölszívtak a fellegek,

a szürke, dolgos fellegek.

Arany hold voltam, szép csoda,

és szétloptak a csillagok,

egyforma, pisla csillagok.

A batyumat úgy készítették,

bunkós botom ki úgy faragták,

hogy Gulliverek, Góliátok

és a Gigászok útját járjam.

S rájöttem, hogy egy szörnyű bűn van:

a külön-szín, a külön-álom,

a külön-út, s a legnagyobb bűn:

a keveseknek tolvaj-nyelve.

S tanulni kezdtem nyelveket.

(Nem volapük s nem szanszkrit nyelvet.)

A szürkék, a lelki szegények

nagy világnyelvét megtanultam.

A nyárspolgárok, egyszerűek

nagy világnyelvét megtanultam.

A kaptafa, barázda, bánya

nagy világnyelvét megtanultam.

A szegények s a szenvedők

nagy világnyelvét megtanultam.

A semmiségen örülők

nagy világnyelvét megtanultam.

Szivárvány voltam, s megtanultam

a munkás felhők szürke nyelvét.

Az anyanyelvem megtanultam.

Üzenet, 1930 [30.]

Mécs László

ANGYALAINAK PARANCSOLT FELŐLED!

A céltalanság fái közt bolyongtam,

lelkemre rázták barna harmatuk.

A feneketlen kútba néztem holdként

s torz ember-arcot tükrözött a kút.

A síró estben didergett a lelkem

s szóltam magamhoz: szégyeld már magad!

angyalainak parancsolt felőled,

hogy meg ne üssed kőbe lábadat.

Emlékezz vissza: csoda ment az úton,

halálos portól fuldokolt a Kor,

rászállt szívekre, fákra, csillagokra,

– amerre mentél, kettévált a por.

Nagy szárazságban lelkek hervadoztak,

téged kirendelt angyal öntözött;

esőben jóság sátorában ültél,

hogy meg ne rontsd királyfi köntösöd.

A hegedűdre égi húrt szereltek:

vidáman jártál vulkánok felett,

kövek követtek, fák, hiéna-falkák

s a viperáknak galambszíve lett.

A holdtalannak holdat énekeltél,

bölcsőtlen szívnek boldogság-anyát,

istentelennek édes Isten-arcot,

a vándoroknak bort, meleg tanyát.

Szenvedsz te is, de mások százszor annyit,

a méhesükben méh van és darázs,

borukban üröm, kertjükben keverve

kuszáltan tövis és virág-varázs.

Szenvedsz te is, de kertedben külön van

a tövis, ami néha szíven vert:

angyal-kezek sövényre hordták, védjen

s te csak ragyogj, virulj, légy minta-kert.

Összes versei, 1920-1940. 2. kiad., 1930 [414-415.]