"... a Pontus tenger felett terül el a bulgárok lakóhelye ... Itt hajtott ki két helyen, mintegy a legbátrabb nemzetnek, a hunoknak a terebélyes törzsfája, a népek veszedelme. Ugyanis az egyiket altziagirusoknak, a másikat savirusoknak hívják. Lakóhelyeik elkülönülnek egymástól: az altziagirusoké Chersona mellett van, ahova Asia kincseire sóvárgó kereskedő szállítja áruját. Nyáron a mezőkön vándorolnak, és ott ütnek tanyát, ahova a csorda élelmezése csalogatja őket, télvíz idején visszahúzódnak a Pontus tenger fölé. A hunugurusok pedig azért ismeretesek, mivel hermelinprémmel kereskednek. Ezektől annyi bátor férfi rettegett ..."
The Proto-Bulgarians as inhabitants of the lands north of the Caucasus are mentioned by the Armenian writer Moses Horenaci. In his History of Armenia, written in the 80's of the 5-th century AD, he speaks about two migrations of Proto-Bulgarians from Caucasus to Armenia. The first of them is mentioned in connection with the campaign of the Armenian ruler Vaharshak to the lands, 'named Basen by the ancients... and which were afterwards populated by immigrants of the vh'ndur Bulgar Vund, after whose name they (the lands)were named Vanand.' The second migration, according to Moses Horenaci took place during the time of the Armenian ruler Arshak, when 'great disturbances occurred in the range of the great Caucasus mountain, in the land of the Bulgars, many of whom migrated and came to our lands and settled south of Kokh.' The migrations are dated to the second half of the 4-th century AD. It appears that the 'disturbances' which caused the Proto-Bulgarians to migrate to the south are linked to the expansion of the Huns in the East-European steppes. The authenticity of the settlement of groups of Proto-Bulgarians in Armenia is confirmed by some toponymic data: a river flowing though the Mungan steppe in South Azerbaijan and emptying in the lake Mahmud-chala, is called Bolgaru-chaj (Bulgarian river), one of the tributaries of the river Arax near the town of Kars (the land Vanand) is even now called Vanand- chaj (river of Vanand).
Az 50 000 éves magyar írásbeliség rovatban írtam (1071. hsz.):
Ninurta vagy Nimurta, Nimruda szumír hadisten volt, Enlil istenség fia. 1898-ban megjelent, Nemzeti krónikáink bibliai vonatkozásai c. értekezésében (ha jól emlékszem, az Akadémiai reprintben is kiadta) a kitűnő tudós, Krausz Sámuel rámutatott, hogy Kézainak alapos oka volt a középkor delelőjén ujjat húzni a Bibliával. Krausz – Hunfalvyval szembehelyezkedve – felismerte, hogy Kézai nem a Bibliából, hanem közvetlenül a babilóni mítoszokból merített. A Genesis szerint (10, 6; 10, 9) Nimród Kus fia, Kám unokája, Kézai ugyanakkor a Jáfet véréből származó Thana fiának nevezi őt. Krausz felhívja a figyelmet arra is, hogy sem a Bibliában, sem Szt. Jeromosnál nincs meg az a részlet, hogy a bábeli toronyépítést Nimród kezdte volna el, ilyesmiről csak Kézai ír. Honnan vehette ezt a magyar gestaíró? Bérósszosztól például? Ez a káld történetíró Kr. e. 270 körül ugyanis annyira hozzá hasonlóan adja elő az említett eseményt, hogy az összefüggés teljesen nyilvánvaló. A toronyépítés időpontját is csak Kézai (201 évvel a vízözön után) és Bérósszosz (131 évvel a dilúviumot követően) közli. Bérósszosz Nimrúddal kapcsolatban gyakran emlegeti a szkithákat, sőt a Tanais (Don) folyót, ami, figyelembe véve Ménrót atyjának, Thanának a nevét Kézainál, jelzésértékű. Krausz utal rá, hogy Epiphanius egyházatya szerint „a hellének azt a Nemrotot tartják Zoroaszternek, aki tovább költözvén a keleti területek felé, Baktriának alapítója lőn”. Nem tudja ezt másként Isidorus Hispalensis sem.
Kézai: „Ménrót, az óriás a nyelvek összezavarodásának kezdete után Eviláth földjére költözött, amely vidéket az idő tájt Perzsiának nevezték…” Krausz utal rá, hogy az ókorban Kis- és Nagy-Eviláthot is ismertek, és később ezt az országot Hunniának nevezték. Kosmas Indikopleustes, aki Kr. u. 510 körül beutazta Dél-Arábiát, Abesszíniát és Indiát, Keresztény topográfia c. művében így ír: „India és Hunnia, vagyis Eviláth.” (Fiók Károly már 1895-ben kimutatta Őstörténet és kritika c. tanulmányában a Századok folyóiratban, hogy az „Eviláth földje” sehol sem található a Bibliában, így ezt csak Hunfalvy koholta krónikáink hitelének lerombolása végett. A Bibliában csak „Havila” található, ami egy Édenkert tájékán fekvő túlvilági vidék, illetve Kus egyik fiának és Szem egyik ükunokájának a neve. Éles szemmel állapította meg továbbá Fiók, hogy Kázai Eviláthja a heftalita, azaz fehér hunok népnevének emlékét őrzi.)
Már Krausz utalt rá, hogy az Ószövetség igen sok elemet a babilóni hitvilágból vett át, azóta pedig – többek között Samuel Noah Kramer kutatásai jóvoltából – egyre-másra kerültek, kerülnek napvilágra az újabb párhuzamok, melyek azt igazolják, hogy az ókori zsidó szellemiség, vallás, maga az Ótestamentum a babilóni és kánaánita közvetítéssel milyen sokat merített a szumír mitológiából.
Ménróttal (korrumpált alakban: „Menproth”-tal, „Nemproth”-tal) kapcsolatosan Götz nyomán még annyit, hogy míg a Biblia az emberek hiúságával, hírnévre való áhítozásával magyarázza Bábel – azaz Babilon – tornyának felépítését, addig Kézai szerint a munkálatok oka az esetlegesen megismétlődő vízözön elleni védekezés volt. A mezopotámiai síkságon még ma is szigetszerűen emelkednek ki a hajdani zikkuratok romjai az áradások idején, és ezeket az templomerődöket valóban menedékül is felhasználták a szumírok az ősidőkben.
Nem említi a Biblia azt sem, hogy Nimród Eviláth földjére költözött, sőt, mint láttuk, maga az „Eviláth” kifejezés meg sem található a Szentírásban. Ráadásul Kézai következetesen „gygas”-nak, óriásnak nevezi Ménrótot, miközben az Ótestamentumban ugyanilyen következetesen a „nagy vadász” terminus található. A mondabeli, mítikus hősök állandó díszítő jelzői (epitheton ornans) ezúttal is módot adnak arra, hogy az elbeszélés, a hagyomány forrásaira következtessünk.
A Képes Krónika pedig a következőképp beszéli el a hunogur és a magyar nép mítikus őseinek eme kiruccanását:
"Történt azután egy napon, hogy vadászni indultak; a pusztaságban szarvasünő bukkant elébük; ezt a Maeotis ingoványaiba üldözték; futott előlük. Mikor azonban ott teljességgel eltűnt előlük, sokáig keresték, de semmiképpen fel nem lelhették. Bebolyongták azután ezt a mocsárvidéket, és úgy találták, hogy az alkalmas nyájak legeltetésére. Visszatértek hát atyjukhoz, és tőle engedelmet kapván, minden jószágukkal bementek a maeotisi mocsarakba, és ott is maradtak. Maeotis vidéke pedig Perzsaországgal határos; egyetlen gázló kivételével mindenfelől tenger övezi; folyóvizekben, növényekben, erdőben, halban, vadban, madarakban bővelkedik; ki-bejárni ott bajos dolog. Elérkezvén tehát a maeotisi mocsarakba, nyugton megültek ott öt évig; a hatodik esztendőben pedig kimentek; a pusztaságban a sátrak alatt
véletlenül a Berekának feleségeire és gyermekeire bukkantak, amint férjeik nélkül a kürt ünnepét ülték, és történetesen éppen zene hangjai mellett táncot jártak; jószágostul gyorsan elragadták őket a Maeotis ingoványaiba. A vízözön után ez volt az első rablás. Úgy esett, hogy ama csatában a leányok között Dul alán fejedelemnek két leányát is elragadták; egyiket Hunor, másikat Magor vette feleségül: ezektől az asszonyoktól erednek mind a hunok vagy a magyarok."
Jom truá: Ariadó napja, a kürtharsogás napja. A Tóra így nevezi az ünnepet, mert az esemény nagyon jellemző tartozéka a sófár, egy ősi zsidó hangszer. Ez a hangszer egy egyszerű kosszarv, melyet fújva szólaltatnak meg. A Talmud szerint ez a kosszarv emlékezteti a zsidókat arra a kosra, amelyet Ábrahám feláldozott fia helyett:
„És felemelé Ábrahám az ő szemeit, és látá hogy ímé háta megett egy kos akadt meg szarvánál fogva a szövevényben. Oda méne tehát Ábrahám, és elhozá a kost, és azt áldozá meg égő áldozatul az ő fia helyett.” (Mózes I. könyve 22. fejezet 13., Károli Gáspár fordítása)
A reggeli szertartás központi eleme a sófárfújás. Ennek során száz sófárhangot szokás meghallgatnia a hívőknek, de harminc a háláhá szerint kötelező. A sófár eredetének magyarázataként első napon Izsák születését, másodikon megkötözését tanulmányozzák.
A sófárt háromféleképpen szólaltatják meg, ezek a tkiá, a svárim és a truá. Tisri elsején a délelőtti istentisztelet (muszáf) hármas tagolása is a sófár hangjaira utal. Tisri elsején legfontosabbként a truá (riadó) fújást érdemes megemlíteni, amely arra emlékezteti a zsidóságot, hogy Isten mellette áll, és megsegíti a bajban. Erről hangról nevezték el az ünnepet a riadó napjának vagy méginkább a biztató sófárhang napjának.
Ezzel az óriási griffel küzdött Ninurta hadisten az egyik hatalmas reliefen a neki szentelt templomban, Kalhu városában, azon település falai közt, amelyet később a mohamedán hódítók őróla Nimrúdnak neveztek el
Layard találta 1850-ben, ma már a British Museumban található
A Dulo-dinasztiával rokonságba keveredett Hunor (= Hungar) és Mogor ősének Kézai – aki, mint Krausz Sámuel jóvoltából tudjuk, a Bibliától független elő-ázsiai forrásokat is használt – egyenesen Ninurta szumír-akkád-asszír hadistent tartotta:
"...vissza kell térnünk Menróth óriásra, ki a nyelvek megkezdődött összezavarodása után Eviláth földére méne, mellyet ez időben Persia tartományának neveznek, és ott nejétől, Enethtől két fiat nemze, Hunort tudniillik és Mogort, kiktől a húnok vagy magyarok származtak. De mivel Menróth óriásnak Enethen kivűl, mint tudjuk, több neje is volt, kiktől Hunoron és Mogoron kivűl több fiakat és leányokat is nemzett; ezen fiai és maradékaik Persia tartományát lakják, termetre és színre hasonlítnak a húnokhoz, csakhogy kissé különböznek a beszédben, mint a szászok és
thüringek. S minthogy Hunor és Mogor elsőszülöttek valának, atyjoktól megválva kölön sátrakba szállnak vala. Történt pedig, hogy amint egyszer vadászni kimentek, a pusztán egy szarvasünőre bukkanának, melyet, amint előttök futott, a Meotis ingoványaiba kergetének. S midőn az ott szemök elől tökéletesen eltűnt, sokáig keresék, de semmi módon nem találhatták. Végre is az említett ingoványokat bejárván, azon földet baromtartásra alkalmasnak szemlélték.
Visszatérvén onnan atyjokhoz s búcsút vévén tőle, minden vagyonostól a meotisi ingoványok közé szállának lakozni. Meotis tartománya pedig Persia hazával határos, s egy igen keskeny gázlón kivűl mindenfelől tenger övezi környűl; folyói teljességgel nincsenek, fűben, fában, madárban, halban és vadban bővölködik. Nehéz oda bé- s onnan kimenni. S a meotisi ingoványokba bémenvén, ott öt esztendeig mozdulatlanul maradának. Hatodik évre tehát kimenvén véletlenül, a pusztában Belár fiainak nejeire, kik férjeik nélkül sátrakban tanyázának, s gyermekeikre bukkanának, kiket is vagyonostól sebes nyargalva a Meotis ingoványaiba
vivének. Történt pedig, hogy azon gyermekek közt az alánok fejedelmének, Dulának két leányát is elfogták, kiknek egyikét Hunor, másikát Mogor vevé nejül. S ezen nőktől vették eredetöket minden hunok és magyarok. S miután azon ingoványok közt hosszasabban időztek, lőn, hogy igen erős nemzetté kezdtek növekedni, és a tartomány őket béfogadni és táplálni nem bírta."
Nobody could ever understand why Atila was called Avitokhol ("Авито Хол" in Cyrillic). Semantically, that reading does not make any sense. In the facsimile, Atila Khan ("Атила Хан" in Cyrillic) is clearly seen as the first word, and you will see it too if you look at it. Even in the otherwise unclear rendering of the "Atila Khan" name of the manuscript, the word Khan (Хан) is capitalized and clearly discernable. The title follows the name, as in all Türkic titles. Typical for Türkic names, for the writer the title could have been a part of the name, like Chingizkhan, Kurbat, Shambat, Tamiatarkhan, Malikshakh, Elchibey, and a multitude of other historical personalities. The historical Atila is "Atila Khan" and not Avitokhol ("n" and "l" , in Cyrillic "н" and "л", and "o" and "a" are graphically almost the same, and are easily confused even in non-cursive text). And not to discern Atila in the initial five letters, which could be read as Avito, Avita, Avilo, Avila, Anila, Amila, Atila etc., would take an extraordinary claim to nescience. In a reduced and cleansed revision of the history some scientists, against all odds, claim that between "AvitoKhol" of the manuscript and the historical Attila Khan is no perceptible connection.
The original text, in English, with the Proto-Bulgarian terms preserved (in CAPITAL LETTERS):
AVITOHOL lived 300 years. His family was Dulo. His year was DILOMTVIREM.
IRNIK lived 150 years. His family was Dulo. His year was DILOMTVIREM.
GOSTUN. He was a proxy. His family was Ermi. His year was DOKSTVIREM.
KOURT held power for 60 years. His family was Dulo. His year was SHEGORVECHEM.
BESMER, 3 years. His family was Dulo. His year was SHEGORVECHEM.
These princes ruled for 515 years on the other side of the Danube with shaved heads. Then came ISPERIH on this side of the Danube, as it is now.
ISPERIH, 61 years. His family was Dulo. His year was VERENIALEM.
TERVEL, 21 years. His family was Dulo. His year was TEKUCHITEM.
TVIREM, 28 years. His family was Dulo. His year was DVANSHEHTEM.
SEVAR, 15 years. His family was Dulo. His year was TOHALTOM.
KORMISOSH, 17 years. His family was VOKIL. His year was SHEGORTVIREM. This prince changed the family Dulo, that is VIHTUN.
VINEH, 7 years. His family was Vokil. His year was IMENSHEGORALEM.
TELETZ, 3 years. His family was Ugain. And his year was SOMORALTEM.
UMOR, 40 years. His family was Vokil. His year was DILOMTUTOM.
Másokat is mintha az asszír királylistákra emlékeztetett volna:
In 1861, in a large eclectic collection of old Bulgarian and Rus historical texts entitled "Hellenic Chronicler", a Russian scholar A. Popov run into a misidentified document, a historical relic that possibly survived because it was thought to be a list of Assyrian kings...
According to Djagfar tarikhy (a 17th century Volga Bulgar source which is widely suspected to be a hoax and is generally not used in historical research), the earliest Bulgar leaders bore the title of baltavar, i.e. the Turkic "Elteber", a viceroy, known from the Chinese annals by its Chinese equivalent "Sylifa" and documented in the 10-th century by Al-Masoudi as a title used among the Dagestani Bulgars. The title Elteber or its variations like Ilutwer, Ilutver was recorded between the North Caucasian Huns, and Yiltawar or İltäbär (ibn Fadlan) in the Volga Bulgaria.
Függetlenül attól, hogy hamisítvány-e a volgai-bolgár forrás, a mohamedán feljegyzésekben szereplő hun és bolgár méltóságneveknek az asszír Baltazár személynévvel ('Baál óvja az életét') fennálló kapcsolata figyelemreméltó. Ugyanez elmondható Zolta vagy Zoltán személynevünkről és a szultán címről, valamint az asszír Sulmanū uralkodónév hosszas továbbéléséről (Szulejmán stb.).
In: Archaeológiai Értesítő CXXIX/1--2 (2005. febr.), 35--65. o.
A cikk annak a magyar kutatásban általánosan elterjed elméletnek a történeti, régészeti és numizmatikai alapjait veszi vizsgálat alá, amely szerint a középavar kor kezdete Kuber 670-680 körüli bevándorlásával áll kapcsolatban. Végkövetkeztetése szerint az adott történeti eseménynek az említett jelenségekkel való összekapcsolása nem állja meg a helyét.
A magyar hagyomány Csaba királyfijának azonosítása Irnikkel nehézségeket okozott a történészeknek, egyesek szerint azonban a csaba eredetileg nem tulajdonnév, hanem Attila legkisebb fiának jelzője volt: csobán 'pásztor'. Hasonló a helyzet egyébként a Kubernél, amelyről nem lehet kizárni, hogy forrása az ógörög κυβερνάω, ill. a latin gubernare volt. (A csobán átvitt értelemben a csobolyó szinonimájaként is ismert.)
A királylista egy XV. századi cirill betűs, szláv kódexben maradt fenn, eredetileg görög nyelvű, hengeres oszlopra vésett felirat volt. A Duplagondol nevű fórumtárs nyomán közlöm:
"Avitohol 300 évig élt. A Dulo nemzetséghez tartozott. Az övé a kígyó évének kilencedik hónapja.
Irnik 150 évig élt. A Dulo nemzetséghez tartozott. Az övé a kígyó évének kilencedik hónapja.
Gostun, a kormányzó két évig uralkodott. Az Ermi nemzetséghez tartozott. Az övé a vadkan évének kilencedik hónapja.
Kurt 60 évig uralkodott. A Dulo nemzetséghez tartozott. Az övé a bika évének harmadik (?) hónapja.
Bezmer három évig uralkodott. A Dulo nemzetséghez tartozott. Az övé a bika évének harmadik (?) hónapja.
Ez az öt fejedelem uralkodott a Dunán túl 515 évig, borotvált fejjel. És ezután jött a Dunának erre az oldalára Asparuch fejedelem, és a mai napig uralkodik.
Asparuch fejedelem 61 évig uralkodott. A Dulo nemzetséghez tartozott. Az övé a sárkány (?) évének első hónapja.
Tervel 21 évig uralkodott. A Dulo nemzetséghez tartozott. Az övé a ló (?) évének hetedik hónapja.
??? A Dulo nemzetséghez tartozott. Az övé a ?? évének kilencedik hónapja.
??? 28 évig uralkodott. A Dulo nemzetséghez tartozott. Az övé a nyúl évének nyolcadik hónapja.
Sevar 15 évig uralkodott. A Dulo nemzetséghez tartozott. Az övé a birka évének hatodik hónapja.
Kormisosh 17 évig uralkodott. A Vokil nemzetséghez tartozott. Az övé a bika évének kilencedik hónapja.
Ez az uralkodó eltávolította a Dulo nemzetséget. Ő vihtun (bölcs lelkű?) volt.
Vinekh 7 évig uralkodott. Az Ukil nemzetséghez tartozott. Az övé a bika évének első hónapja.
Telecs 3 évig uralkodott. Az Ugain nemzetséghez tartozott. Az övé a sárkány évének hatodik hónapja.
Umor 40 évig uralkodott. Az Ukil nemzetséghez tartozott. Az övé a kígyó évének negyedik hónapja."
Ugyancsak Fehér Géza írja az óbolgár királylistával kapcsolatban:
"Azt is megemlíti Király György Gombocz feltevése ellen, hogy «semmi sem bizonyítható, hogy a hunok a sokféle fajtájú török népek közül éppen a bolgárokkal lettek volna azonosak». De ez az ellenvetés se értékes, mert hiszen nem az a kérdés, hogy hunok-e a bolgárok, hanem, hogy hunoknak, a hunok utódainak tartották, mondották-e magukat. S annyi bizonyos, hogy a bolgárság hun uralom alatt állott, s Avitocholt és Irniket tartotta ősi fejedelmeinek, tehát a hunoktól származás hite megvolt a bolgár hagyományban. Sőt az erős magyar–bolgár érintkezésben a közvetítés lehetősége is megvan."
Valójában lényegesen egyszerűbb a helyzet, hiszen, mint láttuk, a dunai-bolgárság a 630-as években az európai Hun-avar (Onogur) Kaganátus népei sorából önállósult. Ennek a Hungár Kaganátusnak a vezető etnikai eleme pedig – talán az avarokat is megelőzve – a hun volt. Így aztán semmi szükségünk nem volt arra, hogy a hun hagyományt átvegyük bárkitől is.
Míg a dunai bolgárok és a Balkán-félszigetre később betelepedő kipcsakok és úzok nyelvi nyomait a szerb és a bolgár nyelvben kell leginkább keresnünk, addig az avar nyelv emlékeit kutatva fontos forrásként jöhetnek számításba a dalmáciai horvát nyelvjárások, hiszen az ottani horvátok ősei különösen szoros kapcsolatban álltak az avarokkal. Constantinus Porphyrogenitus bizánci császár De administrando imperio című munkájában a következőket olvashatjuk: (30, 67–73) “Az avarok azt látták, hogy ez a föld (Dalmácia és környéke néhány tengerparti város kivételével) a legszépségesebb, ezért megtelepedtek rajta. A horvátok akkoriban Bajorországon túl laktak, ahol jelenleg a fehér horvátok vannak. Közülük vált ki egy nemzetség, ugyanis öt testvér, Klukas, Lobelos, Kosentzés, Muchló és Chrobatos meg két nővér, Tuga és Buga a maga nép(rész)ével eljött Dalmáciába, sott találta az avarokat, akik a földet birtokba vették. Pár évig harcoltak egymással, majd a horvátok bizonyultak erősebbeknek: az avarok egy részét megölték, a többieket pedig behódolásra kényszerítették. Ettől fogva ez a terület a horvátok hatalmába került, ám máig vannak Horvátországban az avarok közül való lakosok, s ezek avar mivolta felismerhető. A többi horvát visszamaradt Frankhon közelében, s ezeket most belochróbatosoknak, azaz fehér horvátoknak mondják; nekik saját fejedelmük van.”
"Az igazság az, hogy olyan keveset tudunk a honfoglalás előtti kor avarjairól, a régi székelyekről és szlávokról, hogy még az se jelentene sokat, ha nem lehetne megállapítani, hogy volt náluk hunhagyomány, helyesebben, hogy beszéltek Attiláról, ha tényleg nem akadnánk e népeknél «semmiféle hun-monda» nyomára. De tévedésben van Király György, a hunmonda nyomai kimutathatók.
1.) A magyar krónika azt tudja, hogy Csaba távozása után itt maradt háromezer hun, a székelyek, akik a Csigla-mezőn meghúzódva várták meg a magyarok bejövetelét. Ez a Csigla török szó, a németeknél Ring-, Heckének nevezett avar védmű török neve1, ami azt jelenti, hogy egy török nyelven beszélő nép – s mivel eddig Magyarország területén csak az avaroknál mutathatók ki ilyen védművek –, az avarság valahogy összekapcsolódott a hun hagyománnyal.
2.) Ennek azután tökéletes igazolását látjuk abban, hogy a magyar hun-mondákban az avar nép történetének eseményeit megtaláljuk, ami már azt jelenti, hogy maguk az avarok a hunoknak mondják magukat, s Attila-mondájukba beleszövik a maguk történetének eseményeit. Tehát avarok (székelyek?)2 adják át a hun-monda, helyesebben Attila-monda eredeti részét, legalább is a főelemeit.
Az avarokhoz vezet a szláv hagyomány is. Mert volt ám a szlávoknak is Attila-mondájuk! Itt még szerencsésebbek vagyunk, mint az avarokkal, mert X. századbeli följegyzővel dicsekedhetünk. Konstatinos Porphyrogennetos, aki pedig olvasott Attiláról egyebünnen is, de egész biztosan rokona és mintaképe, Theophanes munkájából, azt írja, hogyAttila az avarok királya. Aki a De administrando imperiót ismeri, nem csodálkozik ezen, hiszen Konstantinos Porphyrogennetos még a maga tudását is alárendeli forrásainak; compilator-ingenium volt, de a legszebb értelemben: összegyűjt és leír mindent, úgy, ahogy olvassa vagy hallja. (Éppen ellenkezője a magyar Anonymusnak, aki meg elsősorban kritikus historikus.) Bizony így sokszor egyik fejezete mást mond, mint a másik, de ő nem törődik evvel, úgy látszik, Hérodotosszal tartva az a véleménye, hogy amit hall, leírni kötelessége, elhinni nem. Ő tehát, aki mint igen művelt olvasott ember, tud Attiláról, azért nevezi Attilát avar királynak, mert úgy hallotta. Kitől? Írott forrásokban nem találta. Melyik az a nép, amelynek hagyománya mély nyomokat hagyott Konstantinos írásán, s amely az avarokkal olyan erős összeköttetésben volt, hogy hun hagyományában a hunok nevét az avarokéval cserélte fel? A horvát! Konstantinos maga is említi, hogy mi mindent hallott a horvát mendemondából, s tényleg el kell csak olvasnunk a 29–30. fejezeteket, s látjuk a nagy horvát hatást. A horvát monda hatásának tulajdonítható az is, hogy Szvatopluk a De administrando imperióban délszláv király, amint az a horvát mondában is.
A horvát hagyomány ilyen erős térfoglalását érthetővé teszik a bizánci–horvát kapcsolatok. Emellett azt is tudjuk, hogy a horvátok tényleg erős összeköttetésben voltak az avarokkal, s még a X. század közepén is felismerhető Horvátországban az avar elem. Sőt államszervezetükre is hatással lehetett az avarság, hiszen egy méltóságnevük határozottan avar eredetű. Konstantinos Porphyrogennetos szerint βοαν[ος]-uk kormányozza a három északnyugati zsupánságot, ez a βοαν[ος], βοεαν[ος], mai bán, az avar Baján megfelelője. Kétségtelen tehát, hogy a horvátok az avarokat jól ismerik, velük az egész VII. és VIII. század folyamán állandó, közeli érintkezésben voltak, sőt a X. század közepén is jól megkülönböztethetők horvát földön az avar lakosok.
Ha azután tovább megyünk, Attilát is megtaláljuk a horvát hagyományban. Presbyter Diocleas tudákos krónikája, melyet régi írásokból s az öregek elbeszéléseiből szedett össze, azt mondja, hogy «Attia rex Ungarinorum» betör Horvátországba. Nem akarok sokat építeni ilyenfajta adatokra, csak annyit, hogy Attiláról beszélnek a horvátok. Ha már most tudjuk, hogy a horvátoknak az avarokkal volt dolguk századokon át, világos, hogy avarok útján tudnak Attiláról. Így érthetjük azután azt is, amit Konstantinos mond: «Attila az avarok királya», a horvátok a velük érintkező s közöttük is lakó avaroktól azt hallották, hogy Attila avar király volt.
Tehát ez is, mint a Csigla név, azt bizonyítja, hogy az avarok tartották fenn a hun-mondát, sőt ezen adatokból már azt is megállapíthatjuk, hogy e monda mesélői eltulajdonították Attilát s Attila népe maradékainak mondták magukat.
Az avarok mellett vall, mint mondottam az is, hogy a magyar hun-mondák avar történeti eseményeket őriznek meg, tehát azok az avarok, akik Attilát a maguk királyának mondják, az Attila köré csoportosuló hun történeti eseményekbe a maguk történetét is beleszőtték.
1 L. Thúry József, A székelyek eredete. Erdélyi Múzeum 1898. l és kk.
2 Thúry feltevése szerintem a legkomolyabb."
(Negatívumok a magyar hun-mondák kérdésében; in: Nyugat 1922/10)
Elképzelhetőnek tartod, hogy német nyelvterületről a nem németek ilyen tömegben vándoroltak volna hozzánk? Mert egyébként miért hívták volna őket Németnek? Szerintem is vagy echte németek voltak, vagy pedig német környezetből származó egyéb nemzetiségűek, de semmiképp nem tartom elfogadhatónak, hogy az utóbbiakat tételezzük túlsúlyos elemnek a Német családnevűeken belül.
Van két ismerősöm, Pintér és Juhász családnevűek, közönséges magyar foglalkozásjelző nevek. Az egyik szabadkai, a másik Malmőből költözött haza. A szabadkait "a jugoszláv", a malmőit "a svéd" állandó jelzővel illetik. Ha most lenne a családnévadások kora, ezt a ragadványnevet kapnák. Nagyon valószínű, hogy az elnevezési szokások régen is hasonlóak lehettek, tehát a nemzetiségjelző családnevek egyáltalán nem jelentenek nemzetiséget.
Gyakori Német vezetéknevünkre az egyik lehetséges magyarázat:
"Az Árpád-kori népesség esetében a leginkább különösnek a honfoglalóktól való nagyfokú különbözőségük minősül, ez ugyanis olyan mértékű, hogy ennek alapján az Árpád-kori népesség nem is tekinthető a honfoglalók leszármazottainak. Sorra véve a jelenség magyarázatának lehetőségeit, a legkevésbé az látszik valózínűnek, hogy ez a népesség a honfoglalás után került az Alföldre. A leginkább valószínű az lehet, hogy ezen Árpád-kori népesség ősei már több nemzedékkel a honfoglalás előtt a Kárpát-medencében tanyáztak, amire egységes embertani képük, és gyaníthatóan jelentős lélekszámuk is utal."
Éry Kinga: Gondolatok az Alföld 9. századi népességéről; in: Lőrinczy Gábor szerk.: Az Alföld a 9. században; Szegedi Nyári Egyetem–TIT, Szeged, 1993, 45–47. o.
Természetesen rengeteg német és "latin" hospes érkezett az Árpád-korban is hozzánk, ám talán nem túl nagy merészség megkockáztatni, hogy az itteni germán és – a mocsarasabb, illetve hegyvidéki terepen – szláv elemek már korábban is ezeken a vidékeken éltek. Magyarország ugyanis kétségtelenül soknemzetiségű ország volt már akkoriban, az Intelmek erre vonatkozó sorait kár lenne félremagyarázni. Ugyanakkor azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy a hun-avar, jász, magyar stb. nyelveket ("nyelvjárásokat", dialektoszokat) beszélők ennek még ellenére is igen jelentős többséget képviselhettek a társadalomban, ha ezeket a sokfelől ideérkező idegen népeket minden nehézség nélkül egy-két emberöltőn belül képesek voltak asszimilálni.
„Az avaroktól legyőzött, illetve a hadba nem vonult gepidák Gepidia egész területével együtt avar uralom alá kerültek. Az avarok valószínűleg nagy áttelepítéseket végeztek, nagyobb, zárt gepida közösségek fennmaradásáról Erdélyben temetők, a Tisza alsó folyása mentén bizánci írott források tanúskodnak. Kétes, hogy valóban olyan »keserves szolgaságba« jutottak volna, ahogyan azt a 8. század második felében Paulus Diaconus képzelte. Az avarok még csak le sem fegyverezték őket, a keletrómaiak ellen vívott háborúikban egészen Konstantinápoly 626. évi ostromáig nemegyszer hallani gepida egységekről, falvaikban megülték saját ünnepeiket. Maradványaik, ha hihetünk a 870 körül írott Conversio Bagoariorum et Carantanorum című salzburgi egyházi vitairatnak, még a 9. században is éltek a Szerémségben s a vele határos területen. Ennél későbbi említésük azonban nincs, azok a német/szász elméletek, amelyek erdélyi gepida–szász találkozást és »kontinuitást« bizonygatnak, nem egyebek túlfűtött nemzeti hiedelmeknél.”
6: Pápa-Úrdomb (a Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest fotója nyomán)
Üč Tepe Azerbajdzsánban, a Kura és az Arasz folyók közötti síkságon, a Mugan (Mil)-sztyeppén nyugatról kelet felé tartó Karkar-čaj folyócska középső folyása mentén található
Bálint Csanád:
„A karikás markolatú, 3-as alakú függesztőfüles kardokat korábban az avarok távol-keleti kapcsolatai jeleként tárgyaltam, s használatukban – a P-fülűekkel szembeállítva – még másféle vívómodort is feltételeztem.[645]Kétségtelen, hogy az ilyen kardmarkolatok tipokronológiai előképei föllelhetők a világ e távoli részében, ilyetén értelmezésük azonban az avarok esetében súlyos időrendi akadályba ütközik, ami által az említett kombinációk alapjukat vesztik. Arról az egyszerű tényről van szó, hogy a szóban forgó kardtípus az avaroknál két-három nemzedékkel a honfoglalásuk után jelenik meg,[646] tehát egyszerűen nem is lehet keleti örökségük. Egy nemrég megjelent cikk szerzője a karikás markolatú avar kardokat az Altaj Berel nevű folyója mentén előkerült 4–5. századi kardokkal hozta kapcsolatba.[647] Ez a párhuzamba állítás tipokronológiai szempontból nem látszik hibátlannak; előzményként minden tekintetben kézenfekvőbb és buktatókkal kevésbé megterhelt lett volna a mandjelosi kard markolatvégén látható ovális karikára[648] hivatkozni.[649] Nem lehet ugyanis kétségünk aziránt, hogy ez utóbbi sírlelet az avar kornak egy régebbi periódusából való, mint amelybe a karikás markolatú, 3-as alakú függesztőfüles kardok tartoznak. Az sem szorul bizonyításra, hogy a mandjelosi lelet nemcsak időrendileg, de még etnikailag és kulturálisan is lényegesen közelebb áll a most tárgyalt Kárpát-medencei leletekhez, mint az Altaj-vidéki emlékanyag. A mandjelosi lelet esetében az jelenthet problémát, hogy a markolat ovális karikája (még?) nem 3-as alakú, hanem egy sajátos formájú függesztőfüllel együtt fordul elő. A karikás kardmarkolatokhoz magam is hivatkoztam addig kevéssé ismert távol-keleti párhuzamra[650] – az Ázsia-centrikus szemlélet szellemében s tekintet nélkül arra, hogy a tárgyalt koreai kardok lelőhelye légvonalban 3500 km-re esik az avarok feltételezhető belső-ázsiai őshazájától. Természetesen meg lehet tenni, hogy valaki – Európából nézve többé-kevésbé egyetlen kulturális régiónak kezelje ezt a fél Európának megfelelő távolságot, de a közbeeső területek (Külső-Mongólia, Amur-vidék,[651] Senszi, Sanszi, Hopei és Liaoming tartományok) régészetileg jól kutatott területei alapján nem lehet ilyesfajta áthidalás-magyarázatokkal előállnunk. Mindezek alapján, s tekintettel arra, hogy 3-as alakú függesztőfület egyáltalán nem ismerünk Ázsiából, ma inkább hajlok arra, hogy a 7. századi avarok szóban forgó kardtípusát ne Keletről származtassuk, hanem a kialakulásukat európai, talán az avaroknál bekövetkezett belső fejlődés eredményének tekintsük. Területi elterjedésük szokatlan képet mutat:legtöbbjük a Duna–Tisza közén látott napvilágot.[652]
Ma az ázsiai leletek és a Taq-i Bostan-i ábrázolás gondosabb tanulmányozása alapján másként tekintek a kora avar kori P-függesztőfülű kardok és azok keleti párhuzamainak viszonyára is. E kardok vélt ázsiai eredetét valójában sem a régészeti leletek, sem az egyetlennek tartott ábrázolásuk (Taq-i Bostan) sem támasztja alá: az előbbiek elterjedése (Korea, Borovoe, Üc Tepe, Kercs) s az utóbbin látható kardnak kérdésünk szempontjából tipológiailag irreleváns volta (ld. fent) késztet erre. Ami a Kárpát-medencei területi elterjedésüket illeti, érdemes felfigyelnünk arra, hogy e kardtípus – a Szeged környéktől eltekintve – a Tiszától keletre és általában: a Kárpát-medence északkeleti sarkában eddig nem látott napvilágot.[653][645] Bálint, Vestiges 205–206.
[646] Csallány, Sírleletek 164–169; Garam, Katalog 24. az általa a 6. század végére–7. század 1. harmadára keltezett kunágotai és – feltételesen – a tiszaalpári leletet sorolja ide.
[647] Mesterházy, Korai avar 232. Hasonló nézeten van Simon, Adatok 172.
[648] S. Ercegović-Pavlović, Avarski konjanićki grob iz Mandjelosa, Starinar 24–25 (1973–74), tab. 3: 1.
[649] Ezenkívül itt megemlíthető az abcháziai cibilium-šapkai temető területén szórványként előkerült karik s markolatú kard is. Ezt a közzétevői – bővebb indoklás nélkül – az ottani leletanyag zömét alkotó 6–7. századi emlékeknél régebbi időszakba, a 2–3. századra keltezik, vö. Voronov–Šenkao, Vooruženie 129; 131, Fig. 4: 1. Szemléleti, módszertani kérdés az is, ha egy, mintegy 4000 km-re előkerült 4–5. századi altaji kardot a 7. századi avarokéi szempontjából fontosnak tartunk, akkor nem lenne-e célszerű a szintén 4–5. századi és csak 1000 km távolságban napvilágot látott karikás markolatú germán kardokat (és azok késő római előzményét) is figyelembe venni, ld. K. Raddatz, Ringknaufschwerter aus germanischen Kriegergräbern, Offa 17–18 (1959–1960), 26–40; H.-J. Keller, Zu den römischen Ringknaufschwertern und Dosenortbändern in Bayern, JbRGZM 13(1966) 190–201.
[650] Bálint, Vestiges 205, Fig. 15: 2.
[651] Pontosan ebből a korból, a 6–7. századból való az Amur-menti troickoei temető 2. sírja, melyből egy egyélű kard felső harmada látott napvilágot – nem volt karika a markolatán, ld. E. I. Derevjanko, Mochèskie pamjatniki Srednego Amura, Novosibirsk 1975, 108, Fig. 68.
[652] Bálint Landnahme 270–271.
[653] Bálint Landnahme 269–270.”
Forrás: Kelet, a korai avarok és Bizánc kapcsolatai; JATE Őstörténeti Kutatócsoportja–Balassi, Szeged–Bp., 1995
Taq-i Bustan a Zagrosz szívében, Kermansah határában, a városközponttól mintegy 5 km-re található
„A közelharc fő fegyvere a keresztvassal felszerelt hosszú, viszonylag karcsú kétélű kard (hossza 100 cm körüli, a penge szélessége 4-5 cm). Jelentőségét illusztrálja a »Hadisten (Mars) kardja« motívum. A kelet-európai puszták szinte valamennyi 5. századi leletében utal valami – pengetöredék, veret – kard egykori jelenlétére, a Duna-vidékről jó állapotban megmaradt kardokat idézhetünk: Pannonhalma, Szirmabesenyő, Bátaszék, Lengyeltóti, Wien-Leopoldan stb. Az Azovi-tenger vidékén csoportosulnak azok a rekeszes díszű keresztvassal ellátott példányok – Pokrovsk-Voshod, Taman’ (Oroszország), Dmitrievka (Ukrajna) –, amelyek a kaukázusi alán és nyugati-germán kardok előzményének tekinthetők, és amelyekhez a pannonhalmi díszkard is tartozik. Az előkelők kardhüvelyét (ritkábban a markolatot) aranylemezek díszítették. A felerősítés nemegyszer féldrágakő kardfüggesztővel (Altlussheim, Pokrovsk-Voshod) vagy veretes tartófülekkel – (Novogrigor’evka, Ukrajna), VIII. kurgán – történt.”
Ezt egyébként arra válaszul idéztem korábban, hogy egy Ftonyo nevű hozzászóló a Kik voltak a pannonszlávok topikban (1101. hsz.) kijelentette: „A hunok kardja biz RÖVID volt...”
Azóta már feltehetően visszavett az arcából, mindenesetre az említett agymenés azután következett be nála, hogy a pannonszláv topikban B. Szabó Jánost is bátorkodtam megszólaltatni (1092. hsz.): „...például a hunok saját koruk egyik leghosszabb kardtípusával rendelkeztek, de ezért még nem szokták megkérdőjelezni haderejük könnyűlovas jellegét...”
Mindenesetre az Arszakida-dinasztia bukása (228) és a hunok európai feltűnése között másfél évszázad sem telt el, és tudjuk jól, hogy a Turkesztánba visszahúzódott parthusokat a hunok a IV. század első felében, tehát mindössze néhány évtizeddel a Kaukázus előterében való megjelenésük előtt gyűrték le vagy kényszerítették szövetségre. Okkal feltételezhető, hogy Balamir hunjai már jelentős avar tömegeket sodortak magukkal Európába. Ettől függetlenül persze a hosszú kard nem feltétlenül parthus találmány, csupán annyi látszik bizonyosnak egyelőre, hogy ez a fegyvertípus a 370-es években a kunokkal jelent meg a kontinens nyugati felén.
Az előbbi blokktól mintegy 40 m-rel északkeletre található ez a páncélos lovagot és vértezett lovat ábrázoló sziklavéset, melynek jobb minőségű rekonstrukcióját már közöltük. A lovag jobbjában döfésre emelt lándzsát tart, amelyet láthatóan bele is mélyeszt az áldozatába, övén tegez, íjtartó, és egy tőrnek a markolata is kivehető a megrongálódott kövezeten. Smekens rajzán a lovas mellvértje határozottabban szembeötlik, és a ló phalerája is kitűnően érzékelhető. Ő még a harci mén páncélpikkelyeit is finoman rekonstruálta.
Bal karjában íjjal, derekán tegezzel, jobbjában rövidebbnek tűnő karddal (lehet azonban, hogy csupán a fegyvernek az állat húsába való behatolását kívánja érzékeltetni a művész, s ténylegesen jóval nagyobb pengehosszúságú a kard)
Látható itt egy lóhátról farkasféle ragadozóval küzdő emberalak, derekán tegezzel, és egy másik, amely oroszlánhoz hasonlatos lényt győz le. A frontálisan ábrázolt alattvalók pedig mintha öltözékükkel a középkori magyar jobbágyokat idéznék. Az ábrán a feliratok helyzete is meg van jelölve.
135 BM WAO 178. Persönliche Autopsie vor Ort. Für die Möglichkeit der Bearbeitung danke ich Prof. Curtis und Dr. Simpson. Die genaue Herkunft und eindeutige Zuordnung als parthisch ist den Grabungsunterlagen nicht zu entnehmen.
136 Mathiesen, Sculpture, 191, 192, Nr. 160, Abb. 43, Datierung ca. 12/13. Jh.
137 Musée du Louvre AO 22772, Ghirshman, Terrasses sacrées, Tf. CXXXVI. 3.
138 Brentjes, Iranische Welt, Abb. 101. Datierungsvarianten: Brentjes, ibid., Abb. 101:1.−2. Jh.; Rostovceff, „Problem of Parthian Art“, 192: Mitte 3. Jh.; Ghirshman, Persian Art, Abb. 352: 1.−2. Jh.; von Gall, „Beobachtungen“, 309: 2. Jh. Die Autorin schließt sich aufgrund der Gürtel, zusammengesetzt aus Scheiben, der spätparthischen Datierung, 2. bis
3. Jh., an.
139Ibid., 140, 141, 145, Nr. 17, Abb. 23, Datierung 170−180.
140 Mathiesen, Sculpture, 136, 145, Nr. 11, Abb. 18, vermutlich Orodes, Datierung ca.
200−210.
141Ibid., 138, 139, 145, Nr. 15, Abb. 21, Datierung 190−200.
142Ibid., Abb. 1.
143 Ghirshman, Persian Art, Abb. 131 und eigene Autopsie vor Ort.
144 Musée du Louvre AO 22134, Autopsie vor Ort, Publikation auch: Splendeur des Sasanides, Nr. 25.
145Musée du Louvre, Sb 6735, Autopsie vor Ort. Schlechte Publikation: Ghirshman,Terrasses sacrées, Tf. XXX. 3.
146Vorderasiatisches Museum Berlin VA 5802, Mathiesen, Sculpture, 194,195, Abb. 47, Nr. 167.
147Dura Europos, Arsu-Relief, Mathiesen, Sculpture, 199, Abb. 57, Nr. 178.
Ezzel az óriási griffel küzdött Ninurta hadisten az egyik hatalmas reliefen a neki szentelt templomban, Kalhu városában, azon település falai közt, amelyet később a mohamedán hódítók őróla Nimrúdnak neveztek el
Nobody could ever understand why Atila was called Avitokhol ("Авито Хол" in Cyrillic). Semantically, that reading does not make any sense. In the facsimile, Atila Khan ("Атила Хан" in Cyrillic) is clearly seen as the first word, and you will see it too if you look at it. Even in the otherwise unclear rendering of the "Atila Khan" name of the manuscript, the word Khan (Хан) is capitalized and clearly discernable. The title follows the name, as in all Türkic titles. Typical for Türkic names, for the writer the title could have been a part of the name, like Chingizkhan, Kurbat, Shambat, Tamiatarkhan, Malikshakh, Elchibey, and a multitude of other historical personalities. The historical Atila is "Atila Khan" and not Avitokhol ("n" and "l" , in Cyrillic "н" and "л", and "o" and "a" are graphically almost the same, and are easily confused even in non-cursive text). And not to discern Atila in the initial five letters, which could be read as Avito, Avita, Avilo, Avila, Anila, Amila, Atila etc., would take an extraordinary claim to nescience. In a reduced and cleansed revision of the history some scientists, against all odds, claim that between "AvitoKhol" of the manuscript and the historical Attila Khan is no perceptible connection.
A királylista egy XV. századi cirill betűs, szláv kódexben maradt fenn, eredetileg görög nyelvű, hengeres oszlopra vésett felirat volt. A Duplagondol nevű fórumtárs nyomán közlöm:
Hunogurokkal kapcsolatba hozható VI–VII. századi kardok és szablyák
Üč Tepe Azerbajdzsánban, a Kura és az Arasz folyók közötti síkságon, a Mugan (Mil)-sztyeppén nyugatról kelet felé tartó Karkar-čaj folyócska középső folyása mentén található
Az előbbi blokktól mintegy 40 m-rel északkeletre található ez a páncélos lovagot és vértezett lovat ábrázoló sziklavéset, melynek jobb minőségű rekonstrukcióját már közöltük. A lovag jobbjában döfésre emelt lándzsát tart, amelyet láthatóan bele is mélyeszt az áldozatába, övén tegez, íjtartó, és egy tőrnek a markolata is kivehető a megrongálódott kövezeten. Smekens rajzán a lovas mellvértje határozottabban szembeötlik, és a ló phalerája is kitűnően érzékelhető. Ő még a harci mén páncélpikkelyeit is finoman rekonstruálta.
A farkasféle ragadozóval leszámoló emberalak
A fölső uralkodó, talán az Urud nevű nagykirályok egyike a Tang-i Sarvak-i sziklaképről
A hosszú karddal övezett három emberalak egyike
A Tang-i Sarvak-i parthus sziklaképek egyike
Parthus nehézpáncélos lovag (balra fent)
