Én a telefonálás kínos perceit lábujjhegyen mászkálással, csendes ugrándozással, hangtalan röhögéssel, ivással, evéssel, pisiléssel, valamint a postaládám szögelgetésével szoktam kitölteni. :D Bőbeszédűbb telefonáló esetén. A kevésbbé bőbeszédűnél kénytelen vagyok odafigyelni. :P Nem azért, mert nem vagyok rá kíváncsi, hanem mindig eszembe jut valami más...
A telefonálásban az a rossz, hogy ha az ember éppen nem tud mit mondani. Szemtől szembe még belefér 15-20 másodperc szünet, de egy telefonbeszélgetés során elég kínos tud lenni még a fele is.
Tegnap felhívott egy ismerősöm. A pokolba kívánom ilyenkor a hívót, amikor éppen nem én akarok valami fontosat. Főleg, ha semmi fontosat nem akar, csak megkérdezni, hogy mi a helyzet nálam. B+, ha valami mondanivalóm van, akkor felhívom.
Időnként beleolvasok a topikba, egyszer meg is állapítottam, és ideírtam, h én is ezzel küzdök. Azóta időnként arra gondoltam, hogy hiszen én egész jól elvagyok a világban, ahhoz képest, amiket itt írtok.. De ez a hsz megint azt erősíti, h nekem is van ezzel gondom.. Csak már sokkal szűkebb körben, mint régebben. Régebben mindenhol görcsöltem.
Telefonhívásokat sokszor én is halogatok, pláne ha ismeretlent kell felhívni. Egyet már két hete, de nem halaszthatom tovább. De tényleg az van, h azon izgulok, mit mondjak, mit fog szólni, egyáltalán, nem hívom-e rosszkor?!
A spontán megnyilvánulásokkal meg az a baj, hogy rettentő nagy marhaságokat sikerül időnként kimondanom, és ettől még évekig, évtizedekig is kellemetlenül érzem magam. Na ennél azért jobb, ha meg sem szólalok, de valószínűleg ez juttatott el oda, hogy le is áll az agyam ilyen helyzetekben, és utólag jut eszembe, mit kellett volna mondanom, vagy csinálnom. :(
A telefonálásban az a rossz, hogy az ember nem látja a másik megnyugtató arckifejezését, tehát aki abból indul ki, hogy valószínűleg nem elfogadható, az a saját gondolatai-érzései által inkább stresszelődik.
A szemtől szemben helyzetben meg az a rossz, hogy a másik inkább látja a szorongás okozta külső tüneteket, ezek a tünetek pedig egyeseknek még az elsődleges szorongásnál-szégyennél is kellemetlenebbek.
Az meg embertől függ, hogy melyik rossz rosszabb neki...
B+, megint sakkmatt. Eddig sosem sikerült ismerkedési célzattal beszélgetnem senkivel. Még akkor sem, ha volt közös téma, amikor az adott témát kiveséztük, akkor kifulladt a beszélgetés. Általában, ha van véleményem valamiről, akkor azt közlöm, ha az illetőt érdekli. Ha nem érdekli, akkor nem közlöm vele. (Sajnos) nem különösebben érdekel, hogy másnak mi a véleménye az adott dologról. Természetesen időnként praktikus tudni másnak a véleményét is, mert ha különbözik a sajátomtól, akkor a továbbiakban elkerülöm azt a témát. Tfh. én maszop-párti vagyok (nem vagyok, de tegyük fel, hogy), a beszélgető partner fityesz-párti, akkor a politikáról innentől nem kell beszélnünk. Ha viszont egyetértünk, akkor azért nincs miért beszélni róla, mert minek.
Konkrét problémám, hogy gyakorlatilag senki nem érdekel, elvagyok a saját egyre kisebb világomban, de szeretnék társat illetve társaságot, csak nem tudok jó benyomást kelteni senkiben. Más személyek iránt hogy lehetne érdeklődni, nyitottnak lenni?
Hol tudnám elkezdeni?
Biztos nem a pszichiáter által felírt, de ki nem váltott antidepresszáns fog segíteni.
Én sem értem miért görcsölök a telefonálástól. Talán mert a pénz is számít nálunk, és az különösen lelomboz, hogyha még fizetek is azért hogy gorombáskojanak.
Meg aztán ott én sem látom a másikat ezért a szavait sokkal ridegebbnek érzem.
Van, mikor kell, s van, mikor nem szabad gondolkodni. A mi nehézségünk is valahol ott kezdődik, hogy elkezdünk olyankor is gondolkodni, mikor egyáltalán nem szabadna. (Mit fognak szólni, ha ezt mondom? Tetszeni fog e nekik a véleményem? Megér e annyit ez a gondolat, hogy szóvá tegyem? Nem fogok e nevetségessé válni, ha kimondom? Jól gondolom e egyáltalán? Mi van, ha nincs is igazam? Uh, látni fogják rajtam, hogy mennyire izgulok, mikor beszélek, s csak erre fognak figyelni, a mondanivalóm már nem is lesz fontos! El fogom e tudni értelmesen mondani a véleményem, vagy meg sem értik? Stb).
A spontán hozzászólások és megnyilvánulások helyett önmarcangoló, lemondó és negatív gondolatmenetekbe sodorjuk magunkat, s ha végre valahára össze is szedjük bátorságunkat, addigra rég elmúlik a pillanat varázsa, s megnyilvánulásunk erőltetetté, "izzadtságszagúvá" válik, s legtöbbször már nem is lesz aktuális.
Tehát ha nem épp IQ tesztet töltünk ki, vagy nem azt kell felidézni, hová is raktuk a lakáskulcsukat, hanem megreked mondanivalónk valahol úgy a torkunk környékén, s elgondolkodunk, vajon kimondhatjuk e vagy sem, könyörgöm, ne gondolkodjunk! :)
Sokkal rosszabb érzés tud lenni egy elfojtott vélemény bentragadása, mint egy tévedésből kimondott, de spontán jött szó.
A telefonálástól én is félek, de míg régebben akár napokig is képes voltam stresszelni magam rajta, ma már igyekszem minél előbb letudni a dolgot. Ugyanúgy félek és izgulok, de rákényszerítem magam, hogy ragadjam meg a telefont és csörögjek. Hogy ne gondolkodjak. Néha meg is lepődöm, hogy tényleg megteszem. Viszont azt már tudom, hogy 1. muszáj felhívnom, és 2. később sem lesz könnyebb, sőt...
Azon gondolkodtam :) hogy vajon miért okoz sokatoknak nagyobb nehézséget a telefonálás, mint a szemtől szemben történő beszéd. Nekem ugyanis a legnagyobb stresszhelyzet az, ha valaki látja, hogy zavarba jövök, és nem tudok előtte felszabadultan viselkezni, tehát látja a fizikai reakcióimat, hogy görcsölök. Igaz, telefonban is hangozhatok bénán vagy bizonytalanul, de sokkal kevesebb tünettel kell megküzdenem, mert beszélni így is úgy is kell, de élőben még a fejemet is látja az illető... :O
Pontosan így kell csinálni, a cselekvést közvetlenül megelőzően jobb nem gondolkodni.
Persze nem lehet gondolkodás nélkül leélni egy életet, de ha meggondolva a dolgot elszántad magad valamire, akkor utána jobb, ha nincs alkudozás önmagaddal (vajon sikerülni fog? vajon nem lesznek túlságosan kellemetlen érzéseim? vajon nincs egy egyszerűbb út is?), hanem mindenféle további agyalás nélkül megteszed (igen, fejest ugrani...), és az a tény, hogy megtetted, minden egyéb módszernél jobban meg tudja változtatni az önképedet és a gondolkodásodat is.
Nem lehet általánosítani, van aki minden kezelés nélkül is gyorsan és teljesen kigyógyul, és vannak sajnos olyanok is - különösen azok, akiknél a szocfób igazából csak egyéb, súlyosabb problémák kisérőjelensége -, akiknél csak kezelni lehet a dolgot.
doki és telefon: be kéne jelentkeznem pszichiátriára, de nem tudok telefonálni:)) valóban képtelen vagyok, a saját anyámnak is sms-eket írok időnként, és ő se hív. nálam az évek alatt semmit se javult ez a tünet, pedig volt úgy, h munkahelyen naponta többször kellett hívásokat fogadni (az könnyebb) v kezdeményezni. a szocfóbom egyik legragaszkodóbb tünete, sztem halálomig elkisér...
(a pszichiátriát majd személyes jelentkezéssel oldom meg. attól nem parázok. mármint a dokitól igen, de az időpont-kéréstől nem. ekkora barmot...)
Elmondom, mi történt ma velem (lehet, hogy nem is szociális fóbiám van)
Elmentem a Tescoba és nézelődtem a piák között, gondolkoztam, hogy veszek egy vermouthot, de nem tudtam, milyent vegyek. Egy kis idő múlva odajött egy hölgy és lekapott a polcról egyet (nagyon céltudatosan). Én megszólítottam őt abból a célból, hogy esetleg elmondaná, milyen az, amit kiválasztott. És elmondta.
Szerintem azért sikerült, mert nem gondolkoztam rajta, hogy meg kéne szólítani.
Inkább kezelhető szerintem, mintsem gyógyítható. De kezelni tényleg lehet, egész jól ki lehet mászni belőle, de nem hiszem, hogy teljesen megszűnne valaha is.
Rövid telefontól nem félek, ha hosszadalmasabb ügyet kell bonyolítanom, attól igen. Meg attól is, ha ismerőssel kell beszélni. Teljesen ismeretlentől nem félek, baráttól, közeli családtagtól sem, az ismerős kategória a legfélelmetesebb úgy általában is.
Orvosoktól, betegségektől nagyon félek, eleve nem kellemes, ha már orvoshoz kell menni.