Az Ön által felkeresett topic fegyverek, ill. annak látszó eszközök
forgalmazásával kapcsolatos adatokat is tartalmazhat.
Felhívjuk figyelmét, hogy csak akkor lépjen be, ha Ön fegyverek forgalmazásával
vagy felhasználásával hivatásszerűen foglalkozik, és a honlap látogatása nem
eredményezi valamely Önre vonatkozó jogszabály vagy egyéb szabályozás
rendelkezéseinek megsértését.
Az Port.hu Kft. a fórum számára kizárólag tárhelyet szolgáltat, a honlapon
megjelenő információk vonatkozásában szerkesztői felelősséget nem vállal.
Amennyiben megítélése szerint a honlapon jogellenes tartalom jelenik meg, úgy
azt kérjük, jelezze az Port.hu Kft. mint tárhelyszolgáltató felé.
1. Naná, de ha pont egy volt jugó Nyeva parancsnok teszi, akkor már valószínűbb a dolog.
2. Általában leszerelés utáni évek számához van kötve a dolog. Nállunk pl 12 év.
3. Volt egy olyan verzió, hogy egy a NATO-központban dolgozó tiszt adta oda jugóknak a repülési tervet, illetve ennek volt egy olyan alverziója is, hogy elvileg nem használhatták volna kétszer ugyanazt az útvonalat.
Ezt csak a sajtó találta ki. Mértéktartó körök mindíg a zavarás alacsony szintjére hivatkoztak.
5. Az RTL-en még jóváírták neki egy B2-es lelövését is, ha jól értettem.
A roncsból csak a pilótafülke teteje és a pilóta néhány személyes tárgya látható a belgrádi reptér melletti múzeumban. A többi részét valószínűleg az Uralon túl tanulmányozzák azóta is elmélyülten :-)
A B2-es sztori hülyeség. Úgy emlékszem az USAF egyáltalán nem veszített el harci körülmények között B2-est.
Szóval, ha jól értem, amennyiben az F117-es útvonala ismert volt és egy adott pont feletti átrepülésének a hozzávetőleges idejét is ismerték, akkor akár upgrade, akár nem upgrade technikával felderíthető volt?
Valószínűleg ilyen egyszerű a magyarázat. Volt egy upgrade technika, csak nem ült ott az "instruktor". (a benfentesek tudják miről van szó).
Azt is eltudom képzelni, hogy ivánék összes NYEVA osztálya azóta át van alakítva. Ahogy megjelent a VOLHOV-nál (DVINA) az alávilágítás a nagymagas-nagysebes célra, szerintem az új NYEVA rávti pultján ott van a "LOPAKODÓ" gomb. :-))
Nagy valószínűséggel igazad van ! Azt még se mondhatták, hogy a Román határon a sószállítmány alatt ( ahogy pl az RD 33 as hajtóműveket is "szállították" ) csempésztük be az új "upgrade" technikát.
Szerintem sokkal egyszerűbb a magyarázat. Hozzáteszem ez csak feltételezés!!!
Tehát, egyszerűen megsértették az embargót és kész. Így juthattak hozzá olyan kiegészítő eszközhöz amely segítségükre volt. Hogy miért csak egy osztályhoz jutott el? Nos a gyártó (szándékosan nem nevezek meg senkit) nagyon is tisztában volt az embargó megsértésének következményeivel - veszélyével, DE!!! Ki lehetett próbálni a kütyüt harci helyzetben. Nem akarom elvitatni Dani úr tehetségét és hozzáértését, de nem hinném, hogy akár egy OPK. csak úgy belepiszkál a technikába. Ez egy elég komplex rendszer és egy ilyen barkácsolás...különösen háborús helyzetben....nehezen hihető.
Nem csak a F 117A, és egy B2 lelövését, ha nem Scott O'Grady F-16 osának lelövését is Dani úrnak ítélta az RTL.
Amúgy Dani úr ( OPK ) azt mondta, hogy a települési körleteiket nem a HARM, vagy ALARM rakéták veszélyeztették leginkább, ha nem az AWACS -ek által bemért helyre "küldött" robotrepülőgépek !
Nincs kedvem minden részletre kiterjedően válaszolni, meg szerintem nem is tudnék.
De:
A REL (rádiólokátor elleni lövedék) legyen az bármilyen típusú, az csak a sugárzásra jön, nem a települési helyre. Tehát ha az osztályra kilőnek akkor igenis megtudja számolni, persze csak ha nem pontos a REL :-) akkor ugyanis aki számolta, már nem fog tuni beszámolni róla.
Hiába van útvonal, a légifolyosóra nem lehet rakátát, lövedéket, semmit rávezetni. Vagy látom a célt, és tudok rá tüzelni, vagy nem látom, és nem tudok lőni.
Segíthet persze, ha nem kell a teljes irányt figyelnem, csak valamelyik szektort.
Ha leszedik a szupergépemet, én is azonnal valami külső okot fogok keresni, pl besúgó, áruló, stb.
Szerintem ez nem titok, hanem mázli, aminek csak mi tulajdonítunk akkora jelentőséget.
A műholdátrepüléseket figyelembe lehet venni, mi is tudtuk annakidején, mikor kukucskál be ide a nato, nem is volt szabad akkor sétálni a területen, meg gyakorolni. Viszont háború idején, nem csak a műholdakara kell figyelni , hanem az AWACS-ra is, amiről szerintem fogalmuk sem volt a jugóknak, hogy mikor és hol van. Ha meg tudni karták, azzal el is árulták magukat.
1. Az egészet csak az ütegparncsnok (?) elbeszélésből tudjuk, semmiféle külső megerősítés nincs. Ilyen sztorit, kellő szakmai zsargonnal fűszerezve szinte bármelyik légvédelmi rakétás tiszt elő tudna adni.
2. Nagyon életszerűtlen, hogy miután leszerelt, már beszélhet róla. Ha ez olyan baromi nagy titok, akkor nem csak az a titok, hogy konkrétan hogyan csinálta, hanem az is, hogy ki tudja, hogy hogyan kell csinálni. Az ilyen titkokat általánban nem a leszerelésig kell megőrizni, hanem addig, amíg maga az információ titok. Ezek után szerintem órák kérdése lenne, hogy az amerikaiak meglátogassák és rávegyék, hogy ugyan árulná már el nekik, mit is tunungolt azon a radaron.
3. Volt egy olyan verzió, hogy egy a NATO-központban dolgozó tiszt adta oda jugóknak a repülési tervet, illetve ennek volt egy olyan alverziója is, hogy elvileg nem használhatták volna kétszer ugyanazt az útvonalat.
Szóval a jugók tudták, hogy hol és mikor fog jönni a gép. Lehet, hogy ezzel együtt a megbütykölt radar már látott valamit, amit egyébként nem néztek volna repülőnek, de mivel tudták, hogy akkor és ott egy F117-nek kell lenni, rávezettek két rakétát.
(Ha ez baromság, majd megmondjátok.)
Persze a saját bukta beismerése helyett ellenséges kémekre fogni a kudarcot -- ez is rendszeresített technika gondolom minden fegyveres erőnél.
4. Volt a faszival egy riport az RTL-en (ezt láttam véletlenül, ezért csöppentem ide). Ott is sokat beszélt arról, hogy állandóan mozogtak (ami azért szerintem szinten nem volt életbiztosítás, mert egy ilyen konvojra biztos ugrottak). Meg azt sem értem, hogy honnan tudja, hogy hányszor küldtek a hült helyükre HARM-ot, ha már egyszer nem voltak ott, amikor becsapódott? Azt is mondta, hogy az F117-es lelövése után nem sokkal szintén jött a rakéta, aminek nyomait mutatta is -- egy betonbunker oldalán. Lehet, hogy túl laikus módon közelítem meg a dolgot, de egy állandóan mozgásban lévő légvédelmi rakétakomlexum nem feltétlenül kiépített állásokban tanyázik, hiszen azok helyét az ellenség pontosan ismeri. És akármennyire is lopakodik a gépük, talán nem egy ilyen pont fölé tervezik az útvonalát.
5. Az RTL-en még jóváírták neki egy B2-es lelövését is, ha jól értettem. Ez már a végén volt, amikor gyengébb képességű nézük kedvéért tizedszer is elmondják, hogy mit kell megjegyzeni, ezért nem nagyon figyeltem, de erre felkaptam a fejem. Szóval ez nem 100%, hogy elhangzott.
A roncsból egyébként meg lehet(ne) állapítani, hogy rakéta vagy csöves légvédelem szedte le?
Elvileg igen. Ami számomra érdekes, az a faszi azon állítása, hogy ő belenyúlt az eszközbe (NYEVA) és valami újat tett, csinált, állított vele, benne.
Tudtam annak idején is, hogy a jugók elloptak, lemásoltak, továbbfejlesztettek fegyvereket. De hogy az osztályoknál OPK-k tegyék ezt, ez számomra furcsa. Nálunk max a nyírtelkiek "barkácsolhattak" bele, de az Ivánékkal mindíg egyeztettek.
A közepesnél voltam annakidején lenn nyírtelken egy digitális távolságmérő bekötését magyarázták el, ami két sík indikátora között helyzkedett el, majd egy fél napon át ecsetelték, hogy hogyan sikerült elérni, hogy a rávezető állomás paramétereit nem változtatta meg.
Ennek ellenére azt mondhatom, hogy elképzelhető, a barkácsolás (mármint a jugóknál).
Nálunk az OPK egyszer nyúlt bele azt hiszem a KF erősítőbe talán az epszilon síkba (a fene sem emlékszik már, de nagy szívás volt utána), és három napíg szabályoztuk utána, hogy a paramétereket visszaállítsuk.
Jól érted, bár egy kicsit módosítok. A tájolás nem nulla fokra ment, hanem ahová a hely engedte. Ám az eredmény valóban a beállított nulla fok volt.
A lokátorokat hamar meg lehetett csinálni, talán 10 - 15 perc volt az egész. A rávezető állomást némi gyakorlattal össze lehetett hozni 20 - 25 perc alatt. Bár ha sikerült két rádiót szerezni, akkor hamarabb ment, mert nem kellett a kabin és a tájoló közötti utat többször megtenni. Na persze az akkori technika szerint egy osztálynál volt néhány R-107 URH rádió, darabonként 30 kg. Azt kellett hurcolászni. Mikor az állomás készen volt, akkor az indító állványokat darabonként 2 - 3 perc alatt lehetett tájolni.
Igen, benne volt ez az idő is a telepítési normaidőben. Azt inkább lehet harckésszé tétel normaidejének nevezni, márpedig az állomás tájolatlanul nem harckész.
Dani Zoltán ezredes hat éve légvédelmi rakétásokat vezetett háborúba, most rétestésztát gyárt és bicilkitúrákat szervez
Az 1999-es jugoszláviai légi háború lassan olyan időtávlatba kerül, hogy a történtek résztvevői mindinkább megtörhetik a katonai hatóságok által eddig rájuk kényszerített hallgatás csendjét. A minap az időszak egyik legszenzációsabb eseményének, az amerikai lopakodó repülőgép lelövésének főszereplője léphetett végre a nyilvánosság elé. A esemény hadtörténeti jelentősségén túl számunkra ráadásul más fontossággal is bír: a a lelövésért felelős jugoszláv légvédelmi alakulat korabeli parancsnoka ugyanis magyar, pontosabban székely nemzetiségű, Dani Zoltánnak hívják.
Zord Gábor László Ahogy múlik az idő a bombázások óta, ahogy újabb és újabb tények látnak napvilágot, a korabeli megfigyelőnek úgy kell komoly revízió alá vennie korábbi véleményét a katonai eseményekről, vagy legalábbis alapos „hangolásnak” alávetnie azt – ez a tendencia rajzolódik ki az utóbbi pár év szakcikkeiből. Nincs ez másként a légicsapások negyedik éjszakáján történtekkel sem, amikor az egész világ megdöbbenésére a jugoszláv légvédelem lelőtte az amerikai légierő F-117-es gépét, melyet márpedig korábban sokan a radarok számára „láthatatlannak” tartottak. Amellett, hogy az esemény rendkívüli meglepetést okozott az Egyesült Államokban, a jugoszláv-szerb vezetést is váratlanul érte: ők sem hittek abban, hogy a nem éppen korszerű fegyverekkel felszerelt légvédelmük képes lehet erre. Bár az óriási technikai és számbeli fölényben lévő NATO erőfeszítéseit nyilvánvalóan nem gátolta érdemben egyetlen gép elvesztése, tagadhatatlan, hogy az esemény mély hatást gyakorolt a harcoló felek moráljára, s így több más tényezővel együtt hozzájárult a hadművelet elhúzódásához is. Szakértők szerint ez már csak azért is így van, mert 1999 márciusa és júniusa között kommunikációs háború is zajlott, és ebben különös értéket képviseltek az F-117-esnek a szerbiai sárban fekvő roncsairól készített tévéfelvételek, melyek bejárták az egész világot. A széles nyilvánosság éppúgy, mint a szakmai közvélemény azonnal találgatni kezdte a lelövés okait, ám ezt a találgatást nagyban befolyásolta a felek által folytatott propagandahadjárat, de a kérdés két autentikus forrása, az amerikai légierő és a jugoszláv légvédelem is csak nagy általánosságokban fogalmazott a körülményekről, melyek a lopakodó vesztét okozták. Miért pont egy ilyen gépet lőttek le, amikor jellemzői folytán éppen ennek volt a legnagyobb esélye a túlélésre? – hangzott a kérdés, mely már rögtön 1999. március 27-ét követően megfogalmazódott. A háború végeztével a kételyek tovább terebélyesedtek, hiszen a 78 napos hadművelet alatt a NATO csak egyetlen másik pilóta vezette gépet, egy szintén amerikai F-16-ost vesztett el a jugoszláv légvédelem „közreműködésével”. Hat évnyi találgatást követően ma már sokkal közelebb juthatunk az igazsághoz, mivel az az ember, aki kulcsszerepet játszott az F-117-es lelövésében, elhagyta a jugoszláv (ma már szerb-montenegrói) légvédelem kötelékét, így nem kötik a nyilatkozati megszorítások. Az egy másik kérdés, hogy számára ez a nyilvánosság egyfajta későn jött elismerést is jelenthet, hiszen elöljárói korábban még ehhez sem járultak hozzá: a sikert elérő parancsnokot álnéven ismerték Szerbiában, a név mögött álló személy pedig soron kívüli előléptetésen kívül kitüntetést sem kapott tettéért. „Gvozden Djukics” azonban ma már az lehet, aki valójában: Dani Zoltán nyugállományú ezredes, aki a Kárpát-medence legdélebbi magyar településéről, az aldunai Székelykevéről származik, székely apától és román anyától. A 49 éves veterán Újvidéken nyilatkozott a Magyar Nemzetnek. Már akkor érdekelni kezdett a lopakodó elcsípésének lehetősége, amikor az első információk eljutottak hozzánk a gép létezéséről – mondja. Nagyon sokat gondolkodtam róla, különböző számításokat végeztem, de az nyilvánvaló volt számomra, hogy nem lehet „láthatatlan”, amint azt sokan mondják róla. 1996-ban aztán egyik angolul jól beszélő barátommal a szakirodalmat nézegettük, és akkor fedeztük fel, hogy hivatalosan még maguk az amerikaiak is csak „alacsony észlelhetőségűnek” tartják az F-117-est – fejtegeti. Jó magyarsággal beszél, mondataiban tetten érhetőek a jellegzetesen székely fordulatok és gesztikulációk, egyedül a katonai és technikai szakkifejezéseket tudja csak szerbül, de ez érthető, hiszen ezeket ilyen nyelven tanulta. Vizsgálódásai kezdetén Dani Zoltán a Belgrád védelméért felelős 250. dandár harmadik osztályának (ütegének) volt a parancsnoka, mely szovjet-orosz Nyeva rakétarendszerrel volt felszerelve. Korábban Zágrábban teljesített szolgálatot, ám Jugoszlávia felbomlásakor úgy döntött, hogy a kivonuló szövetségi erőkkel tart: Horvátországból feleségével Irénnel, akkor még kicsi gyermekeikkel, Attilával, Tibivel és Irénnel szinte nincstelenül jöttek el. A tiszt saját bevallása szerint már eredeti állomáshelyén is technikai újításokkal rukkolt elő, és mihelyt Belgrádba került, folytatta ezt a szokását, amiért rövidesen szembekerült feletteseivel. Daninak persze nemcsak emiatt voltak összeütközései, az általa követett szemtől-szembe stílust sem tűrték sokan az elöljárók közül. Dani azt mondja, hogy amikor a dandárnál vezetői értekezletet tartottak és ő fölvetette a lopakodó problémájának lehetséges „megoldását”, egyszerűen leintették azzal, hogy „nem lehet lelőni ezzel a rakétával”. Ekkor megkérdezte, hogy az ő osztályánál kísérleti jelleggel végezhet-e technikai módosításokat, ám ismétcsak elutasították, holott még pénzt se kért volna a munkák elvégzéséhez. Amikor a NATO 1998-ban először fenyegetett bombatámadásokkal, ismét felvetette a módosítások szükségességét, ám ekkor sem járt sikerrel. Végül 1999 márciusának elején felsőbb engedély nélkül alakulatának radarjain elvégezték mind a két kidolgozott változtatást, és így várták a NATO légicsapásait, melyek a béketárgyalások kudarcai miatt elkerülhetetlenné váltak. A háborút megelőző időszakban persze mással is foglalkoztak: intenzív kiképzéssel, melynek központi eleme volt a támadások túlélésére történő felkészülés. Tudták, hogy sokat kell mozogniuk, a gépek célzásához pedig csak rövid időre kapcsolhatják be a radarokat nehogy azok „odavonzzák” a NATO radarelhárító rakétáit. Dani szerint jó csapatmunkát sikerült kialakítania és magasszintű volt a morál kétszáz főt számláló egységnél. Úgy érezte, hogy az emberei tűzbe mentek volna érte. 1999. március 24-én este gördült fel az Allied Force hadművelet színpadán a függöny, s a máig nyilvánosságra hozott adatokból tudható, hogy a különböző stratégiai célok elpusztításában már a kezdetektől vezető szerepet játszottak az amerikaiak lopakodó technológiával épített harci gépei – remélve, hogy észrevétlenül repülnek Kis-Jugoszlávia felett. Az F-117-es csapásmérők az észak-olaszországi Avianóból szálltak fel, míg a B-2-es bombázók harminc órás bevetéseket repültek az Egyesült Államokból. Március 27-én este negyed kilenckor az egyik magányos F-117-es, miután ledobta két bombáját, elindult hazafelé. Még mielőtt azonban elhagyhatta volna a Vajdaság légterét, utolérte a végzete: belefutott a harmadik rakétaosztályba, mely éppen akkor, éppen ott foglalt állást. Az akkor még alezredesi rangú Dani ott ült az irányító kabinban a felderítő radar kihelyezett ernyője előtt, amikor feltűnt a cél. Röviden így meséli a történteket: „Nyolc kilométer magasan repült, pontosan felénk. Amikor 13 kilométeres távolságon volt, egymás után lőttünk rá két rakétát. Az egész 18 másodpercig tartott”. A magyarországi fülnek kissé furcsán hangzik, de ő nemes egyszerűséggel úgy mondja, hogy „levették a lopakodót”. Ahogy Daniék rakétái felrobbantak mellette, a csapásmérő gép súlyos sérülést szenvedett a repeszektől és nyomban kormányozhatatlanná vált. Pilótája katapultált, és a sötétben ejtőernyőjével ereszkedett alá, szerencséjére senki sem akadt a nyomára, csak az amerikai kutató-mentő egységek. A „Vega 31” hívójelű repülőgépvezetőt – akinek az igazi nevét a mai napig nem hozták nyilvánosságra – hat óra múltán menekítette ki egy alacsonyan repülő helikopterkötelék a boszniai Tuzlába – olvasható a szakirodalomban. A komplex mentőakcióban a három forgószárnyason kívül fedezetként számos harci gép vett részt, melyek közben több légi utántöltőtől is vételeztek üzemanyagot. A háborút követően, a sikeres mentőakció elismeréseként számtalan kitüntetést osztottak ki az amerikai legénységnek, köztük a légierőben az egyik legmagasabb rangút is, a Kiemelkedő Repülő Érdemkeresztet. Ezzel szemben Danit ugyan soron kívül előléptették ezredessé, ám nem tüntették ki; ő parancsnokként beosztottjait – akik nélkül, mint mondja nem érhette volna el a lelövést – kitüntetésre és előléptetésre terjesztette fel, amit azok meg is kaptak a katonai vezetéstől. Sokan máig a szerencsének tulajdonítják a lopakodó lelövését, ám ennek ellentmond, hogy 1999. május 2-án Dani Zoltán rakétaosztálya lőtte le a NATO második repülőgépét is (egy F-16-ost), pedig hasonló képességű, hasonló rakétákkal felszerelt légvédelmi alakulatokból több tucat is védte a jugoszláv légteret. A véletlen ellen szól az is, hogy egyedül az ő alakulata nem szenvedett sem technikai, sem emberi veszteséget, pedig saját emlékezete szerint 23 radarelhárító rakétát lőttek ki rájuk. A nyugállományú ezredes felidézi, hogy rengeteget változtattak tüzelőállást, néhány óránál többet nem töltöttek egy helyen és összesen mintegy százezer kilométert voltak úton – ő maga naponta ritkán aludt többet két-három óránál. Figyelembe vették a felderítő műholdak mozgását, és ezekhez igazítva mozogtak, a kommunikációra pedig csak vezetékes hálózatot használtak. A harcok lezárultát követően, de még a háború évében Dani Zoltánt áthelyezték a katonai akadémiára, ám ő ott egyáltalán nem érezte olyan jól magát, mint korábbi munkakörében és emberei között. Családja segítségével elkezdett „visszavonulási útvonalat” kiépíteni a civil életben, és végül tavaly korkedvezménnyel nyugdíjba vonult. Úgy érzi, hogy áthelyezése félreállítás volt 26 év szolgálat után, s ha fájdalommal is, de tudomásul vette. „Az életnek ez a fejezete bizony lezárult” – mondja, és jelképesen lezárja a fényképeivel teli borítékot. Azt azért hozzáteszi, hogyha szerb lett volna, talán nemzeti hősnek is kiáltották volna. Bár a haderő számára ő már nyugdíjas, az 1956-ban született Dani Zoltánnak egyáltalán nincs fogytán az ereje, sőt, úgy fogalmaz, hogy manapság azt érzi: két élet sem lenne elég tervei megvalósítására. A belgrádi egyetemen kereskedelmi menedzseri oklevelet szerzett, és most rétestésztát gyártó céget működtet odahaza Székelykevén, ahol cukrásznak tanult fia a technológus. A műszaki innovációra való hajlama itt sem hagyta cserben, a tésztakeverőgépet például betonkeverő-alkatrészekből szerelte össze. Testvérével együtt falusi és biciklis turizmus szervezésével is foglalkozik, például biciklitúrát vezetett faluja alapításának 120-ik évfrodulóján Bukovinába, a székely kirajzás kiindulópontjához.
Akkor összegezve h jól értem-e: a tájolás nulla fokra ment és eredményeképpen az összes kabin és állvány mindig ugyanabba az irányba nézett. A nulla fok felé való tájolásra pedig azért volt szükség, mert az osztály is poláris kordinátákkal dolgozott az illesztőkabin jóvoltából. A kabinok, állványok és lokátorok helyének bemérését földrajzi koordinátákkal pedig a térképészeti szolgálat végezte.
A tájolás menete: igencsak türelemjátéknak tűnik. Kérdés: mennyi időt vett ez igénybe. A telepítés normaidejében gondolom benne volt. (?)
Ha érted, akkor most megkavarom a tisztánlátásodat. A tájolás nem nulla fokra ment, bár a végcél az volt. Volt egy osztálynak néhány PAB-2 tüzérségi tájolója (lokátoroknak darabonként és a komplexumnak is egy). A technika tájolója természetesen az UV kabiné volt, amit sosem értettem meg, mert nem ők használták. Ezzel a tájolóval az volt a gond - lévén tüzér eszköz - hogy vonásban mért (360o/6000), míg az állomás meg fokban, tizedfok pontossággal.
Az volt a feladat, hogy ha újra telepítettünk, és semmiféle tájolópont nem volt bemérve, akkor a technikus a tájolóval kiballagott egy bizonyos - lehetőleg jó nagy - távolságra, de mindenképpen látótávolságon belül. Felállítottuk a tájolót, beállítottuk a pontos északot, szinteztük a műszert, majd kezdődhetett a tájolás. A PV kabin tetején is volt egy tájoló távcső - a két széles antenna csatlakozási pontján volt a helye. Ezzel a két optikai műszerrel addig variáltunk, amíg tökéletesen egymásra nem látott a két műszer. Kint a tájoló távcsővel nem volt gond, mert azt nagyon finoman lehetett állítani, de a PV kabint csak az UV-ből lehetett mozgatni, ráadásul a lényegesen durvább rávezető kerékkel. Mikor hosszas tökölés után sikerült az egymnásra nézés, akkor a tájoló távcsőről leolvastuk a mért szögértéket vonásban, azt átfordítottuk 180 o-kal, majd átszámoltuk fokra. Mikor ez megvolt, akkor a mért és átszámolt szögértéket az UV kezelője beállította a saját szögadóin, méghozzá a lehető legpontosabban. Ekkor természetesen az egymásra nézés megszűnt, a PV kabin valamerre elfordult. Ekkor a technikus beballagott a tájolótól a kabinba, és az áramszedő oszlopon lévő rögzítőcsavarokat feloldotta. Általában keményen megvolt húzva, és csak egy speciális kulccsal lehetett hozzáférni. Ekkor a PV kabin forgatása az egész állomástól független lett, viszont az áramszedő oszlopon lévő két hangoló csavarral állítható volt. Ezekkel a csavarokkal lehetett az egymásra nézést ismét összehozni. Ha ez megvolt, akkor lerögzítettük a korábban feloldott csavarokat - ekkor persze a finoman beállított kabin azonnal elmászott, tehát kezdhettük elölről. Mikor végre sikerült, Akkor volt pontosan tájolva a rávezető állomás. Ekkor már el lehetett mondani azt, hogy ami nulla fokon látszik, az ott is van. Még ezután tájoltuk az indító állványokat is, de oda már nem kellett kivinni a tájolót, hanem az antennára felrakott tájoló távcsővel meg lehetett oldani. Ilyenkor természetesen még hátra volt a közeli és távoli tájoló pontok bemérése, ami bármi fix tárgy lehetett, csak lehetőleg több irányban kellett lenniük. Kellett közeli pontokat is bemérni, hogy valamennyire ködben is (esetleg éjszaka is) tudjunk tájolni. Ezután már a bemért tájoló pontokat használtuk, de már csak a tájolás ellenőrzésére. A műszeres bemérést ezután már csak nagyon ritkán kellett csinálni, ha véletlenül odaevett a fene valami ellenőrző elöljárót, és ő azt is meg akarta nézni. Ha értett hozzá, akkor rábíztam, hogy csinálja, ha meg amatőr volt, akkor ott vágtam át, ahol akartam, ráadásul röhögtem is rajta, hiszen amit az előbb leírtam, azt neki is végig kellett csinálnia.
Na akkor végre felfogtam:-) Komolyan mondom amióta olvasom a topicot azon gondolkodtam h mi a fenének kellett tájolni a kabinokat! Sokára, de csak leesett,köszi! :-)
A lényege a dolognak az volt, hogy amikor a vezérlő kabin (UV) vezérlő szelszinjein (ezek voltak azok az elektromos jeladók, amik a forgatás vezérlését csinálták) nulla volt a szög, akkor a PV kabin is nulla fokra mutasson. Természetesen az indító állványokat is tájolni kellett, ami gyakorlatilag ugyanezt jelentette, csak a munkamenet volt más. A lokátorokat is kellett persze tájolni, amit saját maguk meg is csináltak.
És sikerült! megértettem:_) Már amennyire egy humán képes. de ez csak növeli az érdemeid, mert jó ha tudod hogy engem többnyire azért korepetáltak matematikából hogy meg ne bukjak...
Akkor folytatva a gondolatmenetet: ha jól értem településkor ezért kellett tájolni a PV és egyéb vezetési kabinokat? Sőt a lokátorokat is tájolták településkor?
