A könnyűfegyverzetű lovas alakját mintha Vâlgaš (Balázs) nagykirály biszituni alakjáról mintázta volna, a pánt, a hajviselet és az öltözék is teljesen hasonló
Parthus kataphraktosz (nehézpáncélos lovag) ábrázolása a Tang-e Sarvak-i sziklákon
Magassága: 220 cm
A másik három blokkhoz hasonlóan talán ennek a sziklacsoportnak a jelenete is valamelyik Urûd (Oródész, Heródes) nevű nagykirályt ábrázolja. Három avar nagykirályt ismerünk ezen a néven.
A szentélykörzetet, amelyben épületmaradványokra mind ez idáig nem bukkantak, Clement Augustus de Bode fedezte fel 1841-ben
Érdemes lenne valahol utánanézni, mi köze lehet a Vâlgaš (Bologaszész, Vologaszész, Balaš) személyneveknek a Balkh és Balkhas toponímákhoz. A Balχaš-tó Kazahsztán délkeleti részén található.
"A lovas és az első álló alak feje felé fordulva két lebegő sas látható, egyikük a csőrében, másikuk a karmai közt nagyobbfajta gyűrűnek tetsző diadémát tart (vö. a korábban közölt parthus érmék hasonló ábrázolásaival és a Hunyadi-címer hollójával). Közöttük egy 12 küllős naprozetta (napkorong-ábrázolás). A bemélyített tábla fölötti véseten két másik sas lebeg, mindegyiknek a csőrében az előbbiekhez hasonló gyűrűszerű diadéma. Tőlük jobbra és balra repülő sasok rajzolata ismerhető fel, a csőrében ez a két madár is egy-egy karikát tart. Közöttük egy más típusú -- pontokkal díszített -- napkorong."
Vesta Sarkosh-Curtis (British Museum, Department of Coins and Medals):
"Representations of investiture scenes on rock reliefs and stelae fall into two main categories: 1. The investiture of a local king, sometimes in the presence of the king of kings. A local ruler receives or holds a ring of power. Such scenes are known from Sar-e Pol-e Zohab near Kermanshah, perhaps of the time of Gotarzes II in the first century CE, or even later (Trümpelmann 1977: 16, pls. 9a, 10). A banquet scene at Tang-e Sarvak in Elymais shows the local ruler, Orodes, reclining on a platform throne supported by mythical birds. He holds a ring in his right hand and is surrounded by figures who carry divine attributes such as a cornucopia, a helmet and radiate crown (Vanden Berghe and Schippmann 1985: pl 28). A similar banquet scene appears on the rock relief of Kuh-e Tina (Bard-e Bot), also in Elymais. Here a reclining male figure holds a ring in his right hand and behind him stands a female (?) figure with a stylised cornucopia (?) (Vanden Berghe and Schippmann 1985: fig. 5). The best example, which can be dated on the basis of the Aramaic inscription to 215 CE, comes from Susa and shows the investiture of Khwasak, the satrap of Susa, by Artabanus IV (Ghirshman 1962: 56, pl. 70). The king of kings wears his ridged tiara known to us from his coins and he is seated on a throne supported by winged griffins. He offers a ring to the standing local satrap. 2. Court scenes or jousting scenes, where a Nike-type deity or a bird appears behind a human figure, usually the king, and indicates divine protection and royal investiture. A floating winged Nike-type figure, for example, appears on the rock relief of Mithradates II (c.123-88 BCE) at Bisotun, and a bird with a diadem in its beak is shown on the eroded jousting relief of Gotarzes II of perhaps 49-50 CE, also at Bisotun (Herrmann 1977: 53; Vanden Berghe 1984: fig. 3; Curtis 2000: 25, fig. 7) and on the Hong-e Azhdar rock relief near Izeh /Malamir (Vanden Berghe and Schipmann 1985: pl.2). This latter relief is sometimes dated to the reign of Mithradates I and is thought to commemorate his victory over the Elymaian revolt in 140 BCE (Schmitt 1998: 168), but it is more likely that it dates to the end of the first century BCE or even later. It is possible that the scene shows the investiture of a local Elymaian king, perhaps in the first or even second centuries CE, while the inscription, belongs to an earlier relief of the time of Mithradates II, which has not survived (Curtis 2000: 25).
Among classical sources, Strabo (II.9.3) reports that Parthian kingship was hereditary, but the official appointment of the Parthian king was the task of a council, which consisted of relatives of the king, noblemen, "wise men" and "magi" or priests. Plutarch (Crassus ii, 290) writes that the honor of placing the crown on the king's head belonged to the family of Surena. This is confirmed by Armenian sources, where the Surens, one of the seven important families, had the privilege of crowning the king (Kettenhofen 1998:329). Evidence for the investiture of local kings by the Parthian king of kings appears in Josephus (Antiquities 20.68), who describes that once the power of Artabanus was restored, Izates, the king of Adiabene, was given permission to wear his tiara upright and to sleep on a golden bed (Rjak 1998: 320). This tiara is likely to have been similar to that worn by the Parthian king of kings, as a coin of Abgarus, a much later king of Adiabene (q.v.) in the second century, shows (Curtis 2000: pl. 81, n, o)."
A Hung-i Nauruzi-i sziklarelief és annak egy részlete, melyet már alaposabban bemutattunk Harmatta tanulmánya alapján
A közvetlenül a "királyok királya" előtt álló férfi valószínűleg nem más, mint az I. Mithradatésznak meghódoló és Szúszában Kr. e. 147−140 között pénzt verető II. Kabneškir (Kamniszkerész) elámi király
Figyeljünk föl az m−b hangátmenetre az elümaiszi uralkodó nevének két változatánál!
A Biszitun (Biszotun, Behisztun) falunál talált szikladombormű részlete a derekán kétfelől tőrt viselő Vologaszész (Vâlgaš) nagykirály alakjával
Ilyen nevű parthus nagykirály 6 is volt a történelem folyamán. Biszitun az iráni Kermansah régióban fekszik, a Zagrosz lábánál, az Ekbatanából, a méd fővárosból Babilonba vivő hajdani út mentén.
Bildquellen aus dem Parther-Reich und ihre Problematik – Die parthischen Felsbilder
Die parthischen Felsbilder sind insofern sehr wichtig, als sie sehr iranisch
sind, iranischer als die spätparthischen Plastiken aus Hatra, Dura Europos
und Palmyra, Städten, die an der Peripherie des Reiches lagen und nicht
durchgängig parthisch beherrscht waren.
Aber die überwiegend aus spätparthischer Zeit, aus dem 1.−3. Jh. u. Z.
stammenden Felsbilder sind meist stark erodiert und bieten kaum verwertbare
Details. Und gerade die Felsbilder mit Waffendarstellungen sind oft in
ihrer Datierung umstritten.27
Zu den Felsbildern, die Waffenträger enthalten, gehören ein Relief von
Bisitun mit einem opfernden König namens Vologases, der zwei Dolche trägt
(Abb. 3 oben),28 das Relief von Hung-i Nauruzi, auf dem ein älteres Relief
eines berittenen Königs, bei dem es sich vermutlich um Mithridates I handelt,
in spätparthischer Zeit ergänzt wurde mit vier frontal dargestellten Personen
mit Langschwertern und Dolchen (Abb. 3 Mitte),29 das Bild eines Reiters mit
Lanze aus Hung-i Kamalwand,30 die Reliefs von Hung-i Yar-i Alivand (Abb.
3 unten)31 und Shimbar,32 und schließlich mehrere Felsbilder aus Tang-i
Sarvak, auf einem freistehender Felsen in einem Tale in den Zagrosausläufern,
an der Grenze zwischen Südost-Khuzistan und Fars, die einem elymaischen
Vasallen-Fürsten der Partherzeit zugeschrieben werden (Abb. 3 unten rechts;
4). Hier lassen sich in zwei Fällen Langschwert-Darstellungen bestimmen, bei
dem Prinzen am Altar auf der Nordwand und dem Prinzen mit Löwen auf
der Nordwestwand (Abb. 3 unten; 4).33 Auf der selben Wand befindet sich
noch eine stark erodierte Reiterdarstellung mit Köcher und Lanze.34 Tang-i
Sarvak III schließlich, das späteste der dortigen Felsreliefs, bietet die am
besten erhaltene parthische Darstellung eines Reiterkampfes, auf der ein
schwer bewaffneter und gepanzerter Prinz auf einem gepanzerten Pferd, ein
Kataphrakt, seinen Gegner mit der Lanze durchbohrt. Neben Rüstung und
Lanze lassen sich Pfeile, Pfeilköcher, sowie, bei den Nebenfiguren, Bogen
und kürzere Schwerter bestimmen.35 (Abb. 4 unten) Generell sind
Waffendarstellungen auf den Felsreliefs nicht besonders häufig. Dolche sind
wenig erkennbar. Noch seltener tritt das Langschwert auf und beschränkt
sich auf die höchststehende Persönlichkeit auf dem Relief, während die
Begleitpersonen überwiegend ohne Schwert, oder aber mit Kurzschwert
abgebildet werden. Das Schwert kann hier als Rangabzeichen gewertet
werden.
27 Zusammenfassende Literatur zu den iranischen Felsreliefs: Sarre, Kunst; Trümpelmann, Felsrelief; Vanden Berghe, Reliefs; Mathiesen, Sculpture. Einzelpublikationen der Felsbilder nach Fundorten in der vom Deutschen Archäologischen Institut Berlin, Abteilung Teheran herausgegebenen Reihe: Iranische Denkmäler, Reihe II: Iranische Felsreliefs.
Mivel Vandalarius fia, a keleti-gót Valamir 420 tájékán született, méghozzá hun alattvalóként, kézenfekvő arra gondolni, hogy egy fél századdal korábbi hun uralkodó nevét viselte. Egyébként Bóna is többször kimutatja a hun etnonímát a korabeli germán személynevekben.
A Hung-e Nouruzi-i szikla egyébként a Malamiri-síkság északnyugati szélén áll, a hegyek lábánál, és délkeleti oldalára vésték az említett, 450x740 cm méretű parthus reliefet. Átellenben, az északnyugati oldalán egy elámi dombormű látható. Mindez arra utal, hogy a terület hosszú évszázadokon, ha nem évezredeken át különleges kultikus súllyal bírt.
Joggal vetődik fel a kérdés, hogy a magyar Velemér településnévnek mi köze lehet Balamer (Balamir, Balamur, Balamber, Balambir) hun királyhoz, Malamir bolgár-hun kagánhoz, végső fokon pedig a khūzestāni Malāmir faluhoz, amelyet az elámiták még Ayapirnak hívtak
S hogy az előbbi fejtegetésnél hogy jönnek képbe az avarok, vagyis a parthusok?
Nos, a húzisztáni (úzföldi) Īzeh falunak a másik neve Malāmir. Ennek a településnek a története pedig visszanyúlik a szumír és az elámi időkbe. Eredetileg Ayapirnak hívták: "Izeh is an ancient city in the Khuzestan province in southwestern Iran. Its history dates back to the Elam period, when it was known as Ayapir."
Ibn Battúta is járt itt, és a tőle 9 kilométernyire húzódó Sámi faluban találák azt a 194 cm magas parthus bronzszobrot, amelyet most a teheráni Régészeti Múzeumban őriznek.
A környék másik nevezetessége az az – ugyancsak parthusoktól származó –dombormű, melyet egy különálló, mintegy 9 méter magas sziklába véstek a Hung-e Nouruzi völgy szélén, és amely feltehetően azt a jelenetet ábrázolja, amikor a páncélba öltözött avar nagykirály, I. Mithradatész – sárkányzászlót hordozó apródja kíséretében – hivatalába iktatja Kabneškirt, Elám (Elümaisz) új helytartóját.
Bóna elutasító Maenchen-Helfen álláspontjával szemben, eljárását azonban nem indokolja:
„Balamber: Az Európában megjelenő hunok első nagykirálya a 370-es években. Vezetésével győzik le a hunok az alánokat és Hermanarik osztrogót birodalmát. Balamber a hozzá csatlakozó osztrogót herceg, Gesimund segítségével veri le az Erak folyó menti csatában Vithimir/Vinithariust, a még ellenálló osztrogótok királyát, akit – a hagyomány szerint – nyíllal homlokon talált. Az utóbbi lányát, Vadamerkát is besorolta feleségei közé. A Balamber névnek nincs köze a gót Valamer névhez.”
Ezzel kapcsolatban a kimmer–kimber párhuzamra hívjuk fel a figyelmet, annál inkább, mert Prokopiosz szerint a hunokat vagy legalábbis egy részüket hívták kimmereknek a régi időkben (J. Haury szerk.: Libri de bellis VIII – Opera omnia I–III; Lipcse, 1905–1913, 501–502. o.). Az ékiratok gimirru népe sem vált ezek szerint köddé, sőt Európa északabbi részeiről – a tótokkal, vagyis a teutonokkal karöltve, akiken még nem a későbbi szlávok értendők – Rómát is keményen támadták. Elképesztően erős seregeiket csak Marius tudta szétverni Kr. e. 101-ben a vercellae-i csatában (itt szerzett elévülhetetlen érdemeket lovassági parancsnokként Sulla, a későbbi diktátor).
Jordanes (XLVIII, 130 és 247–249):
Quam adversam ejus valitudinem captans Balamberrex Hunnorum in Ostrogothorum partem movit procinctum, a quorum societate jam Wisigothae quadam inter se contentione sejuncti habebantur. Inter haec Ermanaricus, tam vulneris dolorem quam etiam Hunnorum incursus non ferens, grandaevus et plenus dierum centesimo decimo anno vitae suae defunctus est. Cujus mors occasionem dedit Hunnis praevalere Gothis illis, quos dixeramus in orientali plaga sedere et Ostrogothas nuncupari … Qui, avi Wultwulfi virtutem imitatus, quamvis Ermanarico felicitate inferior, tamen aegre ferens Hunnorum imperio subjacere, paululum se subtrahens ab illis suamque dum nititur ostendere virtutem, in Antorum fines movit procinctum, eosque dum aggreditur prima congressione superatus … Sed dum tali libertate vix anni spatio imperasset, non est passus Balamber, rex Hunnorum, sed ascito ad se Gaisamundo, Hunimundi Magni filio, qui juramenti sui et fidei memor cum ampla parte Gothorum Hunnorum imperio subjacebat, renovatoque cum eo foedere, super Winithaharium duxit exercitum; diuque certati, primo et secundo certamine Winithaharius vincit. Nec valet aliquis commemorare, quantam stragem de Hunnorum Winithaharius fecit exercitu. Tertio vero proelio surreptionis auxilio ad fluvium nomine Erac, dum utrique ad se venissent, Balamber, sagitta missa caput Winithaharii saucians, eum interemit neptemque ejus Waldamarcam sibi in conjugio copulans jam omnem in pace Gothorum populum subactum possedit, ita tamen, ut genti Gothorum semper proprius regulus, quamvis Hunnorum consilio, imperaret.
„Amint Balamber, a hunok királya értesült Hermanaricus állapotáról, harci készültséggel indult az osztrogótok területére, akiknek a szövetségéből a vizigótok közös megegyezéssel ekkorra már kiváltak. Közben Hermanaricus, nem viselve tovább a seb okozta fájdalmat, sem a hunok támadásait, igen idősen,száztíz éves korában megszabadult életétől. Halála alkalmat adott a hunoknak, hogy fölébe kerekedjenek ezeknek a gótoknak, akik, mint említettük, a keleti területen élnek, és akiket osztrogótoknak neveznek … Ez a [Vinitharius] nagyapját, Vultulfust utánozta bátorságban. Ámbár Hermanaricusnál kevesebb szerencséje volt, mégis nehezen viselte a hunok uralmának való alávetést. Lassanként kivonta magát a hatalmuk alól. Miközben arratörekedett, hogy bátorságát fitogtassa, az antusok területére indított támadást. Amikor megrohanta őket, az első összecsapásban legyőzték, később azonban szerencsével járt … Alig egy éve uralkodott azonban ilyen szabadságban, amikor Balamber, a hunok királya, nem tűrte ezt tovább. Magához hívatta Gesimundust, nagy Hunnimundus fiát, aki emlékezve esküjére és hűségére, a hunok uralma alatt állt a gótok jelentős részével. Miután megújították a szerződést, Vinitharius ellen hadat vezetett. Hosszas harc után az első és a második csatában is Vinitharius győzött. Senki sem képes visszaidézni, mekkora pusztítást végzett Venetharius a hunok serege között. A harmadik ütközetben, az Erac nevű folyóhoz észrevétlenül lopakodó Balamber – mialatt mindketten ehhez vonultak – nyilát kilőve Venethariust a fején találta, és megölte őt. Unokáját, Vadamercat pedig házassági kötelékkel magához láncolta, ezzel a gótok egész alávetett nemzete felett békében uralkodott, de úgy, hogy a gótok népének, ámbár a hunok tanácsát követve, mégis mindig saját király parancsolt.”
Lehet, hogy a földrajzi és személynévként egyaránt használatos szláv Vlagyimir elnevezés is hun eredetű vagy inkább közvetítésű...
Malamir (Bulgarian: Маламир) was the ruler of Bulgaria 831–836.
The 17th century Volga Bulgar compilation Ja'far Tarikh represents Balamir (i.e., Malamir) as the son of Yomyrčak (i.e., Omurtag)...
(Jumurdzsák = Omurtag)
Steven Runciman: „That Malamir existed we know, not only from inscriptions, but also from the account given by Theophylact of Ochrida, the only historian to attempt a connected account of the reigns and relationships of the Khans of Krum’s family; he clearly had access to some older source now lost. He says that Omortag had three sons, Enravotas, Zvenitzes, and Malamir (Μαλλομηρός); Malamir succeeded his father, and was succeeded by his nephew, the son of Zvenitzes; a few lines below this second item he speaks of the Bulgarian Khan as ‘ ὀριθὴς Βωρίσης ’2 — a phrase that has usually been emended as ‘ ὁ ῥηθεὶς Βωρίσης. ’ Malamir is also mentioned asBaldimerorVladimir in the account given of the exiles of Adrianople by the Logothete: which a few lines below suddenly mentions Michael (Boris) as Khan. But all the Logothete’s information is misty; Baldimer is called the father of Symeon.32 Theophylact, Historia XV. Martyrum, pp. 193, 197.
3 Leo Grammaticus, pp. 231-2 (Βαλδίμερ): Logothete (Slavonic version), pp. 101–2 (Vladimir).”
(A History of the First Bulgarian Empire; G. Bell & Sons, London 1930, 293. o.)
Malamir és Balamir... Az m–b hangátmenet jelenségével legutóbb a méd topikban foglalkoztunk (528–531. hsz.).
Balamir (auch Balamber) war angeblich ein König der Hunnen im 4. Jahrhundert.
Már a híres XIX. századi filológus, Müllenhoff figyelmeztetett rá, mekkora hiba volna gótnak minősíteni az ominózus hun nagykirály nevét, ennek ellenére szép számmal akadtak (pl. Schönfeld 1911-ben), akik megtették ezt különösebb tudományos aggodalmaskodás és lelkiismereti gátlások nélkül. Maenchen-Helfen is csak annyit jegyzett meg vele kapcsolatban, hogy feltehetően hasonult a gót Valamir király nevéhez: „The name of the king who is said to have married a Gothic princess was apparently assimilated to Gothic Valamer. It was Balimber.” A Wikipedia ennek megfelelően írja: „Der Name ist dem gotischen Valamer (Valamir) angeglichen, und sicherlich trugen die um 375 nach Westen vorstoßenden Hunnen noch keine gotischen Namen”.
Vadászjelenet
A nemrég elhunyt Angus McBride rajza egy II-III. századi parthus vértes lovagról (bal oldalt)
Parthus kataphraktosz (nehézpáncélos lovag) ábrázolása a Tang-e Sarvak-i sziklákon
Az áldozatot bemutató Vâlgaš (Bologaszész, Balaš) nagykirály a biszituni sziklákról
Parthus harcos és hosszú kardja a Hung-i Yar-i Alivand-i sziklavésetről
Parthus harcos ábrázolása a Hung-e Azhdar-i (Nauruzi-i) szikláról
A feltehetően II. Kabneškirt ábrázoló emberalak fegyverzete és öltözéke
A Hung-i Nauruzi-i sziklarelief és annak egy részlete, melyet már alaposabban bemutattunk Harmatta tanulmánya alapján
A közvetlenül a "királyok királya" előtt álló férfi valószínűleg nem más, mint az I. Mithradatésznak meghódoló és Szúszában Kr. e. 147−140 között pénzt verető II. Kabneškir (Kamniszkerész) elámi király
A Biszitun (Biszotun, Behisztun) falunál talált szikladombormű részlete a derekán kétfelől tőrt viselő Vologaszész (Vâlgaš) nagykirály alakjával