Úgy tudom, az Arminia, Armenia külső elnevezés (exonima), amely kétséget kizáróan óperzsa feliratokban bukkan fel először a Kr. e. VI. század végén. Az örmények saját országukat a Hayk' névvel illették.
Hérodotosz szerint (VII, 73): "Az arméniaiak, a phrügek gyarmatosai, éppen úgy voltak felszerelve, mint a phrügek." Nincs okunk kételkedni a történetírás atyjának eme tudósításában, bár az etruszkok lüd származásáról mondottak alapján meg kell jegyeznünk, hogy az általa használt etnikai-földrajzi fogalmak olykor diakron módon szemlélendők. Azaz lehet, hogy az örmények elődei csupán arról a területről vándoroltak kaukázusi hazájukba, ahol Hérodotosz vagy az általa forrásul használt szerzők idejében már a phrügek éltek.
Asszír források már a Kr. e. XII--IX. században emlegetnek egy mušku nevű népet a Murat és az Euphratész összefolyása táján, amely a VIII--VII. században már Kilikia területén szerepel. Ezeknek volt egy Mita nevű királya, akit a modern történettudomány a hellén források Midasz királyával azonosít. A görög elbeszélésekben Midasz egy phrüg király. A hellének Μόσχοι-ját Josephus az ószövetségi Mešekhkel (משך) személyesíti meg, egyes modern szerzők pedig kapcsolatba hozzák őket a délnyugat-grúziai meskh (később: moskh) etnikummal.
In: American Journal of Archaeology, 2005, vol. 109, no. 1 (Jan), p. 21-75.
This article considers the conception and commemoration of foreigners, especially Parthians, as diagrammed in the triumphal imagery of Augustan Rome. The interaction of Trojan and Parthian iconography during the Augustan period is analyzed, as is the new attitude toward the representation of foreigners that developed in Rome during the early Empire, when barbarians were presented as contributors to peace rather than its opponents. The focus is the general topographical context of the Parthian Arch on the east side of the Roman Forum, but the article also includes new iconographic readings of the Primaporta cuirass, the Ara Pacis, the Basilica Aemilia Parthians, and the altar from the Vicus Sandaliarius, as well as triumphal monuments in Athens, Corinth, and Antioch-in-Pisidia. The cuirassed figure facing the Parthian on the Primaporta breastplate is identified as Roma, and the Eastern woman and child on the south frieze of the Ara Pacis are linked to the Parthian royal family resident in Rome during the Augustan period. A triumphal arch celebrating Gaius Caesar’s success over the Parthians is reconstructed between the Basilica Aemilia and the temple of Divus Julius, and its decoration was clearly designed to complement that of the adjacent Parthian Arch and the Temple of the Dioscuri. The imagery on the eastern side of the Roman Forum can be read as a program outlining the Julian dynasty’s involvement with the Parthians, and suggesting that the East had finally been domesticated.
Dating from the eastern conquests of Licinius Lucullus and Pompey Magnus in the 60's BC and into the imperial period, Roman expansion made conflict with Parthia inevitable. During the reign of Nero (50's - 60's AD), a major campaign to ensure Roman hegemony over Armenia was conducted under Cnaeus Domitius Corbulo. Though the war between Rome and Parthia largely resulted in a stalemate, the matter was settled by allowing Rome the final authority in naming the Armenian King. Despite the settlement the situation remained problematic for the better part of the next half century and during Trajan's reign matters of Armenian succession flared into war again.
By AD 113, the Parthian King Osroes I (in the midst of an internal conflict with rival King Vologases III) had deposed the Armenian King in favor of his own nephew (likely to strengthen his position within the Parthian borders), breaking the already tenuous peace between Rome and Parthia. Trajan's reaction was swift and he moved east from Rome while preparing an invasion force. Failed attempts to broker a peace by the Parthians before any impending Roman invasion led to understandable contemporary speculation that Trajan's true motive was an Alexandrian style campaign of conquest, and political events simply offered a convenient excuse. Regardless of Trajan's personal motivation for going to war he marched into Armenia in AD 114. Initial resistance was weak and ineffective (perhaps an indication of the debilitating internal struggle in Parthia); Armenia's royalty was deposed and its independence stripped with its annexation as a Roman province.
Over the following two years, Trajan moved south from Armenia directly into Parthian territory. Militarily, his campaign was met with great success and resistance in the field was ineffective. With the capture of such cities and Babylon and the Parthian capital of Ctesiphon on the Euphrates and Tigris Rivers, Mesopotamia and Assyria (essentially comprising modern Iraq) were annexed as Roman provinces and the emperor received the title Parthicus. Trajan continued his march to the southeast, eventually reaching the Persian Gulf in AD 116. Though Dio Cassius reports that Trajan would have preferred to march in the footsteps of Alexander, his advanced age (approximately 63 years) and slowly failing health forced him to abandon any such thoughts.
Despite the swiftness of the initial victories, the long term prospects for Roman control were completely in doubt. Returning to the west and crossing the Tigris, Trajan stopped to lay siege to the desert town of Hatra. In AD 117, with poor supply and unable to breach the walls, the Romans suffered their first defeat of the campaign with Trajan narrowly avoiding personal injury. To add insult to the defeat, the recently 'conquered' population of Jewish inhabitants began to revolt against newly installed Roman rule. For reasons that aren't entirely clear, though religion certainly played a major part, the revolt spread to Jews living in Egypt, Cyrene and Cyprus.
The massacre of Roman citizens on a massive scale by armed Jewish mobs in Cyprus (recorded as 240,000) and Cyrene as well as the destruction of pagan temples forced brutal retaliation. Massacre was met with massacre as Trajan ordered legionary response to the uprising. Jews were virtually expelled from Cyprus and the population of North Africa (Jewish, Roman and Greek) was decimated. The revolt and its suppression dragged on even into the reign of Hadrian (who would be faced years later with another considerable Jewish uprising in Judaea), but Trajan still yearned for his Alexander style eastern campaign and exacting revenge against the people of Hatra. A planned renewal of the offensive was brought to a halt as the emperor fell ill during the summer of AD 117, and Trajan began the trip back to Rome. Landing in Cilicia after a short journey by sea, the emperor died in Selinus on August 9 most likely of natural causes.
Trajan, having no children of his own, had never settled the matter of succession, but Hadrian (the son of Trajan's cousin) had long held a favored position with the Empress Plotina. Though the official word was that Trajan adopted Hadrian on his death bed, rumor had it that the choice was made only after the emperor's death. Regardless, it was Hadrian who was left in command in the east after Trajan fell ill and the matter of his succession was uncontested (and abruptly gave up all of the eastern territorial gains). Trajan, who had held the same level of power as such predecessors as Domitian, wielded it with far less strict authority and won the admiration of both the masses and aristocracy. He was quickly deified by the Senate and Trajan's greatness was recognized for centuries to come. Each successive emperor even through to the Christian era of the late 4th century AD, was blessed with the prayer 'felicior Augusto, melior Traiano', or (may he be) 'more fortunate than Augustus and better than Trajan.'
In AD 161, after a long and largely peaceful reign, Antoninus Pius died, leaving the 40 year old Marcus Aurelius to take his place. The Senate clearly favored the mature Marcus over his 31 year old joint heir Lucius Verus, who had an almost Neronian reputation for personal indulgence (such as cavorting with actors), and attempted to name Marcus as sole emperor to replace Antoninus. Marcus Aurelius however insisted on following the wills of both Hadrian and Antoninus by having his adopted brother Lucius Verus secured as ‘co-emperor’. He married his daughter Lucilla to Verus to further cement the relationship in AD 164.
Despite the peaceful and easy transition from Antoninus to Aurelius and Verus, including an all important surplus treasury, the new emperors faced several immediate crises. The flooding of the Tiber River introduced a temporary famine that was overcome through the personal intervention of the emperors. In Britannia war loomed with restless tribes and along the Danube the Chatti crossed into Raetia, perhaps as a forebear of later Germanic incursions to come. These incidents were effectively managed by appointed legates, but in the east, old rivalries with Parthia would require far more attention. Disagreement between the two powers over accession issues in Armenia had been kindling since the later years of Antoninus reign and had in fact been a matter of contention dating back to the reign of Nero over a century earlier.
With the death of Antoninus, Vologaesus III king of Parthia may have viewed the establishment of a Roman diarchy as a sign of weakness. Compounding this issue may have been the fact that neither of the two emperors had acquired any military experience whatsoever. Whatever the case may have been, Vologaesus seized a perceived moment of Roman weakness and installed his own candidate upon the Armenian throne. Rome’s response was swift but initially ineffective. A Roman legion under Severianus marched from Cappadocia into Armenia and was routed at Elegeia prompting the Parthians to invade Roman territory. The governor of Syria Attidius Cornelianus suffered defeats as well, pressuring the Romans for definitive personal involvement from the imperial family. Marcus Aurelius dispatched Lucius Verus to Parthia to oversee the war and to give it an air of heightened importance, but Verus was more inclined to enjoy himself on the trip than to prepare for war. As reported in the Historia Augusta, “Verus, after he had come to Syria, lingered amid the debaucheries of Antioch and Daphne and busied himself with gladiatorial bouts and hunting.” Aurelius was fully aware of his ‘brother’s’ inadequacies and Verus’ presence was more a statement indicating the importance of the campaign than an indication of military command.
Fortunately, despite Verus’ indulgences, his legates were focused on the task at hand. Statius Priscus, Avidius Cassius and Martius Verus were entrusted with command of the legions while Marcus Aurelius conducted affairs of the state back in Rome. Though the details provided by the ancients are scant, the Historia Augusta credits Priscus with an invasion of Armenia that took the capital of Artaxata. Avidius Cassius was credited by Cassius Dio as having led the overall campaign. After withstanding the early attacks of Vologaesus, Cassius advanced deep into Mesopotamia, eventually razing Seleucia and the Parthian palaces in Ctesiphon. Though the involvement of Martius Verus is limited only to the mention of his name by the ancients, it was he who later as governor of Cappadocia interceded on behalf of Marcus Aurelius against the revolt of the afore-mentioned Avidius Cassius. This however was some years off, and for now, the 5 year campaign (161 – 166 AD) against Parthia proved to be as decisive as any war in recent Roman history. A Roman candidate once again sat the Armenian throne and Parthia had been thoroughly defeated.
Lucius Verus and Marcus Aurelius were both honored with the titles Armeniacus and Parthicus, as Verus returned to Rome to celebrate a triumph. However, with the return of his army came a terrible plague (presumably smallpox thanks in large part to the descriptions of the ancient physician Galen) which spread throughout the empire. While the plagues devastating effects are debated (as far as total death toll) there is no question that the next few years were predominately focused on efforts to defeat it. Of its potentially 5 million victims over the course of the next 15 years its most notorious victim in the early stages was likely Lucius Verus himself. After both he and Aurelius had personally marched north to investigate Germanic incursions along the Danube, they found the plague was spreading rapidly among the legions. Returning to Italy in AD 169, Verus fell ill and at the age of 38 years the junior emperor died, leaving Rome once again with a single emperor… Marcus Aurelius.
Lucius Verus, Marcus Aurelius társuralkodója 161-től 180-ig, a Gladiátor c. filmben szereplő kis Lucius Verus édesapja
Uralkodása második évében már keleten hadakozott a parthusok ellen. Célja az Arménia feletti ellenőrzés biztosítása volt, ennek érdekében hadvezére, Avidius Cassius lerombolta a Tigris menti Szeleukeiát, és felégette a ktésziphóni avar palotát. A római légiók a parthus belviszályokat kihasználva benyomultak Médiába, mire IV. Vologaszész békét kért, és átengedte nekik Mezopotámia nyugati felét.
The Church history of Zachariah the Rhetor, compiled in Syrian language soon after the middle of the 6-th century AD contains reliable data about the Proto- Bulgarians. Utilising first-hand accounts the compiler produced a list of the peoples, who had inhabited the lands north of the Derbend pass (the Caspian gates) during the first half of the 6-th century: "The land Bazgun ... extends up to the Caspian Gates and to the sea, which are in the Hunnish lands. Beyond the gates live the Burgars (Bulgars), who have their language, and are people pagan and barbarian. They have towns. And the Alans -- they have five towns. ... Avnagur (Aunagur) are people, who live in tents. Avgar, sabir, burgar, alan, kurtargar, avar, hasar, dirmar, sirurgur, bagrasir, kulas, abdel and hephtalit are thirteen peoples, who live in tents, earn their living on the meat of livestock and fish, of wild animals and by their weapons."
Másfelől pedig azért is érdekes ez a szöveghely, mert az altziagir pásztorkodás egy jellemző vonásának ecsetelgetése kapcsán bepillantást nyerhetünk a sztyeppei lovas népek gazdálkodásába: ezek vándorlással csupán az év melegebb időszakait, elsősorban a nyarat töltötték, ekkor az állataikat ide-oda terelgették, utána viszont pihenőre vonultak, állandó szállásokra. Nem igaz tehát, hogy nem ismerték az állandó falvakat, városokat, e tekintetben Hérodotosz is csak féligazságot mond. Ibn Ruszta és Gardízí sorai szintúgy csupán a tavaszi-nyári időszakra vonatkoznak: „Sátraik vannak, és együtt vonulnak a sarjadó fűvel és a zöld vegetációval. Bárhova is mennek, együtt utaznak egész rakományukkal és raktárukkal, [az uralkodó] kísérőivel és a trónussal, a sátrakkal és az állatokkal.”
„… distendunt supra mare Ponticum Bulgarum sedes ... Hinc jam Hunni, quasi fortissimarum gentium fecundissimus caespes, bifariam populorum rabie pullularunt. Nam alii Altziagiri, alii Sabiri nuncupantur, qui tamen sedes habent divisas: juxta Chersonam Altziagiri, quo Asiae bona avidus mercator importat, qui aestate campos pervagantur, effusas sedes, prout armentorum invitaverint pabula, hieme supra mare Ponticum se referentes. Hunuguri autem hinc sunt noti, quia ab ipsis pellium murinarum venit commercium: quos tantorum virorum formidavit audacia.”
A gót történetíró e szöveghelye tehát a hunugur népet a szabírokkal tekinti azonosnak. Előzőleg ugyanis a hunok két csoportjáról beszél, s meg is nevezi őket: altziagirusok és sabirok, utána pedig kissé részletezőbb leírásban beszámol előbb az altziagirusokról, majd a hunugurokról.
"... a Pontus tenger felett terül el a bulgárok lakóhelye ... Itt hajtott ki két helyen, mintegy a legbátrabb nemzetnek, a hunoknak a terebélyes törzsfája, a népek veszedelme. Ugyanis az egyiket altziagirusoknak, a másikat savirusoknak hívják. Lakóhelyeik elkülönülnek egymástól: az altziagirusoké Chersona mellett van, ahova Asia kincseire sóvárgó kereskedő szállítja áruját. Nyáron a mezőkön vándorolnak, és ott ütnek tanyát, ahova a csorda élelmezése csalogatja őket, télvíz idején visszahúzódnak a Pontus tenger fölé. A hunugurusok pedig azért ismeretesek, mivel hermelinprémmel kereskednek. Ezektől annyi bátor férfi rettegett ..."
The Proto-Bulgarians as inhabitants of the lands north of the Caucasus are mentioned by the Armenian writer Moses Horenaci. In his History of Armenia, written in the 80's of the 5-th century AD, he speaks about two migrations of Proto-Bulgarians from Caucasus to Armenia. The first of them is mentioned in connection with the campaign of the Armenian ruler Vaharshak to the lands, 'named Basen by the ancients... and which were afterwards populated by immigrants of the vh'ndur Bulgar Vund, after whose name they (the lands)were named Vanand.' The second migration, according to Moses Horenaci took place during the time of the Armenian ruler Arshak, when 'great disturbances occurred in the range of the great Caucasus mountain, in the land of the Bulgars, many of whom migrated and came to our lands and settled south of Kokh.' The migrations are dated to the second half of the 4-th century AD. It appears that the 'disturbances' which caused the Proto-Bulgarians to migrate to the south are linked to the expansion of the Huns in the East-European steppes. The authenticity of the settlement of groups of Proto-Bulgarians in Armenia is confirmed by some toponymic data: a river flowing though the Mungan steppe in South Azerbaijan and emptying in the lake Mahmud-chala, is called Bolgaru-chaj (Bulgarian river), one of the tributaries of the river Arax near the town of Kars (the land Vanand) is even now called Vanand- chaj (river of Vanand).
Az 50 000 éves magyar írásbeliség rovatban írtam (1071. hsz.):
Ninurta vagy Nimurta, Nimruda szumír hadisten volt, Enlil istenség fia. 1898-ban megjelent, Nemzeti krónikáink bibliai vonatkozásai c. értekezésében (ha jól emlékszem, az Akadémiai reprintben is kiadta) a kitűnő tudós, Krausz Sámuel rámutatott, hogy Kézainak alapos oka volt a középkor delelőjén ujjat húzni a Bibliával. Krausz – Hunfalvyval szembehelyezkedve – felismerte, hogy Kézai nem a Bibliából, hanem közvetlenül a babilóni mítoszokból merített. A Genesis szerint (10, 6; 10, 9) Nimród Kus fia, Kám unokája, Kézai ugyanakkor a Jáfet véréből származó Thana fiának nevezi őt. Krausz felhívja a figyelmet arra is, hogy sem a Bibliában, sem Szt. Jeromosnál nincs meg az a részlet, hogy a bábeli toronyépítést Nimród kezdte volna el, ilyesmiről csak Kézai ír. Honnan vehette ezt a magyar gestaíró? Bérósszosztól például? Ez a káld történetíró Kr. e. 270 körül ugyanis annyira hozzá hasonlóan adja elő az említett eseményt, hogy az összefüggés teljesen nyilvánvaló. A toronyépítés időpontját is csak Kézai (201 évvel a vízözön után) és Bérósszosz (131 évvel a dilúviumot követően) közli. Bérósszosz Nimrúddal kapcsolatban gyakran emlegeti a szkithákat, sőt a Tanais (Don) folyót, ami, figyelembe véve Ménrót atyjának, Thanának a nevét Kézainál, jelzésértékű. Krausz utal rá, hogy Epiphanius egyházatya szerint „a hellének azt a Nemrotot tartják Zoroaszternek, aki tovább költözvén a keleti területek felé, Baktriának alapítója lőn”. Nem tudja ezt másként Isidorus Hispalensis sem.
Kézai: „Ménrót, az óriás a nyelvek összezavarodásának kezdete után Eviláth földjére költözött, amely vidéket az idő tájt Perzsiának nevezték…” Krausz utal rá, hogy az ókorban Kis- és Nagy-Eviláthot is ismertek, és később ezt az országot Hunniának nevezték. Kosmas Indikopleustes, aki Kr. u. 510 körül beutazta Dél-Arábiát, Abesszíniát és Indiát, Keresztény topográfia c. művében így ír: „India és Hunnia, vagyis Eviláth.” (Fiók Károly már 1895-ben kimutatta Őstörténet és kritika c. tanulmányában a Századok folyóiratban, hogy az „Eviláth földje” sehol sem található a Bibliában, így ezt csak Hunfalvy koholta krónikáink hitelének lerombolása végett. A Bibliában csak „Havila” található, ami egy Édenkert tájékán fekvő túlvilági vidék, illetve Kus egyik fiának és Szem egyik ükunokájának a neve. Éles szemmel állapította meg továbbá Fiók, hogy Kázai Eviláthja a heftalita, azaz fehér hunok népnevének emlékét őrzi.)
Már Krausz utalt rá, hogy az Ószövetség igen sok elemet a babilóni hitvilágból vett át, azóta pedig – többek között Samuel Noah Kramer kutatásai jóvoltából – egyre-másra kerültek, kerülnek napvilágra az újabb párhuzamok, melyek azt igazolják, hogy az ókori zsidó szellemiség, vallás, maga az Ótestamentum a babilóni és kánaánita közvetítéssel milyen sokat merített a szumír mitológiából.
Ménróttal (korrumpált alakban: „Menproth”-tal, „Nemproth”-tal) kapcsolatosan Götz nyomán még annyit, hogy míg a Biblia az emberek hiúságával, hírnévre való áhítozásával magyarázza Bábel – azaz Babilon – tornyának felépítését, addig Kézai szerint a munkálatok oka az esetlegesen megismétlődő vízözön elleni védekezés volt. A mezopotámiai síkságon még ma is szigetszerűen emelkednek ki a hajdani zikkuratok romjai az áradások idején, és ezeket az templomerődöket valóban menedékül is felhasználták a szumírok az ősidőkben.
Nem említi a Biblia azt sem, hogy Nimród Eviláth földjére költözött, sőt, mint láttuk, maga az „Eviláth” kifejezés meg sem található a Szentírásban. Ráadásul Kézai következetesen „gygas”-nak, óriásnak nevezi Ménrótot, miközben az Ótestamentumban ugyanilyen következetesen a „nagy vadász” terminus található. A mondabeli, mítikus hősök állandó díszítő jelzői (epitheton ornans) ezúttal is módot adnak arra, hogy az elbeszélés, a hagyomány forrásaira következtessünk.
A Képes Krónika pedig a következőképp beszéli el a hunogur és a magyar nép mítikus őseinek eme kiruccanását:
"Történt azután egy napon, hogy vadászni indultak; a pusztaságban szarvasünő bukkant elébük; ezt a Maeotis ingoványaiba üldözték; futott előlük. Mikor azonban ott teljességgel eltűnt előlük, sokáig keresték, de semmiképpen fel nem lelhették. Bebolyongták azután ezt a mocsárvidéket, és úgy találták, hogy az alkalmas nyájak legeltetésére. Visszatértek hát atyjukhoz, és tőle engedelmet kapván, minden jószágukkal bementek a maeotisi mocsarakba, és ott is maradtak. Maeotis vidéke pedig Perzsaországgal határos; egyetlen gázló kivételével mindenfelől tenger övezi; folyóvizekben, növényekben, erdőben, halban, vadban, madarakban bővelkedik; ki-bejárni ott bajos dolog. Elérkezvén tehát a maeotisi mocsarakba, nyugton megültek ott öt évig; a hatodik esztendőben pedig kimentek; a pusztaságban a sátrak alatt
véletlenül a Berekának feleségeire és gyermekeire bukkantak, amint férjeik nélkül a kürt ünnepét ülték, és történetesen éppen zene hangjai mellett táncot jártak; jószágostul gyorsan elragadták őket a Maeotis ingoványaiba. A vízözön után ez volt az első rablás. Úgy esett, hogy ama csatában a leányok között Dul alán fejedelemnek két leányát is elragadták; egyiket Hunor, másikat Magor vette feleségül: ezektől az asszonyoktól erednek mind a hunok vagy a magyarok."
Jom truá: Ariadó napja, a kürtharsogás napja. A Tóra így nevezi az ünnepet, mert az esemény nagyon jellemző tartozéka a sófár, egy ősi zsidó hangszer. Ez a hangszer egy egyszerű kosszarv, melyet fújva szólaltatnak meg. A Talmud szerint ez a kosszarv emlékezteti a zsidókat arra a kosra, amelyet Ábrahám feláldozott fia helyett:
„És felemelé Ábrahám az ő szemeit, és látá hogy ímé háta megett egy kos akadt meg szarvánál fogva a szövevényben. Oda méne tehát Ábrahám, és elhozá a kost, és azt áldozá meg égő áldozatul az ő fia helyett.” (Mózes I. könyve 22. fejezet 13., Károli Gáspár fordítása)
A reggeli szertartás központi eleme a sófárfújás. Ennek során száz sófárhangot szokás meghallgatnia a hívőknek, de harminc a háláhá szerint kötelező. A sófár eredetének magyarázataként első napon Izsák születését, másodikon megkötözését tanulmányozzák.
A sófárt háromféleképpen szólaltatják meg, ezek a tkiá, a svárim és a truá. Tisri elsején a délelőtti istentisztelet (muszáf) hármas tagolása is a sófár hangjaira utal. Tisri elsején legfontosabbként a truá (riadó) fújást érdemes megemlíteni, amely arra emlékezteti a zsidóságot, hogy Isten mellette áll, és megsegíti a bajban. Erről hangról nevezték el az ünnepet a riadó napjának vagy méginkább a biztató sófárhang napjának.
Ezzel az óriási griffel küzdött Ninurta hadisten az egyik hatalmas reliefen a neki szentelt templomban, Kalhu városában, azon település falai közt, amelyet később a mohamedán hódítók őróla Nimrúdnak neveztek el
Layard találta 1850-ben, ma már a British Museumban található
A Dulo-dinasztiával rokonságba keveredett Hunor (= Hungar) és Mogor ősének Kézai – aki, mint Krausz Sámuel jóvoltából tudjuk, a Bibliától független elő-ázsiai forrásokat is használt – egyenesen Ninurta szumír-akkád-asszír hadistent tartotta:
"...vissza kell térnünk Menróth óriásra, ki a nyelvek megkezdődött összezavarodása után Eviláth földére méne, mellyet ez időben Persia tartományának neveznek, és ott nejétől, Enethtől két fiat nemze, Hunort tudniillik és Mogort, kiktől a húnok vagy magyarok származtak. De mivel Menróth óriásnak Enethen kivűl, mint tudjuk, több neje is volt, kiktől Hunoron és Mogoron kivűl több fiakat és leányokat is nemzett; ezen fiai és maradékaik Persia tartományát lakják, termetre és színre hasonlítnak a húnokhoz, csakhogy kissé különböznek a beszédben, mint a szászok és
thüringek. S minthogy Hunor és Mogor elsőszülöttek valának, atyjoktól megválva kölön sátrakba szállnak vala. Történt pedig, hogy amint egyszer vadászni kimentek, a pusztán egy szarvasünőre bukkanának, melyet, amint előttök futott, a Meotis ingoványaiba kergetének. S midőn az ott szemök elől tökéletesen eltűnt, sokáig keresék, de semmi módon nem találhatták. Végre is az említett ingoványokat bejárván, azon földet baromtartásra alkalmasnak szemlélték.
Visszatérvén onnan atyjokhoz s búcsút vévén tőle, minden vagyonostól a meotisi ingoványok közé szállának lakozni. Meotis tartománya pedig Persia hazával határos, s egy igen keskeny gázlón kivűl mindenfelől tenger övezi környűl; folyói teljességgel nincsenek, fűben, fában, madárban, halban és vadban bővölködik. Nehéz oda bé- s onnan kimenni. S a meotisi ingoványokba bémenvén, ott öt esztendeig mozdulatlanul maradának. Hatodik évre tehát kimenvén véletlenül, a pusztában Belár fiainak nejeire, kik férjeik nélkül sátrakban tanyázának, s gyermekeikre bukkanának, kiket is vagyonostól sebes nyargalva a Meotis ingoványaiba
vivének. Történt pedig, hogy azon gyermekek közt az alánok fejedelmének, Dulának két leányát is elfogták, kiknek egyikét Hunor, másikát Mogor vevé nejül. S ezen nőktől vették eredetöket minden hunok és magyarok. S miután azon ingoványok közt hosszasabban időztek, lőn, hogy igen erős nemzetté kezdtek növekedni, és a tartomány őket béfogadni és táplálni nem bírta."
Szarmata kardok
Szobor és sztélé részlete a parthus kori Aššur városból
... Aššurból, szintén a parthus időkből
... egy Dura (görögösen: Európosz) városból származó sztéléről
... ezek is ugyaninnen, ugyanebből a korból
Nagy pengehosszúságú kardok ábrázolásai Hatrából, a parthus korszakból
Vesta Sarkosh–Sarah Stewart szerk.
F. A. Lepper
Lucius Verus, Marcus Aurelius társuralkodója 161-től 180-ig, a Gladiátor c. filmben szereplő kis Lucius Verus édesapja
Parthus nehézpáncélos lovag (kataphraktosz)
Parthus (avar) könnyűlovas
Parthia és szomszédai
Ezzel az óriási griffel küzdött Ninurta hadisten az egyik hatalmas reliefen a neki szentelt templomban, Kalhu városában, azon település falai közt, amelyet később a mohamedán hódítók őróla Nimrúdnak neveztek el