Lélekzetem gyorsan tünő ködöt lehell az ablakon; homálya holdja egyre nő ahogy magamat faggatom. Mi hozhat még nekem vigaszt? Szerelmem is bogozhatatlan, sugárzik mint a fájdalom és éjjelenként fölriaszt.
Kabátom belső balzsebében, épen szivem fölött a tiszta toll. Rosszkedvem füst ott fenn a nyári égen s ki gondol rám, ha most az égre néz? s ki válaszol? magamban van honom. Ablaknál állok, itthon, s mégis úgy, mint hullámverte zátonyon berajzolt testü tengerész.
Kéken lebeg az ég felettem s ázott esernyők bánata csorog bennem ma hajnal óta már. Hiába ég a nap felettem, lehangol, mint a másnapos szakáll.
Sötét a bánat kútja s mint a jég, de tükrén mégis ott borzong az ég, mélységbe hullott életem elé is így tartja védő két kezét a kék. A bánat így emel fel égre mégis.
(S nem tart soká. Ha rámfigyelsz, majd egyre égibb hangot hall füled. S a végső szó után meséld el, hogy bordán roppantott a rémület.)
Kutyánk vinnyog a kertben és boldog nyelvvel viharzik elő, hazajött a kedves. Szemében hajnali csókunk örömével s kora csillagokkal az ajka között. Kislányt tanított és magával hozta fehér nevetését.
Hogy jött, jánosbogár riadt fénnyel a sövény feketéjén, de már elfullad lassan a kert s házunk alól elúszik a csöndben. Madarak mozdúlnak álmukban a fán és gyöngén sipognak felőle a holdra. Már én is régóta csak róla énekelek!
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,
alszik a pókháló közelében a légy a falon;
csönd van a házban, az éber egér se kapargál,
alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,
kasban a méh, rózsában a rózsabogár,
alszik a pergő búzaszemekben a nyár,
alszik a holdban a láng, hideg érem az égen;
fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.
Eső esik, fölszárad
Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít. Nézd a világ apró rebbenéseit.
Egy műhely mélyén lámpa ég, macska nyávog, vihogva varrnak felhőskörmü lányok.
Uborkát esznek. Harsan. S csattog az olló. Felejtik, hogy hétfő s kedd oly hasonló.
A sarkon túl egy illatszerárus árul, a hitvesét is ismerem szagárul.
Elődje vén volt már. Meghalt. S mint bárki mást, csak elfeledték. Akár a gyökvonást.
Feledni tudnak jól. A tegnapi halott szíveikben mára szépen megfagyott.
Egy ujságlap repül: most csákót hord a szél. Költőt is feledtek. Ismerem. Még él.
Még kávéházba jár. Látom hébe-korba, sötét ruhája, válla csupa korpa.
Mit írjak még e versben? Ejtsem el talán, mint vén levelét a vetkező platán?
Hisz úgyis elfelejtik. Semmi sem segít. Nézd a világ apró rebbenéseit.
Quippe ubi fas versum atque nefas: tot bella per orbem,
tam multae scelerum facies;...
Vergilius
PÁSZTOR
Régen láttalak erre, kicsalt a rigók szava végre?
KÖLTŐ
Hallgatom, úgy teli zajjal az erdő, itt a tavasz már!
PÁSZTOR
Nem tavasz ez még, játszik az ég, nézd csak meg a tócsát,
most lágyan mosolyog, de ha éjszaka fagy köti tükrét
rádvicsorít! mert április ez, sose higgy a bolondnak, -
már elfagytak egészen amott a kicsiny tulipánok.
Mért vagy olyan szomorú? nem akarsz ideülni a kőre?
KÖLTŐ
Még szomorú se vagyok, megszoktam e szörnyü világot
annyira, hogy már néha nem is fáj, - undorodom csak.
PÁSZTOR
Hallom, igaz, hogy a vad Pirenéusok ormain izzó
ágyucsövek feleselnek a vérbefagyott tetemek közt,
s medvék és katonák együtt menekülnek el onnan;
asszonyi had, gyerek és öreg összekötött batyuval fut
s földrehasal, ha fölötte keringeni kezd a halál és
annyi halott hever ott, hogy nincs aki eltakarítsa.
Azt hiszem, ismerted Federícót, elmenekült, mondd?
KÖLTŐ
Nem menekült. Két éve megölték már Granadában.
PÁSZTOR
Garcia Lorca halott! hogy senki se mondta nekem még!
Háboruról oly gyorsan iramlik a hír, s aki költő
így tünik el! hát nem gyászolta meg őt Európa?
KÖLTŐ
Észre se vették. S jó, ha a szél a parázst kotorászva
tört sorokat lel a máglya helyén s megjegyzi magának.
Ennyi marad meg majd a kiváncsi utódnak a műből.
PÁSZTOR
Nem menekült. Meghalt. Igaz is, hova futhat a költő?
Nem menekült el a drága Atilla se, csak nemet intett
folyton e rendre, de mondd, ki siratja, hogy így belepusztult?
Hát te hogy élsz? visszhang jöhet-é szavaidra e korban?
KÖLTŐ
Ágyudörej közt? Üszkösödő romok, árva faluk közt?
Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint
ott az a tölgy él; tudja, kivágják, s rajta fehérlik
bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap
már a favágó, - várja, de addig is új levelet hajt.
Jó neked, itt nyugalom van, ritka a farkas is erre,
s gyakran el is feleded, hogy a nyáj, amit őrzöl, a másé,
mert hisz a gazda se jött ide hónapok óta utánad.
Áldjon az ég, öreg este szakad rám, míg hazaérek,
alkonyi lepke lebeg már s pergeti szárnya ezüstjét.
Szilágyi Domokos
"JÁRKÁLJ CSAK, HALÁLRAÍTÉLT"
Radnóti Miklós emlékének
I
Lövés csattan, -- füstfelleg száll fel,
sáros füvön fekszik a holt.
A fény kihunyt.
Ő, ki dalolt,
hiába volt körötte Bábel,
ahol mindenki ölt, rabolt,
hol őt is ölték és rabolták
gaz és gyilkos vadállat-hordák, --
igen: ő hős -- p o é t a volt:
Félnie, rettegnie kellett --
minden perc: új kín -- új gyönyör,
minden perc százszor meggyötör:
mert élni: kín, -- dalolni: jó
a népének, a népe mellett --
... amíg jött egy gyilkos golyó...
II
Aztán sírján zöld pázsit éledt,
az égen kisütött a nap,
hogy éljenek, harcoljanak,
akiké nem volt még az élet!
És harcoltak. S alulmaradt
a sok-sok gyilkos, semmivé lett,
s a sírján kigyúltak a fények:
új élet kelt a rög alatt:
Ő ez! -- és millió torok
-- újak és frissek, bátorok --
zengi dalát viharnak, szélnek
-- s mindenüvé eljut a dal,
hallja öreg és fiatal --:
é l n e k a h a l á l r a í t é l t e k!
(1956)
Mindig gyilkolnak valahol,
lehunyt pilláju völgy
ölén, fürkésző ormokon,
akárhol, s vígaszul
hiába mondod, messzi az!
Sanghaj, vagy Guernica
szivemhez éppen oly közel,
mint rettegő kezed,
vagy arra fenn a Jupiter!
Ne nézz az égre most,
ne nézz a földre sem, aludj!
a szikrázó Tejút
porában a halál szalad
s ezüsttel hinti be
az elbukó vad árnyakat.
A múlt héten, november 9 - én volt Radnóti Miklós halálának 60. évfordulója... Emlékezzünk a költőre, aki olyan sok szép verssel ajándékozott meg bennünket! ...akkor a versei közül egy:
LEVÉL A HITVESHEZ
A mélyben néma, hallgató világok, üvölt a csönd fülemben s felkiáltok, de nem felelhet senki rá a távol, a háborúba ájult Szerbiából s te messze vagy. Hangod befonja álmom, s szivemben nappal ujra megtalálom, hát hallgatok, míg zsong körém felállván sok hűvös érintésü büszke páfrány.
Mikor láthatlak ujra, nem tudom már, ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár, s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék, s kihez vakon, némán is eltalálnék, most bujdokolsz a tájban és szememre belülről lebbensz, így vetít az elme; valóság voltál, álom lettél ujra, kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e? s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer, a hitvesem leszel, - remélem ujra s az éber lét útjára visszahullva tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, - csak messze vagy! Túl három vad határon. S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még? A csókjainkról élesebb az emlék;
csodákban hittem s napjuk elfeledtem, bombázórajok húznak el felettem; szemed kékjét csodáltam épp az égen, de elborult s a bombák fönt a gépben zuhanni vágytak. Ellenükre élek, - s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek fölmértem s mégis eltalálok hozzád; megjártam érted én a lélek hosszát,
s országok útjait; bíbor parázson, ha kell, zuhanó lángok közt varázslom majd át magam, de mégis visszatérek; ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg, s a folytonos veszélyben, bajban élő vad férfiak fegyvert s hatalmat érő nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám: a 2 x 2 józansága hull rám.
Lager Heidenau, agubica fölött a hegyekben, 1944. augusztus-szeptember
Ott fenn a habos, fodor égen a lompa nap áll még,
majd hűvösen int s tovaúszik.
És itt a szemedben a gyöngyszinü, gyönge verőfény
permetegén ragyog által a kék.
Sárgán fut az ösvény,
vastag avar fedi rég!
Mert itt van az ősz. A diót leverik s a szobákban
már csöppen a csönd a falakról,
engedd fel a válladon álmodozó kicsi gerlét,
hull a levél, közelít a fagy és
eldől a merev rét,
hallod a halk zuhanást.
Ó évszakok őre, te drága, szelíd, de szeretlek!
s nem szeretek már soha mást.
A nagy csendben a vén romoknál,
futottál már te arra, hol
kísértetes szellemzörgéssel
béka ugrál ki a kövek alól
és mikor félve a fák alól
rövid szerelmek fénye csillan,
vagy néhány régi, szent szerelem
egy régvárt csókban összecsattan
és a párok egymást ölelve
surranak az egymásrahajlott
lombbal ernyőző ágak alatt,
akiket az éj összehajtott...
futottál már bolondul, átkokkal
terhes szerelmek szép szigetén
a csókolódzó párok között,
csattanó csókok éji delén...?
Ősz
az ősz megfesti a faleveleket
ősszel szép a magány
ősszel szép a csend
szép a fázós napsütötte
délutáni összebújós séta
ősszel ropognak
az alvásra készülődő falevelek
ősszel befogad a táj
ősszel füstök nyúlnak fel az égig
meleg barna színben
átölel a táj
zuhan az alkony
a vörösbeváltó éggel
remek vagy te ősz!
Rejtettelek sokáig,
mint lassan ért gyümölcsét
levél közt rejti ága,
s mint téli ablak tükrén
a józan jég virága
virulsz ki most eszemben.
S tudom már mit jelent ha
kezed hajadra lebben,
bokád kis billenését
is őrzöm már szivemben,
a bordáid szép ivét is
oly hűvösen csodálom,
mint aki megpihent már
ily lélekző csodákon.
És mégis álmaimban
gyakorta száz karom van
s mint álombéli isten
szorítlak száz karomban.
Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom, alszik a pókháló közelében a légy a falon; csönd van a házban, az éber egér se kapargál, alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály, kasban a méh, rózsában a rózsabogár, alszik a pergő búzaszemekben a nyár, alszik a holdban a láng, hideg érem az égen; fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.
