A 23. gyalogezred A százada Hartsuff erőd egyik kihelyezett őrállomásán teljesített szolgálatot, a North Loup River északi partján, Nebraskában. Az őrállomást a közelben élő telepesek megnyugtatására hozták létre és a katonák élete eseménytelenül zajlott. 1876. április 28-án egy, a rezervátumot elhagyó kis lakota csapat láttán a telepesek riadóztatták az őrállomást. Charles H. Heyl hadnagy nyolc emberével és egy kis csapat civillel a nyomukba eredt és 20 mérföldön keresztül üldözte őket a Gracie Creek-ig, ahol napnyugtakor az indiánok elsáncolták magukat egy dombtetőn. Heyl tudta, hogy ha nem támadja meg őket, az indiánok az éjszaka leple alatt el fognak tűnni. A civilek viszont kerek perec megtagadták, hogy részt vegyenek a vállalkozásban, ezért Heyl néhány katonáját a lehetséges menekülési útvonalakra állította, ő maga pedig mindössze három emberével megrohamozta a dombot. Folyamatosan tüzelve nyomultak előre, de amikor William H. Dougherty őrmestert halálos lövés érte, Heyl és megmaradt két embere visszavonult. A katonák egy indiánt öltek meg, egyet megsebesítettek. Hajnalra a lakoták felszívódtak. Heyl és két embere bátorságukért megkapták a Becsületrendet.
A Wikipedián a katonaságnak egy kicsit magasabb veszteségeket hoz a szerző, így jött ki nekem, hogy az US 316 halottat veszített ebben a háborúban, de ebben benne vannak a hadsereggel szövetséges indiánok is.
Érdekes tehát, hogyha csak a harci cselekményekben elesett amerikaiakat vesszük (circa 450 fő), az nem sokkal több, mint a nagy sziú háború egy éve (1876-1877) elesett amarikaiak.
Meglepő viszont, hogy a síksági indián háborúktól eltérően itt az amerikai veszteséglista nagy részét a betegségben elhunytak teszik ki.
Nyilván a szubtrópusi mocsárvidék, a malária meg a hasonló nyavalyák, amik viszont a prériken és a Sziklás-hegységben lényegében hiányoztak.
Szia Tibb!
A Dillon-könyv most nincs nálam, de az angol nyelvű Wikipedián van egy meglepően alapos ismertető a Second Seminole War-ról.
Ebből most csak a Costs című alpontot másolom be.
Ami lényegében kihámozható belőle:
Anyagi költségek: 30-40 millió US-dollár.
Halálos veszteségek:
Army: 1.466 fő (nagy része betegségben)
Ebből fegyveres összecsapásban:
Army: 328 fő
Navy és Marine Corps: 41 vagy 69 fő
Volunteers: 55 fő
Összesen: 452 fő
Civilek: ismeretlen
Costs
Mahon cites estimates of US$30,000,000 to $40,000,000 as the cost of the Second Seminole War, but knew of no analysis of the actual cost. Congress appropriated funds for the 'suppression of Indian hostilities', but the costs of the Creek War of 1836 are included in that. An inquiry in extravagance in naval operations found that the Navy had spent about US$511,000 on the war. The investigation did find questionable expenditures. Among other things, while the Army had bought dugout canoes for $10 to $15 apiece, the Navy spent an average of $226 per canoe. The number of Army, Navy and Marine regulars who served in Florida is given as 10,169. About 30,000 militiamen and volunteers also served in the war.[70]
Sources agree that the U.S. Army officially recorded 1,466 deaths in the Second Seminole War, mostly from disease. The number killed in action is less clear. Mahon reports 328 regular Army killed in action, while Missall reports that Seminoles killed 269 officers and men. Almost half of those deaths occurred in the Dade Massacre, Battle of Lake Okeechobee and Harney Massacre. Similarly, Mahon reports 69 deaths for the Navy while Missal reports 41 for the U.S. Navy and Marine Corps, but adds others may have died after being sent out of Florida as incurable. Mahon and the Florida Board of State Institutions agree that 55 volunteer officers and men were killed by the Seminoles, while Missall says the number is unknown. There is no figure for how many militiamen and volunteers died of disease or accident, however. The number of white civilians and Seminoles killed is also uncertain. A northern newspaper carried a report that more than eighty civilians were killed by Indians in Florida in 1839. Nobody was keeping a cumulative account of the number of Indians killed, or who died of starvation or other privations caused by the war. The Indians shipped west did not fare well, either. By the end of 1843 3,824 Indians had been shipped from Florida to what became the Indian Territory, but in 1844 there were only 3,136 left. As of 1962 there were only 2,343 Seminoles in Oklahoma.[
Ehhez hasonlót olvastam valahol a keltákkal kapcsolatban is. Az indiánok pedig az anyagi javak túlzásba vitt halmozását egyfajta őrültségnek tekintették. Furcsán hangzik ez mai világunkban, pedig ha jobban belegondolunk, bizony igazuk volt. Nem bántak pazarlóan a természet kincseivel. Ideje lesz tanulni tőlük. Kíváncsi vagyok, hogyan változik majd a világ, miután belátható időn belül nem lesz többé olcsó olaj, mely fogyasztói társadalmunkat táplálja, és egyelőre halvány lila gőze sincs senkinek, hogy mivel lehetne pótolni. Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy semmivel. Képesek leszünk-e korlátozni saját mohóságunkat, vagy eljön a végső összeomlás?
Én azt olvastam egy könyvben vagy cikkben, már nem emlékszem rá pontosan, hogy az észak-amerikai őslakókat állítólag a túlzásba vitt Természet iránti tisztelet akadályozta meg abban, hogy komplexebb társadalmi formákat és magasabb rendű civilizációt hozzanak létre.
Még olyan alapvető technikai eszközöket sem alkalmaztak az európaiak érkezése előtt, mint az eke és a kerék, ill. kocsi.
Nem tudtak nagyobb méretű hajókat építeni és az európaiak érkezése előtt a fémművességet sem ismerték.
Nem ismerték a monumentális kőépítményeket és nem hoztak létre komplexebb tagozódású társadalmakat sem.
Mindez azonban nem különösebben zavartatta őket, úgy tűnik, hogy ezeknek a dolgokank és intézményeknek a hiányában egyáltalán nem voltak boldogtalanabbak, mint pl. a bonyolult osztálytársadalmakat létrehozó, technicista fölfogású európaiak vagy ázsiaiak.
Sőt…..
Mindenesetre a téma jó kis csámcsognivaló a társadalomfilozófusoknak.
Nálam is hasonlóan alakult, bár nekem ez az Okada kimaradt:-)
Szerintem az az é-amerikai indiánok máig tartó népszerűségének egyik alapvető oka, hogy az otromba, a legtöbb értéket semmibe vevő vagy eltipró "fejlett" technikai civilizációval szembeni ellenállás mintegy szimbólumai lettek.
Nos, még távoli gyermekkoromban fertőződtem meg, hála Coopernek, Karl May-nak, Liselotte Welskopf-Henrichnek, Gojko Miticnek, Pierre Brice-nek és Lex Barkernak + nem utolsósorban Okadának, az Apacs Kapitánynak. Aztán jött Dee Brown és kezdett foglalkoztatni az indiánromantika helyett (vagy inkább mellett) a Vadnyugat igazi története is. Ami a palotákat illeti, a világ minden templomát, palotáját és piramisát odaadnám azért, ha civilizált, technokrata társadalmunk megpróbálna egy kissé indián módra viszonyulna Földanyánkhoz és a javak elosztásában is inkább az ő példájukat követné, s nem a Napkirályokét (enyém a palota, a birtok + a minden, a tiétek meg a nagy büdös semmi).
Tőled különben még nem kérdezték meg, hogy miért foglalkozol az észak-amerikai indiánokkal, olyan népekkel, akik egy darab kőből épült templomot, palotát vagy piramist sem tudtak felépíteni az európaiak érkezése előtt???
Pedig az egyik legvéresebb és legköltségesebb indián háborúra pont hogy a Mississippitől keletre, egész pontosan a Florida-félszigeten került sor.
Ez volt az ún. Second Seminole War, vagyis a második szeminól háború (1835-1842).
Richard Dillon könyve szerint az amerikaiak hét év alatt kb. kétezer halottat veszítettek, mire végül nagy nehézségek árán sikerült legyőzniük a szeminólokat.
Ebben benne vannak a hivatásos katonák, a milicisták és a polgári személyek is.
Nyilván a nehéz terepviszonyok (szubtrópusi erdő- és mocsárvidék) és a szubtrópusi éghajlat és betegségek (pl. malária) is közrejátszhatott ebben az igen magas veszteségi statisztikában.
Volt még egyébként egy harmadik szeminól háború is 1855-1856-ban, ez volt a legutolsó indián háború a Mississippitől keletre.
Nem. Viszont van egy másik könyve, ami kiegészíti az "Encyclopedia of Indian Wars"-t: "Forgotten Fights: Little-known Raids and Skirmishes on the Frontier, 1823 to 1890". Ez már 1823-tól tárgyalja az eseményeket, de a földrajzi helyszín, gondolom, továbbra is a Mississippitől nyugatra lévő terület.
AZ USA-ban 1790-ben volt az első hivatalos népszámlálás (ún. US Census), azóta minden 10. évben tartanak ilyet.
A legutolsó 2000-ben volt, no meg idén is lesz.
Szóval a topik szempontjából, ami lényeg, hogy az 1860. évi Census volt az első, amelyiken - elvileg - az őslakókat is figyelembe kellett volna venni. De mivel akkor még az ország nyugati részén az indiánusok többnyire szabadon kóboroltak a prériken, a hegyekben és a sivatagokban, igen bajos volt őket megszámlálni.
Ezért aztán elég fals eredmények jöttek ki.
Ez lényegében igaz az 1870. és 1880 évi Censusokra is.
Az 1890 évi népszámlálás volt az első lényegében, amikor már tényleg sikerült többé-kevésbé reálisan számba venni az indiánokat (Alaszka kivételével).
1890-ben már csak 243 ezer indián élt az USA területén.
1900-ig ez tovább csökkent, 1900-ban már csak 230 ezer indiánt regisztráltak.
Ez volt egyébként az Egyesült Államok területén élő őslakos populáció történelmi mélypontja.
A 20. században aztán a javuló egészségügyi és szociális körülményeknek köszönhetően az őslakosság száma ismét emelkedni kezdett.
Először csak lassabban, aztán a 20. sz. második felében egyre gyorsabban.
Ma már közel kétmillió a számuk, igaz, hogy a mai indiánok nagy része genetikailag már kevertvérűnek számít és egy jelentős részük kulturálisan sem kötődik már az indián hagyományokhoz.
Még ez a kétmilliós létszám is csak arra elég, hogy az USA össznépességének 6,6 ezrelékét alkossa, magyarán szólva 1.000 USA-polgárból mindössze 6-7 fő az őslakos.
214 összecsapás során 566 fős veszteséget okoztak (átlag 2,6). De ebben a statisztikában a polgári lakosságnak okozott veszteségek nincsenek benne, kifejezetten a katonai akciókról van szó. Az összecsapások magas számából kitűnik, hogy milyen harciasak voltak az apacsok, ugyanakkor az okozott alacsony veszteség azt is világosan megmutatja, hogy ők szinte sohasem vállaltak nyílt csatát a hadsereggel. Kisebb rajtaütésekben, lesből támadásban jeleskedtek inkább. Végül is ez volt általánosságban is a leginkább jellemző az indiánok hadviselésére.
De az US Army katonai hadműveleteit sem a hatalmas hadseregek mozgatása és bevetése jellemezte a Vadnyugaton. Egy tipikusnak mondható, indiánok ellen vezetett katonai akció a következőképpen zajlott (Michno szerint): Arizona, 1869. A 8. lovasezrednek egy hadnagy vagy egy kapitány parancsnoksága alatt álló, kevesebb mint harminc főt számláló különítménye üldöz két héten át, 200 mérföldön keresztül néhány apacsot. A katonák polgárháborús Sharps vagy Spencer karabélyokkal és Colt revolverekkel vannak felszerelve. Váratlanul rábukkannak vagy kéttucatnyi apacs táborhelyére, és azon nyomban, minden előzetes tervezgetés nélkül, megtámadják őket. Az indiánok rövid ellenállás után menekülőre fogják és eltűnnek a hegyekben, ahol a katonák felhagynak az üldözéssel. A katonák vesztesége két fő, az indiánoké hat.
Ha a történelmi demográfiai mérlegnél nemcsak az angol-amerikaikat vesszük figyelembe, hanem a kanadai és louisanai franciákat, illetve a texasi, új-mexikói és kaliforniai hispán (spanyol nyelvű) népességet is, akkor még jobban kidomborodik az európai eredetű népek fölénye.
Egyébiránt a népességi adatok tanulmányozása közben arra jöttem rá, hogy az európaiak - elsősorban az angol telepesek - Észak-Amerikában egyszerűen lezsaporodták az őslakókat.
Ezt nyilván a jóval fejlettebb, hatékonyabb mezőgazdasági és élelemtermelési technikájuk tette lehetővé.
Pl. egy adott földterület sokkal több farmerkedő angol telepescsaládot tudott eltartani, mint csak vadászó-halászó-gyűjtögető, esetleg némi földművelést is folytató indiánt.
Ez a különbség, ami aztán a demográfiai adatokban az idők múlásával mindinkább meglátszott, már nagyon korán megmutatkozott.
1700 körül az atlanti parti angol gyarmatok, a későbbi 13 gyarmat elődei, népessége pl. már 1 millió körül volt.
Ugyanebben az időben kb. ennyi lehetett a mai USA területének indián népessége.
Tehát az angolok - bár akkor még csak egy igen keskeny part menti sávot népesítettek be az Atlanti-óceán partvidékén - létszámban már akkor utolérték az őslakosságot.
Ráadásul az ameriai angol telepesek szaporodási rátája a korabeli források szerint a viszonylag magas csecsemőhalandóság ellenére végig a 18. században, sőt a 19. sz. jó részén is nagyon magas volt.
Nem volt ritka az olyan farmercsalád, ahol 8-10 gyermeket is sikerült fölnevelni.
Ugyanakkor a telepsek kívülről is folyamatosa kapták az utánpótlást új bevándorlók képében, ami az őslakókról nyilván nem mondható el.
Emellett az európaiak által behurcolt járványok és fertőző betegségek, valamint a háborús veszteségek is elsősorban az őslakosságot tizedelték meg.
1776-ra, az USA megalakulásakor, a 13 alapító állam népessége 3 millió fő körül volt, az USA mai területén élő őslakos népességet pedig 800-850 ezer főre becsülték.
1790-re az USA népessége megközelítette a 4 millió főt, 1800-ra pedig elérte az 5,23 millió főt.
Az indiánok népessége pedig tovább csökkent.
1850-ben, a nyugati indián háborúk kitörése előtti népszámláláskor az USA népessége 23 millió 192 ezer fő volt, az indiánok akkori populációját 400-500 ezer főre becsülik a szakemberek (az indiánokat nem vették figyelembe a korabeli népszámlálásokon).
Innen kezdve a demográfiai háború lényegében már a 17-18. sz. fordulóján eldőlt az európaiak javára és akkor a hatalmas technikai-technológiai fölényről még nem is beszéltünk...
Az első európaiak, akik behatoltak az északi prérikre és a Sziklás-hegység középső részére, a Felső-Missouri, a Yellowstone és a Bighorn folyók vidékére, az a francia prémkereskedő Vérendrie-testvérek expedíciója volt 1743-ban.
Ezt az expedíciót azonban nem követte tartós francia gyarmatosítás.
1763-ban a franciák lemondtak Louisanaról a spanyolok javára, a spanyol gyarmati kormányzat azonban nagyon kevés figyelmet szentelt ennek az Isten háta mögötti, "vadindiánokkal" teli vidéknek.
Így az itt élő törzsek - a Yankon- és Yanktonai-Dakoták, a Lakota, Cheyenne, Arapaho, Crow, Gros-Ventre és Blackfoot (feketeláb) népek - még vagy jó 60 évig a fehér civilizáció befolyása nélkül élhették az életüket.
Ez csak 1800 körül kezdett lassan megváltozni, amikor ismét föllendült a prémkereskedelem és a franciák és spanyolok mellett az amerikaiak is bekapcsolódtak az üzletbe.
Az American Fur Company volt az egyik vezető prémkereskedelmi társaság, amely több kereskedelmi állomást is létesített az északi prériken és a Sziklás-hegységben.
Ami azonban az ún. Powder-medencét vagy Powder-területet (Powder Country) illeti, az csak 1865-ben került de facto is az Egyesült Államok kezére.
Teljesen véglegesen meg csak 1876-1877-ben, miután legyőzték a lakotákat.
Mondjuk ehhez az is hozzájött, hogy Louisanaban és Texas egyes régióiban már az 1710-es évektől viszonylag intenzív volt az európai gyarmatosítók - Louisianaban franciák, Texasban spanyolok - jelenléte.
New Orleanst és San Antoniot szinte egyszerre alapították.
Ezzel szemben az északabbi prérividéken és a Sziklás-hegység északabbi régióiban - a mai Észak- és Dél-Dakota, Wyoming, Montana és Idaho területén - lényegében csak az 1790-es években, ill. az 1800-as évek legelején létesültek az első prémkereskedelmi állomások, tehát itt az európai gyarmatosítás vagy 80-90 év késében volt a déli területekhez képest.