Keresés

Az előbbi blokktól mintegy 40 m-rel északkeletre található ez a páncélos lovagot és vértezett lovat ábrázoló sziklavéset, melynek jobb minőségű rekonstrukcióját már közöltük. A lovag jobbjában döfésre emelt lándzsát tart, amelyet láthatóan bele is mélyeszt az áldozatába, övén tegez, íjtartó, és egy tőrnek a markolata is kivehető a megrongálódott kövezeten. Smekens rajzán a lovas mellvértje határozottabban szembeötlik, és a ló phalerája is kitűnően érzékelhető. Ő még a harci mén páncélpikkelyeit is finoman rekonstruálta.

A farkasféle ragadozóval leszámoló emberalak

 

Bal karjában íjjal, derekán tegezzel, jobbjában rövidebbnek tűnő karddal (lehet azonban, hogy csupán a fegyvernek az állat húsába való behatolását kívánja érzékeltetni a művész, s ténylegesen jóval nagyobb pengehosszúságú a kard)

A fölső uralkodó, talán az Urud nevű nagykirályok egyike a Tang-i Sarvak-i sziklaképről

 

Jellegzetes parthus kéztartással, mellkasán a fölfelé nyitott holdsarlóval – és hosszú karddal (Smekens rekonstrukcióján az utóbbi nem szerepelt)

A hosszú karddal övezett három emberalak egyike

A Tang-i Sarvak-i parthus sziklaképek egyike

 

Látható itt egy lóhátról farkasféle ragadozóval küzdő emberalak, derekán tegezzel, és egy másik, amely oroszlánhoz hasonlatos lényt győz le. A frontálisan ábrázolt alattvalók pedig mintha öltözékükkel a középkori magyar jobbágyokat idéznék. Az ábrán a feliratok helyzete is meg van jelölve.

 

Erik Smekens rajza (Genti Egyetem)

Sylvia Winkelmann a parthusok hosszú kardjairól:

 

Originalschwerter, die eindeutig der Parther-Zeit zuzuordnen sind, sind

kaum bekannt. Die japanischen Grabungen im Dailaman-Gebiet im Norden

Irans erbrachten eine Reihe von längeren Schwertern (27−35 inch) vom Griffangeltyp

mit teilweise erhaltenen separaten eisernen Querstücken, die jedoch

alle in die ersten Jahrzehnte des 3. Jh.s u. Z. und damit erst in die

spätparthische Zeit gehören. Die gegrabenen Gräber sollen starke Parallelen

zu spätsarmatischen Bestattungen aufweisen.¹³⁴

 

Im Britischen Museum befindet sich allerdings ein Schwert, das aus den

Grabungen von Loftus in Niniveh stammen soll und möglicherweise aus

einem älteren parthischen Grab kommt.¹³⁵ Das aus Eisen gefertigte Schwert

ist in sieben Teile zerbrochen und stark verrostet. Es ist nur 0,66 m lang, 005

m breit und zweischneidig. Die Griffangel ist quadratisch, die schmale Klinge

ist am Heft abgerundet und verschmälert sich zur Spitze. Es sind weder ein

Mittelgrat noch eine Blutrinne vorhanden.

Aus der beginnenden mittelparthischen Zeit stammt die Reliefstele eines

Kriegers aus Assur, der mit seiner linken Hand ein Langschwert umfaßt. Die

Scheide ist unten abgerundet, der Mantel mit ringförmigen Motiven verziert.

Das Schwert ist an einem Wehrgurt aufgehängt, der von der rechten Hüfte

abgeht. Details der Aufhängung und des Griffes sind nicht erkennbar (Abb.

14 unten rechts).¹³⁶ Nur grob in das 2. Jh. datiert ist ein Stelenfragment aus

Dura Europos, das einen Parther mit einem Schwert mit zylindrischem Griff

mit verdicktem Knauf und Tragbügelaufhängung zeigt (Abb. 14).¹³⁷

 

Vermutlich auch in das späte 2. Jh. u. Z. gehören die aus Knochen

geschnitzten Reliefs aus Olbia, die u. a. auch einen jungen Mann mit

Langschwert zeigen.¹³⁸ Das Schwert ist lang und schmal und besitzt einen

sehr langen Griff mit zwei Einziehungen und einem verdickten Knauf. Die

Aufhängung erfolgt an einem Waffengurt und mit Hilfe einer

Auf den Felsreliefs scheinen Langschwerter erst mit der spätparthischen

Zeit deutlich erkennbar zu werden (Abb. 3, 4). In Tang-i Sarvak sind drei

Abbildungen von Langschwertern faßbar, die jedoch keine Details erkennen

lassen. Ein langes schmales Langschwert mit parallelen Seiten hält der rechte

Mann der Dreiergruppe des Reliefs ANb (170−180) mit beiden Händen

direkt vor seinem Körper.¹³⁹ Die übergroße stehende Figur eines Königs mit

Spangenhelm (Relief ANW, um 200) verbirgt unter dem Mantel ein Langschwert,

dessen Spitze an seinem rechten Mantelsaum vorschaut.¹⁴⁰ Dieselbe

Wiedergabeform findet sich auf dem Relief des mit einem Löwen

kämpfenden Königs (Relief AWC, um 190).¹⁴¹ Aus der selben Zeit datiert das

Schwert auf dem Relief von Hung-i Nauruzi, mit Kugelknauf und abgerundeter

Scheide.¹⁴² Ohne erkennbare Details bleiben die schematisierten

Schwerter auf dem Felsrelief von Tang-i Sarvak III und die Abbildungen auf

den Pantoffelsarkophagen aus Uruk.¹⁴³

 

Vergleichbar mit der Darstellung auf dem Felsrelief von Tang-i Sarvak Nr.

ANb ist die eine bronzene Miniaturplastik eines Königs aus dem

Kunsthandel, die ein Langschwert mit geradem Querstück und Tragbügel

vor dem Körper hält. Hier befinden sich seitlich des Tragbügels noch zwei

zusätzliche Durchzugsringe (Abb. 14). Über die Scheide verläuft ein

deutlicher Grat.¹⁴⁴ Eine ähnliche Gestaltung erfuhr das Langschwert an einer

Plastik aus Bard-i Nishandeh. Anstelle des einen Ringes sind aber an jeder

Seite des Tragbügels zwei Ringe angebracht.¹⁴⁵ Eine Gußform für

Terrakotten aus Assur, die in das beginnende 3. Jh. datiert wird, bildet einen

Würdenträger mit einem an einem Waffengürtel befestigten Langschwert ab,

dessen Griffknauf aus drei Kugeln besteht.¹⁴⁶ (Abb. 14)

 

Die Aufhängung der spätparthischen Schwerter erfolgt nahezu immer am

Waffengürtel, der von der rechten Hüfte zum linken Oberschenkel verläuft.

Für die spätparthisch-I-Gruppe (150−190) ist die Aufhängung an einem unverzierten

Tragebügel sicher belegt.¹⁴⁷ Nur wenige Beispiele zeigen

Schwerter, die mit Lederbändern an seitlichen Ösen am Gurt befestigt

sind.¹⁴⁸

 

Dieser Befund der späten Aufnahme des Langschwertes in das

Herrscherbild deckt sich mit den Befunden der Kleinkunst.

Münzbilder geben nahezu keine Aussagen über Langschwerter oder gar

Details. Die parthischen Drachmen zeigen üblicherweise den sitzenden oder

auch schreitenden Herrscher, der einen asymmetrischen Bogen hält, und

wiederholen damit eine schon vom Reichsgründer Arsaces genutzte Form der

hellenistischen Herrscherdarstellung.¹⁴⁹ Nur die parthischen Tetradrachmen

zeigen auf dem Revers im Rahmen der abgebildeten Investitur-Darstellungen

des Königs mit Tyche, besonders ab Vologases III, Langschwerter bzw. die

Enden von Langschwertern, die hinter dem Rücken des Königs hervor

schauen und zumindest die Existenz dieser Schwerter und deren Tragweise

auf der linken Hüfte belegen. Diese Aussage trifft auch auf die Münzen der

Könige Gordian III und Abgar aus Edessa aus dem 3. Jh. u. Z. zu.¹⁵⁰

 

Auch in der Glyptik fehlen Darstellungen von Langschwertern fast

völlig. Es darf daraus geschlußfolgert werden, daß das auf der linken Seite am

Waffengurt mit Tragebügel getragene Langschwert zwar spätestens seit dem

1. Jh. u. Z. im parthischen Raum bekannt war und genutzt wurde, für die

Darstellung von Herrschern und Adligen im Iran jedoch erst in der späteren

parthischen Zeit relevant wurde. Zuvor scheint vorrangig der mit reliefverzierten

Medaillons besetzte Prunkdolch mit Vierlaschen-Scheide diese

Aufgabe übernommen zu haben.

 

¹³⁴ Trousdale, Long Sword, 281, Anm. 326: Dailaman II, 1966, Tf. XVI. 11, 12, XL. 19, XLV.

6, XLVI. 1, Dailaman III 1968, Tf. XXXIX. 10, XLIV. 8, LXVI. 9, LXXIII. 8.

¹³⁵ BM WAO 178. Persönliche Autopsie vor Ort. Für die Möglichkeit der Bearbeitung danke ich Prof. Curtis und Dr. Simpson. Die genaue Herkunft und eindeutige Zuordnung als parthisch ist den Grabungsunterlagen nicht zu entnehmen.

¹³⁶ Mathiesen, Sculpture, 191, 192, Nr. 160, Abb. 43, Datierung ca. 12/13. Jh.

¹³⁷ Musée du Louvre AO 22772, Ghirshman, Terrasses sacrées, Tf. CXXXVI. 3.

¹³⁸ Brentjes, Iranische Welt, Abb. 101. Datierungsvarianten: Brentjes, ibid., Abb. 101:1.−2. Jh.; Rostovceff, „Problem of Parthian Art“, 192: Mitte 3. Jh.; Ghirshman, Persian Art, Abb. 352: 1.−2. Jh.; von Gall, „Beobachtungen“, 309: 2. Jh. Die Autorin schließt sich aufgrund der Gürtel, zusammengesetzt aus Scheiben, der spätparthischen Datierung, 2. bis

3. Jh., an.

¹³⁹ Ibid., 140, 141, 145, Nr. 17, Abb. 23, Datierung 170−180.

¹⁴⁰ Mathiesen, Sculpture, 136, 145, Nr. 11, Abb. 18, vermutlich Orodes, Datierung ca.

200−210.

¹⁴¹ Ibid., 138, 139, 145, Nr. 15, Abb. 21, Datierung 190−200.

¹⁴² Ibid., Abb. 1.

¹⁴³ Ghirshman, Persian Art, Abb. 131 und eigene Autopsie vor Ort.

¹⁴⁴ Musée du Louvre AO 22134, Autopsie vor Ort, Publikation auch: Splendeur des Sasanides, Nr. 25.

¹⁴⁵ Musée du Louvre, Sb 6735, Autopsie vor Ort. Schlechte Publikation: Ghirshman, Terrasses sacrées, Tf. XXX. 3.

¹⁴⁶ Vorderasiatisches Museum Berlin VA 5802, Mathiesen, Sculpture, 194,195, Abb. 47, Nr. 167.

¹⁴⁷ Dura Europos, Arsu-Relief, Mathiesen, Sculpture, 199, Abb. 57, Nr. 178.

¹⁴⁸ Dura Europos, stehender Krieger, Mathiesen, Sculpture, 35, 202, Abb. 64, Nr. 187.

¹⁴⁹ Koch, Hoard, 3.

¹⁵⁰ Curtis, J., Ancient Persia, Tf. 1 n.

Parthus nehézpáncélos lovag (balra fent)

 

Kr. u. II–III. század

 

Mihail Gorelik rajza

 

 

 

Nagyobb_kép

Parthus és örmény nehézpáncélos lovag küzdelme, háttérben a sárkányzászló

 

Kr. u. III–II. század

 

Angus McBride rajza

 

 

 

Nagyobb_kép

Hunogur nehézpáncélos lovag (fölül)

 

VII. század

 

Mihail Gorelik rajza

 

 

 

Nagyítás

A másik tényező pedig, amely a VIII. század végére betetőzte a hungarus hanyatlást, a Kárpát-medence nagyarányú kiszáradása volt. Mindezen okok együttesen vezettek arra, hogy a várkony hatalom a VIII. század végén, IX. század elején nem tudott már ellenállni a frankok keleti és a másfélszáz évvel korábban önállósult bolgár kán északnyugati irányú támdásának.

 

 

Györffy György: "A hazai kutatások eddig sem tartották a frank hódításokat olyan súlyúnak, hogy azok az Avar Birodalom azonnali és teljes bukását okozhatták volna. Ezt általában a 792–795 között lezajlott avar belháború, és a keleti országrészt 803–804-ben érintő, Krum kán vezette dunai bolgár támadás számlájára szokták írni. Azonban ezek esetében sem tételezhető fel, hogy a nép teljes kiirtásával jártak volna együtt."

 

 

Bóna István: "... Erik friauli dux ... a téli időjárást kihasználva ellenállás nélkül eljutott a védtelen kagáni székhelyig, pontosabban és valószínűbben: valamelyik kagáni székhelyig. A belháború súlyos következményeit mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Erik a kincstárat őrizetlenül találta. Szekérre rakatta a drágaságokat, és kényelmesen kivonult velük Avarországból – anélkül, hogy ebben bárki megakadályozta volna; az esemény az avarság belső összeomlásának leglátványosabb bizonyítéka."

Mint látható, neves régészünk is "lovagok"-nak nevezi a hun-avar nehézpáncélos nemesi réteget, amely természetesen lóhátról harcolt, és amelyiknek a korabeli Európában nem akadt méltó ellenfele egy sem. Ez a kataphraktosz réteg azonban nem kizárólag, sőt talán nem is elsősorban a Bizánccal folytatott küzdelmekben vérezhetett el, mert a súlyos belháborúk legalább annyira tizedelték. A frank előrenyomulást, melyre nyugaton oly régóta vártak, éppen az onogur "rózsák háborúja" vonta maga után.

Bóna István:

 

„Az avar hadsereg magját Európában a rómaiak [római kori szarmaták – Kara-Indas] óta nem látott fegyvernem: a nehézpáncélos lovasság alkotta. Védőfegyvereik: a sisak, főleg bőrből, de előfordulhat fémborítással is, és vasle­mezekből összefűzött, az egész törzset beborító perzsa típusú páncél. Támadófegyvereik: acélossá edzett, roppant erős pen­géjű páncéltörő lándzsa, az európai kardnál hosszabb pengéjű, egyélű, egyenes »kelet-ázsiai« típusú lovassági kard és csont­merevítős reflexíj. Mindehhez két félelmetes újítás járult: elöl-­hátul magas kápájú nyereg és – Európa földjén első ízben! – a vaskengyel. Az avar lovas vitéz tehát valamennyi ellenfelével szem­ben – beleszámítva a bizánci íjász lovasságot is – biztosan ült, de ha kellett, fel is állhatott, és foroghatott a nyeregben. Lova, nél­külözéshez szokott steppei fajta, a hó alatt is talált élelmet, az istállózott európai (pl. langobard) lovakkal szemben elképesz­tően kitartó volt, egész napi ügetés után képes volt átúszni olyan folyókon, amelyeken az európai lovasság nem tudott átkelni. Nincsenek még hozzávetőleges adataink sem arra nézve, milyen létszámú volt a páncélos avar »lovagi« mag. Teljes páncélt ed­dig kevés sírból ismerünk – igaz, páncéltöredéket sokból –, a páncéltörő kopja és a vaskengyel azonban mindennapos mellék­let a legkorábbi (VI. századi) avar sírok közelében megásott »máglyagödrök«-ben. Mivel e legkorábbi réteg a VI. században nem telepedett meg állandóan, hanem »aul«-okban élt, e pusztai nemesi réteg nagyon nehezen fogható meg, pár síros kis te­metők árulkodnak csak róla. A régészeti leletek alapján egyéb­ként sem tudunk egyetlen népvándorlás kori nép létszámára sem következtetni. Mégis úgy tűnik, több ezer főre becsülhető a korai avar nemesi-katonai réteg, amely később részben elvér­zett a 626-ig tartó bizánci háborúkban.

Az avar páncélos-páncéltörő lovasságnak nyílt vagy enyhén dombos terepen a korabeli Európában egyetlen ellenfél sem tu­dott sikeresen ellenállni – beleértve a bizánci hadsereget is. A Dunántúlon tehát a langobard sereg eleve vereségre volt ítélve. Szűk völgyekben, hegyes vidéken viszont, például az Al­pokban, ahol nehéz védőfegyvereit, gyalogságát közelharcban vethette be, sikeresen ellenállhatott.

Az avar pásztorok könnyűlovas alakulatokba voltak szervezve, ide tartoztak a segédnépek, például a kutrigurok is. Legfeljebb bőrvértet viseltek, fegyverük az íj és a nyíl volt. A ránk maradt bőséges régészeti leletekből tudjuk, hogy hárométű vas nyílhe­gyeik közel kétszer olyan súlyosak voltak, mint a korabeli euró­pai nyílhegyek. E nehéz nyilakat csontmerevítős visszacsapó íjaikból tökéletes biztonsággal lőtték ki, majd’ kétszer olyan tá­volságra (mintegy 5–800 m-re), mint ellenfeleik. Kisgyermekko­ruk óta tanulták, férfikorukban nagy vadászatokon évente gya­korolták a nyilazás tudományát; fürge lovaik nyergében ülve vagy állva, előre-, oldalt- vagy hátrafordulva egyaránt félelme­tes biztonsággal kezelték íjukat. Íjászaik – s ugyanezekkel a íjakkal voltak felszerelve páncélos vitézeik is – ellenfeleiket már akkor szét tudták szórni, megfélemlíteni, üldözni vagy menekülést színlelve szétzilálni, amikor azok még nem is árthattak nekik. A bizánci hadsereg ugyan hasonló lovas íjászokat vetett velük szembe, de kezdetben kengyel nélkül, ami lovasságuk mozgását és íjászaik teljesítményét erősen korlátozta. A langobar­dok azonban nyílt terepen tehetetlenek lettek volna ezzel a min­den irányból süvöltő nyílzáporral szemben.

A két tümennyire (20 000!) becsült avar lovassereget szláv gya­logharcosok tömege kísérte, később a bizánci háborúk során a gepidák is a gyalogságot erősítették. A szlávok lándzsával, egy­szerű íjjal, ritkábban karddal és pajzzsal voltak felfegyverkezve, s ha harci értékben el is maradtak a langobardok mögött, vak­merőségük és létszámuk felülmúlta ellenfeleikét.

E három fegyvernem együtt, jó vezetés mellett – márpedig Ba­ján kivételes szervező és katonai képességeit csak Attiláéhoz ha­sonlíthatjuk – sík területen ellenállhatatlan volt. Az egyetlen hat­hatós ellenfél, az egykori római nehézgyalogság nem létezett többé. Védelmet csak a hegyvidék nyújtott ellenük, ahol az avar­ok és szlávok nem tudták taktikai fölényüket érvényesíteni, vagy az erődök és várak, amelyek módszeres ostromához nem értettek, és soha nem is tanulták meg.”

 

Forrás: A középkor hajnala – A gepidák és a langobardok a Kárpát-medencében; Corvina, Bp., 1974, 86–89. o.

Bóna István:

 

„Súlyos tévedés az avar hadsereget könnyű fegyverzetű nomádokból összeverődött lovas íjászoknak tekinteni. A korabeli bizánci katonai szabályzatok és a régészeti leletek egyöntetű tanúsága szerint hadseregük magvát közép-ázsiai–perzsa típusú nehézpáncélos lovasság alkotta. Becslések szerint 1–3 ezer főre tehetjük a vaslemezekből összefűzött törzspáncélt viselőket. A többiek bőrpáncélt viseltek.”

 

Forrás: Bartha Antal szerk.: Magyarország története – Előzmények és magyar történet 1242-ig; Akadémiai, Bp., 1984, 321. o.

Pakisztán, Lurisztán, Kurdisztán, hátasztán...

 

 

 

 

Clement Augustus Gregory Peter Louis de Bode báró

 

Travels in Luristan and Arabistan I-II

 

Madden, London, 1845

 

 

 

Egyebek mellett PDF-ben, DjVu-ben letölthető

Nem mondod, hogy horgásztál ott?

Jó kis harcsákat lehet ott fogni, a tó édesvizi részében.)

Vadászjelenet

 

Talpig vasba öltözött parthus lovag (kataphraktosz) oroszlánt ejt el

 

Terrakotta plakett a Tigris menti Szeleukeiából

 

British Museum

A könnyűfegyverzetű lovas alakját mintha Vâlgaš (Balázs) nagykirály biszituni alakjáról mintázta volna, a pánt, a hajviselet és az öltözék is teljesen hasonló

A nemrég elhunyt Angus McBride rajza egy II-III. századi parthus vértes lovagról (bal oldalt)

Parthus kataphraktosz (nehézpáncélos lovag) ábrázolása a Tang-e Sarvak-i sziklákon

 

Magassága: 220 cm

 

A másik három blokkhoz hasonlóan talán ennek a sziklacsoportnak a jelenete is valamelyik Urûd (Oródész, Heródes) nevű nagykirályt ábrázolja. Három avar nagykirályt ismerünk ezen a néven.

 

A szentélykörzetet, amelyben épületmaradványokra mind ez idáig nem bukkantak, Clement Augustus de Bode fedezte fel 1841-ben

Érdemes lenne valahol utánanézni, mi köze lehet a Vâlgaš (Bologaszész, Vologaszész, Balaš) személyneveknek a Balkh és Balkhas toponímákhoz. A Balχaš-tó Kazahsztán délkeleti részén található.

Az áldozatot bemutató Vâlgaš (Bologaszész, Balaš) nagykirály a biszituni sziklákról

Parthus harcos és hosszú kardja a Hung-i Yar-i Alivand-i sziklavésetről

Parthus harcos ábrázolása a Hung-e Azhdar-i (Nauruzi-i) szikláról

 

Bal oldali fegyverzete a középkori Európa hosszú kardjainak a képét vetíti előre, melyeket majd az ottani lovagok viselnek

A feltehetően II. Kabneškirt ábrázoló emberalak fegyverzete és öltözéke

"A lovas és az első álló alak feje felé fordulva két lebegő sas látható, egyikük a csőrében, másikuk a karmai közt nagyobbfajta gyűrűnek tetsző diadémát tart (vö. a korábban közölt parthus érmék hasonló ábrázolásaival és a Hunyadi-címer hollójával). Közöttük egy 12 küllős naprozetta (napkorong-ábrázolás). A bemélyített tábla fölötti véseten két másik sas lebeg, mindegyiknek a csőrében az előbbiekhez hasonló gyűrűszerű diadéma. Tőlük jobbra és balra repülő sasok rajzolata ismerhető fel, a csőrében ez a két madár is egy-egy karikát tart. Közöttük egy más típusú -- pontokkal díszített -- napkorong."

 

 

Vesta Sarkosh-Curtis (British Museum, Department of Coins and Medals):

 

"Representations of investiture scenes on rock reliefs and stelae fall into two main categories: 1. The investiture of a local king, sometimes in the presence of the king of kings. A local ruler receives or holds a ring of power. Such scenes are known from Sar-e Pol-e Zohab near Kermanshah, perhaps of the time of Gotarzes II in the first century CE, or even later (Trümpelmann 1977: 16, pls. 9a, 10). A banquet scene at Tang-e Sarvak in Elymais shows the local ruler, Orodes, reclining on a platform throne supported by mythical birds. He holds a ring in his right hand and is surrounded by figures who carry divine attributes such as a cornucopia, a helmet and radiate crown (Vanden Berghe and Schippmann 1985: pl 28). A similar banquet scene appears on the rock relief of Kuh-e Tina (Bard-e Bot), also in Elymais. Here a reclining male figure holds a ring in his right hand and behind him stands a female (?) figure with a stylised cornucopia (?) (Vanden Berghe and Schippmann 1985: fig. 5). The best example, which can be dated on the basis of the Aramaic inscription to 215 CE, comes from Susa and shows the investiture of Khwasak, the satrap of Susa, by Artabanus IV (Ghirshman 1962: 56, pl. 70). The king of kings wears his ridged tiara known to us from his coins and he is seated on a throne supported by winged griffins. He offers a ring to the standing local satrap. 2. Court scenes or jousting scenes, where a Nike-type deity or a bird appears behind a human figure, usually the king, and indicates divine protection and royal investiture. A floating winged Nike-type figure, for example, appears on the rock relief of Mithradates II (c.123-88 BCE) at Bisotun, and a bird with a diadem in its beak is shown on the eroded jousting relief of Gotarzes II of perhaps 49-50 CE, also at Bisotun (Herrmann 1977: 53; Vanden Berghe 1984: fig. 3; Curtis 2000: 25, fig. 7) and on the Hong-e Azhdar rock relief near Izeh /Malamir (Vanden Berghe and Schipmann 1985: pl.2). This latter relief is sometimes dated to the reign of Mithradates I and is thought to commemorate his victory over the Elymaian revolt in 140 BCE (Schmitt 1998: 168), but it is more likely that it dates to the end of the first century BCE or even later. It is possible that the scene shows the investiture of a local Elymaian king, perhaps in the first or even second centuries CE, while the inscription, belongs to an earlier relief of the time of Mithradates II, which has not survived (Curtis 2000: 25).

 

Among classical sources, Strabo (II.9.3) reports that Parthian kingship was hereditary, but the official appointment of the Parthian king was the task of a council, which consisted of relatives of the king, noblemen, "wise men" and "magi" or priests. Plutarch (Crassus ii, 290) writes that the honor of placing the crown on the king's head belonged to the family of Surena. This is confirmed by Armenian sources, where the Surens, one of the seven important families, had the privilege of crowning the king (Kettenhofen 1998:329). Evidence for the investiture of local kings by the Parthian king of kings appears in Josephus (Antiquities 20.68), who describes that once the power of Artabanus was restored, Izates, the king of Adiabene, was given permission to wear his tiara upright and to sleep on a golden bed (Rjak 1998: 320). This tiara is likely to have been similar to that worn by the Parthian king of kings, as a coin of Abgarus, a much later king of Adiabene (q.v.) in the second century, shows (Curtis 2000: pl. 81, n, o)."

Louis Vanden Berghe−Klaus Schippmann

 

Les relief rupestres d'Elymaïde (Iran) de l'époque parthe

 

In: Iranica Antiqua, Suppl. III, Gent, 1985

Louis vanden Berghe

 

De Cultuurprovincie Elymais naar nieuwe gegevens

 

In: Handelingen van het XXVe Vlaams Filologencongres, 1964, p. 149−153

Általában az ő közleményei és felvételei alapján szokták ismertetni a domborművet (pl. Ghirshman, Harmatta)

Louis vanden Berghe

 

Le relief parthe de Hung-i Nauruzi

 

In: Iranica Antiqua, 1963, vol. 3 (fasc 2), p. 155−168