Mert a méhek a húsra dongnak s döglegyek dörmögve a szőlőt eszik: eljön a fekete katona.
Mert a rikító ponyvák alatt, patinás kupolák alatt is kan-kofa támadt annyi, hogy röhög a föld s mert a kofákra hallgat a sors is: eljön a fekete katona.
Mert a fekete vitorla már a Balatonnak nagyon hiányzik, s hegyek és fenyvesek fehér holtakért, holtak szagáért süvöltve zsolozsmáznak, mert e megőrlő Bakonynak bujdosó szerelmünk sose elég: eljön a fekete katona.
Mert a torony a galambot, galamb a fészke kovás ganaját elúnta, megutálta s a csendtől megőrült harangok bongni akarnak, noha lángban, hát majd viaszvirágként megolvadnak a fennkölt harangok, bronz-dizentéria befolyja a köveket, forró falakat – s hogy a galamb ne bírjon soha leszállni: eljön a fekete katona.
Mert a vagonok lisztje nem akar keserű kenyér lenni, hát majd fekete sebeket hoz a vonat, mert a tej nem akar újra meg újra vizzé válni, hát majd hirtelen bevérzenek a tejüzemek – s a telepeken a deszkák nápolyiszelet-sorait, a pala-lapokat, csöveket porrá töri az égi kerék, mivel itt minden tiltakozik: eljön a fekete katona.
Eljön a fekete katona, óriás fekete-bársony denevér, duhogó lágy kupolák a szárnyai, szőrgatyás lábain óriás görkorcsolyáit előrerúgva leszáll a városba, megvakulunk, megvakul a naptár, a történelem, szerelmeim, a hosszú sörény, aranyfüggönye csípőtöknek pernyévé zsugorodik, s poklok tudója magam is tördelve kezeimet álmélkodom: nem hittem volna soha, nem hittem volna soha: hogy ti szűzek az ágyatokban hideg fegyverrel feküsztök, soha: hogy ti kölykek a tejfogatok hirtelen kipotyog s iszonyatos gyöngyvirág nyílik a kövezeten – végzetes vízszintesekkel elkészül a város címere újra, cirkalma lesz a füst és fohász, mert eljön a fekete katona, eljön a fekete katona.
A képzeletbeli sisak alatt arcéle zord s éppoly kérlelhetetlen, mint oldalán a kard. Kopár ligetben léptet rendíthetetlen a lovag. Az aljas és szemérmetlen sereg már körbefogta: bámul szolgaszemmel az Ördög, kétfelől kígyók merednek, a homokórával int az ősz öreg. Ki rád néz, tudja, vaslovag, tebenned nincsen hely gáncsnak, sápadt félelemnek. Sorsod kemény: parancsot és talán sebet kell osztanod. Vitéz vagy, német, s biztos lehetsz: méltó ellenfelének fogad majd el az Ördög s a Halál.
II
Két út nyílik. Az egyiken a gőgös vasember léptet, jó hitében bízva, a világ veszedelmes erejében, a rémek közt, míg körben mozdulatlan táncát járja az Ördög s a Halál; a másik út rövid: enyém. Mely elmúlt éjen vagy rég letűnt napon fedeztem föl ezt a képzelt hőstörténetet, a festő Dürer halhatatlan álmát, a hőst s az árnyak rút seregletét, kik lesnek rám, kutatnak s megtalálnak? Nem a vitézt, engem szólít az ősz öreg, kinek fején kígyók tanyáznak. A le nem pergő óra nem a bajnok örök percét, az én időmet méri. Én leszek hamu s én leszek sötétség, bár később indultam, mégis beérek a végső révbe, míg te, ki nem is vagy te, egyenes kardú, derék levente, tovább léptetsz a dermedt rengetegben, tovább, amíg csak ember él a földön, egykedvűen, képzelten, mindörökké.
Alighogy don Juan Hádészbe szállt a rémes vízre s Cháronnak ott már obulust adott, egy koldús, zordszemű s kevély, mint Antisthénes, két kézre evezőt vak dühhel ragadott.
Csüggő keblekkel és szétnyíló köntösökben vonagló nőcsapat kelt a vak ég alatt: nagy, áldozati nyáj, tolonganak egyre többen, s jajuk, mint bús uszály, a csónakkal haladt.
Röhögve Sganarelle bérért nyújtotta karját, míg don Luis a mély parton bolyongni húnyt lelkeknek reszkető ujjal mutatta sarját, fiát, ki dölyfösen szórt ősz fejére gúnyt.
A szűzi és sovány Elvira, fázva, gyászban, férjét, a hűtlent s a drágát, nézte még: búcsú-mosolyra várt, hol még a régi lázban szavalt első szavak szelíd visszfénye ég.
Egy roppant kőszobor, vad fegyverek vitéze, a kormányt nyomta le s oszolt az éjszín ár; ám hűs gőggel a hős, kardjára dőlve, nézte a felszántott vizet, - mást meg se látva már.
Bármikor, ha szilárdnak tűnt a szíved, elhitetted, el is hitted magadnak, semmi nincs, ami képes összezúzni, húztál széles, erős sáncot köréje, ott voltam bevetésre kész azonnal – Józsué Jerikó előtt a kürttel –, mert az isteneim kezembe adtak, végeztem veled. Egy szavamra szíved délceg védfala, pántja úgy hasadt, mint érctelér üregében fenn-nőtt kalcit gondatlan kalapácsütésre széjjel,
és vihettem a féltve őrzött kincset, nagy röhögve hasaltam lenn a völgyben, s hagytam, hadd szedegesd a sok szilánkot, építsd újra acélból, vasbetonból, úgyis mind, ami kívülről keménység, bentről csak lila, hervatag krizantém, s egy fújásra a szirmok szerteszállnak.
Jó esetben ritkán kell szóba állnom szeretteimmel. Megvisel, hogy kérdéseikre csak hazugságokkal felelhetek. Tanácsaik nélkül egyre jobban bízom abban, hogy majd, mint a vadludakat, délre visz az ösztön, bár igazán nem tudom, hol van az a Dél. Szavaimat kevésre tartom, pedig ezen a vidéken még ma is mesélik, a fény úgy lett: csak egy szót szólt valaki. Én persze beszélhetek, amit akarok, nem lesz világosság. Idáig jutottam: néha azt mondom, van kiút, és ettől mintha lenne. Persze nincs. Ez egyszerűen nem így működik. Pedig el tudnék szakadni bármitől, jó esetben egy-két szóval elengedem a fényt is. Halogatni kéne ezt még, mert például az őszt megírni könnyű. Olyankor bármihez hasonlítható bármi. Vagy csak nekem, mindenem. De most tavasz van. Jó esetben mindig egy kicsit hosszab- bak lesznek az éjszakák, mint a félelem.
PÉLDÁZAT az Gyógyító Miskulánciáról, azaz Medikámentomról s az írástudó Doktorokról
I. Vala pedig azon időben igen nagy Veszedelem, mind az egész országban, kit is neveznek bélpoklosságnak. 2. Kiben sokan gyötrődnek volna, gazdag és szegény egyaránt: mert nem tudják vala annak gyógyító írját. 3. Azért valának némelyek, kiknek az ő szemek megvakulna - és valának, kiknek az ő fülek megsiketülne -, és valának, kik nem szólhatnak vala, mivel az ő nyelvük megsebesedék. 4. És az ő testök lett volna nyílt sebekkel megkeményedve és az ő arcuk, mint a szikkadt föld nyáridőn és az ő szemök elfolyna, mint a folyó vizek. 5. Továbbá az ő jajgatásuk elvegyül vala a jajgatók panaszával és elpusztulnak vala, mivel senki nem segítene rajtok. 6. Annak okáért az ország népe a bélpoklosságtól megtizedelteték, s a bélpoklosok beteg gyermeket nemzenek vala, melyek bélpoklosságban találtatnak vala. 7. Vala pedig akkor sok írástudó Doktor, azaz Gyógyító, kik is Medikámentomokon eszmélkednek vala, s egyben kotyvasztának sokféle Miskulánciát, hogy azzal gyógyítanák a bélpoklosokat. 8. Melyek közzől vala olyik, hogy enyhülést szerezne egy napra, és vala olyik, hogy enyhülést szerezne két napra, és vala olyik, hogy enyhülést szerezne három napra; - de nem volna olyan, mely a bélpoklost meggyógyítaná. 9. S ekkor az Izráel nemzetségéből egy, ki is nevezé magát Becsületesnek, másszóval Ehrlich-nek: ki is kotyvasztá Miskulánciát, hogy azt a bélpoklosok bévennék. 1o. S látván látának akkor csudát: mert bizony ki is azt bévette volna, felkel és jára, és az ő sebei elolvadnak vala, mint a tavaszi hó. 11. S enyhülést szerez vala nem egy napra, nem két napra és nem három napra, hanem az egész életre. 12. S örvendezének a bélpoklosok, mivelhogy az ő panaszok meghallgattatik vala. 13. S meggyógyulának azok, s nem volna többé szükség Írástudó Doktorra, mivelhogy megvolna a Gyógyító Medikámentom. 14. És ekkor az Írástudó Doktorok bevádolák azt, ki ezt tevé: elmentek a bírákhoz s mondák: E' káromlást mível. 15. És bizony gonosz dolgot mível, mert méreggel éteti a bélpoklosokat. 16. S jövének kétezer Írástudók, s fennhangon kiáltozának, mondván: E' káromlást mível. 17. Azért idézé vala ama Becsületeset bírói széke elé Galeotto, a pontifex, s mondá neki: Ezek megbotránkoztak rajtad és a te cselekvéseden. 18. Mert micsodás Medikámentomot adtál a bélpoklosoknak, hogy azok felkelnek és járnak. Bizony, nagy dolog ez. 19. S felelé az : Te mondád. 20. Mert ímé, az én Medikámentomom meggyógyít vala kétezer bélpoklost, kik is meggyógyulván, gyermeket nemzenek vala, az ország dicsőségére és becsületére. Ám te lásd, kié az igazság. 21. A bíró pedig hordozá vala e szókat az ő elméjében, s nagy sokára felemelvén szavát, így szól vala fennhangon, mondván: 22. Nincs igazad, ó Becsületes Írástudó, mivel a te gondolatod végig nem gondoltad vala. 23. Mert nézz körül: íme, itt áll kétezer Írástudó, a kik nem tudnak egyebet, mint bélpoklosokat gyógyítani, az ő módjuk szerint, s ha nem lesznek bélpoklosok, mivelhogy te meggyógyítod azokat a te módod szerint, ezek itt elpusztulnak, s az ő magjok kihal. 24. Mivelhogy nem adhatnak kenyeret az ő asszonyuknak és az ő gyermekök meg sem születhetik. 25 . Mert bizony, kigyógyítottál kétezer bélpoklost, és született kétezer egészséges gyermek, de elvetted kétezer egészséges ember kenyerét, és nem születhetik meg kétezer egészséges gyermek. 26. Mivelhogy sokan vagynak a bélpoklosok, de ugyanannyian vagynak az Írástudók, a kik abbul élnek, hogy őket gyógyítják. 27. S ha meggyógyulnak a bélpoklosok, meghalnak az Írástudók. 28. Mert a mérleg nyelve mindenkor egyenesen áll, ha fel nem fordul a mérleg. 29. A kiknek szemeik vagynak, lássák, s a kiknek füleik vagynak, hallják.
Amikor a stoplámpa fényes gombját megnyomtam és vártam türelmesen hogy vörösről reményzöldre váltson végre másodpercekbe passzírozottan rengeteg időt loptam és persze megint rád gondoltam nyájas emberiség nyilván nem az összevissza barangoló nyájra hanem csakis a sajátomra
mert emberiségből ugyebár tetű sok volt a múltban jórészük már fenn a magasságosban mások a pokol fenekén és szanaszét nyakig érő bűzös gondban bizonyisten rád gondoltam és a meglepetésre ami csakis akkor érne amikor szobrot állítanék neked és akkor abban a lámpaváltó hosszú pillanatban ismeretlen arcod kifaragtam drága barátom és így igazzá szépültél mindörökre
az élethű szobor így szólt bajban voltál melléd álltam szépreményben izzott szavad miközben észrevétlen magamról mintáztalak s mert időm volt bőven egyre másra faragtam a szobrokat minden útkereszteződésben kifaragtam sietve kapkodva apám anyám testvérem mindenféle jóságanyagból lelki márványból kifaragtam félelem‑életem kiszenvedett társát reám ragyogtatott tündöklő csillagvágyból barackvirágból krispány* illatából szemfedőmagasra kúszó cédrusfából szívbemarkolások lajstromából szerelem hangzavarából hálából és halálból reám hagyott holdtalan éjszakákból megannyi észrevétlenül mélyülő ráncból világomvége beteges lázból berozsdásodott téphetetlen láncból
amikor aztán azt hittem se időm se erőm nincs már másra s hogy vörösből sohasem vált át a tilalomfa‑lámpa faragtam tovább Michelangelo módra fájdalmam‑ magasította emlékoszlopokba maradtunk aztán táncba szemeltek minket láncba történhet ez mással is
Látnak-e téged Karthágóban, Kaulóniában vagy lenn, Szürakuszaiban? Hisz útra sose kelsz, hogy kedved és életed teljen új városok szép neveiben… Mondják: mindennek csak az ízét érinted, szavaknak, hasonlatoknak, hajnali köveknek, az asszonyi kéz könnyû melankoliájának… Mi lesz velünk így, barátom? Mert elmondhatatlan a lakozás itt, legyen bár a nyelv oly tûnékeny és sebes, mint a kaméleon kíméletlen irhája, amikor ártalmatlan prédára les… A barátaiddal mi lesz? Több arc - barát és ellenség vegyesen, konkoly és pipacs… Ki tart éjszaka néma faladhoz lángot? Hord-e tálakba ételt nappal a lélek?…
Idegen földbõl ha végül kitakarnak, Karthágóban vagy Kaulónia vidékén, zengjenek angyalok fölötted, ismeretlen, ki ily hosszú földi útakra sose térsz!…
- Egy helyütt azt írja : „. . . a líra minél inkább líra kíván lenni, annál kevésbé tűri meg az alapok bonyolultságát." Ezért van-e, hogy életműve - hangjában, tárgyában - egyetlen szigorúan, mondhatnánk, makacsul meghatározott úton jár? Nem tart-e attól, hogy ez az út összeszűkülhet, lezárulhat?
- Ez a széles út - keskeny út problémája. Tudjuk, széles út vezet a kárhozatra és keskeny az üdvösségre. A jó művész kötéltáncos. Egyedül a szűk út kényszeríti mindig előre a széles ismeretlenbe.
- Költészetének jellemzőit - hangsúlyozott dísztelenségét, szűkszavúságát - alkatinak tartja-e? Versei, nyelvi formájukat tekintve is, az eszköztelenségig egyszerűek. Hogyan, milyen háttérből alakul ki költői nyelve?
- Ha megkérdeznék, mi is az én költői nyelvem, igazság szerint azt kellene válaszolnom : valamiféle nyelvnélküliség, valamiféle nyelvi szegénység. Az anyanyelvet édesanyám szerencsétlenül járt beteg nővérétől tanultam, aki alig jutott túl a gyermeki dadogáson. Ez nem sok. Persze a világ ehhez hozzátett ezt-azt, teljesen találomra, véletlenül, nagyon különböző műhelyekből. Ezt kaptam. S mivel az anyanyelvben épp az a szép, hogy kapjuk, nem is akarunk hozzátenni semmit. Ezt sérelmesnek éreznénk. Olyan lenne, mint szépíteni származásunkat. Viszont a művészetben az ilyen szegény nyelv is - ezt a szegények büszkeségével kell hogy mondjam - megváltódhat. A művészetben a süketek hallanak, a vakok látnak, a bénák járnak, minden fogyatékosság teremtő és magasrendű erővé válhat.
- A Trapéz és korlát megjelenésének éve, úgy vélem, elkerülhetetlenül meghatározta a verseket kialakító élményanyagot. Alaptényezője volt ennek a háborúval s annak „békés", front mögötti arcával, a náci koncentrációs táborokkal való találkozása. A téma húsz év után újra felmerül a Rekviem-ben és a Sötét mennyország-ban. Hogyan került személyes élményei közé a koncentrációs tábor; mi az egyetemes üzenet a nyers répáért meghaló francia fogoly látványában?
- A háború szárnomra valóban meghatározó élmény volt. Túl a tragikumán, megvolt a maga kegyelmi gesztusa is. Azt a didergő molekulát, aki voltam, belekényszerítette a nagy, rettenetes és testvéri masszába. Első, individuálisnak nevezhető korszakom mezítelensége tulajdonképpen csak előkészítette ennek a beöltözésnek tragikumában is megváltó pillanatát. Ugyanekkor súlyos igazságra ébresztett rá. Arra, hogy a művészet legfőbb tárgya a tragikum, a jóvátehetetlen. A múlt, a lezártság végleges közegében kell megtennie a művésznek az „első valódi, reménykeltő lépést". Túl a humánumon s a legnemesebb szándékú pedagógián, ebben vélem fölfedezni a művészet eleve transzcendentális jellegét.
- Hadd vessek itt közbe egy kérdést. A dolog életrajzi vonatkozásai valamennyi olvasóját érdeklik. Hogyan került - fizikailag - az élmény közelébe?
- Mint katona kerültem ki negyvennnégy őszén Németországba. Itt egyrészt olyan méretű esszenciális ürességet és hazátlanságot kellett tapasztalnom, mintha József Attila szkizofrén világhiánya objektiválódott volna egyetemes fokon. Másrészt az emberi közösségnek és összetartozásnak eddig nem is gyanított élménye várt rám. Földnek, világnak, embernek olyan gyengesége, ami utoljára talán csak a „nagy" irodalmakban, az őseposzok vagy a görög sorstragédiák idején volt birtokunkban, s amit az újkori irodalmakban elfelejtettünk. Ismét megtanultuk, mit jelent éhezni és enni adni; mi a szomjúság és mi a mezítelenség. A könyörület. A hazátlanság és a megérkezés. Nem tudom, kellően tudtuk-e kamatoztatni vagy sietve hagytuk feledésbe merülni a „nagy irodalmaknak" ezt a ritka újrakezdési lehetőségét, amit az ember soha önként nem választ, de ha egyszer „megkapja", legalább olyan ereje van, mint a mindennapos szegénységnek, amiből a népköltészet született.
/Lengyel Péter Élet és Irodalom 1969.október 11/
Majd elnézem
Majd elnézem ahogy a víz csorog, a tétova és gyöngéd utakat, a fájdalom és véletlen közös betűvetését, hosszú-hosszú rajzait - halott köveken, élő arcokon -
Eccellenza - bár csöppet sincs inyére, hogy osztrákokba csíp tucatnyi versem s gazságaik rímes leleplezése nem kíméli a tekintélyeket sem -, hallgassa meg, hogy Milánóba érve az egyik reggel merre tévelyedtem? Szent Ambrus templomába vitt a lábam, elfáradtam, mire odataláltam.
Egy ifjú volt velem, kinek az apja egyike a veszélyt rejtő fejeknek, keresztségben a Sandro nevet kapta, s nagy regényének címe JEGYESEK lett… Nem hallott róla? Ugyan már! Ne adja a tudatlant! Vagy talán a kegyelmed agyában oly sok gond, nagy eszme fészkel, hogy hívságokra időt nem fecsérel?
Beléptem s benn hadfiakat találtam, földünkre mind északabbról jutottak, csehek voltak s horvátok általában, idehozták őket szőlőkaróknak, most is - akár díszszemlén - katonásan, hegyes póznák módjára sorakoztak, Isten házában is glédában állva szőrős, mord képpel strázsált mindahánya.
A háttérben maradtam, mert bevallom: ha egészen e csordáig megyek föl, az undortól meg kellett volna halnom - önt magas posztja megkíméli ettől. Bűz terhe ült minden könnyű fuvalmon, és - nézze el nekem, nagyúri rendőr - azt kellett hinnem: minden faggyuból van a gyertyáktól az oltárig e dómban.
Ám amikor a pap szentelni kezdte az úrvacsorához szükséges ostyát, váratlan édesség csendült fülembe: a lomha csenden banda harsogott át és harci trombiták hangján bezengte epekedőn a templom hűs hajóját, letört népségnek volt e hang a hangja, amely elvesztett édenét siratja.
Az égre szállt a kórus, amit fújtak a Lombardokból (Verdi operája), ezt: "Ó, Urunk, érted vágtunk az útnak" - nemrég e dal keblünk gyújtotta lángra. Mérgem feledve húzódtam a bús, vad katonákhoz, velük vegyülni vágyva, úgy éreztem: sajátjaimra leltem a kardalunkkal sóvárgó seregben.
Nos, kell-e több, uram? Szép volt a dallam, és a miénk! Játszották rendesen, ahol művészet, fennkölt gondolat van, elvakult indulat ott nem terem. Ám végetért a zene - s újra harcban állott háborgó szívemmel eszem, midőn - minthogyha csitítani vágyna - a bakáknak énekre nyílt a szája.
Lassan-lassan szállt fel a német ének, sötéten szállt a fények Istenéhez, hangot adván tenger keserűségnek: komor fohász volt, súlyos, ünnepélyes. És bennem ámulóra vált a lélek: de szép, hogy ily nemes fájdalmat érez e sok-sok báb, faragatlan fajankó! Himnusszá lett ajkukon a panasz-szó,
melyben édes-bús emlék derengett fel, melódia, mely kedves volt a szívnek, kiskoromban, otthon tanultam egyszer, borús napokban mindig felderített, anyám dalolta nékem szeretettel és énekétől minden halk, szelíd lett - a régi dallam most is elvarázsol s már magamat látom száműzve, távol.
Elhalt a dal - s én eltünődve álltam, agyamban hő gondolatok cikáztak: ezek, szegények, mint mi mindahányan, szolgái egy tőlünk tartó királynak, aki miatt itt mindőjük hazátlan, s aki rabokat rabokkal vigyáztat; áttelelnek nálunk a cseh, a horvát bakák, akár a Maremmán a csordák.
Nélkülözve, vaskemény fegyelemben állomásoznak, gúnyt, bojkottot állva, vakon szolgálnak s nem vetnek ügyet sem az őket is kijátszó praktikákra, a lombard s német közti gyűlöletben önnön valós javát egyik se látja, csupán azét, ki népeket megosztva uralkodik, mert így szilárd a trónja.
Hazavágyó, szerencsétlen bakák, megvetve, árván tengődtök minálunk, éltetve népeink legfőbb urát, kit lelkünk mélyén mind pokolra szánunk! De menni kell. Nem maradok tovább, mert szívem űz végül velem csunyán gúnyt s megölelek egy mogyorófa-bottal strázsáló nyársatnyelt káplárt bizonnyal!
Izzadó homok, tenyér, cserepesre száradt ajkak, savanykás testszagok, a kötélen száradó bugyik, a hőségtől remegő levegő az aszfalt fölött, a nyolcadik emeletről andalító zene csorog alá. Unalmas romantika. Eltökéltem, hogy világgá megyek. Átbújok a kötél alatt a száradó ruhák másik oldalára. Ott volt a remény.
Van társam, ifjú, virágzó és szép, velem él, egy lakásban, egy ágyban hálunk, egy fürdőszobában tisztálkodunk, egy szappant, egy fogkrémet használunk, ugyanabban a konyhában, ugyanannál az asztalnál eszünk, egy illemhelyre járunk, és közös a kassza is, de a pénzt ő osztja be, halk, szerény, tapintatos, és néha alig lehet szavát venni, legszívesebben csak a tekintetével, a mozdulataival beszélne, pedig nem buta vagy félénk, ellenkezőleg, okos, bátor, művelt, és mindenről van véleménye, érzékeny és élénk képzeletű, mint én, és a szavakkal se áll hadilábon, mert hozzám hasonlóan mellékesen verseket ír, és járatos az irodalomban, de nem kékharisnya, idegen tőle a szépelgés, az érzelgés, nagyon is éles szemű, szigorú bíró, ki az életet a művészet elé helyezi, törékeny testű, de nem gyenge, ingatag, belül erős, szívós, van gyakorlati érzéke is, és dolgos, főz, mos, mosogat, takarít, zokszó nélkül elvégez minden munkát, a házban éppúgy, mint a ház körül, kitartó, figyelmes és odaadó, ha leszakad a kabátom gombja, felvarrja, ha elpiszkolódik az ingem, kimossa, ha elmegyek otthonról, hazavár, ha ő van távol, felhív telefonon, ha megjön, ennivalót készít, ha én érkezem haza, étellel fogad, ha dolgozom, visszahúzódik, ha elfeledek valamit, eszembe juttatja, ha haragra gerjedek, lecsillapít, ha csüggedek, bátorít, ha bánt valami, vigasztal, ha rosszat álmodom, megsimogat, ha nem tudok aludni, velem virraszt, ha beteg vagyok, ápol, ha kérdem, mindezt miért, azt feleli, mert szeret, ha ellenvetem, hogy öreg vagyok hozzá, csak rázza fürtös fejét és mosolyog.
Negyven felé az ember már így dünnyög: na, öregem, csak húzd ki magad! Kisiklott telek után bámul, s tükörben nézi az ősz szálakat. Még hiúságból, persze, s kardot is ránt, s követi őrmester-léptekkel a nők rengő csípőjét, farát. Még költő, bárha röstellkedik is a derék, józan férfiak között, és rágombolja a télikabátot a szárnyára, a lapockája fölött. Hümmögve hallgat ily nagy szavakat: Emberiség, Szerelem, Halál! Tenyerét előre tartva tapogat, repül még, hogyne, lábujjhegyre áll. Szédül is, fulladozó tüdővel a sokadik cigarettára gyújt, ajtó rését nézi szivdobogva: villámlik a magnézium-út. Lehetne gyújtózsinór is! Mely nemcsak példának világít. Dehát ez álom, seholsincs sajgás fut a seholsincs aknákig. És nem hátra és nem is előre, a vad képzelgések helyett, visszatérve bőrébe szépen, maga elé néz s egy-egy jó napon mereng.
7. Az ablakkal szemközt, a tágas messzeségben az ég, csupán az ég, és egyéb semmi, semmi; és középütt, az égi távlat keretében egy magas, karcsú ciprus. Egyéb semmi, semmi. S akár derűs az ég, akár borong sötéten: kék örömében, viharában az a messzi ciprus ott áll, ott hajlong jobbra-balra szépen, nyugodtan, reménytelenül. Más semmi, semmi.
17. Mandula friss virágai a makacs tél szivében, s dühös hónap, juhászodón, ahogy lágy nap simul rád, fonjátok körös-körül, ó, föltárult, puszta sziklák s Athén ívelő hegyei, a szépség koszorúját. A hó a Parniszon olyan, akár a dús virágzás, a Koridalloszt álomi zöld simogatja félve, a szent sziklára mosolyog a Pendeli, s Imittosz bókolva figyel Faliron szerelmes énekére.
70. Mint most is, úgy szerettek épp az ősi Knosszosz földjén egykor, évezredekkel ezelőtt, éppígy szerettek április és május tavaszában férfiak, rózsák, fecskék és a nők. Mint most is, éppen úgy virult a művészet s a törvény, Mínósz trónolt, s ragyogtak bölcs agyak; és mint ma is, liliomot véstél, művész, a kőbe. Minden elmúlt. Virágod megmaradt.
4. Házak, sűrűn vagy szanaszét a hegyoldalra szórva, és ráhajolva szinte a kristályos vízű tóra, kis zöld és fehér házikók, egykettőre sötét lesz, töltsétek olajjal színig, gyújtsátok meg a mécsest. A szem keres majd titeket, s nem vesz ki a homályban, és aztán egyéb sem marad a fojtó éjszakában, nem marad - ó, ti boldogok! - belőletek egyéb sem, mint - elfojthatatlanul - egy kis derengés az éjben.
80. Tüzes hang vagyok, a nemes leszboszi múzsa hangja, ragyogtattam az ajkakat, a lírák lángja voltam, s rárögzítettem énekem a drága pergamenre, de jöttél, szerzetes barát, hogy kiirts engem onnan. És irtottál is, mint a bűnt, és száműztél a mélybe, szent himnuszok alá, miket aszkéta áhitat ró. De lám, most az aszkéta tűz hamujából kitörnek hamvadhatatlan lángjaim. Mert nem vagyok halandó.
Be szép volt és milyen fenséges, hogy ennyire félt a haláltól, ki látta szörnyű rettegését, láthatta milyen nagy és bátor! Láthatta vívni három éven keresztül iszonyú sebekben : három esztendeig nem bírta legyőzni a Legyőzhetetlen !
Be szép volt és milyen fenséges, hogy így vigyázta birodalmát: a lányok könnyét s a kötélen lógó gyilkos szederjes arcát, lepkék tántorgó repülését s a tollas fényeket az ágon . . . - ki őrzi őket, hogyha elmegy, ki félti és ki tartja számon?
Be szép volt és milyen fenséges!- Halljátok? Ordító szelekben és felhők lenge, lágy neszében hirdeti a Legyőzhetetlen: "Csonttestem s gyilkos ólomujjam sajog a körmétől, fogától, nem vívott így még senki vélem- mondjátok hát: Hős volt és bátor!"
A lányok a vadász utcába járnak: egy órakor gyakran találkozunk velük, tarkán sereglenek ki a körútra, vihognak és sugdolóznak. Copfjukon piros és kék pántlika fityeg, hárman-négyen összefogóznak, egymásba karolnak, az egyik halkan súgva mond valamit, hangosan kuncogni kezdenek. Ellenségesen és értetlenül és irigyen nézem őket, vajon miféle butaságokon nevetnek folyton? És mit sugdolóznak? Ha két lány összejön, mindjárt sugdolózni kezdenek, - ismeretlen dolgokon nevetnek, elkomolyodom és gyanakodva, rossz érzéssel húzom fel a szemöldököm -, valami profán, cinikus, tisztázatlan dolog van a világon; amiről csak ők tudnak, és mindig arról beszélnek; gúnyosan és alattomosan néznek rám, és elszaladnak. Vajon mi lehet az? Mert valamit tudnak, amit én nem tudok. Különben buták és tehetetlenek, növényt és bogarat nem gyűjtenek, bélyeget se. Leydeni palackot nem csinálnak, sem magdeburgi féltekét. Egyszer napfogyatkozás volt, a hold árnyéka áthaladt a napkorong előtt. Napokig készültem rá, üveget kormoztam, és dobogó szívvel vártam a csillagászok által kijelölt időpontot. Mikor a fényes tányérba beleharapott a fekete csorba, ujjongva és áhítattal kiabáltam - és kezemben a kormos üveggel kerestem valakit, akinek elmondjam, hogy milliárd kilométernyire mi történik odakünt. Csak két lányismerősöm volt a másik szobában, befutottam, és lelkendezve hívtam őket, hogy jöjjenek gyorsan, mert a pompás színjáték csak percekig tart. Nem lehetett rávenni egyiket se, hogy az utcai szobába átjöjjenek - valami butaságon vihogtak, csúfoltak engem, ugyan hagyj bennünket, mondták. Dühösen és gesztikulálva magyaráztam, hogy milyen nagy és ritka tüneményről van szó, és hogy mindjárt vége lesz, és hogy csak arról van szó, hogy átjöjjenek az utcai szobába, kiabáltam elkeseredve. Valami kétértelmű ostobaságot feleltek, egy szón megint vihogni kezdtek, nem jöttek át és nem nézték meg. De vajon mi lehet az - mert valami van velük. Valami van, amit mindenki tud, csak én nem, ami miatt úgy bánnak a lányokkal, mint valami kiváltságosokkal, és ők ezt tudják. Még egészen kicsike voltam, amikor a rokonaim ilyeneket mondtak nekem, "hát állva hagyod a kisasszonyt, és te leülsz? nem szégyelled magad? milyen gavallér lesz belőled?", és nekem fel kellett állni a kényelmes székből, hogy az a csipkébe öltözött kis majom leülhessen. Az arcom égett a szégyentől és a haragtól - miért? Micsoda ostoba, jogtalan, igaztalan előny? Ha pofon vágnám, leesne a székről. Dehát ő pofonvághat, megalázhat engem, csak azért, mert ő a gyengébb, és lovagiasságból nem üthetem vissza? Hát nem látják, hogy ő tudja ezt és kinevet bennünket és kényelmesen elterpeszkedik? Miért? Miért? Mi lehet ez? A lányokat nem bántja senki. Taknyos másodista korukban már magázza őket a tanár, nem kapnak barackot se a fejükre, udvariasan beszélnek velük. A felsőbbistákat pláne kisasszonynak szólítják, az iskolában is. Fiatalabb tanárok előre köszönnek nekik az utcán - hallatlan! Szelídség, gyöngédség veszi körül őket - én meg tegnap olyan brusztflekket kaptam verekedés közben, hogy egész nap nehezen lélegezem. Ha elmondanám, azt felelnék, hogy úgy kell, miért nem vágtad pofon, nem szégyelled magad? Dehát ő kezdte, tanár úr! -- hát engem nem véd senki? Nem szégyelled magad? egy felnőtt fiút védeni kell -- micsoda katona lesz belőled? Az ám -- katonaság. Tornaórán, szabadgyakorlatokban, felvonulásokon készülünk rá. Hideg priccs, borjú a hátamon, puska és szurony. Hiszen szép, lelkes dolog, tudom és vágyom is rá-- dehát miért csak mi? A hazát meg kell védeni. Aki nem kockáztatja az életét a hazáért, az gyáva és becstelen. Hát ők? Ők miért nem gyávák és becstelenek? Eszükbe se jut kockáztatni az életüket -- ezek vihognak és pipiskednek: mégis senki se mondja, hogy ők gyávák és becstelenek, sőt! inkább eszményül állítják őket elénk. Meg kell védeni a nőket, a gyenge nőket! Királyért, a hazáért - és a nőkért! Hát a lányok királyok? Miért? Miért? Miért? Miért mindenütt és mindég ez a kivételezés, ez az extravurst, ez az elnézés - miért, miért? A villamosban fel kell állni nekik - a legjobb falattal őket kell megkínálni, ha leejtenek valamit, úgy állnak ott, hanyagul és kényelmesen, mintha a természet törvénye volna, hogy azért nekem le kell hajolni. Tizennyolc éves koruktól kezdve kezet csókolnak nekik, mint az öreg püspököknek, akik munkában és áldásban töltötték életüket. Jobboldalra kell engedni őket az utcán. De hát miért? Mit nyújtanak ők, mit tesznek, miért kell tisztelni őket? Hiszen műveletlenek és ostobák, lusták és dologtalanok. Mulatságokban nőnek fel, férjhez mennek -- attól kezdve férjük dolgozik helyettük hogy eltartsa őket. Szabadjegyet váltottak az életre azzal, hogy megszülettek -- míg nekünk véres verejtékkel kell kiverekedni minden percünket, újra és újra bebizonyítani, hogy jogunk van az élethez. Dehát miért, miért, miért? A fiúk valami szégyenletes és ostoba dologról fecsegnek, az iskolában. Nem, az képtelenség, ostobaság, nem lehet. Itt valami titok lappang, az bizonyos - de őrültség, az lehetetlen, hogy az legyen a titok. Hiszen ez egy buta vicc, egy gyerekes játék - hiszen ennél csak érdekesebb a Toricelli-féle űr, vagy Leclanché-elem? Miért? Miért? Érzem, hogy egy napon meg fogom érteni. Félek ettől a naptól -- ezen a napon keveredem majd el a nagy szürke tömegbe: ezen a napon jövök rá, hogy én is az vagyok, amik ezek itt, akik szembe jönnek velem az utcán. Ezen a napon el fogom felejteni az Osztályt, a Leclanché-elemet, a növénygyűjteményemet, és el fogom felejteni önmagamat.
Bokáján vendégszárnyak - a hősök már így járnak - így lép a terembe a hős, márvány-halált markol az ökle; minden szem rája rebben, lehellet eláll a teremben, mindenki csak ámul nyöszörögve.
Így lép a szobádba barátod és könyvet tesz le az asztalodra, virágot és már távozik is, még élve, de már halottan, és te ott maradsz egyedül, még élve, de már halottan és nem mered elforgatni a könyv ólom lapjait, vagy megérinteni a virágokat, pedig hunyorognak hívogatón rád kelyhük börtönében elzárva szunnyadnak az órák.
Húnyd le szemed: szemhéjad alatt Napok keringenek. Nyisd ki szemed, élettelenül a falon lóg tükröd, nézz bele: és száz szem lángol vissza reád; férfimosolyok, miket kivágtak fürge ollók, e tükörben teleltek át.
Mindig mindenhol megtalál, napfényben, csikorgó fagyban a vidám hős, markában lengeti Gorgó fejét. És ha magamra hagy, roppant kéz lóbálja fölém a napot s eldobja unottan: a nappalra bélpoklosok szürkésbarna leple terül. Kering, kering a földgolyó: őrült molylepke a fény körül.
Minden gyilkosnak adva lett a rés, hol vers tódul elő vagy konyhakés. Úgy döntöttem, hogy verselni fogok.
Ha történéseinket lefokozom az esemény szintjére, legelőször is vadlovakként vágtató villany- drótokat látok. Ezek több mérföldön át a lényegre törnek, dátum cikázik rajtuk és ige. Nyomukban repülőgép, taxi, merőlegesen lift, keresztül-kasul verebek, tányérsapkák, utcanők. Rács helyett ajtó. Ó, de zavarbaejtő. Itt volnánk hát, köztük, kik zenélnek, riszálnak, Zen-buddhizmusról beszélnek, isznak. Martinit legalább. A tükörben széttörik a nevetés-szilánk. Egy nő azt mondja: „rosseb". Nem tudja, mit jelent. A horpadtorrú kint cicáz a szélben, tarolja, döngöli a hegyoldalt, idebenn jó helyen vagyunk. A jazz, a rock a legsarokban szól, a rádióban, jól van, forró a kezed. Meghőmérőzzelek? A holdsarlót kiegyenesítem, csak még egy percig tartson meg az Isten, s a transz-ilyen, a transz-olyan vonat ne ragadjon el, mint a léghuzat. Ne még. A négy fal közt imázs, totem, tőlem ne félj, nincs fegyverem, nincs velem kard, és nincsen biblia, magam vagyok a tolerancia. Milyen járvány vitte el a fivéred? Mit bélyegeztek bordája ivére? Gót katedrális minden bordaív. Egyszer az enyém is viselt valamit. Jelek közt élünk. Kinek pénz a jel, kinek a hatalom, mit elvisel, s éjfél előtt, hogy mind elmállana, táncol a holdba épült szálloda. Hó horpadoz, csuhája léghuzat, hegyesszögben tarolja az utat, a hórihorgas árnyék, mint az óra, azt üti: „cum dignitate mori..." Maradj! Ez még csak percfogyatkozás! Csak lenn ketyeg a taxiállomás, hogy : tetszett volna másképp! hat gyerek! szalvétába lekvároskenyeret! nyáron muskátli! igazi karácsony! behűtött sör! „fiacskám, meg ne ártson" - késő: elmondták. A való oda. Szentenciák - írónak nincs kora -
gyerünk. A szöges holdárnyékokat elfödi sötét, őszülő hajad, nyitod az ajtót, most már ő is ott áll, képébe vágom egyszer majd, hogy voltál, hogy annyi kóbor esemény felett megtörtént, hogy a tükröd lehetek, s ahhoz, hogy meg tudjalak ölni, csak magamat kell összetörni.
Patrónusa a dalnak és a könnynek, ki széppé avatod az életet, ó, adj erőt míg napjaim lejárnak, le tudjam írni e pár éneket. Hozzád esdek mint régi lantos ősök, mert tört a szívem, tört a hegedűm, s az élet ízét inyem megutálta, kifordul számból, sósan, keserűn. Ó, adj segélyt roskadó kis erőmnek, hogy addig bírjam a toll nehezét, míg könnyűmből és vérem pirosából összerovom e végzetes regét, mely róla szól, ki fiam volt e földön, Miklósnak hívták és már messze ment, csak emlékét, e fénylő délibábot, és a fájdalmat hagyta idelent. E kincseket, nehéz szívemben őrzöm, és roskadok, ó, drága szent teher, szememből könnyek sós patakja gördül, és sír a szám és sírva énekel: ó, adj szárnyat én ólmos énekemnek, hogy élve-éljen benn a szent halott, hogy emlékét még fénybe glóriázza, mikor kezem már rég elporladott.
Mert minden ő volt; álom, ének, szépség, az én lelkem egy gyönge húr csupán, mely zengő lényét dalban visszazengte, s elámult rajta, mint egy szép csudán. Most fájdalomtól, kíntól dermedetten, úgy állok itt, mint Lót bús asszonya, kisírt szemem a végtelenbe réved, hol élő ember nem járt még soha.
Őt keresem a földön, vizen, égen, s ájult lelkem álomcsudára vár; hogy látom őt még élőn fölragyogni, midőn három nehéz napunk lejár. De addig is szivem minden verése övé legyen és minden énekem. Ki fájásnak és mély próbáltatásnak adatott immár, látom, énnekem. Övé legyen, ki fiam volt e létben, de messze ment, és azt mondják, halott. Csak lelkem síró mély harangja zengi: Föltámadott. . . bennem föltámadott!
