A régészeti irodalomba Hernád neve 1901-ben került be, amikor az Archaeológiai értesítőben megjelent dr. Éber László írása a hernádi avar temetőről. Éber leírása szerint az 1890-es évek végén Szabó József hernádpusztai majorjától keletre mintegy 40 csontvázra leltek a talaj szőlő alá fordításakor, anélkül, hogy egyéb leletek iránt figyelemmel lettek volna. Később újabb hat hold szőlő alá fogása közben megint előkerültek avar leletek (9 agyagedény, őrlőkő, vaspenge). Dr. Éber ezért 1900 tavaszán ásatást végzett, melynek során 7 sírt (mellékletei között agyagedényt, bronz fülönfüggőt, dinnyemag alakú üveggyöngyöt stb.) tárt fel.
További földmunkáknál újabb fülönfüggők, gombok, vascsat, ezüst borítás nyomait őrző korongok és egy sajátos ismeretlen célúnak minősített 8,0 x 2,5 cm-es csonttárgy került elő, így Éber ősszel megint Hernádra látogatott, és 21 új sírt ásott ki.
Az első 40 sírról tehát csak annyit tudunk, hogy csontvázak voltak benne, antropológiai jellegüket és mellékleteiket nem ismerjük. Éber a 7 majd 21 sírnak viszont csak a mellékleteit írja le, amihez hozzá kell számítanunk azt a két (a 9 agyagedényes és sajátos csontlemezes) leletegyüttest, amit az ásatások előtt és közben vittek a múzeumba. Tehát jóllehet az irodalom általában 61 sírt említ
a temető feltétlenül ennél több sírból állt. További gondot okoz, hogy nem ismerjük a temető térképét, a sírok tájolását, a csontok antropológiai jellegét. Éber szerint a 11. sírban találtak egyedül érmeket, azonban ez sem segít az avar anyag korának meghatározásában, mivelhogy Lucius Verus (161169) és Septimus Severus ( 193211) dénárjairól van szó, melyek nehezen kapcsolhatók az avarokhoz. Ezek az érmek inkább rokoníthatók azokkal a szórványleletekkel, melyeket a
szarmatákkal hoztunk koruk alapján kapcsolatba. Újabb szórványok előkerülése sokat segítene az avar temető korának meghatározásában, a tudományt és helytörténeti ismereteinket is gazdagítaná! További kérdéseket vet fel az is, hogy a mellékletek a korai avarokra jellemzőek, a tíz kötetes Magyarország története c. munka első kötetének térképe Hernádot a jelentősebb kései avar
temetők között ábrázolja. Az ellentmondás azonban feloldható, hiszen a két korszak határán (670700) egy átmeneti vagy középavar korszakkal is számolnunk kell! Ennek három évtizede alatt, a 670 körül Kárpát-medencébe érkező (kései avarnak vagy onogurnak vagy korai magyarnak tartott) népesség megjelenése idején ti. továbbra is készítettek és viseltek préselt vereteket. Reméljük, hogy
a hernádi avar temető(k) pontos korszakolását is megoldja egyszer a régészet.
A férfiak 14 sírjának nagyobb részében fegyveres harcosok nyugodtak. A legszebb 45 cm hosszú, 2,3 cm széles pengével és 8 cm hosszú, 1,5 cm széles markolatnyúlvánnyal kovácsolt vaskardot az első, a kifejezetten szúrásra való 24,5 cm hosszú vastőrt a negyedik vitézzel együtt temették el; pengetöredékek és a 9. sírban talált vaskéshez hasonló pengék a többi harcos sírjában is megmaradtak.
A 4. sír őrizte meg a különféle falemezek és inak összeragasztásával több elemből összeállított reflex- vagy visszacsapó íjat merevítő csontlemezeket, melyeken kerek bevágások voltak (bizonyára a felhúrozáshoz). A reflexíj a pusztai népek később a besenyők, magyarok, kunok, tatárok jellegzetes, kiváló hatékonyságú fegyvere volt. Egy-egy nyílcsúcsot az 1. és a 20., hármat a 14. sz. sír tartalmazott. A 3-szárnyas éllel kovácsolt vas nyílcsúcsokat hegyes nyéllel erősítették a fa nyílvesszőre a rozsdarétegben ennek nyomai jól látszottak , a 14. sír egyik nyílcsúcsa volt csak köpüs kiképzésű. Ugyancsak majdnem minden csontváz mellett egy vagy több, négyzet, líra vagy a hernádi sírmezőre kiváltképp jellemző trapéz alakú vascsat konzerválódott a homokos talajban.
A veretes öv a nomád népek fontos társadalmi rangjelzője, nemzetségjele volt írja László Gyula , a veretek számának pedig, miként az elhunyt mellé helyezett nyílvesszőnek is, feltehetőleg rangjelző szerepe lehetett.
A 34. sírban kisebb-nagyobb, egyszerű kiképzésű, bronzból préselt kettős szíjvégek maradtak meg. A leggazdagabb 8 darabból álló vereteket a 2. sír tartalmazta. A bronzból préselt lemezeken még jól látszottak az ezüstözés vagy aranyozás nyomai. A nagy és kis szíjvégeket egy-egy nagyobb és kisebb gyöngysor keretezte, a középső részt mindegyiken stilizált fa (?) ábrája töltötte ki, a mellettük talált félhold alakú boglárok gyöngykeretét pedig inda- és szalagdíszek.
Jellegzetes, más-más motívumok díszítették a 3. és a 4. sír négyzet alakú boglárait, s figyelemre méltóak az 1. és az 5. sír bronzlemezeinek meanderes díszítései is.
A nők sírjai között a 12. sz. volt a leggazdagabb, melynek legszebb melléklete a bronzból készült fülönfüggő-pár. A szélein megvastagodó nyílt karikájukon bronzsodronyon sötétkék üveggyöngyök függtek. Ehhez hasonló volt a 15. sír függője, a 13.-ban a karikához bronzból készítették a gyöngyöket, a 6., 8., 17. sír függője viszont csak egyszerű nyílt karikából állt. Ezeken kívül (6.,15. sír) agyagból készült orsógombokat, vaskarikákat, pengéket és csatokat temettek a nők mellé. A férfisírokhoz hasonlóan náluk is előfordult egy-egy cserépfazék, korsó a 15.-ben egy négyzet alakú szájjal készített füles bögre , a 8. sírban egy 7,5 cm hosszú, trapéz alakú, átfúrt végű, homokkőből való fenőkő; több halott mellől bronzból készült gombok és más ruhadíszek kerültek elő.
"A szegedi polgárok birtokszerzései közül kiemeljük azt a birtokvásárlást, amely alkalommal a város alsó részén lakó polgárok 1369-ben Balaki Benedek özvegyétől, Ilona asszonytól 65 forintért megvásárolták a Balak nevű földet, amelynek helyét a mai Ballagi tó helynév segítségével helyezhetjük a mai Alsóváros egy részének terület ére. Az ismertetett adásvétel a szegedi polgárok kollektív nemességét bizonyító tényen kívül felvet néhány kérdést. Hol terült el ekkor a város alsó része, amelyet eddig Reizner János tekintélye nyomán a mai Alsóváros területével azonosított a későbbi kutatás (Györffy György, Kubinyi András és a Szeged-monográfia első kötetének /1983/ szerzői), továbbá kik voltak ezek a polgárok? Géczi Lajos főlevéltáros kollegám egy szakmai-baráti beszélgetés alkalmával vetette fel, hogy e terület, az oklevelekben a későbbiekben felbukkanó Alszeged nem a mai Alsóváros területével azonosítható, hanem a későbbi Palánkéval, a szegedi királyi vár tőle délre fekvő suburbiumával."
Forrás:
Városok városhiányos övezetben a középkorban; in: Tiszatáj 2001. nov., 87. o.
"A tatárjárást megelőző időszakból ... öt oklevélben fordul elő Szeged neve. A legrégibb ezek közül a dömösi prépostság alapítására vonatkozó 1138. évi adománylevél, ahol a prépostság győi jobbágyai között egy Szegedi nevezetű (Cegedi) is felemlítve van1. E személynév kétségtelenül a helynévre, Szeged fennállására és virágzására enged következtetni. A XII. század elején Szeged már annyira népes és felgyarapodott hely vala, hogy a környékbeli kisebb telepeket saját népének feleslege által gyarapíthatta, akik szegedi származásuknál fogva Szegedi nevet nyertek.
Ezentúl Szeged neve III. Béla királynak 1183., II. Endre királynak 1217. évi adománylevelében, az 1222. évben kiadott arany bullájában s egyik 1233-ik évi kiadványában, továbbá IV. Béla királynak 1237. és 1239. évben kiadott okleveleiben is előfordul. Ezek, az utóbbi kettő kivételével, arról szólnak, hogy az időben Szegeden volt az egyik országos sóraktár, honnan az egyházak és más intézmények ellátásukat nyerték.
De fennmaradt még mindezeken túl III. Incze pápának 1199. évben kelt bullája is, mely arról szól, hogy a kalocsai prépost és a szegedi főesperes (archidiaconus Seghediensis) panaszt tettek Sándor pápa egyik lajstromának hallatlan és vakmerő meghamisítása miatt, miért is Incze pápa a győri püspököt és a bakonybéli apátot ez ügyben szigorú vizsgálat tartásával bízta meg2.
Mindezekből azt látjuk, hogy az oklevelekben Szeged neve a XII. század elején és végén tűnik fel, vagyis a honfoglalás után mintegy harmadfélszázad mulva; - de a XIII. század elejétől fogva már gyakrabban szerepel. De látjuk és határozottan megállapíthatjuk azt is, hogy Szeged nem a XII. században keletkezhetett, nem hirtelen támadt, hanem lassankint fejlődve, a XII. században már mint hatalmas emporialis hely, az állami és egyházi szervezetnek mint egyik nevezetes központja tűnik fel."
1 Knauz Nándor: Monumenta ecclesiae Strigoniensis. Esztergom, 1874. I. k. 90. l.
2 Fejér Georgius: Codex Diplomaticus Hungariae. Budae, 1829. Tom. II. 356. - Katona Steph.: Historia critica regum Hungariae. Posonii, 1781. Tom. IV. 549.
Mindenesetre érdekes, hogy a Kaukázusban is volt az ókorban Ibéria, meg az Atlanti-óceán partján is. Egy Szugdaia (Σουγδαία) nevű város pedig a Krím-félszigetről ismert. Ennek ismeretében érdemes Szegeda kelta-ibér település és a kárpát-medencei Szeged, Szögöd helyneveket vizsgálni. A székelyekkel kapcsolatban pedig emlékeztetünk arra, hogy őket valóban hun-avar (onogur) maradékoknak tartja több kutató, vagyis hun eredethagyományuk igazolódni látszik.
A székelyföldön egy Szögöd nevű helység is ismert. Most hirtelenjében nem tudom, hogy ez a Csíkzsögöd névváltozata lenne-e... Mindenesetre egy csíkszeredai honlap azt írja róla:
"A városhoz csatolt három falu: Csíksomlyó (1333), Csíktaploca és Csíkszögöd XII--XIII. századtól léteznek."
I. Dareiosz Szuszában talált, mázzal bevont téglára írt elámi, óperzsa és babiloni nyelvű töredékes felirata:
adam Dârayavau X vazraka X Xyânam
X DHnâm Vitâspahyâ puça Haxâmanisiya
thâtiy Dârayavau X AMmaiy xaçam frâbara
tya vazrakam tya umartiyam mâm xâyathiyam
ahyâyâ bûmiyâ akunau vanâ AMhâ imâ dah
yâva tyaiâm adam xâyathiya abavam Pârsa
Uja Bâbiru Athurâ Arabâya Mudrâya Sparda
Yauna Mâda Armina Katpatuka Parthava Zraka
Haraiva Uvârazmi Bâxtri Suguda Gadâra
Thatagu Harauvati Hidu Skudra Yaunâ taka
barâ ...
Én vagyok Dareiosz, a nagykirály, a királyok királya, minden nemzetek királya, Hüsztaszpész fia, az Akhaimenida. Dareiosz király azt mondja: Ahuramazda adta nekem ezt a nagyszerű királyságot s vele az emberek összességét, ő tett engem királlyá ezen a földön...
A felirat Suguda országát is említi, amelyet a görögök Szogdiának vagy Szogdianénak neveztek el később. Valószínűnek kell tartanunk, hogy szogdok is érkeztek a parthusokkal a Kárpát-medencébe az évszázadok során, mert az avarok ezt az élelmes kalmárnépet megbecsülték.
A tájnyelvek vagy nyelvjárások léte világosan jelzi, hogy a nyelvi egységesülés, az areális kiegyenlítődés még csupán korlátozottan ment végbe. Nem egy kiforrott és minden irányban egységes magyar ősnyelvből töredeztek le ugyanis a magyarországi nyelvjárások, hanem többféle etnikum nyelvéből ötvöződött és ötvöződik ma is a nyelvünk. A folyamat ugyanis nem állt meg. Sem itt, sem másutt, a többi etnikum nyelvében. Így aztán nem lehetetlen, hogy a "hírös város" éppen egy szogdok alapította település.
Szeged nevének eredetére számos teória született, és még máig nem eldöntött pontos forrása. A legelfogadottabb felfogás szerint a szeg 'szeglet, sarok' szónak -d helyképzővel ellátott alakja, mely a város fekvésére utal (a Tisza Szeged városánál nagy szögben kanyarodik). Mások a sziget szóból származtatják Szeged nevét. Megint mások szerint a szeg szó sötétszőkést jelent, ami utalna a Tisza Maros-torkolat alatti színére.
Kedves finnugrista urak! Nem akarok ünneprontó lenni, de a bemutatott kelta-ibér érmén látható lovas szinte teljesen megegyezik a Hong-e Nouruzi-i szikladombormű páncélos lovagjának ábrázolásával, annyi különbséggel, hogy a hagyományos minták mögött ott feltehetően I. Mithridat parthus nagykirályt kell látnunk...
Íme...
Sajnos ezen a fotón a lovast követő vadászssas alakja nem vehető ki igazán, de mivel több népszerű szakkönyvben találkoztam már ennek a reliefnek a szerencsésebben fényképezett változatával, talán nem lesz nehéz utánanézni
Összehasonlításul még 1x a hispániai Szegeda településen talált kelta-ibér érme
Még a hajviselet, a pánttal leszorított frizura is egészen hasonló
(Az alsó mezőben látható feliratot is érdemes lenne megvizsgálni)
"Így talált észrevételre pl. Vásáry művében, hogy az onogurok korai története nem Szbériához, hanem Közép-Ázsiához köthető, Bakath városának neve alapján."
Bakath város nevét Vásáry egyértelműen szogdnak tartja:
"Theophülaktosz Szimokattész bizánci történetíró említi meg, hogy az onoguroknak volt egy Bakath nevű városuk, melyet földrengés rombolt le. A név biztosan szogd eredetű, így feltehetjük, hogy e város valahol az onogurok és szogdok szállásterülete közti határterületen helyezkedhetett el. A szogdok lakhelyét viszont jól ismerjük, így az ogur népek lakhelyét a Szir-darja középső folyásának a vidékére, a Kazak-steppe déli részére tehetjük."
Bakács, Bakáts, Bakócz személynevünkkel kapcsolatban is felmerülhet tehát a szogd eredet vagy összefüggés lehetősége. Érdemes lenne Fehértói új kötetében a névnek utánanézni (a kötetet az ünnepek alatt igyekszem majd beszkennelni, de ha esetleg vkinek megvan cd-n, és hajlandó is lenne kiírni nekem, sok pepecseléstől megkímélne -- szóval nagyon megköszönném :) ).
--------------------------------------------
A 2757. hsz.-ban írtam:
Óperzsa Suguda c. dolgozatában (Antik Tanulmányok XXII/1, 1975) Harmatta rámutat arra, hogy az óperzsa feliratokban a szogdok népneve legkorábban és leggyakrabban suguda alakban fordul elő. Ez a literáció élesen különbözik az említett etnikum nevének más forrásokból előbukkanó alakjától, tekintettel arra, hogy pl. az elámiak u-ug-dának, a babiloniak su-ug-dunak, a hellének meg Σογδ-nak írták. A -gd- hangkapcsolat egyedül magában a szogdban oldódik még fel -gud-dá, így elképzelhető (bár Harmatta nem emellett foglal állást), hogy innen került át az ejtéskönnyítő u hanggal megtoldott alak a perzsába.
Mindenesetre a népnévnek Harmatta 'égetett, tiszta, szent' jelentését adja, ami szerinte a mágikus tűztisztelettel állhat összefüggésben, hiszen a perzsák (és nyilván a parthusok) hite szerint a tűznek purifikáló szerepe volt.
A kitűnő iranista végezetül egy Σουγδαία nevű várost említ a Krím-félszigetről, amely település nevének etimológiáját már Vasmer is egy hipotetikus alán kifejezéssel összefüggésben vizsgálta.
Felvetődik a kérdés, Szeged városunk nevének vajon lehet-e kapcsolata Szogdiával és a szogdok népnevével.
Hurri személynevek a III. uri dinasztia (a szumír reneszánsz) idejéből:
The first steps in collecting the Hurrian personal names of the Ur III period were taken by Thureau-Dangin in RA IX (1912) 4 in his article on the Samarra tablet and by F. Hommel in OLZ XVI (1913) 304-6 and 376 f. Landsberger in ZA XXXV (1924) 229 added several names. Speiser, Mes. Or. p. 148, referred to Landsberger's list, and Ungnad, Subartu pp. 139 f., to those of Thureau-Dangin and Hommel, without making any additions.A more elaborate attempt to collect such names has since been made by G.R. Meyer, "Die älteste Erwähnung des hurrischen Wettergottes Teub," AOF XII (1937-39) 366-71. For the incompleteness of his list the author can easily be forgiven. No one but a specialist in the field could be expected to encompass the immense amount of material contained in the Ur III tablets. More serious, however, is the fact that his list contains several names which certainly are not Hurrian. For example, Da-hi-gi-za (on his p. 369), in view of Da-ti--ki-za in Genouillac, TrD 85:2, and Da-ti-gi-za in HSS X 60:5, is to be read as Da-tin-ki-za and explained as Akkadian Taddin-kî(t)sa, "She (meaning Etar or some other goddess) gave her justice." Similarly Ba-ga-r'i, Du-la-hi, En-ni-a, Gu-zu-zu, Ki-la-ri, Si-a-ri, e-in--gi-la, etc. are incorrectly designated as Hirrian, and many of the parallels from Nuzi are ill chosen. In a later article, "Noch einige 'Mitanni'-Namen aus Drehrm und Djoha," AOF XIII (1939/40) 147-52, Meyer collected several additional Hurrian names of the same period. Among misreadings in his article should be mentioned Be-l'i-a-r'i for Be-l'i-a-r'i-ik! (see names given by Schneider in Orientalia XXIII [1927 p. 36) and Hi-a-ri for Tâb-a-ri l'u Kak-miKI(cf. Tab-a-a-ri in Boson, TCS 340:6; the name Tab-a-a-ri occurs also on a tablet from Tirqa, Syria V [1924] 277:4).
Below is given a two-part list of Ur III Hurrian personal names: the first part contains names lacking reference to any geographic location; the second, those definitely linked with specific places. This list is intended to be complete, but not all the occurrances of each name are cited. As in the case of possibly Hurrian names from Gasur (pp. 52f.) and from Cappadocian sources (p.61), such short names as A-ki-a, A-gu-a, A-ku-a, Ga-a-a, Ba-a-a, Da-a-a, Da-da-a , etc. occuring in the Ur III texts are not listed. These may be Hurrian, but they are not long enough to offer a safe basis for identification and comparison. There is no doubt in my mind that future studies wil lead to the discovery of many Hurrian names to be added to this list.
Taking all the Hurrian personal names from the UR III period we have the following list: Akap-en, Ann-tal, Ari-meme, Arip-atal, Arip-atal, Arip-huppi, Ari-tup(u)k, Eprip-atal (or Ewrip-atal), Hap-en, Haip-atal, Hupitam, Ithap-atal, Kirip-ulme, Kirp-atal, Nahap-atal, Naktam-atal, Nanip-atal, Nawar-en, Papan-en, Pusum-en, Puam, Puttum-kiri, Putuk-manum, Putuk-en, ehlam, ulgi-atal, Tah(i)-atal, Tahi-en, and Unap-tan. For the grammatical resume that follows we may add the Hurrian personal names from the preceding period: Anki-atal (doubtful), Ari-en, Hupum-kipi, Kiklip-atal, Puttim-atal, atar-mat, aum-en (for aium-en), and Tupki-aum (ss pp. 54-57).
In going over this summary we can recognise immediately a number of elements which are familiar to us in Hurrain personal names from other periods. such roots as ar, ha, ith , nan, en , tupk, and un are commonplace at Nuzi. But, strangely enough, even this short list shows some roots or stems - hup , kikl, meme , nakt, putuk, and perhaps pthers which have not been found among the fifteen hundred or more Nuzian names that are definitely Hurrian. On the other hand, the element teub, very common in Nuzi personal names, occurs but once in a name from the Ur III period. Of the forthy-three Hurrian names just summarized, sixteen, that is, almost two-fifths, use the element atal.
Very striking is the regular occurrence of names of this period still without the final vowel i or e (cf. pp. 54,56, 113): Ari-sen for later later Arienni, Ari-tup(u)k for later *Ari-tukke, atar-mat for later *atar-mati, Unap-tan for later *Unap-tanni, etc. The verbal suffix -p occurs after the vowels a and i in several Ut III names, e.g. Ithap-atal and Arip-atal, just as in those from Nuzi. Intersting is the suffix -am (later -a) found in the Old Akkadian name Hapiram (p. 54, n. 37), in the Ur III names Hupitam (p. 110), ehlam (p. 111), and Puam (pp. 113f.), and in several later Chagar Bazar names: Apam, Hupitam, eham, ennam, and Zipam.
Érdemes kiemelni e fejezetből a horezmi származású Bírúni azon közlését, mely szerint létezett egy, az acélnál valamivel lágyabb és világosabb színű fém, amit a kard vércsatornájának kiképzésére használtak, és ezt Uvarazmiy lakói wasinak hívták.
Lényeges továbbá az a részlet is, mely elárulja számunkra, hogy volt emellett egy feketébb, sötétebb anyagból készült pengetöltés, amit haralug névvel illettek az arab kereskedők. E szóösszetétel elemei Zeki Validi szerint: a török kara 'fekete' és az ótörök uluk 'kard'. A kínai évkönyvekben fennmaradt hun szavak közt valóban találunk az utóbbira példát, uluk 'ölő' értelemben.
A feltűnő hangalaki-jelentésbeli hasonlóság aligha véletlen a wasi és az uluk szavak magyar megfelelői esetében hasonlóan a Stephanus Byzantinus által a IV. század végén feljegyzett 'pusztaság' jelentésű hun vatni szóhoz , hiszen a későbbi magyarság zömét, köznépünk temetőinek csontanyagát az Árpádok korában zömmel hun-avarok (onogurok) adták.
-------------------------------
Kaveh Farrokh szerint a parthus nyelvnek jelentősebb maradványait lehet kimutatni pl. a kurdoknál, az iráni Mazandaran és Gilán tartományban vagy Beludzsisztánban:
Variations of the language of "Pahalvi" are still spoken among Iranians. The Kurds of Iran as well as many Kurds of Turkey and Iraq speak variations of Pahlavi. Turks cannot understand Kurdish and require interpreters to communicate with Kurds who speak Sorani and/or Kurmanjii (variations of Pahalvi amongst Kurds). The people of northern Iran speak variations of Pahalvi as well - Mazandarani and Gilani for example. Baluchi in southeast Iran also has Pahlavi elements (e.g. Ahsen "Iron" or "Eisen" in English and Ahsan in Pahlavi - "Ahsen" is not "Iron" in Turkish).
(Az Eisen természetesen nem angol, hanem német szó, ez elírás Farrokhnál. De vö. Vandalúzia > Andalúzia. Beludzsisztánban és a pahlavi nyelvet használóknál tehát lekopott a szókezdő hangzó.)
After the spread of the Manichaean religion in Khorasan and Transoxiana with the efforts of Manichaean missionaries, the Parthian language was used as a tool for promoting the Manichaean religion and hence books were written or translated in this language. Some of these books have been found in northwestern China. The handwriting used for these texts is the same as the Manichaean handwriting said to be invented based on Tadmori handwriting by Mani himself. The Manichaean handwriting goes from right to left and its main characteristic is lack of Hezvarash which makes this writing very easy to read. Also unlike the Parthian writing in which each letter can have different phonetic values, in Manichaean handwriting each letter can only have one phonetic value. Parthian texts written in Manichaean handwriting are:
Works of Mani and his students: these writings were compiled when the Parthian language was still used (in 3rd or the 4th century AD). The most important work is parts of "Ardahand Vafras" which analyzes Mani's main book, "Arjang".
Mani's recent work: which are usually about the Dinavarieh sect.
It was mentioned that by this time, Parthi was a dead language and that is why in many cases the influence of Middle Persian words and grammar is evident. Manichaean texts written in Parthi language include subjects such as: principles of faith, songs praising God and religious leaders, letters of advice, personal letters, charms, prayers, stories and proverbs. A considerable part of these texts are poems.
Khorenei Mózes egyébként a pártus kor eseményeinek leírásánál ismételten említi ogurokat és a bolgárokat, akik részben Örményországban is letelepedtek. De a VI. században munkálkodó bizánci Agathiasz is arról tudósít, hogy az ő idejében Transzkaukáziában volt egy régi erőd, amelyet Onogurisznak hívtak, mégpedig azért, mert ott hajdanában az onogurokat megverték. Ammianus Marcellinus szerint pedig a szabírok már a IV. század közepén Dagesztánban laktak.
Felettébb jellemző, hogy Khorenei Mózest az indogermán történettudomány és nyomában természetesen a magyar történelemkutatás is évtizedeken keresztül késői, VIII. vagy IX. századi kompilátornak tartotta, aki csak visszahazudta magát az V. századba, és úgy írt, mintha akkor élt volna. Fenti régi, parthus kori adatait az ogurokról, bolgárokról nem tudták ugyanis beilleszteni a hunok előtti Kaukázus-vidék szerintük tiszta iráni, alán és egyéb népei közé. Khorenei tehát csaló lett, ugyanazon okból, mint számtalan más régi krónikás is, akik olyanokat mertek írni, amik ellenkeztek a XIX. századi indogermán történetkutatók előre megfogalmazott nézeteivel.
A modern, tárgyilagos kritika azonban teljes mértékben rehabilitálta Khorenei Mózest. Megállapították, hogy eredeti műve csak 440-ig tárgyalta az örmény történelmet, ami pedig a fennmaradt kéziratban későbbi eseményekről található, az kétségtelenül utólagos interpoláció. (Brockhaus Encyklopädie, 1971, Movses Chorenatzi címszó alatt.)
Sztrabón híradása a parthus dinasztia alapítójának "előéletéről" önmagában természetesen nem jelentheti azt, hogy dák vagy avar (aparnosz) származású lett volna, az örmény források (a VII. századi Szebéosz, továbbá Movszesz Khorenaci stb.) ugyanis az "uraságokat" heftalita-hun eredetűnek mondják. Nem lehetetlen tehát, hogy az avarok Ókhosz menti csoportjának, a dákoknak az élén valóban hun előkelők álltak Diodótosz szatrapa lázadása idején.
---------------------------------------
Mivel Szebéosz a VII., Khorenaci pedig nagy valószínűséggel az V. században élt, arra is gondolhatunk, hogy a heftalita népnevet mindketten egyszerűen csak visszavetítették a múltba, és az avarok (parthusok) neveként használták, tekintettel arra, hogy a Hephthalita Birodalom irányító etnikuma a hun mellett az avar volt (= hun-avar, hungarus, onogur, várkony keveréknép)
Alexander the Great conquered the region in 329 BC and it was called the Καύκασος Ινδικός or Caucasus Indicus by the Greek historians with Alexander the Great
Küküllei János és a Névtelen Minorita krónikája
Emődi András szerk.
Baktria, amelynek a központi települése volt Balkh
Baktria és Szogdia
A csanádi káptalan 1359. évi kiadványa Balak birtok megszerzéséről
Az 1222-es aranybulla vonatkozó szöveghelyének átirata az 1318. évi kalocsai nemzeti zsinat által:
"A tatárjárást megelőző időszakból ... öt oklevélben fordul elő Szeged neve. A legrégibb ezek közül a dömösi prépostság alapítására vonatkozó 1138. évi adománylevél, ahol a prépostság győi jobbágyai között egy Szegedi nevezetű (Cegedi) is felemlítve van1. E személynév kétségtelenül a helynévre, Szeged fennállására és virágzására enged következtetni. A XII. század elején Szeged már annyira népes és felgyarapodott hely vala, hogy a környékbeli kisebb telepeket saját népének feleslege által gyarapíthatta, akik szegedi származásuknál fogva Szegedi nevet nyertek.
Forrás:
Szogdia Kr. e. 300 körül
Íme...
Összehasonlításul még 1x a hispániai Szegeda településen talált kelta-ibér érme
E. A. Speiser
Az örmény írás Mesrob szerzetes fellépése előtt
A Parthus Birodalom megalakulásának színtere