Keresés

"A tatárjárást megelőző időszakból ... öt oklevélben fordul elő Szeged neve. A legrégibb ezek közül a dömösi prépostság alapítására vonatkozó 1138. évi adománylevél, ahol a prépostság győi jobbágyai között egy Szegedi nevezetű (Cegedi) is felemlítve van¹. E személynév kétségtelenül a helynévre, Szeged fennállására és virágzására enged következtetni. A XII. század elején Szeged már annyira népes és felgyarapodott hely vala, hogy a környékbeli kisebb telepeket saját népének feleslege által gyarapíthatta, akik szegedi származásuknál fogva Szegedi nevet nyertek.

Ezentúl Szeged neve III. Béla királynak 1183., II. Endre királynak 1217. évi adománylevelében, az 1222. évben kiadott arany bullájában s egyik 1233-ik évi kiadványában, továbbá IV. Béla királynak 1237. és 1239. évben kiadott okleveleiben is előfordul. Ezek, az utóbbi kettő kivételével, arról szólnak, hogy az időben Szegeden volt az egyik országos sóraktár, honnan az egyházak és más intézmények ellátásukat nyerték.

 

De fennmaradt még mindezeken túl III. Incze pápának 1199. évben kelt bullája is, mely arról szól, hogy a kalocsai prépost és a szegedi főesperes (archidiaconus Seghediensis) panaszt tettek Sándor pápa egyik lajstromának hallatlan és vakmerő meghamisítása miatt, miért is Incze pápa a győri püspököt és a bakonybéli apátot ez ügyben szigorú vizsgálat tartásával bízta meg².

Mindezekből azt látjuk, hogy az oklevelekben Szeged neve a XII. század elején és végén tűnik fel, vagyis a honfoglalás után mintegy harmadfélszázad mulva; - de a XIII. század elejétől fogva már gyakrabban szerepel. De látjuk és határozottan megállapíthatjuk azt is, hogy Szeged nem a XII. században keletkezhetett, nem hirtelen támadt, hanem lassankint fejlődve, a XII. században már mint hatalmas emporialis hely, az állami és egyházi szervezetnek mint egyik nevezetes központja tűnik fel."

¹ Knauz Nándor: Monumenta ecclesiae Strigoniensis. Esztergom, 1874. I. k. 90. l.

² Fejér Georgius: Codex Diplomaticus Hungariae. Budae, 1829. Tom. II. 356. - Katona Steph.: Historia critica regum Hungariae. Posonii, 1781. Tom. IV. 549.

 

 

Forrás:

 

 

Reizner_János

 

Szeged története I

 

Szegedi Szabad Királyi Város Közönsége, Szeged, 1900, 18. o.

Mindenesetre érdekes, hogy a Kaukázusban is volt az ókorban Ibéria, meg az Atlanti-óceán partján is. Egy Szugdaia (Σουγδαία) nevű város pedig a Krím-félszigetről ismert. Ennek ismeretében érdemes Szegeda kelta-ibér település és a kárpát-medencei Szeged, Szögöd helyneveket vizsgálni. A székelyekkel kapcsolatban pedig emlékeztetünk arra, hogy őket valóban hun-avar (onogur) maradékoknak tartja több kutató, vagyis hun eredethagyományuk igazolódni látszik.

 

 

 

Szogdia Kr. e. 300 körül

Innen:

 

"Mindenütt van tájszólás. az ö-betűs pl. Szeged (szal Szögöd), a Békésen meg í-betűs van (szal Bíkís)."

A székelyföldön egy Szögöd nevű helység is ismert. Most hirtelenjében nem tudom, hogy ez a Csíkzsögöd névváltozata lenne-e... Mindenesetre egy csíkszeredai honlap azt írja róla:

 

"A városhoz csatolt három falu: Csíksomlyó (1333), Csíktaploca és Csíkszögöd XII--XIII. századtól léteznek."

I. Dareiosz Szuszában talált, mázzal bevont téglára írt elámi, óperzsa és babiloni nyelvű töredékes felirata:

 

1. adam Dârayavauš XŠ vazraka XŠ XŠyânam
2. XŠ DHnâm Vištâspahyâ puça Haxâmanisiya
3. thâtiy Dârayavauš XŠ AMmaiy xšaçam frâbara
4. tya vazrakam tya umartiyam mâm xšâyathiyam
5. ahyâyâ bûmiyâ akunauš vašnâ AMhâ imâ dah
6. yâva tyaišâm adam xšâyathiya abavam  Pârsa
7. Uja Bâbiruš  Athurâ  Arabâya Mudrâya Sparda
8. Yauna Mâda Armina Katpatuka Parthava Zraka
9. Haraiva Uvârazmiš Bâxtriš Suguda Gadâra
10. Thataguš Harauvatiš Hiduš Skudra Yaunâ taka
11. barâ  ...

 

Én vagyok Dareiosz, a nagykirály, a királyok királya, minden nemzetek királya, Hüsztaszpész fia, az Akhaimenida. Dareiosz király azt mondja: Ahuramazda adta nekem ezt a nagyszerű királyságot s vele az emberek összességét, ő tett engem királlyá ezen a földön...

 

A felirat Suguda országát is említi, amelyet a görögök Szogdiának vagy Szogdianénak neveztek el később. Valószínűnek kell tartanunk, hogy szogdok is érkeztek a parthusokkal a Kárpát-medencébe az évszázadok során, mert az avarok ezt az élelmes kalmárnépet megbecsülték.

A tájnyelvek vagy nyelvjárások léte világosan jelzi, hogy a nyelvi egységesülés, az areális kiegyenlítődés még csupán korlátozottan ment végbe. Nem egy kiforrott és minden irányban egységes magyar ősnyelvből töredeztek le ugyanis a magyarországi nyelvjárások, hanem többféle etnikum nyelvéből ötvöződött és ötvöződik ma is a nyelvünk. A folyamat ugyanis nem állt meg. Sem itt, sem másutt, a többi etnikum nyelvében. Így aztán nem lehetetlen, hogy a "hírös város" éppen egy szogdok alapította település.

Szeged nevének eredetére számos teória született, és még máig nem eldöntött pontos forrása. A legelfogadottabb felfogás szerint a szeg 'szeglet, sarok' szónak -d helyképzővel ellátott alakja, mely a város fekvésére utal (a Tisza Szeged városánál nagy szögben kanyarodik). Mások a sziget szóból származtatják Szeged nevét. Megint mások szerint a szeg szó sötétszőkést jelent, ami utalna a Tisza Maros-torkolat alatti színére.

Szöged híres város... Vajon mit ír róla Kiss Lajos a bővített etimológiai szótárában?

Jav.:

 

uralkodónévvel  helyett: településnévvel

Ismétlésül a 2758. hsz.-ból:

 

 

Kedves finnugrista urak! Nem akarok ünneprontó lenni, de a bemutatott kelta-ibér érmén látható lovas szinte teljesen megegyezik a Hong-e Nouruzi-i szikladombormű páncélos lovagjának ábrázolásával, annyi különbséggel, hogy a hagyományos minták mögött ott feltehetően I. Mithridat parthus nagykirályt kell látnunk...

 

 

 

Íme...

 

Sajnos ezen a fotón a lovast követő vadászssas alakja nem vehető ki igazán, de mivel több népszerű szakkönyvben találkoztam már ennek a reliefnek a szerencsésebben fényképezett változatával, talán nem lesz nehéz utánanézni

 

 

 

 

Összehasonlításul még 1x a hispániai Szegeda településen talált kelta-ibér érme

 

Még a hajviselet, a pánttal leszorított frizura is egészen hasonló

 

 

(Az alsó mezőben látható feliratot is érdemes lenne megvizsgálni)

Mindez a Szegeda keltibér (kelta-ibér) uralkodónévvel kapcsolatban merült fel...

"Így talált észrevételre pl. Vásáry művében, hogy az onogurok korai története nem Szbériához, hanem Közép-Ázsiához köthető, Bakath városának neve alapján."

 

Bakath város nevét Vásáry egyértelműen szogdnak tartja:

 

"Theophülaktosz Szimokattész bizánci történetíró említi meg, hogy az onoguroknak volt egy Bakath nevű városuk, melyet földrengés rombolt le. A név biztosan szogd eredetű, így feltehetjük, hogy e város valahol az onogurok és szogdok szállásterülete közti határterületen helyezkedhetett el. A szogdok lakhelyét viszont jól ismerjük, így az ogur népek lakhelyét a Szir-darja középső folyásának a vidékére, a Kazak-steppe déli részére tehetjük."

 

 

Bakács, Bakáts, Bakócz személynevünkkel kapcsolatban is felmerülhet tehát a szogd eredet vagy összefüggés lehetősége. Érdemes lenne Fehértói új kötetében a névnek utánanézni (a kötetet az ünnepek alatt igyekszem majd beszkennelni, de ha esetleg vkinek megvan cd-n, és hajlandó is lenne kiírni nekem, sok pepecseléstől megkímélne -- szóval nagyon megköszönném :) ).

 

--------------------------------------------

 

 

A 2757. hsz.-ban írtam:

 

Óperzsa Suguda c. dolgozatában (Antik Tanulmányok XXII/1, 1975) Harmatta rámutat arra, hogy az óperzsa feliratokban a szogdok népneve legkorábban és leggyakrabban suguda alakban fordul elő. Ez a literáció élesen különbözik az említett etnikum nevének más forrásokból előbukkanó alakjától, tekintettel arra, hogy pl. az elámiak šu-ug-dának, a babiloniak su-ug-dunak, a hellének meg Σογδ-nak írták. A -gd- hangkapcsolat egyedül magában a szogdban oldódik még fel -gud-dá, így elképzelhető (bár Harmatta nem emellett foglal állást), hogy innen került át az ejtéskönnyítő u hanggal megtoldott alak a perzsába.

 

Mindenesetre a népnévnek Harmatta 'égetett, tiszta, szent' jelentését adja, ami szerinte a mágikus tűztisztelettel állhat összefüggésben, hiszen a perzsák (és nyilván a parthusok) hite szerint a tűznek purifikáló szerepe volt.

 

A kitűnő iranista végezetül egy Σουγδαία nevű várost említ a Krím-félszigetről, amely település nevének etimológiáját már Vasmer is egy hipotetikus alán kifejezéssel összefüggésben vizsgálta.

 

Felvetődik a kérdés, Szeged városunk nevének vajon lehet-e kapcsolata Szogdiával és a szogdok népnevével.

Hurri személynevek a III. uri dinasztia („a szumír reneszánsz”) idejéből:

 

The first steps in collecting the Hurrian personal names of the Ur III period were taken by Thureau-Dangin in RA IX (1912) 4 in his article on the Samarra tablet and by F. Hommel in OLZ XVI (1913) 304-6 and 376 f. Landsberger in ZA XXXV (1924) 229 added several names. Speiser, Mes. Or. p. 148, referred to Landsberger's list, and Ungnad, Subartu pp. 139 f., to those of Thureau-Dangin and Hommel, without making any additions.A more elaborate attempt to collect such names has since been made by G.R. Meyer, "Die älteste Erwähnung des hurrischen Wettergottes Tešub," AOF XII (1937-39) 366-71. For the incompleteness of his list the author can easily be forgiven. No one but a specialist in the field could be expected to encompass the immense amount of material contained in the Ur III tablets. More serious, however, is the fact that his list contains several names which certainly are not Hurrian. For example, Da-hi-gi-za (on his p. 369), in view of Da-ti--ki-za in Genouillac, TrD 85:2, and Da-ti-gi-za in HSS X 60:5, is to be read as Da-tin-ki-za and explained as Akkadian Taddin-kî(t)sa, "She (meaning Eštar or some other goddess) gave her justice." Similarly Ba-ga-r'i, Du-la-hi, En-ni-a, Gu-zu-zu, Ki-la-ri, Si-a-ri, Še-in--gi-la, etc. are incorrectly designated as Hirrian, and many of the parallels from Nuzi are ill chosen. In a later article, "Noch einige 'Mitanni'-Namen aus Drehrm und Djoha," AOF XIII (1939/40) 147-52, Meyer collected several additional Hurrian names of the same period. Among misreadings in his article should be mentioned Be-l'i-a-r'i for Be-l'i-a-r'i-ik! (see names given by Schneider in Orientalia XXIII [1927 p. 36) and Hi-ša-ri for Tâb-ša-ri l'u Kak-mi^KI (cf. Tab-ša-a-ri in Boson, TCS 340:6; the name Tab-ša-a-ri occurs also on a tablet from Tirqa, Syria V [1924] 277:4).

 

Below is given a two-part list of Ur III Hurrian personal names: the first part contains names lacking reference to any geographic location; the second, those definitely linked with specific places. This list is intended to be complete, but not all the occurrances of each name are cited. As in the case of possibly Hurrian names from Gasur (pp. 52f.) and from Cappadocian sources (p.61), such short names as A-ki-a, A-gu-a, A-ku-a, Ga-a-a, Ba-a-a, Da-a-a, Da-da-a , etc. occuring in the Ur III texts are not listed. These may be Hurrian, but they are not long enough to offer a safe basis for identification and comparison. There is no doubt in my mind that future studies wil lead to the discovery of many Hurrian names to be added to this list.

 

Taking all the Hurrian personal names from the UR III period we have the following list: Akap-šen, Ann-tal, Ari-meme, Arip-atal, Arip-atal, Arip-huppi, Ari-tup(u)k, Eprip-atal (or Ewrip-atal), Hap-šen, Hašip-atal, Hupitam, Ithap-atal, Kirip-ulme, Kirp-atal, Nahap-atal, Naktam-atal, Nanip-atal, Nawar-šen, Papan-šen, Pusum-šen, Pušam, Puttum-kiriš, Putuk-manum, Putuk-šen, Šehlam, Šulgi-atal, Tah(i)š-atal, Tahiš-šen, and Unap-tan. For the grammatical resume that follows we may add the Hurrian personal names from the preceding period: Ankiš-atal (doubtful), Ari-šen, Hupšum-kipi, Kiklip-atal, Puttim-atal, Šatar-mat, Šaum-šen (for Šaium-šen), and Tupki-ašum (ss pp. 54-57).

 

In going over this summary we can recognise immediately a number of elements which are familiar to us in Hurrain personal names from other periods. such roots as ar, haš, ith , nan, šen , tupk, and un are commonplace at Nuzi. But, strangely enough, even this short list shows some roots or stems - hupš , kikl, meme , nakt, putuk, and perhaps pthers – which have not been found among the fifteen hundred or more Nuzian names that are definitely Hurrian. On the other hand, the element tešub, very common in Nuzi personal names, occurs but once in a name from the Ur III period. Of the forthy-three Hurrian names just summarized, sixteen, that is, almost two-fifths, use the element atal.

 

Very striking is the regular occurrence of names of this period still without the final vowel i or e (cf. pp. 54,56, 113): Ari-šsen for later later Arišenni, Ari-tup(u)k for later *Ari-tukke, Šatar-mat for later *Šatar-mati, Unap-tan for later *Unap-tanni, etc. The verbal suffix -p occurs after the vowels a and i in several Ut III names, e.g. Ithap-atal and Arip-atal, just as in those from Nuzi. Intersting is the suffix -am (later -a) found in the Old Akkadian name Hapiram (p. 54, n. 37), in the Ur III names Hupitam (p. 110), Šehlam (p. 111), and Pušam (pp. 113f.), and in several later Chagar Bazar names: Apšam, Hupitam, Šeham, Šennam, and Zipšam.

Ignace J. Gelb

 

Hurrians and Subarians

 

University of Chicago Press, Chicago, 1944

E. A. Speiser

 

Hurrians and Subarians

 

In: Journal of the American Oriental Society, Vol. 68, No. 1 (Jan.--Mar., 1948), pp. 1--13

Érdemes kiemelni e fejezetből a horezmi származású Bírúni azon közlését, mely szerint létezett egy, az acélnál valamivel lágyabb és világosabb színű fém, amit a kard vércsatornájának kiképzésére használtak, és ezt Uvarazmiy lakói wasinak hívták.

 

Lényeges továbbá az a részlet is, mely elárulja számunkra, hogy volt emellett egy feketébb, sötétebb anyagból készült pengetöltés, amit „haralug” névvel illettek az arab kereskedők. E szóösszetétel elemei Zeki Validi szerint: a török kara 'fekete' és az ótörök uluk 'kard'. A kínai évkönyvekben fennmaradt hun szavak közt valóban találunk az utóbbira példát, uluk 'ölő' érte­lemben.

 

A feltűnő hangalaki-jelentésbeli hasonlóság aligha véletlen a wasi és az uluk szavak magyar megfelelői esetében – hasonlóan a Stephanus Byzantinus által a IV. század végén feljegyzett 'pusztaság' jelentésű hun vatni szóhoz –, hiszen a későbbi magyarság zömét, köznépünk temetőinek csontanyagát az Árpádok korában zömmel hun-avarok (onogurok) adták.

 

-------------------------------

 

Kaveh Farrokh szerint a parthus nyelvnek jelentősebb maradványait lehet kimutatni pl. a kurdoknál, az iráni Mazandaran és Gilán tartományban vagy Beludzsisztánban:

 

Variations of the language of "Pahalvi" are still spoken among Iranians.
The Kurds of Iran as well as many Kurds of Turkey and Iraq speak
variations of Pahlavi. Turks cannot understand Kurdish and require
interpreters to communicate with Kurds who speak Sorani and/or Kurmanjii
(variations of Pahalvi amongst Kurds). The people of northern Iran speak
variations of Pahalvi as well - Mazandarani and Gilani for example.
Baluchi in southeast Iran also has Pahlavi elements (e.g. Ahsen "Iron" or
"Eisen" in English and Ahsan in Pahlavi - "Ahsen" is not "Iron" in
Turkish).

 

 

(Az Eisen természetesen nem angol, hanem német szó, ez elírás Farrokhnál. De vö. Vandalúzia > Andalúzia. Beludzsisztánban és a pahlavi nyelvet használóknál tehát lekopott a szókezdő hangzó.)

After the spread of the Manichaean religion in Khorasan and Transoxiana with the efforts of Manichaean missionaries, the Parthian language was used as a tool for promoting the Manichaean religion and hence books were written or translated in this language. Some of these books have been found in northwestern China. The handwriting used for these texts is the same as the Manichaean handwriting said to be invented based on Tadmori handwriting by Mani himself. The Manichaean handwriting goes from right to left and its main characteristic is lack of Hezvarash which makes this writing very easy to read. Also unlike the Parthian writing in which each letter can have different phonetic values, in Manichaean handwriting each letter can only have one phonetic value. Parthian texts written in Manichaean handwriting are:

1. Works of Mani and his students: these writings were compiled when the Parthian language was still used (in 3rd or the 4th century AD). The most important work is parts of "Ardahand Vafras" which analyzes Mani's main book, "Arjang".
2. Mani's recent work: which are usually about the Dinavarieh sect.

It was mentioned that by this time, Parthi was a dead language and that is why in many cases the influence of Middle Persian words and grammar is evident. Manichaean texts written in Parthi language include subjects such as: principles of faith, songs praising God and religious leaders, letters of advice, personal letters, charms, prayers, stories and proverbs. A considerable part of these texts are poems.

Az örmény írás Mesrob szerzetes fellépése előtt

Khorenei Mózes egyébként a pártus kor eseményeinek leírásánál ismételten említi ogurokat és a bolgárokat, akik részben Örményországban is letelepedtek. De a VI. században munkálkodó bizánci Agathiasz is arról tudósít, hogy az ő idejében Transzkaukáziában volt egy régi erőd, amelyet Onogurisznak hívtak, mégpedig azért, mert ott hajdanában az onogurokat megverték. Ammianus Marcellinus szerint pedig a szabírok már a IV. század közepén Dagesztánban laktak.

 

Felettébb jellemző, hogy Khorenei Mózest az indogermán történettudomány – és nyomában természetesen a magyar történelemkutatás is – évtizedeken keresztül késői, VIII. vagy IX. századi kompilátornak tartotta, aki csak visszahazudta magát az V. századba, és úgy írt, mintha akkor élt volna. Fenti régi, parthus kori adatait az ogurokról, bolgárokról nem tudták ugyanis beilleszteni a hunok előtti Kaukázus-vidék – szerintük tiszta „iráni”, alán és egyéb – népei közé. Khorenei tehát csaló lett, ugyanazon okból, mint számtalan más régi krónikás is, akik olyanokat mertek írni, amik ellenkeztek a XIX. századi indogermán történetkutatók előre megfogalmazott nézeteivel.

 

A modern, tárgyilagos kritika azonban teljes mértékben rehabilitálta Khorenei Mózest. Megállapították, hogy eredeti műve csak 440-ig tárgyalta az örmény történelmet, ami pedig a fennmaradt kéziratban későbbi eseményekről található, az kétségtelenül utólagos interpoláció. (Brockhaus Encyklopädie, 1971, Movses Chorenatzi címszó alatt.)

Sztrabón híradása a parthus dinasztia alapítójának "előéletéről" önmagában természetesen nem jelentheti azt, hogy dák vagy avar (aparnosz) származású lett volna, az örmény források (a VII. századi Szebéosz, továbbá Movszesz Khorenaci stb.) ugyanis az "uraságokat" heftalita-hun eredetűnek mondják. Nem lehetetlen tehát, hogy az avarok Ókhosz menti csoportjának, a dákoknak az élén valóban hun előkelők álltak Diodótosz szatrapa lázadása idején.

 

---------------------------------------

 

Mivel Szebéosz a VII., Khorenaci pedig nagy valószínűséggel az V. században élt, arra is gondolhatunk, hogy a heftalita népnevet mindketten egyszerűen csak visszavetítették a múltba, és az avarok (parthusok) neveként használták, tekintettel arra, hogy a Hephthalita Birodalom irányító etnikuma a hun mellett az avar volt (= hun-avar, hungarus, onogur, várkony keveréknép)

Alexander the Great conquered the region in 329 BC and it was called the Καύκασος Ινδικός or Caucasus Indicus by the Greek historians with Alexander the Great

A Parthus Birodalom megalakulásának színtere

 

 

A térképen láthatunk egy Kaukázusi Alexandria nevű várost is, ugyanis a Hindukust szintén Kaukázusnak hívták ezekben a régi időkben...

 

The area of the Hindu Kush was also designated as "Caucasus" in Classical times, in a parallel to its Western equivalent between Europe and Asia.

Mithradat

I. Mithadat, a nagy hódító fellépése előtt azonban a parthus főváros nem az Atrek folyónak ebben az elhagyott völgyében állt, hanem Hekatompüloszból, az ezer kapujú városból, a mai Šahr-e Qumisból irányították a királyságot

 

 

John Hansman: The Problems of Qūmis; in: Journal of the Royal Asiatic Society 1968, 111--139. o.

 

John Hansman--David Stronach: Excavations at Shahr-i Qūmis, 1971; in: Journal of the Royal Asiatic Society 1974, 8--22. o.

PARTHIAN_STATIONS

 

BY ISIDORE OF CHARAX

 

 

11. ... the city of Asaac, in which Arsaces was first proclaimed king ...

 

 

 

 

Ebben az asztüénéi faluban proklamálták tehát a független Avar (Parthus) Királyságot Kr. e. 247 körül

Markwart ... concluded that the name Abāršahr (q.v., i.e., Nīšāpūr) meant “not the Upper Country but the country of the Aparnak, i.e., the Aparnoi” (Provincial Capitals, p. 52; see also E. Herz­feld, Zarathustra, AMI 1, 1929, p. 82 n. 1, p. 108 n. 1; Christensen, Iran Sass., p. 220; W. Eilers, De­mawend, Archiv Orientalni 22, 1954, p. 373).

 

----------------------------------------

 

Az Oberndorf-szindróma...

 

Felsőfalu vagy Avarfalva?

 

 

Markwart egyébként Frye véleményével szemben szólalt fel, teljesen jogosan. Az örmény Apar ašxarh, majd később Apar ašxart és az arab Abaršahr jelentése nézete szerint: 'az aparnoszok országa'.

See also 1. Primary sources: Apollodorus of Artemita apud Strabo 11.7.3. Arrian apud Photius 58. Isidore of Charax 11. Justin 41.1.10. Ptolemy 6.10.2. Strabo 8.2., 9.2–3. Trogus 42.1010. 2. Secondary sources: F. Altheim, Weltgeschichte Asiens im griechischen Zeitalter, Halle, 1948, II, pp. 15­–16. E. R. Bevan, The House of Seleucus, London, 1902, I, pp. 283-84. M. Colledge, The Parthians, London, 1967, p. 25. N. C. Debevoise, A Political History of Parthia, Chicago, 1938, p. 2. M. M. Diakonov, Aškānīān, Tehran, 1344 ī./1965, pp. 39­–41 (translated from the Russian). R. N. Frye, The Heritage of Persia, New York, 1963, pp. 48, 130, 172. B. P. Lozinski, The Original Homeland of the Parth­ians, The Hague, 1959. E. Meyer, Blüte und Nieder­gang des Hellenismus in Asien, Berlin, 1925, repr. in F. Altheim and J. Rehork, Der Hellenismus in Mittel­asien, Darmstadt, 1969, p. 49. K. Schippmann, Grundzüge der Geschichte der Parther, Darmstadt, 1980, pp. 14–17. W. W. Tarn, The Greeks in Bactria and India, Cambridge, 1938, p. 80. J. Wolski, Der Zusammenbruch der Seleukidenherrschaft im Iran im 3. Jahrhundert v. Chr., l947, repr. in F. Altheim and J. Rehork, Der Hellenismus im Mittelasien, Darmstadt, 1969, pp. 188–254. Camb. Hist. Iran III, pp. 24, 26–30, 187, 686, 689.

Figyelem! A helyzet fokozódik.

 

 

 

 

Pierre Lecoq szerint a kelet-iráni aparna nyelv egyes maradványai örményországi parthus jövevényszavak formájában élnek tovább, többségük viszont a manicheus parthusban (Encyclopaedia Iranica, 1983, Aparna címszó):

 

 

 

„The Aparna originally spoke an East Iranian language, the traces of which survive in some Parthian loan-words in Armenian such as kari (very, cf. Sogd. k' 'y), margarē (sorcerer, cf. Sogd. m'rkry, Parth. m'rygr; cf. W. Henning, A List of Middle Persian and Parthian Words, BSOAS 9, 1937, p. 85, repr. Acta Iranica 14, p. 565; R. Gauthiot, in MSL 19, 1915, pp. 125–29). More Aparna words may be traced in Manichaean Parthian; e.g., hnd (blind, cf. Western Iranian kwr; for other examples see Henning, Mitteliranisch, pp. 93–94). Their language, however, was eventually replaced by Parthian, a Northwestern Iranian language.

 

No convincing etymology has been yet proposed for the word Aparna. Tomaschek’s derivation from apәrәnāyu-, Pahl. apurnāy is untenable (Pauly-Wissowa, I, 2, col. 2669).”

Some identifications of the Aparna have been tenta­tively made in Iranian sources. Markwart, quoting a passage in the Bundahišn (p. 233.14–15), concluded that the name Abāršahr (q.v., i.e., Nīšāpūr) meant “not the Upper Country but the country of the Aparnak, i.e., the Aparnoi” (Provincial Capitals, p. 52; see also E. Herz­feld, Zarathustra, AMI 1, 1929, p. 82 n. 1, p. 108 n. 1; Christensen, Iran Sass., p. 220; W. Eilers, De­mawend, Archiv Orientalni 22, 1954, p. 373).

 

But, besides a possible different reading of the key word ÷plnk (cf. Bundahišn, tr. p. 299), it should also be noted that the involved passage in the Bundahišn concerns a person and has little to do with the name of a long forgotten people. M. Sprengling (“Shahpuhr I the Great on the Kaabah of Zoroaster,” AJSLL 57, 1940, p. 399) identified the word Aparna in the inscription of Šāpūr I on the Ka^cba-ye Zardošt (Pers. 28, ÷plynk, Parth. 23, ÷prynk, Gk. Abrēnach, see also Eilers, ibid.; M. L. Chaumont, in Acta Iranica 4, 1975, pp. 118-19); but this has been rightly rejected (Henning, Mitteliran­isch, p. 95, n. 1; Ph. Gignoux, Glossaire des inscriptions Pehlevies et Parthes, London, 1972, s.v.; idem, in Stud. Ir. 5, 1976, p. 308).

Aparna (Gk. Aparnoi/Parnoi, Lat. Aparni or Parni), an east Iranian tribe established on the Ochos (modern Tajen, Tejend) and one of the three tribes in the confederation of the Dahae (q.v.; Dahā in the inscription of Xerxes, Ph 26, see Kent, Old Persian, p. 151). Their original homeland may have been south­ern Russia from where they emigrated with other Scythian tribes into the Dahestān, south-east of the Caspian sea. Led by Arsaces I, they invaded Parthia around 240 BC, defeated its satrap Andragoras (q.v.), and destroyed several towns. From then on they shared, as a leading aristocracy, the history of the Parthian people. There is some difficulty in exactly identifying the tribes settled in Dahestān. The Aparnoi of Dahestān mentioned by Strabo (11.7.1) should be considered as Sparnoi (Aparnoi is a conjectural emendation of Xy­lander and Casaubonus). The real Dahestān Aparnoi (var. Eparnoi, Asparioi) should also be distinguished from the Ochos Parnoi (Strabo 10.9.2; see Altheim, Weltgeschichte II, p. 15). The same doubt may arise about Justin’s (41.1.10) Parni or Sparni or Apartani (J. Wolski, Der Zuzammenbruch, p. 206 and note 36).