Mit adhatnék? Nézz körül, amit itt Látsz, mind a tiéd. Nyúlj érte, Ami tetszik, vedd el. Nem tőlem kapod. Semmit nem találsz, ami ne lenne rég Saját tulajdonod. Amit elveszel, Nem tőlem: a magadéra ismersz. Hogy ez kettőnket összeköt? Hagyjuk.
Amit adhatnék, úgysem adhatom. Ha valami megkülönbözteti A tiédtől, ami az enyém, Az a másféle tapasztalat. Ami rátapadt. Az pedig át nem adható. Használd hát, amit jónak látsz, Ne félj, hogy kifosztasz, nem lehet.
Ami az enyém, ha adnám is, Mondom, el nem veheted. Pedig akkor lenne az enyém, Csak akkor, ha hozzáérsz, ha elveszed. Hogy az kettőnkben közös lesz? Az. Látod, még te adsz, ha elveszel, És tőled kapok, ha elfogadsz.
Megérted, ha ezek után Nem teszek úgy, mintha bármit is Adhatnék. Tégy belátásod szerint. Ha így is nyújtod a kezed, Boldoggá teszel. A tiédre Ismersz abban, ami az enyém? Megbocsátod, ha be se csomagolom.
Két szívdobbanás között csak te vagy nekem, Két szívdobbanás között téged képzellek el, Ahogy szeletet hasítasz a magas égen, És szárnyad nyújtod felém – de nem érlek el, Aztán a látomás már csak tátongó semmi, Mintha soha-soha nem lett volna igaz: Kész volnék minden szívdobbanásom eladni, Ha többé lehetnél, mint elképzelt vigasz. Lennék szívdobbanásod, lennék életed, Mint ősi köveken patakzó, olvadt telér Könnyeként egybeforrnék, lennék egy veled, Mert veled létezni: az bárminél többet ér. …aztán elmúlik két szívdobbanás, majd három, Megdermedt csendben: hátha meghallom hangodat, És minden dobbanásban dobbanásod várom, De nem szólsz. Dobogok tovább: a remény marad.
Van szerelem bevallhatatlan, vállalt nyugalmad őrzöd abban, te döntöttél ekként magadban: titok legyen. Bevallhatatlan. Azt dédelgeted ami gátol, ami megóv a kimondástól, úgy őrzöd, mint koldus a rongyát, hogy tested pucérnak ne mondják. Észrevétlenebb a fedettség, a megtagadott meztelenség, a félbenyelt döbbentő – mondat, ára behódolt nyugalomnak. elhessegetsz sok sas szerelmet ha kotlós biztonság melenget, moccanna vágyad bár: cseréld el a meleget a repüléssel. . . A szárny alatt a szárnyalás-vágy: gyutacsát vesztett bamba gránát, sorsától fél, robbanni reszket, magát alázza játékszernek. Élve maradt szomorú bomba, egykedvű csirke, puha tollban, szélárnyékban delelő koldus, vigyázatodban egyszer fölbuksz! Félelmed rongyod – óva koldul- szabályos koldus. Sose fordul senki feléd. Nincs szava, élce, nincs tetteden meghökkenése. Örülsz, ha rád se pillant senki, ha nem kényszerül észrevenni, tekintetek pergőtüzének körében kényelmetlen élned. Magaddal is hitetve vallod, hogy bőröddel egy már a rongyod, kínok nélkül letéphetetlen, benne szíved elérhetetlen. Miről titkon vallod: bolondság – őrzöd, akár koldus a rongyát, talpig beléje öltözötten lapulsz ártalmatlan közönyben. Van szerelem bevallhatatlan, vágyol rá – s benned van, magadban, ragyogását rongy alá loptad, magad előtt is letagadtad.
Szagom maradt az egyetlen, mit őrzök féltve még. Hamis történetek között igaznak maradék. Talán akad még mozdulat, mi jellemez, kiad. Minden más elhagy, elmos, elken, elreped, szakad. Túlszavalt szavak mögött bújok meg néma vad. Fájdalmas, hogy nem vagy, de jobban fáj, hogy néha vagy.
A városvég itt csupa szürke ház, a részegekre angyalka vigyáz, s a villanyfényben, mint aranykehelyben alusznak a tűzfalak, háztetők, s a sorompón túl ében-szín lepelben zizegnek a láthatatlan mezők – a messzeség öblén pár pisla fény ég, mögöttük nyugodt mélység a sötétség –
Ha becézésem és csókom se kell, kicsi lány, mivel ringassalak el? Ha elzár tőlem a buta lakat, lesajnál minket majd a virradat. Bámuljuk egymást búslakodva és szánk sarkát bontja már a nevetés.
Te! ha hiszed, ha nem hiszed, úgy szeretem nevetésedet, mint kinn ezt az éjszakát, lámpavilágos éjszakát – aranypor mállik az éj válláról, s szemközt a sarkon a cégtábláról furcsán szökken a pentameter-sor elő: „Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő” – a nevetésed is ílyen bolond: mindenre illik és semmit se mond.
Üldögélünk csendesen, két jó-gyerek, rendesen, messzi kocsma-zene hallszik, a környéken minden alszik, az alkóvban odaát mélyen alszik anyukád s szomszédban a Vakos néni, ferdeszájú Vigláb néni, Balogh úr, a vasutas, imádód, a kis-inas –
Itt is, ott is, emitt is, amott is bajszos rendőr őrzi az álmot, nagyfülü bagoly őrzi az álmot, mint kinn ezt az éjszakát, lámpavilágos éjszakát –
itt is, ott is, emitt is, amott is dongnak az öreg faliórák, bánatos hangú ingaórák, fodrozzák az éjszakát –
Alvó lélek, kússz a tájon, álmodon mint pókfonálon, huss! huss! Föl a légbe visz az út, tág a lég, tág az út, tág a lég, tág az út, hozd az örömöt, hozd a bút, hozd az örömöt, hozd a bút, huss! huss!
Nézd! a ház, mint a felhő, fényt cikáz, mozdul, mint a barna-béka, vele mozdul az árnyéka, és belőle alvó lelkek párolognak, légbe kelnek a kéményből, mint a füst, az ereszről, mint ezüst – száll a kövér Vakos néni, deszka-vékony Vigláb néni, és köröttük nagy sereg libben, szökken, hempereg –
Ni, a Gős pék ketté-bomlott és kergeti önmagát. Balogh úr a templomtornyot fújja, mint a furulyát, azt fújja, hogy „Ne sirasson”, mégis könnyezik belé – Ott meg a cukrász-kisasszony tipeg fejjel lefelé –
Vigláb néni peckes-módon sétálgat a sürgönydróton, krinolinja lyukas-hordó, kezében egy napraforgó, vékony nyakán férfi-gallér, oldalán egy szép gavallér. Vigláb bácsi nagy-kesergőn kuporog egy lámpaernyőn, nézi párját: „Lássa, kérem, parádéra megy a pénzem. Nekem pohár sörre sincsen, neki fodrász, ruha, minden. Én megmondtam már ezerszer, hogy hibás a mai rendszer, államreform kéne régen, persze nem hitték. Na tessék! Adó, lakbér… nem csekélység! Öt gyermekem van, kérem!”
Oda nézz, szösz-bogár: ott a boltos lánya áll, boltnak hisz egy fecskefészket, benne várja a vevőket; ez már mégis hajmeresztő, hogy ma senki be se néz! Majd belép a szívdöglesztő hollywoodi filmszínész: „Kérek kilenc fogkefét, ráadásul a kezét.” Röptük össze-vissza húz… rá ne nézz, mert megvakulsz.
Mogyoró Pál ezalatt megfogott egy sülthalat. „Tanár úr tudná talán, milyen hal ez? macskacápa?” „Rá van írva uszonyára, de nincs itt az ókulám.” Pál örült, hogy futhatott és szekundát nem kapott. És a ritka állatot vezeti egy hosszu hídon: „Majd vadászni megtanítom.”
Tejes-ember a kéményen üldögél, mint nyári réten, kisgyermek lett újra szépen, mézes-kenyér a kezében. Távol, öreg bükkfa alatt labdázik egy fiú-csapat, ő a szemét rajta-felejti, mézes-kenyerét halkan elejti, kicsúszik alóla a rét, meg a kémény, s eltűnik az éj csipkéi mélyén.
És erre-arra az alvó-csapat potyog a falról, mint a vakolat. A villanyfényen átdereng az ég, s a városon túl látszik a vidék, a dombok gyengéd-rajzú háta – és elcsitul az alvók karneválja. Jön a söprőgép tompa morajjal, mögötte a hajnal fut lobogó szőke hajjal, csörömpöl a reggel, száll a fény… és az éji tág csodát, ezt a fura micsodát ketten láttuk: te meg én.
Szomjan halok a forrás vize mellett; Tűzben égek és mégis vacogok; Parazsas kályhánál vad láz diderget; Hazám földjén is száműzött vagyok; Csupasz féreg, díszes talárt kapok; Hitetlen várok, sírva nevetek; Az biztat, ami tegnap tönkretett; Víg dáridó bennem a bosszúság; Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek; Befogad és kitaszít a világ.
Nem biztos csak a kétes a szememnek S ami világos, mint a nap: titok; Hiszek a véletlennek, hirtelennek, S gyanúm az igaz körül sompolyog; Mindig nyerek és vesztes maradok; Fektemben is fölbukás fenyeget; Van pénzem, s egy vasat se keresek, És reggel köszönök jó éjszakát; Várom, senkitől örökségemet; Befogad és kitaszít a világ.
Semmit se bánok, s ami sose kellett, Kínnal mégis csak olyat hajszolok; Csalánnal a szeretet szava ver meg, S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott; Barátom, aki elhiteti, hogy Hattyúk csapata a varjú-sereg; Igazság és hazugság egyre-megy, És elhiszem, hogy segít, aki árt; Mindent megőrzök s mindent feledek: Befogad és kitaszít a világ.
Ajánlás
Herceg, kegyes jóságod lássa meg: Nincs eszem, s a tudásom rengeteg. Lázongva vallok törvényt és szabályt. S most mi jön? Várom a pályabéremet Mert befogad s kitaszít a világ.
Ki minek gondol, az vagyok annak… Mért gondolsz különc rokontalannak? Jelet látsz gyűlni a homlokomra: Te vagy magad, ki e jelet vonja. S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik, Mert fénye-árnya terád sugárzik. Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról: Rajtam látsz törvényt sajátmagadról. Okosnak nézel? Hát bízd magad rám. Bolondnak nézel? Csörög a sapkám. Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz; Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz. Szemem tavában magadat látod: Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.
Nem én kiáltok, a föld dübörög, Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán, Lapulj a források tiszta fenekére, Símulj az üveglapba, Rejtőzz a gyémántok fénye mögé, Kövek alatt a bogarak közé, Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben, Te szegény, szegény. Friss záporokkal szivárogj a földbe – Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat. Légy egy fűszálon a pici él S nagyobb leszel a világ tengelyénél. Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok!
Meddő anyánk gyerekért könyörög. Barátom, drága, szerelmes barátom, Akár borzalmas, akár nagyszerű, Nem én kiáltok, a föld dübörög.
Varga Éva Munkácsy-díjas szobrászművész alkotása
a lillafüredi Szinva-patak vízesésénél, a Palotaszálló függőkertjében áll.
Előttünk már hamvassá vált az út És árnyak teste zuhant át a parkon, De még finom, halk sugárkoszorút Font hajad sötét lombjába az alkony: Halvány, szelíd és komoly ragyogást, Mely már alig volt fények földi mása, S félig illattá s csenddé szűrte át A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata Fénylett hajadban s béke égi csendje, És jó volt élni, mint ahogy soha, S a fényt szemem beitta a szívembe: Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te, Vagy áldott csipkebokor drága tested, Melyben egy isten szállt a földre le S lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve álltam, soká, csöndesen, És percek mentek, ezredévek jöttek, – Egyszerre csak megfogtad a kezem, S alélt pilláim lassan felvetődtek, És éreztem: szívembe visszatér, És zuhogó, mély zenével ered meg, Mint zsibbadt erek útjain a vér, A földi érzés: mennyire szeretlek!
S ha ígérném, hogy ma odamegyek? – Számolni kezdeném a perceket. Örülnél? Hogy örülnél? Mennyire? – Ha szeretsz, szíved megszakad bele. S ha mégse lehet, ha nem leszek ott? – Füst s láng bennem is együtt kavarog. Képzeld: máris zörgetem bokrodat! – Nem mozdulok, el ne riasszalak! Szép az a lugas, az a friss gyep-ágy? – Nap! Zöld árny! Tücskök! Ezüst éjszakák! Mit mond majd az első tekinteted? – Hogy eddig, csak hazudni mert neked. Szegény fiú, féltél tőlem, ugye? – Félelmes az isten igézete! Utad leszek tőle a föld fele. – Az vagy, ígéret, minden gyönyöré! Várj! Ma! Talán! Én sem tudom, mi lesz … – Még a boldogság is rettenetes!
Kezed felé Kezed, hajad felé Kezed, hajad, szemed felé Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé Mit kapkodok?! – mindegyre kérded Hol bosszús-hangosan, hol fejcsóválva, némán – Virág Mért nem szeliden símogatva Ahogy szokás, ahogy mások teszik Miért kapkodva, csillogó szemekkel És mért nevetek hozzá – szemtelenség! Ilyen csunyán, fülsértő – élesen! Eh, rögtön itthagysz, vagy kezemreütsz! Pitypang, ne hagyj itt Inkább megmondom Megmondom – várj, füledbe súgom, Hajtsd félre azt a tincset.
Kezed felé Kezed, hajad felé Kezed, hajad, szemed felé Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé Mi kapkod így – hát mégse jut eszedbe? Mi kapkod így – még mindig nem tudod? Pedig ily bosszús arccal Próbálod elhárítani akkor is Hajad, szemed, szoknyád lefogva.
Porzód felé Porzód, bibéd felé Porzód, bibéd, szárad felé Porzód, bibéd, szárad, szírmod felé Mi kapkod így, pitypang? – A szél! A szél, a szél, a szemtelen bolond szél Vígan visítva-bosszuságodon.
Pitypang, mi lesz? Ez még csak a szellő Ez még csak kapkod és fütyörész De én még nem is beszéltem neked a családomról Hallod-e, hé! Füttyös Zivatar Úr volt az apám – anyám az a híres arkanzaszi Tájfun Tölcséres vihar a sógorom – Pitypangpehely, kavarogtál-e már ziláltan – alélva Felhőbefuró forgószél tetején?
Szeretnélek még egyszer látni A kertben, ott a fák alatt, Hallgatni édes csevegésed, Mint gyermek, úgy örülni véled, Szakítva a virágokat.
Szeretnélek még egyszer látni Homályos őszi délután, Kandallódnál a karosszéken, Ha mintegy elringatva, ébren Alszol, s álmodva nézsz reám.
Szeretnélek még egyszer látni, Midőn úgy várod jöttömet, Megismersz immár a távolból, S bár ajkad olyan hidegen szól, Elárul néma örömed.
Szeretnélek még egyszer látni, Szép csöndes nyári estvelen, Holdfénynél az akászok árnyán, Midőn fejed keblemre hajtván, Így suttogsz: még maradj velem!
Szeretnélek még egyszer látni, A vén udvarház csarnokán, S ha elhangzott az isten-hozzád, Még visszanézni utolszor rád S először sírni igazán.
Szeretnélek még egyszer látni, Meggyógyítna egy pillanat. Mit szenvedtem, feledni tudnám, S még egyszer örömest feldúlnám Éretted ifjúságomat!
Pedig nem látványos az elmúlás itt, csupán az évszak lassacskán lehűl, és nem is az számít, hogy az a másik, én maradtam belülről egyedül. Mint kék kristályt, őrzöm emlékedet, mit mondhatnék, kibírom nélküled.
Gyakran úgy ébredek, mint halálom után. Ez (valamelyest mélyebb) megfogalmazása annak, amit a hétköznapi nyelv úgy mond: Valósággal újjászülettem. Keskeny derengés ujjnyi bor felett, kétséges élfény egy távoli fémtárgyon: mindez artikulált – mint egy mondat, noha csupán egy mondat benyomása. Felirattöredék egy likacsos kövön, melyet bizonnyal elhengeríteni kéne. Véget nem érő reggelben próbálok következtetni a körülvevő dolgokból kilétemre. Eközben a szükségek ténykedésre késztetnek, persze: ablakot nyitok, vizet iszom, majd ürítkezek. S bár a vizsgálódásban mindez határozottan zavar, előnyei is vannak. Egy fogkefe segít körülhatárolni a korszakot (ötven év pontossággal); a kusza jelek, amit egy papíron találok: B. Gy.-t felhívni 9-kor: nemcsak az írásbeliséget bizonyítják meggyőzően, hanem a (viszonylag) magas technikai civilizáció jelenlétét is. Továbbá: az írás magyarul tudó személytől származik (de ez még nem igazít el a helyet illetően).Aztán csöngetnek és – megérkezel. S én, tehetnék-e mást, elhalasztom a kérdés végleges, megnyugtató tisztázását, és: – Vagyok, aki vagyok (hiszen valaki, nemde, biztosan), ösztöneimre bízva magam, odateszem a kávét, s megkérdezem: Mi van? Bár, tudom, erre se lehet felelni.
Hogy rettenetes, elhiszem, De így igaz. Ha szeretsz, életed legyen Öngyilkosság, vagy majdnem az. Mit bánom én, hogy a modernek Vagy a törvény mit követelnek; Bent maga ura, aki rab Volt odakint, Én nem tudok örülni csak A magam törvénye szerint.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy: Még nem szeretsz. Míg cserébe a magadénak Szeretnél, teher is lehetsz. Alku, ha szent is, alku; nékem Más kell már: Semmiért Egészen! Két önzés titkos párbaja Minden egyéb; Én többet kérek: azt, hogy a Sorsomnak alkatrésze légy.
Félek mindenkitől, beteg S fáradt vagyok; Kívánlak így is, meglehet, De a hitem rég elhagyott. Hogy minden irtózó gyanakvást Elcsittithass, már nem tudok mást: Mutasd meg a teljes alázat És áldozat Örömét és hogy a világnak Kedvemért ellentéte vagy.
Mert míg kell csak egy árva perc, Külön; neked, Míg magadra gondolni mersz, Míg sajnálod az életed, Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan Halott és akarattalan: Addig nem vagy a többieknél Se jobb, se több, Addig idegen is lehetnél, Addig énhozzám nincs közöd.
Kit törvény véd, felebarátnak Még jó lehet; Törvényen kívűl, mint az állat, Olyan légy, hogy szeresselek. Mint lámpa, ha lecsavarom, Ne élj, mikor nem akarom; Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan Börtönt ne lásd; És én majd elvégzem magamban, Hogy zsarnokságom megbocsásd.
Törjön százegyszer százszor-tört varázs: Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor, Ha hitted, hogy még mindig tartalak S hitted, hogy kell még elbocsáttatás. Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd Feledésemnek gazdag úr-palástját. Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is, Vedd magadra, mert sajnálom magunkat, Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért, Alázásodért, nem tudom, miért, Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Milyen régen és titkosan így volt már: Sorsod szépítni hányszor adatott Ámító kegyből, szépek szépiért Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár. Sohase kaptam, el hát sohse vettem: Átadtam néked szépen ál-hitét Csókoknak, kik mással csattantanak S szerelmeket, kiket mással szerettem: És köszönök ma annyi ölelést, Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát, Amennyit férfi megköszönni tud, Mikor egy unott, régi csókon lép át.
És milyen régen nem kutattalak Fövényes multban, zavaros jelenben S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján Milyen régen elbúcsuztattalak. Milyen régen csupán azt keresem, Hogy szép énemből valamid maradjon, Én csodás, verses rádfogásaimból S biztasd magad árván, szerelmesen, Hogy te is voltál, nemcsak az, aki Nem bírt magának mindent vallani S ráaggatott díszeiből egy nőre.
Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen, Akartam látni szép hullásodat S nem elhagyott némber kis bosszuját, Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben, Nem kevés, szegény magad csúfolását, Hisz rajtad van krőzusságom nyoma S hozzám tartozni lehetett hited, Kinek mulását nem szabad, hogy lássák, Kinek én úgy adtam az ölelést, Hogy neki is öröme teljék benne, Ki előttem kis kérdőjel vala S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág Rég-pihenő imakönyvből kihullva, Vagy futkározva rongyig-cipeled Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát S, mely végre méltó nőjéért rebeg, Magamimádó önmagam imáját? Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg, Csillag-sorsomba ne véljen fonódni S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak: Általam vagy, mert meg én láttalak S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
A csöndes hajnali égről szeliden száll szét a Holdsugára; mintha valami eltévedt, kósza lélek küldené sóhaját ismeretlen útja felé.
A rózsásujjú Hajnal istenasszony előbbre lépeget, amerre csak feltünik csudálatos nagyszerüsége, daloló kedvvel a madarak köszöntik.
Ám Holdsugára a szinek e fönséges fakadásában is némán, halványan ballag, mint éjjeli munkás, ki az átvirrasztott éjszaka után otthona felé ügyekezik, szerettei körébe.
Az istenes Napfény viruló orcája boldog mosollyal üdvözli Holdsugára szőke fürteit; éppen most lépett ki hajnali fürdőjéből, mert aranyos alakját még fátyol födi. – Ime, fátylát ledobja és pajkos örömmel futkároz a mennyei pázsiton meg Földanyánk életreébredt virágos kertjében.
Most összeölelkeznek: Napfény meg Holdsugára. Szerelmük boldogsága itt motoz nyugtalan szivem körül – mily furcsa, hogy a két égi vándor az élet ébredésén így egymásra talált!
De nézd csak – Holdsugára ajka még vértelenebb lett, Napfény meg felölti kápráztató öltözékét, még egyszer megcsókolják egymást és búcsút intenek, mert utaik elválnak:
Sorsuk akarta így.
Napfény az aranyló nyárfák dús lombján keresztül a diadalmas élet hozsannáját szűri, Holdsugára pedig sápadt homlokkal keresi útját, mely néki rendeltetett.
Friss hajnali csók után istenhozzádot mondanak, mert ösvényük elágazik.
Egyre várlak. Harmatos a gyep, Nagy fák is várnak büszke terebéllyel. Rideg vagyok és reszketeg is néha, Egyedül olyan borzongós az éjjel. Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét És csend volna. Nagy csend. De hallanánk titkos éjjeli zenét, A szívünk muzsikálna ajkainkon És beolvadnánk lassan, pirosan, Illatos oltáron égve A végtelenségbe.
Miképen boltíves, pókhálós vén terem zugában álmodó középkori barát, ki lemosdotta rég a földi vágy sarát s már félig fent lebeg a tiszta étheren, – ül roppant asztalánál, mely könyvekkel teli s a nagybetük közébe kis képecskéket ékel, Madonnát fest örökké arannyal s égi kékkel, mígnem szelid mosollyal lelkét kileheli: úgy szeretnélek én is lámpásom esteli, halavány fénye mellett megörökítni, drága arany és kék szavakkal csak Téged festeni, míg ujjam el nem szárad, mint romló fának ága s le nem lankad fejem a béke isteni ölébe, én Szerelmem, világ legszebb Virága.
