Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Kerestem, s megtaláltam a helyet. Már égre nem törtek nagy vonalak, Csak áldozati illat lebegett. Körül vasrács, és belül puszta gyep, De a gyep közt gyöngyvirág-levelek. A levelek közt egy-egy karcsú szár, Hogy mennyi nőtt: én nem számláltam meg, Csak hittel hiszem: éppen tizenhárom, S tizenhárom gyöngy minden karcsú száron. Hát ez maradt: túl szobron és időn, Ércen, márványon, merev méltóságon, Új viharon, új vértanúhalálon: Tizenhárom gyöngy, tizenhárom száron.
„Itt maradunk magas hazánkban a havazás fehér szívében..." Nagy László
az elérhetetlen és elhagyhatatlan HAZA fagy-magas fehér-magas havazás-magas szív-magas ridegen zuhogó puhán kószáló közel-távol távol-közei pontos ütéseket mérve lelkiismeretünkre
tonnás harangnyelvek zsongása állandóan hívogató csalogató vonzás amitől maradna is menekülne is az ember több és nemesebb gond félteni azt a kicsinyke még megmaradt izzó helyet nincs annyi hó mely befedhetné előlünk
csak hull és hull és egyre hull a szorongás nagy fehér aggodalom-takaró hűti szívünket de csak nem csendesedik ez az olvaszthatatlan gyász ideje a fehér hallgatásé a fehér csöndé mikor a Mindenség is döbbenten várakozik és ebben a vakító nagy hóhullásban elindul egy eltévedt szó
Kihűlhet-e a szerelem bizalmunk egymásra húzott takarója alatt, vagy mit a két test közös lüktetése kilobbant s visszakap, idegeink erében zsibongva mindig megmarad!
Jussak akárhová, agyamból hulljon ki bár a legszebb emlékek szirma, bármi romlás alatt se szégyellje magát a hozzád mozdulás epedő tiszta kínja, az el nem oltható örökös szomjúság.
Összetört ifjú arcok rózsaszirmai, szétzúzott virágéletek: fiatal mosolyotokból mi lett? reménykedéstekből mi lett?
hősiességtekből mi lett? Meghasadt kristályú szívek, szétroncsolt tiszavirág-életek: lúgként maró kínotokból mi lett? sikolyaitokból mi lett? könnyetekből, véretekből mi lett?
Hiábavaló volt halálotok... Ellenetek szavaznak a túlélők, kik habzsolva és tülekedve, harácsolva s böfögva élnek!
Elfolyt szemetek nedves fénye, lehervadt nyelvetekről a szó, torzult grimasszá fagyott nevetéstek, testetek piros palotája porrá omolt, kifakult csonthalommá, s elúszik emléketek is tetőtlen évek csilló magasában, mert könyörtelen étvágyával fölfal, fölemészt titeket mindenestül a burjánozva növő élet...
Csak ifjú orcátok szomorúsága nem fogyatkozik: mindörökké ott ragyog a hold fényének fehér havában, s ott csapong sóhajotok is az őszi szélben, susog alant a fák közt s fölszáll, zúg gyermekhangok kórusaként tisztán, távol a jégmagányú, csillagszikrás mindenségben.
Jöttem hosszú útról hogy együtt ünnepeljek itt azokkal, akik titeket még mindig ünnepelnek, akik még mindig emlékeznek rátok - de néhány napot késtem: az ünnepségeknek már vége. Emlékműveteken november szele rázza a kegyelet megfonnyadt virágszálait s az összedrótozott koszorúkat. A tömeg pedig hazament (ha ugyan tömeg gyűlt volt össze itt még ezen a sokadik évfordulón is, hősi napjaitoktól ennyire távol az időben). E délelőttön egyedül hajtok hát fejet itt, elárvult emlékművetek előtt - s már megyek is, örök bujdosó, vissza messzi norvég világom havakkal-faggyal télbe forduló idegen hegyei közé.
Szédülés fog el, valahányszor arra riadok, arra gondolok: mi veszett el, mit raboltak el tőled, tőlem, mitőlünk - s micsoda hazugsággal, csalárdsággal! - a falkában ránktört hiénanépek, s hogy mért folyik, mért folyhat egyre tovább, ma is még, a fosztogatás, az elhazudás...
Szív, agy és akarat hiába fogna össze ellenük? Gulliverként lekötözött hazánk talpra állni sosem bír?
Mert hisz fel nem áll (szívszorongva nézzük!) a földre taposott mióta már! Rontás szakadt ránk? Átok? Százados?
Nyújtsd a kezed s nyúlj te is más kezek után! Álljunk egymás vállát karolva! Együtt könnyebben elviselhető a kín, a fantomfájdalom... Álljuk hát körül együtt ami a Múltból megmaradt s tanuljuk meg egyet akarni, s akarásunk holnapra se lohadjon, de tudjunk (ha mást tenni nem tudunk) konokan várni, várni, Fortuna felénk fordultát kivárni!
Nézz jobbra, és a nap éppen lemegy. Nézz balra, és a hold kel. A veréb árnya hosszabb, mint a gyep. Denevérek visongnak: „Itt az éjjel!”, madarak csipognak: „Vége a napnak!” A fűz legmagasabb ágán, uralva éjt és napot, visongva és csipogva, az életet majmolja a poszáta.
Egész álló nap övé volt az udvar. Mikor a föld ébredt, s verébcsapat szállt le a csapzott gyepre, a poszáta rikácsolva elűzte őket. Percről percre keményen küzd, hogy a világ övé legyen, lecsap cinkékre, szajkókra, rigókra, délben elkergetett egy nagy, fekete macskát.
Most, holdvilágnál, ott ül és dalol. Előbb rigó-, majd szajkó- és cinkehangon. Aztán, váratlanul, nyávogni kezd egy macska. A poszáta minden hangon beszél. Utánozza az elűzött világot, s olyan jól, hogy a holdfényben, egy pillanatra – melyik is a poszáta? És melyik a világ?
Be vagyok hát kerítve, fogva-fonva, mint a kövek árnyéka, puszta függvény — régen kimért kistávok törpe foglya.
Így volt kezdettől. És mindvégig így lesz. Negyven év kellett a fölismeréshez. Önáltatásom — a négy évtizednyi egyszerre tudott megtagadni merni.
Be vagyunk mi kerítve irgalmatlan. A fogak között megszűrt szép szavakban a nyüszítések felhangjai sírnak hordván lehagyhatatlan kínjainkat, ismervén dühödt kis félelmeinket — szavak, szavak, őriznek, s elveszítnek.
Jól tudom, jól: jegeces kövek árnya, hogy kúszhatok hegylábtól hegy aljába, tömbtől a tömbig. Feltüremkedett veszedelmek a völgybezárt felett nem múlnak, vannak. Egyetlen öröklét. S mindünk ölében hurcolja a kölykét, megszülhetetlen — szabadulhatatlan: láncban, lakatban — láncban és lakatban.
Kövecses gondok — múlhatatlanul. S a mindenség a merev arcok láttán se meg nem retten, se el nem borul.
S én — kölykeféltőn, folyton reszketőn ember voltomat csak addig hiszem, amíg még van mit elveszítenem.
A függöny mögött változik a szereposztás, s Te itt vagy egészen közel, a Semmibe vágott ajtó rejteke mögött. Csendkirályt játszol velem a magad örömére. Eljut hozzád panaszom? – vagy karanténba zártad nevem, s hagyod, hogy a félelem körpályáján marionettfigura legyek egy nézőtér nélküli előadáson?
Számíthatok rád, istenem? – látsz az éjszaka sarában? – vagy csak pislákoló tűzgömb arcod a beárnyékolt égen, s földre tűzött fénykaróid már nem jelölnek nekem utat? Már csak egy felhúzható játék baba vagyok, lassan kifogy belőlem a lendület, s az utolsó mozdulat törékenységében küldöm hangom a mennyei forgószélbe. A sokadik harmadnap után kérlek, engedj tűzhelyed mellett magamhoz térni. Temess a karjaid közé.
Gyalog. Oda és vissza az elemi iskolába, be a városba. Apám kísér. Ő nagy, én gyerek-gallérba burkolózom. Mintha postások volnánk. Jól kilépünk, ne fázzunk. Mondogatja is gyakran kedvenc versét, s huszadszor is a felfedezés örömével: Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában.
Most is fúj a szél, de nem táncol a tányér a borbélyműhely előtt… Talán már elhagytam Biczó úr fodrászboltját, nem látom a régi, sárga cégért. Sehol a „Jó szív” temetkezési bolt díszes kirakata, nincsenek kinn az aranyozott betűkkel dicsekvő diófa koporsók. Túljutottam a temetőn is. Meglep, hogy amire várok, ilyen hirtelenül van itt: a hosszú Bácsai út rohamosan fogy, feldarabolva már minden messzeség. Pedig alig érintem a gázpedált, a Ford kocsi halad halkan, vitorlás hajóként.
Oda-vissza gyalog, esetleg biciklin. Autóbusszal csak ritkán, ritkán is jár, de ünnepi alkalmakkor mégis ülhetek elöl a műszerfalra s az útra is látva: benzinillatú izgalomban, a bőrülés tükör-fényébe sikló tenyérrel. Az ujjbegyek kalandja ez, már kamaszkori, amikor a gyümölcs szemérmetlen szeplőit, a sárgabarack súlyát-melegét sejtve alászállt fényeket tapinthattak az illat áhítatában, s a pelyhes héj simogató gyönyörében szinte eleven testhez értek. Mint az utcai nyomókút kikopott karja, annak is ilyen gyöngéden igazodik hajlata az ember tenyere alá. Villanyunk volt, vizet innen a kukoricatábla mellől, a szemközti járdaszélről hordtunk. Csörömpölnek az üres vödrök, azután telvén, csobogássá szelídül a hang. Apa megfeszült testtel, óvatosan, karjait kicsit szétfeszítve viszi a friss ivóvizet. Hiába szeretném megnézni a dél égő tündöklését a kukorica levelein! A tengeri-erdőben nem lehet elbújni már. Finom kis sorompó állja utunkat, leolvassa a rendszámot a kamerája: az autóparkoló tér elnyelte a kukoricaföldet.
Mit csinál, mérnök úr?! – szóltak a szomszédok fejcsóválva, amikor apám túl rövidre vágta a gyümölcsfák ágait. Nem is volt elég barack, amit a piacra vihettünk volna, csak néhány szem, azok viszont kisebb dinnyének látszottak. És a Rábcán lerakott varsáival se boldogult sokkal jobban. Lovat szeretett volna, megpróbálkozni bútorszállítással, éveken át készült Somogyba lóért. Megmosolyogtató kísérletei közé tartozott az aranymosás Ásványráró partjain. Maradt a nyugdíj. És anyám alkalmi varrodája. Nővére egy zsidó üzletember felesége lett Csehországban. Oberleutensdorfból ide járt, családjuk nyaralni, s ha jöttek, tele volt a bőröndjük használt holmikkal. Ezek értékes kelmék – mondogatta Ánni néni. Valami finom selyemből anyám cserkészinget varrt nekem, aranysújtások is kerültek rá. Az avatáson ebben jelentem meg, hiszen nem volt pénzünk megvenni a hivatalos egyenruhát. Amikor tanáraim s a gyerekek megláttak ebben, mind nevettek. Azután meg a hallgatás volt hosszú és különös. Bérmálásra szép ruhát kaptam. Apor Vilmos püspök erősített meg a Szentlélekkel, s nem tudtuk akkor, hogy nemsokára a palota pincelejárójánál lövik gyomron. Ott, ahol most a boldoggá avatott vértanú szobra áll. Bérmaapám jómódú gazda volt, talán tisztviselő, a harmadik szomszédban. Misszálét kaptam tőle, ma is használom, bár jezsuita barátom, Szabó Feri azt mondja, ez már nem érvényes… Tudok erre én gyerekkori refrént: Haladjon ön is a korral, süssön Váncza sütőporral… De még jobb a budapesti: Rádiója néma, serceg? – megjavítja még ma Herczeg… Azaz, mindenre van megoldás, a teológusok is tudják. Szegény bérma-apám mégse talált rá egyre se: amikor kiderült, hogy szeretője van, nem viselte el a botrányt, kiment a kertbe s a körtefa alatt fejbe lőtte magát a vadászpuskájával.
Hova megyünk? Hát Hugodpusztára, mondja apám. Vasárnaponként oda kirándulunk, a Rábca-parti szivattyútelepre, Poleczky úrékhoz. Akkor még külön ülésem volt a bicikli vázán, s félálomban hallottam a töltésről az ártéri erdő szorongató és mégis otthonos szélfutamait, a fák hatalmas kardalát. A szivattyútelep gyárkéménye alatt botladoztunk a salakban, a Rábcához vezető kis patak alagútjában fürdeni is lehetett, visszhangzott a szó, a csobbanás, s voltak vízililiomok is. Meg kazánok odafönn: apám ezeket nézegette, végül is hasonlók tervezése volt a szakmája. Már a légitámadások korát éltük, de itt béke volt. Csak Almásfüzitőt verették, úgy hallottuk. A magasból azonban nem ökörnyál úszott el a levegőben, hanem ezüst-csillanású sztaniolszalagok. A radarok megzavarása végett – magyarázta Poleczky úr. Anyám az újszülött kismalacok életét igyekezett megmenteni: elpusztult az anyakoca, hát a kicsiket itatta tejjel, cumisüvegből. A szomszéd tanyáról idetévedt egy lány, már épp meguntuk a szederfa dézsmálását, s kéklő szájjal a töltés oldalában ültünk csak, a folyóval együtt hallgatózva. Messzi a varjúkrákogás. Fürödtünk is? Mert mesélem a lánynak, hogy a győri uszodában, a Cziráky-obeliszk betonhajlataiban jól lehet heverni, melegedni, s onnan a szigetről a folyók találkozását meg a révfalui hidat lehet látni. Lelkesedtem, a kislány csak megvonta a vállát: a mozduló, a napban fölsütő lapocka-élek elrejtett madárszárnyfélék, amikor nevetni kezd.
Mi van most Hugodpusztán? Lehet, hogy rosszul is mondom, gyerekkori elhallás vészelte át az évtizedeket, mert valójában Hugotpusztáról van szó. Van róla műhold-térkép, s tudható, hogy például Sydney innen 15 833 kilométer, de New York jóval közelebb van. Az csak hatezer-valamennyi.
Bicikli. Ezen a néven hordozza a kerékpár ámulni való köznapiságát. Ezért templomi béke elhagyatott heverése a parti töltés tövében a Vargakőnél. Ránk csörrenti láncát a poros ösvényen, szerényen kattog, szuszog is zárkózott nyugalomban. Mindeközben napfény-trillákat, szentségtartó ragyogást perdít meg küllőivel. Átvágunk az abdai réten, felnyíló sorompóra várunk. Rúdján és rácsain a piros szín a fehérrel váltakozik, vibráló gémeskút. A közelgő dübörgésre figyelünk fél lábbal a földön, fél testtel a megdőlt biciklin, lusta hintázgatásban. Katángkóró kéklik mindenütt a mezőn, s még nem sejthetjük Radnóti Miklós keresztútját. Börcs parasztházai vetik ránk szemüket s rántják le rögtön árnyékukat rólunk, pillanatokat pörget meg zsonglőrként az elkapott tekintet: vadsóskalevelet, cseréptetőt, két ház közé futó réten marhacsordákat. A bicikli elveszett. Tegnap tűnt el, tegnapelőtt, hatvan-hetven éve. Lesem, mint pilóta lányom egykori otthonunk ablakait a Vérmezőnél: mikor nyílnak meg végre?! – Nem értem – mondja Ildikó – kik bitorolják ezt a házat, s mikor mehetünk oda vissza? Már nem lehet sok hátra. – Talán – szól újra – fogom a biciklit, a régi pirosat, amelyikkel jól nekimentem a fűzfának, nyakamba veszem a macskát és kibiciklizem az időből.
Révfalu izgalom, valamiféle tehetetlen szeretet lapul a szomszéd ház tűzfalán pityergő vakolat s a levert faldarabok helyén nyílt térkép-ábrák látványában. Emlék-töredék után kapkod a lélek, félek, hogy Anya, Apa után elveszítek mindent. Féltem első Erikámat, középső fiunkat, Zolit: ami velük, ami velünk, történt álomnál is tünékenyebb. Miért viszik el a halottak emlékezésünk képességét is magukkal, hova özönlik a temérdek pillanat, micsoda irgalmatlan árvíz sodorja el, amiért éltünk, élünk? Ezt már második Erikámnak mondom, de csak a kezemet fogja, bölcs felnőttként nem is válaszol. Bárcsak hozzá jártam volna középiskolai latinórára, ő jó tanár, a kedvéért talán elindultam volna országos tanulmányi versenyen is Ciceróval. Helyette fejest ugrottam tavaly, nyolcvanegy évesen tengerparti napozóterasz kövéről a mély vízbe Losinjnál: fejest a kamaszkorba, a mindenkori ifjúság jelenébe. Révfaluban és a tengerparton keverjük az idő szólamait, illetve többszólamú, eredeti rendjébe szerkesztjük a régen voltat, azt is, ami történt, s azt is, ami csak képzelendő, ami lesz vagy lehetne – ezek együtt szólalnak meg méltón és igazságosan: ez az összhangba zárt fúgák dolga, az idő-fúgáé is, hogy helyreállítsa a szétzüllött valóságdarabokat, életre keltse az eszmélet kövületeit, az álmok visszafojtott félelmeit és gyönyörét. Mert a látszólag jól érthető dolgok is a lét páráinak homályában élnek, folyton változó arculatot, tartalmat hordozva. Nincsen véglegesen meghatározható képe e győri külvárosnak se: látványát egy-egy sokrétű pillanat emlékeiben tartjuk meg, titokként, ahogy a magunk múltját is. Megfejthetetlenek maradnak csöndjeink, szorongásaink, izgalmaink. Így érthetetlenek az elmesélhetőnek, logikusnak tetsző történetek, a regényekéi, egyszerre jelentenek biztos evidenciát, s ezt meghaladva, éppúgy örök ismeretlent. A titok homályában csak a színről színre látás vágya maradandó.
Nemrég fedeztem föl, hogy a valaha olvasott s mostanában végigélt regények, novellák történeteit megfilmesíti a képzelet: én minden történetet ide díszletezek be Révfaluba, a győri utcácskák közé. A Tejfölös közben csaptak össze a szolgák, s én nem Veronában, de Győrben nem kevesebb hitellel bárkinek megmutatom Júlia erkélyét. Hiába láttam Rómában a Virágok terét Giordano Bruno szobrával, az egykori győri piac sarkából, a Széchenyi térről már nem helyezhetem át oda a máglyát. Itt égették meg a nolai filozófust, ahol a lőcsei fehér asszonyt is lefejezték… Csehov Unalmas történetének öreg és beteg professzorát is ide képzelem, a gimnázium épületébe, mely így lehet harkovi szálloda: Sztyepanovics bámulja a lavórt, fáradt mellkasa mélységeibe rejti, hogy szerelmes egy léha kis színésznőbe, aki épp utazni készül, akkor hát nem lesz itt a temetésén…
Miféle szorongás ez, hogy minden, minden ide hátrál, szűkölve szinte, a gyerekkor piacára?! Erről forgattunk filmet Győrben régen, a hetvenedik születésnapomra, Gergő volt az operatőr, persze Zoli a rendező (haláláig még tíz év van hátra), s lánya, a tizenhárom éves Zsófi a riporter. Ráckevei Anna, Jordán Tamás mondja majd a verseimet. Erre várunk a székesegyház árnyékában, mélység fölötti mellvértnek dőlve, háttal a Dunának. Víz van mindenütt, a várfalak tövében is. – Hol van még ilyen Európában?! – kérdezte emelt hangon Borsos Miklós, amikor elhagyva a Hab Mária-szobrot, bélhúrokat indultunk vásárolni új hegedűjéhez a Jedlik Ányos utcába. Léptek ritmusa a kockaköveken, Káptalan-domb: lépcsők, szűk átjárók, közök, tetők, ablakok alattunk és fölöttünk; zárt erkélyek, világnyi kis belső udvarok, terasz és tér egymásra halmozva olasz módra, valami szemérmesen szerelmes összefogódzásban. Gergő másik szűrőt tesz fel a kamerára, Zoli a mozgásokat képzeli el, a hangunk majd hallatszik már, amikor egy milánói vörös falsík tétlenségéből a beszélgető páros előbukkan. Egy osztrák házaspár lép ki a templom oldalkapuján, nagyon megörülnek fehér-ezüst derítőernyőnknek, miközben a hangmérnök már mikrofont tűz virágként a gomblyukunkba: „Figyelem, felvétel!” Zsófi elég bölcs már, hogy maga találja ki, mivel kezdődjék beszélgetésünk, nincs lámpaláza, türelmetlenség és nyugalom egyszerre van az arcán: oldalra sandítok, hogy majd látni-e még a szemében (s főleg, a kamera rögzíti-e?), amit apja régen megírt róla a Zendülés az idő ellen könyvében: „a város felé néz, vékony ránc gyűrődik a nyakán, mint egy éles ceruzavonás, egy fölpúpozott hajfonat gallérján átesve szálakra bomlik, szőke napfény gyullad a hajszálak végén, szeme völgyéből fölhomorító sötétbarna szempillája magasabban állva szemöldöke áttetsző szálaiba akadna, szeméből csak azt a darabot látom, hová a szembogár mögött átvilágító, oldalról eső fény szokott egy teleholdra emlékeztető foltot vetíteni” – nos, indulunk, így sétálok unokámmal Győr terein át kisgyerekkoromba, e helyzet szerint ő már nagyobb nálam, mintha a nővérem volna, terelget a Napóleon-ház felé, ahol földereng az egykori tánciskola nyüzsgése, Rahner Emmi vezényszavait hallom, fordulás, cukorkaillatú lihegések közt kicsi lány, Flóra a párom, pördülünk párat, s már nincs sehol. Csak suttogni lehetett, csak hallgatni a gázkamrákról. Itt volt az internátus, itt a Lloyd-palota, de falu a Széchenyi tér: lovas kocsik forgolódnak körötte nehézkesen és tülekedve, ez a piac. Legjobb barátom a Rozália-házban lakik, de hol él Szent Rozália? – csak hever rózsák közt, alszik, talán ő maga a Csipkerózsika. Relief a homlokzaton. Nem értem, hova lohol apám verejtékezve, megint benéz a Rába-szabályzóhoz, vasárnap ismét biciklizhetünk Hugodpusztára…
Hát Révfaluban van a kórház is, a kórházkert, ahova naponta járok?! Kinek a halála elé lépkedek itt, ki készül tőlünk elszakadni? Kamaszkor ez, éhes érzékenység, a szerelem lelkiállapota. A proszektúra felőli kapunál sűrűbb a sövény. Egy eldobott buszjegy tegnap még itt vergődött a bozótban, de mára kék lepkém tovarepült, s maradt a régi, a félrehullt banánhéj gondolája. Szikkadt csücskei kunkorodnak díszbe, derek marják, dél égeti. Hever a hajnal páráiban, rozsdásodik, sötétül egyre, de ez a hulladék is testet formáz még, a napozóét, hajlékony, hanyatt dőlt figurát. Egyetlen merevült mozdulatba zsugorodik a kedves banánhéj-hulla: így is élteti dédelgetett dolgaink makacs hasonlatosságát. Mind, ami volt, képzelt világnál bizonytalanabb a kép- és szó-törmelék, a szanált gyerekkor pusztáin. Másodpercek finom szálai kötnek az elmerült utakhoz: minden, ami volt, megelőz, jövőben honol már, s ami nincs, készül, közeledik.
Jön már az ismerős, széllábú, deres ősz. Sepreget, kotorász, meg-meg-áll, lombot ráz. Lombot ráz, diót ver, krumplit ás, szüretel. Sóhajtoz nagyokat, s harapja, kurtítja, a hosszú napokat.
Hüvös és öreg az este. Remeg a venyige teste. Elhull a szüreti ének. Kuckóba bujnak a vének. Ködben a templom dombja, villog a torony gombja, gyors záporok sötéten szaladnak át a réten. Elhull a nyári ének, elbujnak már a vének, hüvös az árny, az este, csörög a cserje teste. Az ember szíve kivásik. Egyik nyár, akár a másik. Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég. Lyukas és fagyos az emlék. A fákon piros láz van. Lányok sírnak a házban. Hol a szádról a festék? kékre csipik az esték. Mindegy, hogy rég, vagy nem-rég, nem marad semmi emlék, az ember szíve vásik, egyik nyár, mint a másik. Megcsörren a cserje kontya. Kolompol az ősz kolompja. A dér a kökényt megeste. Hüvös és öreg az este.
nincs késő suttogja jövőre nyílnak a rózsák bort iszunk a verandán a szőnyegek száradnak míg lassan átsétálunk a dombon, erős szél fúj átmelegszünk egymás kezében
* * *
álmomba kapaszkodom mint repkény a ház falán mindig fúj a szél védett zugban szövi hálóját a pók a verandán hagyott székeken nincs egyértelmű válasz az élet az, ami történik, mikor kikapcsoljuk a tévét
* * *
végre egyedül saját bőröm alatt az asztali lámpa zöld fényében szomorkás esküvői valcer szól és boldogságot zuhog az eső kint a sötétben a füvön széttört kaleidoszkóp hitet ígérek örömben és vágyban kínban és magányban a halál sem választ el az asztali lámpa fényében és boldogságot zuhog az eső
minél sötétebb van annál jobban látszanak a csillagok az én új obszervatóriumomból
Korunk kalózai, készek vagyunk a lomha és balga Fásultságot megrohanni véres felhők alatt mi! ... Zihálunk, mint a dinamók motorja, bohócokként el-elbotolva. Csillag-akrobatákként lejtünk az ezeréves földi munkán, e csalóka aranyfonálon. Sárga szakállú, durva gnómok, rátok görgetjük ezeréves álom kőszikla-súlyát. Templomos rend dúló lovagja, sárló, kövér kancáit hajtva ráront és rátipor ma az Unalomra. - Köntösszegély fenn, Damoklész kardjaként, rézsút az égen; dionüszoszi dühtől forrnak a tűzhányók alatta. S íme a Romboló alakja előtör, s vérfertőző arája vele, tüzes babája fattyú hóhérlegénynek. Félredobják az álom és a csend takaróját, mely a beteg világot egyre nyomta. - Újat, újat teremtsetek ! - kiáltják, bölcsőjükbe fojtva, a Századok az aknát felrobbantó akaratnak.
De a Jövő kaján mosollyal ásít, ürömpólyába kötve: "Romjait a széthullt világnak ki hordja össze?..."
Nincs énnekem erőm szemet adni a vak köveknek. De egy szegény, vén, megvetett széknek, melynek hiányzik egyik lába, örömöt adok, ha szelíden ülök rá. Gyöngéd légy, te erős! S jókedvből gyűjtsd hatalmad, az ember, mint az üdvözült, hamar felocsúdik a fakón betegítő nyomorból, s már a földön, istenek nélkül is az eget megtalálja.
