tömegrendezvény volt, szerencsére csak a szélén voltam, volt emberi és "kémiai" segítőm, könnyen megúsztam. és úgy néz ki a dolog, h ezt a fajta banzájt megúszom életem további részére már. (ezen a helyen).
Igen, gratula! Ez mindenképpen nagy eredmény! Már az is nagy szó, ha valaki eljut odáig, hogy meg tudja tenni, amit akar, max nehézkesen, de nem riad vissza a feladattól, és azt a feladatot fontosabbnak tartja annál, mint azt, hogy mit gondolnak róla mások.
Szerintem ha így folytatod, akkor statisztikailag-átlagosan lassan csökkenni fog a lámpalázad is, de a lényeg az, hogy meg tudd tenni, amit meg akarsz tenni. Ezt nevezik szabadságnak :)
Sokmindenben nem értünk egyet, de jó, hogy megvitatjuk, szerintem is, ez közelebb visz saját véleményünk kialakulásához, és a cselekvéshez.
Én bármikor szívesen találkozom olyanokkal is, akik máshogyan gondolkodnak, sőt, az sokszor hasznosabb. Szólj nyugodtan, ha Pesten vagy, összehozzuk a dolgot.
szerencsére a bénázás miatti önostorozásra való hajlamom a korral (v. tapasztalattal) együtt csökken, úgyhogy van remény, fiatalok:]
igazad van, Mirci, van elég bajunk így is, tök fölösleges ostorozni magunkat.
persze ez is olyan, h 20 éve is tudtam, de csak mosdtanában kezd valamelyest megvalósulni.
hétvégén lesz alkalmam gyakorolni a megbocsátást -- rettenetes társasági esemény vár rám, rengeteg ember, főleg gyerekek, para a köbön. érdekes lesz...://
Pontos dátumot nem tudok mondani, két éve mondjuk.
"A lámpaláz/zavarba jövés nem csökkent azóta?"
Ez nagyon sok mindentől, hangulattól, környezettől, gondolatoktól stb függ.
Bőven van lámpalázam egyébként, zavarba is jövök, de ez nem gátol le abban hogy megtegyem azt amit akarok, akár sok ember előtti beszéd és ha túl vagyok rajta akkor nem szégyenlem magam mégha zavarban is voltam, és az emberek reakciói is pozitívak, ami jó érzés.
Igazából csak nem látható ,nem érezhető és nem is túl fontos már már filozófikus dolgokon vitatkozunk, vagy nem értünk egyet, de unalmas lenne a világ ha mindenki mindenben mindig egyetértene.
Abban egyetértek hogy a gyógyulás 90%-ban a cselekvéstől függ. És persze cselekedni a legnehezebb, néha iszonyatosan nehéz, de ez az egyetlen járható út, kezdeményezés és cselekvés.
Az hogy milyen gondolatokkal, filozófiával tudod buzdítani magad, az mindegy is ami neked a legjobb ,használd azt.
Azért az hogy kezdeményezel egy találkozót, mindenképpen azt mutatja hogy, bízol és cselekszel és ez jó és ez a lényeg.
Nem vagyok Bp.-i ezért én nem tudok jönni, de ha úgy alakul hogy arra járok akkor szólok.
Én is így vagyok ezzel, ne büntessük magunkat ne szégyenkezzünk, főleg hogy nem is tehetünk róla.
Régen még előfordult hogy főtt a fejem szégyenemben miután eljöttem valahonnan, vagy hosszúávon is szégyeltem magam és ezért féltem egyes emberektől.
Ma már nem így gondolom és ez tényleg jó szerintem.
Igen amit írtál, levél elküldés az is félelem/szégyen miatt nem megy, de itt inkább a félelem az erősebb gátló erő szerintem, ilyen vagy hasonló helyzetekben ez nálam is így van.
Jó de már rég nincs kánikula, arra vártam hogy reagálj valamit, cseszegetni meg nem akartalak. Kedd-szerda jó nekem, ha neked mind1 akkor legyen kedd inkább. Írd meg mailben, Zuglóban hol találkozzunk és hánykor.
nem érzem úgy hogy lenne kiút, gyógyulás ... csak akkor lenne ha minden nap lenne valami számukra extrémnek hangzó feladat, de ha pl otthon maradok 1-2napi vége lenne és kezdődne előről, már próbáltam visszaestem. ettől még nem kell feladni az életet , élni kell , ha nehezen is de boldogulni kell valahogy...bár csak egyszer érezhetném milyen olyan életet élni amibe nincs ennyi szorongás, ha képes lennék egyedül ide oda mászkálni, ha nem taszítanának az emberek...az jó lenne...
Igenis, jobb, ha utólag nem ostorozzuk magunkat azokért a bénázásokért, amit a betegségünk miatt csinálunk. Ez már nagy előrelépés, mert csökkenti a felesleges szenvedést. Van épp elég bűntudatunk, nem kell még a betegségünk miatt is bántani magunkat. Ezt kellene inkább begyakorolni, tudatosítani, aztán jöhet a többi, ami a gondolkodás megváltoztatását illeti.
Én pl. tegnap egész nap nem mertem elküldeni egy fontos e-mailt, pusztán azért, mert kb. 20 embert kellett volna rátennem plusz két főnököt, és annyira féltem, hogy valami hibát találnak benne, vagy valaki rossz néven veszi, hogy csak szorongtam és győzködtem magam, hogy meg merjem tenni. Ez teljesen lefárasztott idegileg. Végül ma reggel - egy életem egy halálom - a küldésre kattintottam. Nagy megkönnyebbülés, mert teljesen normálisan reagáltak. De sajnos így megy ez majdnem minden nap... Ez van, lényeg, hogy elvégzem a munkámat, és senki nem vette észre, hogy min megyek keresztül egy nyamvadt levél miatt.
Elfogadom a véleményed, noha nem értek vele egyet. De ezért vagyunk itt, hogy beszéljünk róla..
Én továbbra is hiszem, hogy ez nem betegség, hanem egy rosszul megválasztott reakió berögződése. és a válasz pofon egyszerű. Igen, "csak" le kell rakni a követ. A válasz egyszerű, a megoldáshoz vezető út pedig sokmindenen múlik.
Mondanám, hogy két ember nem reagál ugyanúgy szitukra, tehát mégiscsak mi választunk, de akkor érvelhetnétek azzal, hogy a fizikai betegségeknél is más-más gének öröklésétől függően reagál a szervezet. Nem vagyok benne biztos, hogy azt sem mi választjuk. De ebbe most azért nem megyek bele, mert tudom, hogy kényes téma és is mindkét álláspont mellett lehet érvelni is, meg cáfolni is.
Viszont elhinni bármelyiket lehet...
Örülök, hogy van, aki nem ért velem egyet, mert azt hiszem, pont ez a bajom, hogy gyáva vagyok lépni és a véleményemet megvédeni helyzetekben. Rosszul esik, ha valaki kritizál, és bizonytalanná válok.
Úgy érzem, sokan okoskodunk, magyarázkodunk, önbecsapunk, hárítunk, lemondunk, stb, de nem lépünk, mert félünk.
Örülnék, ha minél többen kilábalnánk ebből a helyzetből, tulajdonképpen mindegy, hogy milyen módszerrel.
Tükröt tartotok nekem, hogy miért nem merek lépni, és azt hiszem, hogy ez segíthet és ezt komolyan mondom. Köszönöm!
Hiszem hogy ha valóban meg akarok gyógyulni, és ezzel jót teszek magamnak és a környezetemnek is, akkor csak rajtam múlik. És hiszem, hogy van fejlődés :)