I. Mithadat, a nagy hódító fellépése előtt azonban a parthus főváros nem az Atrek folyónak ebben az elhagyott völgyében állt, hanem Hekatompüloszból, az ezer kapujú városból, a mai Šahr-e Qumisból irányították a királyságot
John Hansman: The Problems of Qūmis; in: Journal of the Royal Asiatic Society 1968, 111--139. o.
John Hansman--David Stronach: Excavations at Shahr-i Qūmis, 1971; in: Journal of the Royal Asiatic Society 1974, 8--22. o.
Markwart ... concluded that the name Abāršahr (q.v., i.e., Nīšāpūr) meant “not the Upper Country but the country of the Aparnak, i.e., the Aparnoi” (Provincial Capitals, p. 52; see also E. Herzfeld, Zarathustra, AMI 1, 1929, p. 82 n. 1, p. 108 n. 1; Christensen, Iran Sass., p. 220; W. Eilers, Demawend, Archiv Orientalni 22, 1954, p. 373).
----------------------------------------
Az Oberndorf-szindróma...
Felsőfalu vagy Avarfalva?
Markwart egyébként Frye véleményével szemben szólalt fel, teljesen jogosan. Az örmény Apar ašxarh, majd később Apar ašxart és az arab Abaršahr jelentése nézete szerint: 'az aparnoszok országa'.
See also 1. Primary sources: Apollodorus of Artemita apud Strabo 11.7.3. Arrian apud Photius 58. Isidore of Charax 11. Justin 41.1.10. Ptolemy 6.10.2. Strabo 8.2., 9.2–3. Trogus 42.1010. 2. Secondary sources: F. Altheim, Weltgeschichte Asiens im griechischen Zeitalter, Halle, 1948, II, pp. 15–16. E. R. Bevan, The House of Seleucus, London, 1902, I, pp. 283-84. M. Colledge, The Parthians, London, 1967, p. 25. N. C. Debevoise, A Political History of Parthia, Chicago, 1938, p. 2. M. M. Diakonov, Aškānīān, Tehran, 1344 ī./1965, pp. 39–41 (translated from the Russian). R. N. Frye, The Heritage of Persia, New York, 1963, pp. 48, 130, 172. B. P. Lozinski, The Original Homeland of the Parthians, The Hague, 1959. E. Meyer, Blüte und Niedergang des Hellenismus in Asien, Berlin, 1925, repr. in F. Altheim and J. Rehork, Der Hellenismus in Mittelasien, Darmstadt, 1969, p. 49. K. Schippmann, Grundzüge der Geschichte der Parther, Darmstadt, 1980, pp. 14–17. W. W. Tarn, The Greeks in Bactria and India, Cambridge, 1938, p. 80. J. Wolski, Der Zusammenbruch der Seleukidenherrschaft im Iran im 3. Jahrhundert v. Chr., l947, repr. in F. Altheim and J. Rehork, Der Hellenismus im Mittelasien, Darmstadt, 1969, pp. 188–254. Camb. Hist. Iran III, pp. 24, 26–30, 187, 686, 689.
Pierre Lecoq szerint a kelet-iráni aparna nyelv egyes maradványai örményországi parthus jövevényszavak formájában élnek tovább, többségük viszont a manicheus parthusban (Encyclopaedia Iranica,1983, Aparna címszó):
„The Aparna originally spoke an East Iranian language, the traces of which survive in some Parthian loan-words in Armenian such as kari (very, cf. Sogd. k' 'y), margarē (sorcerer, cf. Sogd. m'rkry, Parth. m'rygr; cf. W. Henning, A List of Middle Persian and Parthian Words, BSOAS 9, 1937, p. 85, repr. Acta Iranica 14, p. 565; R. Gauthiot, in MSL 19, 1915, pp. 125–29). More Aparna words may be traced in Manichaean Parthian; e.g., hnd (blind, cf. Western Iranian kwr; for other examples see Henning, Mitteliranisch, pp. 93–94). Their language, however, was eventually replaced by Parthian, a Northwestern Iranian language.
No convincing etymology has been yet proposed for the word Aparna. Tomaschek’s derivation from apәrәnāyu-, Pahl. apurnāy is untenable (Pauly-Wissowa, I, 2, col. 2669).”
Some identifications of the Aparna have been tentatively made in Iranian sources. Markwart, quoting a passage in the Bundahišn (p. 233.14–15), concluded that the name Abāršahr (q.v., i.e., Nīšāpūr) meant “not the Upper Country but the country of the Aparnak, i.e., the Aparnoi” (Provincial Capitals, p. 52; see also E. Herzfeld, Zarathustra, AMI 1, 1929, p. 82 n. 1, p. 108 n. 1; Christensen, Iran Sass., p. 220; W. Eilers, Demawend, Archiv Orientalni 22, 1954, p. 373).
But, besides a possible different reading of the key word ÷plnk (cf. Bundahišn, tr. p. 299), it should also be noted that the involved passage in the Bundahišn concerns a person and has little to do with the name of a long forgotten people. M. Sprengling (“Shahpuhr I the Great on the Kaabah of Zoroaster,” AJSLL 57, 1940, p. 399) identified the word Aparna in the inscription of Šāpūr I on the Kacba-ye Zardošt (Pers. 28, ÷plynk, Parth. 23, ÷prynk, Gk. Abrēnach, see also Eilers, ibid.; M. L. Chaumont, in Acta Iranica 4, 1975, pp. 118-19); but this has been rightly rejected (Henning, Mitteliranisch, p. 95, n. 1; Ph. Gignoux, Glossaire des inscriptions Pehlevies et Parthes, London, 1972, s.v.; idem, in Stud. Ir. 5, 1976, p. 308).
Aparna(Gk. Aparnoi/Parnoi, Lat. Aparni or Parni), an east Iranian tribe established on the Ochos (modern Tajen, Tejend) and one of the three tribes in the confederation of the Dahae (q.v.; Dahā in the inscription of Xerxes, Ph 26, see Kent, Old Persian, p. 151). Their original homeland may have been southern Russia from where they emigrated with other Scythian tribes into the Dahestān, south-east of the Caspian sea. Led by Arsaces I, they invaded Parthia around 240 BC, defeated its satrap Andragoras (q.v.), and destroyed several towns. From then on they shared, as a leading aristocracy, the history of the Parthian people. There is some difficulty in exactly identifying the tribes settled in Dahestān. The Aparnoi of Dahestān mentioned by Strabo (11.7.1) should be considered as Sparnoi (Aparnoi is a conjectural emendation of Xylander and Casaubonus). The real Dahestān Aparnoi (var. Eparnoi, Asparioi) should also be distinguished from the Ochos Parnoi (Strabo 10.9.2; see Altheim, Weltgeschichte II, p. 15). The same doubt may arise about Justin’s (41.1.10) Parni or Sparni or Apartani (J. Wolski, Der Zuzammenbruch, p. 206 and note 36).
In various classical sources the Dahae are listed in the rosters of the Persian army that fought against Alexander the Great at Gaugamela (q.v.). Arrian (Anabasis 3.11.37) reported that the Dahae fought in the left wing, together with the Bactrians and the Arachosians. Curtius Rufus (4.12.5ff.) also placed the Bactrians and Dahae in the left wing. In addition, both authors noted that beyond the Persian ranks, at the extreme left, there were Bactrian and Scythian cavalry and scythe chariots (Arrian), or the Massagetae (Curtius Rufus). It is thus clear that the left wing of the Achaemenid army was formed by troops from the northeastern part of the empire, predominantly of Scythian descent, and that the Dahae were one of these groups.
According to his biographers, Alexander later also incorporated Dahae into his own cavalry (Arrian, Anabasis 5.12.2; cf. Curtius Rufus, 7.7.32). They were described as “horseriding” bowmen (cf. Appian, Syriaca 167) and were said to have lived in the wastes northeast of Bactria and east of Sogdiana. At least some of the Dahae must thus be placed along the eastern fringes of the Karakum desert, near ancient Margiana, a conclusion confirmed by information found in some other classical sources (e.g., Ptolemy, Geography 6.10.2; Tacitus, Annales 11.10). It is possible that the Dahae were thus responsible for nomadic invasions of Margiana and Areia some time around 300 BCE, in which the towns of Alexandreia and Heracleia, the first located in Margiana, the latter apparently in Areia, were destroyed (cf. Pliny, Historia Naturalis 6.47-48; 33; 6.67; Strabo 11.516).
The spread of the Dahae farther west, at least by the mid-3rd century BCE, is indicated in other sources, which refer to Dahae who settled in the lands north of ancient Hyrcania, along the southeastern shores of the Caspian Sea. This area was later known as Dahistān (Dehestān). In this connection Strabo (11.508, 11.515) referred to the (S)parnoi (cf. Justin 41.1.10). He also mentioned two other Dahā tribes, namely the Xanthioi and the Píssouroi, who lived east as far as the lands north of ancient Areia (11.511). The (S)parnoi are of particular interest, as elsewhere Strabo reported that Arsaces, the founder of the Parthian empire, who lived around the middle of the 3rd century BCE, was the chief of this Dahā tribe (11.515). Strabo added that the (S)parnoi lived along the Ochus; this reference cannot be separated from another (11.509) to the Ochus as one of the rivers that crossed Hyrcania. All this information suggests that the (S)parnoi lived in or near what was later called Dahistān; at least one ancient tradition linked their presence in this area to the Scythian invasions of Parthia that led to the foundation of the Parthian empire. The ensuing history of the Dahistān steppes and their role as a cradle for future rulers on the Persian plateau (cf. the sequence of Turkmen dynasties in Persia since the Middle Ages) appear to support the hypothesis that these lands formed the basis for nomadic inroads into the plains along and between the Khorasan mountain chains.
When exactly the (S)parnoi or Dahae settled along the southern and southwestern fringes of the Karakum desert remains unclear; they may have moved there in the late 4th or early 3rd century BCE, when other Scythian tribes invaded Margiana and Areia, though the Dahae may have settled in ancient Dahistān much earlier.
It could thus be concluded that the main group of the Dahae resided in the arid steppes of the Karakum, in lands inhabited in recent centuries mainly by Turkmen.
There is no need to assume, however, that the present harsh conditions already existed in the 1st millennium BCE; archeological finds, for example, a fortress of the Parthian period at Igdy along the banks of the now dried-up Uzboi river (Koshelenko, 1985, pp. 211, 214, 216), suggest that the Karakum was far from completely deserted. The Dahae must have been one of those Scythian groups that dominated traffic between Hyrcania and Parthia to the south and ancient Choresmia (q.v.) to the north. Whether or not the Δαoι listed by Herodotus as one of the Persian tribes should be identified with the Dahae of the Karakum remains uncertain, but in the light of other evidence of northern infiltrations onto the Persian plateau and beyond during the early 1st millennium BCE (cf., e.g., the name of the Mardians), it cannot be excluded that Scythian groups, including the Dahae, were present in southwestern Persia at a fairly early date.
Ha pedig egyszer voltak hajasok az erdélyi dahák között, akkor értelemszerűen kopaszok is. Máskülönben nem lett volna értelme a megkülönböztetésnek.
Összevetve ezt Agathiasznak az avar szolgák hajviseletéről szóló tudósításával, rendkívül érdekes megfigyelést tehetünk, ugyanis Sztrabón szerint a makedón iga alól szabaduló aparnoszoknak volt egy daha nevű törzse, s ebből származott a parthus dinasztiaalapító:
„Amikor a Taurusz hegységen túli területeken felkelések törtek ki amiatt, mert Szüria és Média királyai, akik akkor e területek urai voltak, egymás elleni harcukkal voltak elfoglalva, először Baktrianét és az egész vele szomszédos vidéket szakították el helytartói, Euthüdémosz és társai. Ezután Arszakész, egy szkíta férfiú a Daai [lat. Dahae] törzs élén – így nevezik az aparnoszok népének nomádjait, akik az Ókhosz mentén laknak – megtámadta Parthüaiát, és meghódította. Állama eleinte gyenge volt, mert szüntelen harcot kellett folytatnia neki is és utódainak is azok ellen, akiknek földjét meghódították. Az idők folyamán különböző harci sikerek eredményeként egyre újabb szomszédos földeket hódítottak meg, így erre kaptak, és végül az Euphratészen túl fekvő valamennyi terület uraivá lettek.”
------------------------------------
A Sztrabónnál a XI, 7, 1-ben említett Aparnoi eredetileg Sparnoi lehettek, az átírás Wilhelm Holtzmann (Guilielmus Xylander, 1532–76) és Isaac Casaubon (1559–1614) humanista tudósok nyomán válhatott gyakorlattá
A. D. H. Bivar szerint a kaukázusi Dagesztán toponímája sem 'hegyvidék'-et jelent, hanem a dákok népnevének emlékét őrzi:
'Dahae' was preserved in the toponym 'Dahestan'/'Dihistan', a district "on the eastern shore of the Caspian Sea"...
------------------------------
Ezt ugyan a Kaszpi-tó délnyugati részénél elterülő Dahesztánról vagy Dahisztánról jelentette ki Bivar, de véleményünk szerint a kaukázusi Dagesztánra ugyanúgy érvényes. Annak ugyanis nem sok értelme lenne, hogy kifejezetten hegyvidéki környezetben egy térséget Hegyvidéknek nevezzenek el...
The Great, or Upper Zab (Arabic: الزاب الاعلى; al-Zāb al-A`là, Kurdish: Zê Gewre, Persian زاب بزرگ; Zâb-e Bozorg, Syriac: ܙܒܐ ܥܠܝܐ; Zawa `elaya, Turkish: Büyükzap Suyu, ancient Greek: Λύκος, Lykos; Latin: Lycus) rises in the mountains of southeastern Turkey and flows south for 426 km (265 miles) into Iraq before joining the Tigris south of the city of Mosul at ancient Calah.
The Little, or Lower Zab (Arabic: الزاب الاسفل: al-Zāb al-Asfal, Persian: زاب کوچک; Zâb-e Kuchak, Syriac: ܙܒܐ ܬܚܬܝܐ; Zawa takhtaya; ancient Greek: Καπρος, Kapros; Latin: Caprus) rises in northwestern Iran, in the north of Piranshahr city and flows southwest for 402 km (250 miles) through Iraq to join the Tigris north of the town of Baiji.
Zab (Turkish: Zap suyu, Kurdish: Zê, Persian: زاب; Zâb, Syriac: ܙܒܐ; Zawa) is the name given to two separate rivers that flow through Iran, Iraq and Turkey to become the two principal tributaries of the Tigris. The two rivers, named Greater Zab and Little Zab, were the basis of the ancient Assyrian civilisation.
Noravank church and canyon, as well as Areni wine country are in the wrong direction, but quite worthwhile. Yeghegnadzor has a few monuments in the surrounding area, but some are harder to access. Boloraberd, Spitakavor, Mozrov Caves, and such are not so easily accessible. A bit outside of Yeghegnadzor however are the ruins of Glazdor University and the adjoining monastery. Around Vayk there are restaurants along the river which consist of decks built on its bank set in beautiful surroundings. The Arpa river valley continues south until a number of switchbacks marks the steep ascent to the "Gates of Zangezur" monument, marking the highest point of the road, and beginning the descent towards Sisian.
Férfiasan be kell vallanunk, hogy az Arasznak van egy Arpa nevű bal oldali mellékfolyója, amely érinti többek között Vajk települést...
The Arpa (Armenian: Արփա) is a river that flows through Armenia and Azerbaijan's Nakhichevan exclave. It originates in the Vayots Dzor province (marz) of Armenia and serves as a left tributary of the Aras River. It runs through many cities and towns and is mainly known for its beauty and great locations to watch while fishing or running Arpa river is visible.
Az Amu-darja óperzsa neve egyébként az Araxša volt, ami a Dahestan–Dagesztán párhuzamhoz hasonlóan ismét átvezet minket a Kaszpi-tenger túloldalára.
A képen: az Arasz folyó az Azerbajdzsánhoz tartozó Nakhicseván exklávé területén
A görögök ezt nevezték Araxésznak
The Aras (also known as Araks, Arax, Araxi, Araxes, Araz, or Yeraskh; Armenian: Արաքս, Persian: ارس, Turkish: Aras, Azerbaijani: Araz, Kurdish: Aras or Araz; Russian: Аракс) is a river located in and along the countries of Turkey, Armenia, Iran, and Azerbaijan. Its total length is 1,072 kilometers (665 miles). Given its length and a basin that covers an area of 102,000 km², it is one of the largest rivers of the Caucasus.
I. Xerxész Daiva-felirata is említi őket az Akhaimenida Birodalom északkeleti népeinek sorában (magyar fordítását ld. a Harmatta szerkesztette ÓKTCh-ban). A központi perszepoliszi épület és a trónterem freskóin ugyancsak megjelennek a képviselőik, nemzeti öltözetben, bekecsben.
Herodotus (1.125) referred to the Δαoι as one of the nomadic tribes of the Persians, together with the Mardians, Dropicans, and Sagartians. The name also occurs in the so-called “Daeva inscription” of the Achaemenid king Xerxes I (486–465/4 BCE), where the Dahā are included in a list of thirty dahyāva (lands, provinces) that formed part of the Achaemenid empire (Kent, Old Persian, XPh 26, p. 151). Near the end of the list the Dahā are mentioned together with two clearly Scythian groups, the Sakā haumavargā and the Sakā tigraxaudā, among various lands and peoples along the periphery of the empire. Furthermore, it is possible that delegates from the Dahā are depicted among the subject peoples in the reliefs in the Central Building and in the Throne Hall at Persepolis (Schmidt, 1953, pls. 118–20, 135–36). Four of the delegates (nos. 17/W9, 18/E9, 22/E11, 28/E14) on each relief are shown wearing almost identical costumes (including the cutaway coat), clearly connecting them with the Scythian groups from the far northeastern part of the empire. From the evidence of the provincial lists in various Achaemenid inscriptions, only the Sakā haumavargā, the Dahā, and the people from Sugda- and Uvārazmī- could be identified with these four delegates.
Sakā tigraxaudā = hegyes süvegű szakák (a Szir-darja és az Amu-darja közt éltek)
Mint Harmatta megjegyzi, a szaka elnevezésnek az óperzsában közelebbi etnikumjelző szerepe egy idő után már nem volt, Hérodotosz tehát nagyon helyesen nyilatkozik róla. Pont ugyanolyan tág fogalommá vált, mint a szkíta gyűjtőfogalom a helléneknél, vagyis toposszá vált.
Ezt a magyarázatot fogadja el Harmatta János is, H. W. Bailey khotáni szaka szótárára hivatkozva, ami persze nem jelenti azt, hogy Jhutti értelmezésével szemben feltétlenül ezt a verziót kellene elfogadnunk
Lásd:
H. W. Bailey: Dictionary of Khotan Saka; Cambridge University Press, London, 1979, 155. o.
Harmatta János: Közép-Ázsia ókori történetéhez; in: Antik Tanulmányok XLVII (2003), 63–70. o.
Sten Konow norvég indológus viszont 1912-ben felhívta a figyelmet arra, hogy a khotáni nyelvjárásban (a Hotan oázisvárosban használatos nyelvről van szó Kína Hszincsiang tartományában) a daha- egyszerűen férfit jelent, ami teljes mértékben megegyezik az óperzsa daha- népnévvel
AN ACCOUNT OF THE OVERLAND TRADE ROUTE BETWEEN THE LEVANT AND INDIA IN THE FIRST CENTURY B.C.
THE GREEK TEXT WITH A TRANSLATION AND COMMENTARY by WILFRED H. SCHOFF
Transcribed from the Original London Edition, 1914
11. Beyond is Astauena, 60 schoeni, in which there are 12 villages in which there are stations; and the city of Asaac, in which Arsaces was first proclaimed king; and an everlasting fire is guarded there.
Sundeep S. Jhutti szerint a dahák népneve rablót, útonállót, illetve egyszerűen ellenséget jelentett:
„Alexander Cunningham, the former Director-General of the Archeological Survey of India, believed that the Dahae of the Greeks and the Dahyu of the Persians were the same word as the colloquial term daku used in India (Indo-English »dacoit«), which literally means ’a robber or enemy’ (Cunningham 1888, 32).”
(Sino-Platonic Papers 127, 2003. okt.)
Iustinus (XLI, 4, 6–8):
Erat eo tempore Arsaces, vir sicut incertae originis, ita virtutis expertae. Hic solitus latrociniis et rapto vivere accepta opinione Seleucum a Gallis in Asia victum, solutus regis metu, cum praedonum manu Parthos ingressus praefectum eorum Andragoran oppressit sublatoque eo imperium gentis invasit. Non magno deinde post tempore Hyrcanorum quoque regnum occupavit, atque ita duarum civitatium imperio praeditus grandem exercitum parat metu cum Seleuci et Theodoti, Bactrianorum regis.
„Élt abban az időben egy bizonytalan származású, de kipróbált vitézségű férfiú, Arsaces. Útonállásból és rablásból tartotta fenn magát, de amikor meghallotta az álhírt, hogy a gallusok Ázsiában legyőzték Seleucust, rablócsapatával – hisz most már nem kellett tartania a királytól – megtámadta a parthusokat, leverte kormányzójukat, Andragorast, s miután eltette láb alól, magához ragadta a parthus nép fölötti hatalmat. Nem sok idővel ezután a hyrcanusok királyságát is elfoglalta, és így, a két nép közötti hatalommal felruházva – Seleucustól és a bactriaiak királyától, Diodotustól való félelmében – nagy hadsereget szervezett.”
Eszerint a parthus uralkodóház alapítását a következőképp rekonstruálhatjuk. Az Ókhosz – a Tedzsend vagy az Óxosz alsó folyása – mentén élt egy hun származású rablóvezér a Kr. e. III. század közepén. Ez a vezér feltehetően egy zavarosban halászó ember lehetett, afféle szerencsevadász, aki egy valami államfélét hozott létre az említett térségben a makedónok elleni lázongásokat kihasználva. (Cserni Jovánnak volt hasonló szerepe a mohácsi vészt követő években Magyarország délvidékén, vagy a kozákoknak az ukrán sztyeppéken.) Az általa verbuvált csapatok nagyrészt az avarok – aparnoszok – közül kerülhettek ki, és a Szeleukidák gyengeségét kihasználva Kr. e. 247 körül elfoglalták Parthiát és Hürkániát. Végül a merész hadvezér Asztaüéné központjában, Aszákban királlyá nyilvánította magát (Kharaxi Iszidórosz, Parthus állomások 11).
Tizenkét kőmíves összetanakodék, Magos Déva várát hogy felépítenék, Hogy felépítenék fél véka ezüstér, Fél véka ezüstér, fél véka aranyér. Déva városához meg is megjelentek, Magos Déva várhoz hozzá is kezdettek, Amit raktak délig, leomlott estére, Amit raktak estig, leomlott reggelre.
Megint tanakodott tizenkét kőmíves, Falat megállítani, hogy lesz lehetséges, Míg elvégre ilyen gondolatra jöttek, Egymás között szoros egyességet köttek: Kinek felesége legelőbb jő ide, Szép gyöngén fogjuk meg, dobjuk bé a tűzbe. Keverjük a mészbe gyönge teste hamvát, Avval állítsuk meg magos Déva várát.
"Kocsisom, kocsisom, nagyobbik kocsisom, Én uramhoz menni lenne akaratom! - Kőmíves Kelemen felesége mondja - Fogd bé a lovakot, fogd bé a hintóba, Fogd bé a lovakot, állj is gyorsan elé, Hadd menjünk, hadd menjünk Déva vára felé.
Mikor fele útját elutazták volna, Erős idő vala, záporesső hulla: "Asszonyom, csillagom, forduljunk mi vissza. Rossz jelenést láttam az éjjel álmomba, Az éjjel álmomba olyan álmot láttam, Kőmíves Kelemen udvarába jártam, Hát az ő udvara gyásszal van béhúzva, Annak közepibe mély kút vala rakva, Az ő kicsi fia oda beléhulla. Az éjjeli álom nem telik ma jóra, Asszonyom, asszonyom, forduljunk meg vissza!" "Kocsisom, kocsisom, nem fordulunk vissza, A lovak se tiéd, a hintó se tiéd, Csapjad a lovakat, hadd haladjunk elébb!"
Mennek, mendegélnek Déva vára felé, Kőmíves Kelemen őket észrevevé, Megijede szörnyen, imádkozik vala: Én uram istenem, vidd el valahova!
Mind a négy pej lovam törje ki a lábát, Vessen a hintómnak négy kereke szakát, Csapjon le az útra tüzes istennyila, Horkolva térjenek lovaim vissza!
Mennek, mendegélnek Déva vára felé, Sem lovat, sem hintót semmi baj nem lelé!
"Jó napot, jó napot tizenkét kőmíves! Neked is jó napot Kelemen kőmíves! Köszöne az asszony, az ura válaszolt: "Édes feleségem, neked is jó napot! Hát ide mért jöttél a veszedelmedre, Szép gyöngén megfogunk, bédobunk a tűzbe. Tizenkét kőmíves azt a törvényt tette: Kinek felesége hamarabb jő ide, Fogjuk meg szép gyöngén, dobjuk bé a tűzbe, annak gyönge hamvát keverjük a mészbe, Avval állítsuk meg magos Déva várát, Csak így nyerhessük el annak drága árát.
Kelemenné asszony, hogy átalértette, Bánatos szívének így lett felelete: "Várjatok, várjatok tizenkét gyilkosok, Amig búcsut veszek; csak addig várjatok, Hogy búcsut vehessek asszonybarátimtól, Asszonybarátimtól s szép kicsi fiamtól: Mert a halottnak is hármat harangoznak, Én árva fejemnek egyet sem kondítnak!"
Kelemenné asszony avval haza mene, Egyszer-mindenkorra, hogy végbúcsút venne, Hogy végbúcsút venne asszonybarátitól, Asszonybarátitól s szép kicsi fiától. Avval visszamene Kőmíves Kelemenné, Sírva haladt magos Déva vára felé, Megfogták szép gyöngén, bétevék a tűzbe, Az ő gyönge hamvát keverék a mészbe, Avval állíták meg magos Déva várát, Csak így nyerheték meg annak drága árát...
Kőmíves Kelemen, mikor haza mene, Az ő kicsi fia jöve véle szembe. "Isten hozott haza, kedves édes apám! Hol maradt, hol maradt az én édes anyám?" Az ő édes apja neki így felele: "Hadd el fiam, hadd el, haza jő estére."
"Istenem, istenem, este is eljöve, Mégis édes anyám még haza nem jöve. Apám, édes apám! mondja meg igazán, Hogy hol van, hogy hol van az édes anyám?" "Hadd el fiam, hadd el, haza jő reggelre," Az ő édes apja neki így felele.
"Istenem, istenem, reggel is eljöve, Mégis édes anyám még haza nem jöve, Apám, édes apám! mondja meg igazán, Hogy hol van, hogy hol van az én édes anyám!" "Menj el fiam, menj el magos Déva várra, Ott van a te anyád, kőfalba van rakva."
Elindula sírva az ő kicsi fia, Elindula sírva magos Déva várra, Háromszor kiáltá magos Déva várán: "Anyám, édes anyám! szólj bár egyet hozzám!" "Nem szólhatok, fiam, mert a kőfal szorít, Erős kövek közé vagyok bérakva itt." Szíve meghasada s a föld is alatta, S az ő kicsi fia oda beléhulla...
* * *
E megrendítő erejű sorokat követően újabb lesújtó hír azoknak, akik a gétákban ős-indogermánokat látnak – Obrusánszky Borbálára, az MTA Néprajzi Kutatóintézetének munkatársára hivatkozva írja a National Geographic Online:
„…Tongwancheng …az egyetlen város …amelyet bizonyosan a hunok hagytak maguk után …A várost százezer ember építette, és fénykorában 40 ezren laktak itt – magyarázta a történész-orientalista egy kínai forrásra, a Jin-shu kézirat 130. tekercsére és egy ma élő japán történész, Koichi Matsuda kutatásaira hivatkozva. Matsuda közléséből lehet tudni, hogy Tongwancheng építője, Chi-gan Ali kegyetlen ember volt: az egyes falszakaszokat építő csoportok vezetőit akár meg is ölte, ha nem találta elég szilárdnak az építményt. Sőt, a megölt építőmestert be is építették a falba – ezt a hagyományt, az emberáldozatot, nálunk magyaroknál a Kőműves Kelemenről (illetve a feleségéről) szóló ballada örökíti meg. A Tongwanchenget meglátogató kutatók mindenesetre konstatálhatták: időtálló munkát végzett Chi-gan Ali, hiszen a helyenként tízméteres vastagságú falak még ma is állnak…”
Mint arról korábban már esett szó, Déva helyneveink a várakat jelölő dák -dava kifejezéssel hozhatók kapcsolatba. E megfigyelésnek azért van kiemelt jelentősége, mivel a dákokat az antik szerzők egyöntetűen a géták – azaz a hettiták – közé sorolták.
Ugyancsak jeleztük korábban, hogy dákokat az erdélyi–havasalföldi területeken kívül a Kaukázusban is ismernek az örmény források, Xenophón ezenkívül taokhoszokat említ Transzkaukáziában–Anatóliában. Előadtuk továbbá, hogy a dahákat az Aral-tó mellékére helyezi Sztrabón...
The Great, or Upper Zab (Arabic: الزاب الاعلى; al-Zāb al-A`là, Kurdish: Zê Gewre, Persian زاب بزرگ; Zâb-e Bozorg, Syriac: ܙܒܐ ܥܠܝܐ; Zawa `elaya, Turkish: Büyükzap Suyu, ancient Greek: Λύκος, Lykos; Latin: Lycus) rises in the mountains of southeastern Turkey and flows south for 426 km (265 miles) into Iraq before joining the Tigris south of the city of Mosul at ancient Calah.
A Kura, az Arasz és a Nagy- vagy Felső-Zab folyó
Vajk városa
A híres dzsermuki ásványvíz, amelyet azonban az USA-ban az idén márciusban levettek a polcokról, mert túl sok arzént mutattak ki benne
Az Arpa folyó kanyonja Gndevaz falunál
... és Dzsermuk városánál
Az Arpa folyó Vajk városkánál
Az Arpa folyó Agarakadzor falu ellett
Az Arpa folyó Agarakadzor XIII. századi hídjánál
Az Arpa folyó Areni falu mellett
Az Arpa folyó Arpi városa mellett
Noravank church and canyon, as well as Areni wine country are in the wrong direction, but quite worthwhile. Yeghegnadzor has a few monuments in the surrounding area, but some are harder to access. Boloraberd, Spitakavor, Mozrov Caves, and such are not so easily accessible. A bit outside of Yeghegnadzor however are the ruins of Glazdor University and the adjoining monastery. Around Vayk there are restaurants along the river which consist of decks built on its bank set in beautiful surroundings. The Arpa river valley continues south until a number of switchbacks marks the steep ascent to the "Gates of Zangezur" monument, marking the highest point of the road, and beginning the descent towards Sisian.
Férfiasan be kell vallanunk, hogy az Arasznak van egy Arpa nevű bal oldali mellékfolyója, amely érinti többek között Vajk települést...
Az Amu-darja óperzsa neve egyébként az Araxša volt, ami a Dahestan–Dagesztán párhuzamhoz hasonlóan ismét átvezet minket a Kaszpi-tenger túloldalára.
Az erdélyi magyar Déva és a szintén magyar, Békés megyei Dévaványa helynevekre emlékeztető dák -dava végződésű helynevek előfordulása