Keresés

Részletes keresés

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44311

Makay Ida

 

 

ÖRÖKLÉT

 

Pillanat gyémánt örökléte!

      amikor megáll

      minden óra:

ez a dérszentelte kert itt.

Itt ez a decemberi rózsa!

 

 

Hamu, márvány [76.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44310

Makay Ida

 

 

MINT EZER ÉVE

 

Diófasátor. Itt rejtőzöm el

virágok alján, páfrányok közé.

A lomb betakar. Mézízű álom

hullámzik rám. Már mintha zöngené

szimfóniáját milliárd bogár.

Mint ezer éve s ezer év után,

mikor már nem lesz változás, idő.

Megrészegedve hempereg fölém

kigyúló testtel a parázna nyár.

 

 

Hamu, márvány [46.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44309

Makay Ida

 

 

MINDSZENTI NYÁR

 

Az óriási selyeming, az ég

kéklik a fák ágaira vetve.

Extázisában letépte a rét.

Tárul a bokrok parázna teste.

 

Millió nap sok sötét ághegyen.

Tüzes korongok zuhognak az útra.

A kő-Krisztus töviskoronáján

részeg, szép lepkék pogány koszorúja.

 

 

Hamu, márvány [46.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44308

Makay Ida

 

 

A SZÍNEZÜST HALÁLIG

 

Ezüstös nyírfalomb fölött

bronz pillangó cikázik.

Arannyá lobbant alkonyat

kísér el hazáig.

A nehéz aranytűz mögött

a nyír ezüstje játszik,

és amikorra este lesz,

ellátni már a fák között

a színezüst halálig.

 

 

A hetedik szoba, 1986 [95.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44307

Makay Ida

 

 

AKÁRHA GYÖNGYÖK HULLANÁNAK

 

Eső permetez lassú csöndben,

akárha gyöngyök hullanának

egy szőnyeg bíbor bársonyára.

A nyárutó hallgat a csöndben,

figyel az ősz arany szavára.

Érnek a lombok, gyöngyök égnek

virágon, kerten, házakon.

Csöpp másai a fényes égnek,

diadémok álmaimon.

 

 

A hetedik szoba, 1986 [79.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44306

Makay Ida

 

 

JÚNIUS

 

A hárs tömjéne fojtogat.

A liliomok kivont kardok

egy örökös nyár kapujában

a lankadt, boldog dombokat

pipacsáradás önti el.

És zsong a betelt délutánban

a vadgalamb gregoriánja:

Himnusz. – Vagy már a rekviem?

 

 

A hetedik szoba, 1986 [64.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44305

Makay Ida

 

 

NYÁRI PILLANAT

 

Már áttetsző, és nem rezdül a csönd,

akár a sás közt fénylő tó vize.

Madarak V-je villog messze fönt,

az ösvényeket fénnyel hinti be,

gyöngyös záporral június szeszélye.

Már maguk fölött lebegnek a rétek:

tündérjáték. Egy pillanat, s talán

a gyerekarcú, pajkos délután

egy piros hintán föllendül az égbe.

 

 

A hetedik szoba, 1986 [59.]

 

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44304

Makay Ida

 

 

A NAP

 

A Nap! A Nap! Megérkezett.

S ölelkezik toronnyal, réttel,

milliárd éve szüntelen

a győztes tűz, mely sose ég el.

Ő a tűnődő, bölcs derű

csöndes október délután,

s felhőtengerbe elmerül

a telek sötét alkonyán.

A Nap! A Nap! A hatalom,

ki megmér percet s éveket.

Szerelmes, bolond trubadúr.

Lobog az asszonyföld felett.

 

 

A hetedik szoba, 1986 [53.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44303

Makay Ida

 

 

HOLDTÖLTE TAORMINÁBAN

 

A forró Hold az égre égett.

Vörös lángokban áll a ház.

A tenger kéktűzű igézet.

Álomi út. S akár a láz,

átsüt rajtuk az égő mértan.

Lobog a vászon. Megvakít.

Az őrület fölizzó fénye

a menny s a föld között a híd.

 

 

A hetedik szoba, 1986 [47.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44302

Makay Ida

 

 

VARÁZSLAT

 

Újra a folytonos varázslat!

Szétfoszló testek, zsigerek,

ibolyák már és lepkeszárnyak.

Igérik, én is ez leszek:

Tavasszal barka fénye, hamva,

vadrózsatűz az ősz felett,

Télben a volt nyár forradalma,

nyárlázadás hólepte sziklán.

Némán is szóló. Ige a testben.

S a csöndre vésem versemet.

 

 

A hetedik szoba, 1986 [37.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44301

Makay Ida

 

 

HÉT KÍVÁNSÁG

 

Egyetlen percet a szökő időből

a múló rétből egy vadrózsaágat,

azúros nyárból egy kék lepkeszárnyat,

egy lobbanást a bronzzal égő őszből.

Egyetlen arcot milliárdnyi arcból,

egy homlok holdját, fényben fölkelőt,

őrízhessem, mint foglyát a borostyán,

egy vers zengését még a csönd előtt

 

 

A hetedik szoba, 1986 [34.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44300

Makay Ida

 

 

AZ A RÉT

 

Szikrázó gyerekkori rét!

Kék lepke villog fölötte.

Már soha többet az a kék!

Az ég üvegje összetörve.

Emlék kékje: vakító nyárég!

Aranykor, alvó öntudatlan.

Szívben fénylő holdmessze tájék.

Azúr lepke boldog magasban!

Ha csak egyszer egy rebbenésig!

Ha nemcsak a versbe, a szóba…

Ha csak egyszer még az a rét.

Ha egyszer még az az óra!

 

 

A hetedik szoba, 1986 [33.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44299

Makay Ida

 

 

VALLOMÁS EGY TÁJHOZ

 

Te gyűjtöd össze minden utamat,

mint termésüket a nyugodt parasztok.

Mert egy maradsz. A változás alatt

őrized néma, mozdulatlan arcod.

Összebékítesz halált, születést:

csontkemény érveit az elmúlásnak;

a csupasz fákkal megfogalmazod,

s ujjongsz a vad vadrózsalázadásnak

(lázas jelvénye hó fölött lobog).

Nem hívsz. Nem nyugtatsz. Meg se vallatsz.

Vagy. Mint a föld. A létezés. Az ok.

Nézlek, s látom változó válaszok

meddő harcát. Már kérdezni se mer

az ész. S megtörhetetlen hallgatásod

kimondhatatlan kérdésre felel.

 

 

Verses országjárás [214.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44298

Makay Ida

 

 

KÉRDÉS ÉJSZAKA

 

Majd megjelensz-e álmon innen is,

földerengsz-e a vágy alatti mélyből?

Lesz-e erőm, hogy lényeged kivéssem

a mozdulatlan-tömbű szenvedésből?

 

Lesz-e ígém, hogy szólhassak veled,

vagy így maradsz már örökre bezárva

a tiltó- meg a tagadószavaknak

irgalmatlan-szép, halott nyelvtanába?

 

Fejem fölül, ha elforog az ég

teremthetek-e arcodból napot,

adsz-e majd törvényt, mint a barbár földnek

a csillagpercre járó évszakok?

 

Ha megidéz az óra, az utolsó,

ha bűneimet már nincs hová rejtsem,

leszel-e akkor kegyelem, föloldó,

a legutolsó mentség magam ellen?

 

 

Mindörökké, 1973 [29.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44297

Makay Ida

 

 

EGYRE JOBBAN SZÁNLAK

 

Sokasodnak a tárgyaid.

S én egyre jobban szánlak.

A gyémánt tó, rét elveszett.

Csak rangod van, csak házad.

Lepkeszárnyon már nem repülsz.

Van telked. Nincsen vágyad.

Álmoktól óv a bankbetét.

Fukar féltéstől szűk szemed.

Züllött-józanul elprédáltad

örökséged: az egy eget.

 

 

Mindörökké, 1973 [21.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44296

Makay Ida

 

 

MARADJ A VÁZ

 

Az arany partok rendre elmaradnak.

Egyre kevesebb, megszűrtebb a fény.

Szegélye nincs, csak rajza az utaknak,

mindig keményebb, konokabb a szél.

 

A lombjuk-oldott fák lényeg-szikárak.

– Hová lobbant a pompa évszaka? –

Nincs dísze már, sem varázsa a tájnak,

csak éggel-metszett, pontos mértana.

 

A szenvedés megvallat – és nem oldoz,

egyazon kín, ha szólsz, ha nem felelsz,

a fájdalmat nem hordja már a homlok,

de viseli, mint számát a fegyenc.

 

Amit a csönded őriz, az a többlet.

Leválik rólad csöndben, lomb az ágról:

– maradj a váz –

a gyönyörű fölösleg.

 

 

Mindörökké, 1973 [25.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44295

Makay Ida

 

 

SZERELEM

 

Időfölötti boldog délután!

Görnyeszt a fény, hogy összeroskadok.

Megtelt veled a föld, és hord a nyár,

a lét-előtti öröm fölragyog.

 

Mindenütt te. Szerelmed ég a napban.

A kő föllüktet izzó válaszul.

Veled vagyok, ki az éggel maradtam.

Nem érint meg, s örökre rám borul.

 

 

Mindörökké, 1973 [17.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44294

Makay Ida

 

 

LÁZADÁS

 

Mint a bevégzett mű és mint a holtak,

olyan lezárt és teljes most a táj,

a dombsor lánca nyugodt-ívű mondat,

amit a fáknak karcsú jele zár.

A színek lázas jelzői lobognak:

végleges, biztos megfogalmazás;

mímelt tudása célnak és az oknak,

törvény ellen törvénnyel lázadás;

ahogy az ég szigorú gömbje zárul

mindenre körben, s mindent összefoglal;

tagadva: a határtalanba tágul,

s már eszelősen, egyre konokabban

akar formát az áradó tenyészet

az oldó végtelennel perlekedve;

ahol a formák káosszá enyésznek,

s nincs kezdet, amely folytatás ne lenne.

Reménytelen-szép dac a földön, égen,

mindig újuló embersorsunk mása:

az izzó kényszer, hogy felelni kell

minden miértre, bár – tudjuk – a válasz

belévesz új kérdések áramába.

 

 

Mindörökké, 1973 [16.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44293

Makay Ida

 

 

CSAK A HATÁRTALANBA

 

Szépnek láss: eleven lángban

naponta magam megmosom;

olyan véglegessé égjek,

mint tűzben-edzett bronzszobor.

 

S egyszer jöjj mégis, amikor majd

a csönd szólít már, nem szavak.

Ha méhem megfogan a nyártól,

ha medencémből rét fakad.

 

Mikor már minden út világos.

Villanyok helyén ég a csillag.

Mikor az ablakok, az ajtók

csak a határtalanba nyílnak.

 

 

Mindörökké, 1973 [15.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44292

Makay Ida

 

 

ÖRÖK ALKONYAT

 

Csak veled érhetnék a messzi rétre,

ahol a délután ragyog időtlen;

izzókék lepkék villódznak a fénybe,

s nem tűnnek el a lehajló időben.

Csak veled rejtőzhetnék el az őszben,

– gyökereit nem nyújtóztatja nyárba –

kezdettelen; az emlékeken győzve

nem múlik el. Ég, önmagába zárva.

Csak veled állhatnék meg az időben,

hogy nézzem mindörökre arcodat,

míg nem moccan a perc. Amíg időtlen

lobog, lobog az örök alkonyat.

 

 

Mindörökké, 1973 [11.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44291

Makay Ida

 

 

AJÁNDÉK BETEGÁGYADHOZ

 

Feküdj csak csendesen,

ezt hoztam, mind a tiéd:

őszök megforrott nyugalma

bölcsesség fanyar hatalma

jégcsöndű téli vidék,

békesség sűrű méze

fájdalom komor éke

íme: kibontom eléd

 

Érzed? a holdnak űri jege

hűsíti szép lobogó homlokod

nyújtsd ide: öblös poharadba

hangtalanul a kristály csönd csorog.

 

 

Lengő fényhidak, 1964 [49.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44290

Makay Ida

 

 

PÁRBESZÉD

 

   Föloldták arcod éjek, nappalok

– Perceid tükrén az arcom ragyog. –

 

   Némább a csöndnél rég elhalt szavad

– A szavam hallod minden csönd alatt –

 

   Emlékek alján fekszel mozdulatlan

– Én folytatódom minden mozdulatban –

 

   Akár a holtak jeltelen gödörbe

– Gyökér alattad, fönt lomb mindörökre –

 

   Nem ismerlek és nem tudom neved

– A neved mondod: szólítsz engemet, –

 

   Minden napomban hétszer megtagadlak

– Árulója vagy hétszer tenmagadnak –

 

   Nincs út, amelyen rád találhatok

– Minden utadnak vége én vagyok! –

 

 

Lengő fényhidak, 1964 [44.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44289

Makay Ida

 

 

ŐSZUTÓ

 

Most árad a szín a fény meg a forma

mindent elönt a győztes áradat

egy őrült s áldott varázsló megoldta

a zárt fegyelmet, tündöklő tavak

 

merítik mélyre a lázkék eget

most minden sápadt körvonal felizzik

s felmagaslik a forma diadallal,

 

hogy égremutassa a lényeget,

igazabb lesz most minden önmagánál

a jelentések mind jelképesek

ha kék szirom hull, holdak alszanak ki

már mély a csönd, mint néma tengerek.

 

A vágy fölível: lengő karcsú dallam,

a lélek is a fény felé feszül most:

könyörgő fa a későőszi napban.

 

 

Lengő fényhidak, 1964 [41.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44288

Makay Ida

 

 

OKTÓBERI ZSOLTÁR

 

Bölcs tékozlásnak boldog évszaka!

Súlyos kincsüket szétszórják a fák

gond nélkül, mint király a mesékben

 

az érés erjedt, csípős illatát

szívükig szívják földek, emberek

és fénytől részeg méhek szállnak át

a csordulni-kész völgykádak felett

a sima ég nagy, tiszta abroszán

kidöntött méz, a sűrű nap csorog,

a csönd ikrás lesz tőle és a csöndben

a mozdulat s szó tűnődőn megáll

 

A számadásnak komoly évszaka!

Mert könyörtelen mérleged lemér

minden gyümölcsöt, tettet, alkotást

s már ítéleted is készen: mit ér?

 

Ráeszmélésnek fényes évszaka!

Ím renddé tisztul minden kuszaság

az örömök és gyötrelmek leforrtak

most megsejtjük a Törvény válaszát

amit rettegve egyre vallatunk

eszméletünktől, és választ nem ád.

 

Örök szertartás, ünnep évszaka!

Tavaszunk, nyarunk füzérré fonod

oltárodra. Máglyává tornyozod

minden termésünk. S amíg ráaggatod

büszke testére nehéz ékszered,

az elmúlás hűs tükrébe hajol már

az élet. S érett arca-percre-megragyog.

 

 

Lengő fényhidak, 1964 [39-40.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44287

Makay Ida

 

 

AKÁR A TELJES ÉG

 

Majd egyszer nyár lesz. Teljes.

Amilyennek a kamasz Isten

eltervezte egykor,

a megfogamzott első nyár előtt.

Könnyű, nyújtózó árnyékok hevernek

a fény tövében. Örök délelőtt.

Arcunkról forró fény pereg,

kitárva fekszünk ott az ég előtt.

 

Nem tudunk semmit. Csak leszünk

akár a teljes ég és a tenger

a Mindenségből kimetszetlenül.

 

A mozdulatlan déli nap lobog.

 

                Elindulunk

          a láthatár szegélye

megvillantja a hűvös végtelent.

 

Meredek, boldog villanásokon

futunk bele a habzó messzeségbe.

 

 

Lengő fényhidak, 1964 [37.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44286

Makay Ida

 

 

NYÁRI REGGEL

 

Megállok a tékozló ragyogásban.

Most hallani a lassan forró csöndet,

mint akkor, ott a föld előtti nyárban.

 

Mikor még nincs se ég, se víz, se táj.

Csak árva izzás. Magányos meleg.

Az idő bezárt méhében lebeg

az egypetéjű élet és halál.

 

Lobog a nyár. Nincs kezdete, vége.

A ragyogásnak puszta tetőin

névtelenül nyújtózik a béke.

 

 

Lengő fényhidak, 1964 [34.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44285

Makai Emil

 

 

SZERELMES ÉJSZAKÁK

 

A meztelen fák rügyeit kicsalva

Künn már az új tavasz fuvalma jár,

Mig én, szivem szerelmét öntve dalba

Didergek itthon, mint a rabmadár.

 

Ki a hibás? A kandalló-e, én-e? –

A tűzbe új faóriást vetek,

Leirom lázasan: szeretni kéne

S reszketve érzem, hogy nem szeretek!

 

Rügyfakadáskor dideregni, fázni

Fiatalon – tudjátok, hogy mi az:

Egy életet könnyelmün elhibázni,

Kergetni álmot, amely nem igaz;

 

Beteg sóvárgás rabja lenni éjjel,

Egykedvü arccal ölni a napot,

S ha lepereg az óra, várni kéjjel

Az áruló, a bünös holnapot.

 

...Az ablak résein szobámba tódul

Olajfaillat, violák szaga...

A szellő szedte fel utravalóul,

Hogy ide vándorolt egy éjszaka.

 

Ugy lopta őt is – mért ne tékozolná?

Felzúg, mintha beszólna: jer velem,

Ha nem követnél, oh mily bamba volnál,

A földön nincs egyéb, csak szerelem!

 

S én, mint a szökevény rab, fázva, félve,

Csak ezt a hivó alkalmat lesem

S kisurranok a márciusi éjbe,

Mely átölel buján, szerelmesen.

 

 

Magyar költők 19. század. 2. [716-717.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44284

Makai Emil

 

 

SZERET!

 

Juliusi rózsák az utcaszögellőn,

Ma ti lengtek a légbe, ti usztok a szellőn

A máskor oly unott utca felett.

Ma kigyullad a sziv, amelyen elégtek –

Juliusi rózsák, ki mondta meg néktek,

Hogy engem a legszebb lányka szeret?

A legszebb lányka szeret!

 

Ahány palota derűs, ragyogó mind,

Tárt kapujával hivogatón int.

Mely máskor elébem tiltva meredt:

Ereszén ma egy fecske talál menedéket –

Mondd, te nagy város, ki mondta meg néked,

Hogy engem a legszebb lányka szeret?

A legszebb lányka szeret!

 

 

Magyar költők 19. század. 2. [711.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44283

Majthényi György

 

 

MEZÍTLÁBASOK KARÁCSONYA

 

A tenger csillag odafönn

ma hiába ragyog,

Nem néznek föl a nyomorgók,

a mezítlábasok.

 

Egyik görbedtebb, mint a más,

rongyokban didereg,

Kifagyott bús szívükből már

hit, remény, szeretet.

 

Kültelki pince, ól, kazal

nyújt hajlékot nekik,

Vagy kocsmaasztal, hol a szent

estét ünnepelik.

 

Azért, akinek lelke ép,

ma hozzájuk megyen,

Legyen ma Jézus úr e bús

szomorú szíveken.

 

Adjunk munkát, vigyünk ruhát,

s ki mit tud, kenyeret,

Legyünk Jézus küldöttei

mindnyájan, gyerekek.

 

Jézus nevében, ki e szent

napon megszületett,

Simítsuk meg e mostoha,

elárvult szíveket.

 

Talán fölnéznek azután

a mezítlábasok

Az égre, hol a tengersok

esti csillag ragyog.

 

S meglátják, amit soha még,

hogy a sok csillag ott

Jézus könnyétől fényes mind:

a szemei azok!

 

 

Erdélyi karácsony

[154-155.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44282

Majthényi György

 

 

FÜLEMÜLE

 

A Hold megállt a Balaton fölött

s a fülemüle énekét hallgatta,

a szél lábujjhegyen osont a partra föl

s a legszebb fákat sorba ölelgette,

az erdő megrázkódott a gyönyörűségtől,

a virágok a vízbe vetették magukat

s a fülemüle trillázott, trillázott,

tíz lépésnyire tőlem.

 

Soha nem érzett édesség él bennem,

mióta hallgatlak, Isten madárkája.

Nem tudom, mi lehet, csak nem a boldogság?

Sose voltam boldog.

Könnyes szemmel jöttem a világra,

árnyékom mindig maga volt a bánat

s el nem hagyott egy hosszú emberöltőn.

 

De most úgy érzem, betelt minden vágyam,

szép volt és jó volt minden, ami elmult,

nem emlékszem olyanra, mi fájna,

békesség tölt el, gyönyörűség, hála

és szállnék könnyen, mint könnyű madárdal,

repesnék, mint a felolvadó trilla:

köszönöm, hogy élek.

 

 

Mai magyar múzsa [93-94.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!