Jan Otčenášek: Rómeó, Júlia és a sötétség
- részlet -
Az öreg házak olyanok, mint az öregemberek: tele vannak emlékekkel.
Sajátos életük és sajátos arcuk van. Málladozó falaik az emberi hajlékok körül settenkedő szagok teljes skáláját magukba szívták már. Régen elpárolgott belőlük a mész és habarcs semmitmondó illata, amely annyira jellemzi az önálló történelemmel még dicsekedni nem tudó, modern és néha kissé unalmas külvárosi dobozépületeket. Az öreg házak falai élnek. Életet leheltek beléjük a közöttük lejátszódott sorsok.
Mi mindent láttak? Mi mindent hallottak?
Az öreg házaknak megvan a maguk sajátos hangja is. Figyelj csak: valaki fáradtságtól elnehezült, lassú léptekkel halad a nyitott folyosón, és nagyon halkan fütyörészik ... most megáll, rövidke gyufavillanás a falon ... azután továbbmegy, lába alatt szomorúan döng a csigalépcső redves fája, valahonnan rádió karattyol bele az alkonyatba, egy ajtócsattanás elhallgattatja, felsír egy gyerek...
A hátán fekszik, karját testéhez szorítja, s nyitott szemét a ritkás sötétséggel eltömött ablakra mereszti. Az ablakon túl a folyosó, meglazult kőkockáival, amelyek minden percben megzörrennek a léptek alatt, s lent az udvaron négyszögű kút. A tetők fölött langyos szellővel száll a júniusi éjszaka. Ott fönn minden csendes, hallgat a Vega a Lant-csillagzatban, egy rojtos felhőszélről leválik a hold, és bepillant az ablakon - kifejezését vesztett arc.
A városba belopózott az éjszaka. Csendje átjárja a fiú testét, neszez, sziszeg a halántékában, tele van sugallatokkal és bizonytalan hangokkal; csak az öreg ingaóra lomha léptei kopognak át egyhangú ritmusban a falon.
Az ingaóra? Nem a szíve? Hallja, hogy még mindig frissen ver a mellkasában, szivattyúzza a vért, és a halántékába nyomja. És valahol ott bújnak meg a gondolatai, vég nélkül, mint az úttalan erdők.
Megint itt fekszik a város falai közé rejtve, szobája szűk dobozában, amelyet öt lépéssel fel lehet mérni. Oda, vissza, majd megint oda... Hányszor indult neki az utóbbi időben ennek a rövid, céltalan, értelmetlen zarándokútnak? Azzal a furcsa vággyal, hogy a falon szétzúzza a koponyáját! Nem, ezt nem tudja megtenni. Nem is segítene. Inkább nem mozogni! Kínos helyzet egy tizennyolc éves ember számára. Inkább nem gondolkodni! De hogy kell nem gondolkodni? Talán összeszorítani szemhéjunkat - így! elbújni mindenki elől a sajgó redők mögé. A világ elől. Önmagunk elől.
Makacsul lezárja a szemét. Most minden olyan, mint egy kút. Zuhan, zuhan egyre mélyebbre, és nincs remény, hogy véget érjen, hogy beleolvadjon a gyógyító, alaktalan ürességbe. Emlékezet. A gondolkodás fájdalma, a lélegzés fájdalma, a lét fájdalma.
(...)
Tudod-e, milyen íze van a félelemnek? Sós, de mégsem olyan, mint a sóé. Valahol a gyomrod táján furcsa hideg ébred benned, megremegteti a testedet, fagyos tapintású százlábú kúszik végig a gerinceden, a szívedhez téved és megérinti. Megrázkódsz, és egy ideig nem gondolsz semmire.
(...)
Az öreg házak olyanok, mint az öregemberek: tele vannak emlékekkel.
Sajátos arcuk, sajátos illatuk van. Falaik különös életet élnek. Mit láttak? Mit hallottak? Málladozó vakolatuk az évek során sok mindent magába szívott. Igen, a falak eleven megtestesítői a közöttük lejátszódott emberi történeteknek. S vannak történetek, amelyeket gyakran emlegetnek, a többit eltemeti a feledés. De vannak olyanok is, amelyekről csak hallgatnak. Ezek szavak nélkül élnek az ajkak, a szemek között. Hozzátartoznak az öreg házak soha meg nem írt, izgalmas történetéhez. (...)
/Sziasztok! Kellemes délutánt, szép estét kívánok!/
Tán csak az én öregedő fejemnek rémlik, micsoda szorongás szivárog a napraforgók sárga magasába, közben a fényözön tányéronként kimérve gőzöl az út hosszában, völgyből a dombra, jaj az ittas darázsnak, biztosan azért tombol, csapong megátalkodva a mézes terítéken, elveszik nemsokára exhumált deszkaszínben, a reves szürkeségben, sóizű kórón, bár akad némi ványadt zöld folt a levelesben, nagy malomkőfejüket nem bírják már a szárak mozdítani, csak állnak, úgy dőlnek meg keletnek, elévült dicsőségben, rongyosan és sötéten.
1. Csokonai a halottas ágyon (choriambus és anapesztus sorkapcsolatok)
Nem sokat ér csontváz- tested (a kincs), ha halál várja; te tudtad ezt, még mielőtt a kevély nagy szerelem végzett volna veled. »Kezemet és ölemet béklyó nem nyomorítja tovább!«
– hitted-e, balgán, míg záporozott tilalom? Homlokodon rontás, átüt a fájdalom is. S bárha a szempillák árnyakat űznek, a könny gyöngyszemein lángra gyúlva lebeg a gyönyör.
2. Amivel, amiért – Lilláról utolszor (Glükóni versszak)
Mit hajít ma eléd a kéz? Koncot, vagy eledelt – gyanús, hamis rajta a hártya is; képzeld magad elé őt:
hazugsága vigasztaló. Mondj ellent neki, és dühe már húzná a reteszt reád. Börtönőröd! – elég egy
le nem nyelt szavad. Érdemet szerezhetsz, ha alázatod nagyobb, mint az agy és a szív éhe. Az, amiért élsz.
Debrecenben a Holló László sétányról a Derék utcán át a Kishegyesi útról balra nyílik a Dorottya utca, mely Csokonai művének főszereplőjéről kapta a nevét. 1700 és 1930 között használták az itt fekvő Hatvan utcai temetőt, melyben Csokonai síremléke látható. A síremléket 1836-ban, Péczely József áldozatos szervezésének köszönhetően közadakozásból állították fel. Terveit Beregszászi Pál kollégiumi rajztanár készítette, s Ungvárott öntette. ...
A vasgúla békésen állott közel egy századig Csokonai sírján. 1913-ban újították fel
először. 1931-ben - mint Kardos Albert írja- felbukkant az a gondolat, hogy az új
köztemető megnyitásakor oda kell átvinni Csokonai vasgúláját is. A debreceniek a helyi újságokban megvétózták a tervet: "A Dorottya utcában nem kell mást tenni, csak azon a helyen, ahol az évszázados sír áll, nem építenek majd házacskát a 300 négyszögöles telken, hanem megmarad szép park közepén a síremlék." A sírt többet nem bolygatták, sőt a síremléket 1938-ban átfestették és parkosították környékét.
Föl-alá jártam a pléhkonzerv banánkikötő rakpartjain és a Dél-Csendes-Óceáni mozdonyának roppant árnyékába ültem hogy onnan nézzem a kockaház dombok fölött lenyugvó napot és sírjak.
Jack Kerouac ült mellettem egy kidőlt rozsdás vascöveken, a társam, egyet gondolt a lelkünk, zordan és csüggedten és szomorú-szeműn, a gépfák bütykös acélgyökereivel bekerítve.
Vörös ég tükrözte a folyó vizén az olajfoltokat, nap bukott Frisco végső hegyormaira, sem hal az áradatban, sem remete a dombok közt, csak mi magunk csipás szeműek és másnaposak mint a folyópart vén csavargói, fáradt rókapofával.
Nézd csak a Napraforgót, mondta, egy halott és szürke árny támaszkodott az égnek, embernyi árnyék, ültében aszalódott egy halom ősi fűrészpor tetején elbűvölve rohantam oda - első napraforgóm volt ez, Blake emléke - látomásaim - Harlem
és a keleti folyók poklai, csörömpölő hidak, Joe Zsíros Kenyerei, döglött babakocsik, lekopott futójú fekete autógumik a soha újra nem futózásban elfelejtve, a folyópart költeménye, kotonok és fazekak, és az acél kések egy cseppet sem rozsdamentesek, csak a nyirkos mocsok és a borotvaéles műanyagok vonulnak be a múltba -
és a szürke Napraforgó a lenyugvó nappal szemben siváran recsegve és porosan ingadozott a korommal a köddel és hajdani mozdonyok füstjével a szemében
megtörten lekonyuló vizenyős tövispártája rozzant korona volt, tányérjából a magok kihulltak, a fényes levegő fogait gyorsan hullató szája, szőrös fején a sugarak bélyege
akár egy megaszalt drót pókháló, levélkarokat meresztett a szára, fűrészpor gyökerei integettek, fekete kacsairól gipszmorzsa esőzött, döglött légy a fülében,
Szentségtelen rozoga vén vacak voltál, napraforgóm Ó én lelkem, szerettelek téged!
A korom rajtad nem ember korma volt de halál és emberi mozdonyok,
mind e porruha, a vasútbőrnek e homályos fátyla, e füstköd pofa, e fekete nyomorúság szemhéja, ez a kormos kéz vagy fallosz vagy kosznál rosszabb művi duzzanat - az ipari - a modern - az egész civilizáció mely bemocskolja őrült arany koronádat
és ezek a ködös gondolatok a halálról és a szerelem nélkül porosodó szemekről és a végkifejletről és a mélyben sorvadó gyökerekről, a homok és fűrészpor hazai buckáiban, gumi dollárbankók, gépek bőre, a sírva köhögő autók belei és belsőségei, az üresen eldobott pléhkonzervek azzal az ójaj de rozsdás nyelvükkel, mit mondjak még, valami szivarízű farok elfüstölt hamuja, a talicskák vaginái és az autók tejelő melle, a szék híján megviselt valagak meg a dinamók záróizma - mindez
múmia gyökereidbe préselődött - és ott állsz előttem a napnyugta fényében, alakodban dicsőséged telje!
Egy napraforgó tökéletes szépsége! a hibátlanul tökéletes gyönyörű napraforgó létezés! hogy a belevaló újholdhoz illő édes és természetes szem villamos izgalommal ébredt és kapva kapott a napnyugta árnyú napkelte aranyú havi fuvallaton!
Hány légy zizegett körbe téged korom ártatlanja, míg a vasutak mennyét és virág lelkedet átkoztad?
Szegény halott virág! mikor felejtetted el hogy virág vagy? mikor bámultad meg a bőrödet és mikor döntöttél úgy hogy te egy tehetetlen mocskos vén mozdony vagy? egy mozdony kísértete? a hajdan hatalmas őrült amerikai mozdony hazajáró lelke?
Soha nem voltál mozdony, Napraforgó, napraforgó voltál!
És te Mozdony, mozdony vagy, ezt jegyezd meg magadnak!
Na szóval fölkaptam a csontváznehéz napraforgót és az övembe tűztem mint valami jogart,
és prédikációt tartok a lelkemnek, és Jack lelkének is, és mindenkinek aki figyel rá,
- Mi nem a mi korom bőrünk vagyunk, mi nem vagyunk rettentő rideg poros kioltott képzeletű mozdonyok, mi mindannyian szépséges arany napraforgók vagyunk belül, áldottak vagyunk mi a mi magvainkban és testi beteljesülésünk aranyszőrű meztelenségében mely őrült fekete estélyi napraforgók alakját ölti napnyugtakor, hogy leselkedve lássuk az őrült mozdonyárny folyópart alkonya Frisco dombos pléhkonzerv estéjén végigült látomását.
A napraforgó Franciaországban dísznövény, a szalonasztalon is, a villák előkertjében is. Szeretik; soká eltart.
Az őszirózsa előfutára. Van Gogh segített élvezni – azaz tűzte voltaképp a szívükbe – e szép virág aranybomba lángvetéseit.
Elragadtatott, egyre sűrűbb a párizsi ah-ah! a gépkocsiban, amikor a zágráb–belgrádi műút mellett megjelennek föltűnő magas szárukon az első hatalmas példányok. Előbb csak fél hold, egy hold terjedelemben. Hamarosan napraforgóerdőben járunk. Egyre gránátostermetűbb, egyre kövérebb képű tányérbélrengetegben.
Szlavónia persze, a remek szlavón földek. A Dráva–Száva ingyen csatornarendszerében.
A franciák, útitársaink, meseföldön úsznak, Tündér Ilona virágoskertjében. Nekem a nyelvem, majd az emlékezetem elevenül meg, kellemesen. Az előbbin olajos magvak hajdani jó íze szalad át, az utóbbin egy, azaz két régi szó. A Dunántúl a napraforgót tányérbélnek, de még otthoniasabban biz’ szotyolának hívják; hívták az én iskoláskoromban. A cselédnéktól, a pusztai béresasszonyoktól kunyeráltunk egy-egy marékkal. Jobbadán csak ők termelték, a kis kommenciós kertjükben. Nem díszül. Némi ráadás rágcsálnivalóul a napestig telhetetlen gyomrú – helyesbítek: telítetlen gyomrú – gyermekeiknek.
A Van Gogh-i okker lobogású őserdő, azaz a szotyolaédenkert egyik sarkán útirányító tábla: Sremska-Mitrovica. Ez már a Szerémség. A hajdani pannon Sirmium környéke. Egykor Róma Alpokon túli műveltségének tán legélőbb központja. Ma a római emlékek egyik leggazdagabb lelőhelye. Egy jól benyomott ásó paloták, templomok alapjaihoz, műveltségi kincseihez vezet. Ha oda vezet.
Belgrádban történt ekörül a tréfás, de azért mégsem egészen tréfás szómérkőzésem; már itt elmondom.
Előfordul, hogy a parasztok – az ásó és a csákány kezelői – nem örvendenek meg ezeknek a kincseknek és kultúrhistóriai épületalapoknak; főleg ha szőlőtelepítés vagy saját házuk alapjainak talajforgatásakor bukkannak rájuk. Bizony megesik, hogy a kincset visszakotorják; a történelmi alapra, szót sem ejtve róla, a maguk tervezte házat, sőt istállót húzzák föl.
És micsoda könnyű ítéletszó! „Jellegzetesen polgári!”
Ha bejelentik a kincset, jó, ha fél évre letehetik a kapát; letehetnek a házépítésről. Mert a valószínű: ott kell hagyniok azt a – ha csak mást ne mondjunk: kedvükre való – helyet. Mehetnek arrébb. Ahol a part szakad, tán újra!
Önzők? Épp csak ők?
Ki részeltette őket eddig annyi kulturális örömben, öntudatban, hogy – máris áldozatot hozzanak érte? Máris ekkorát? Egész élettervükre kihatót? Mi többiek vajon – megtartva az arányt – másképp viselkedünk kis érdekeinknek ilyenfajta – azaz előttünk még ismeretlen – tágabb érdek által való sérelmezésekor?
Ne siessünk a megrovó szavakkal! Itt vannak ezek a szegény, illetve példásan remek napraforgók, azaz tányérbélek is. Napra forogni, fényre meredni majdnem annyi, mint kegyet keresni, szolgain, gerinctelenül. A napraforgó a magyarban úgynevezett tükörszó: csaknem minden nyelven ezt a mozdulatot, illetve magatartást – jellemet – fejezi ki. Ki varrta ezt rájuk, ki rágalmazta el őket ezzel a gyors sütetű szóval? Ezzel az elhamarkodott – városi: urbánus! – megfigyeléssel? Egyetlen napraforgó soha, sehol egy fél napig nem forgott, nem hajbókolt, nem meredt szolgaian a nap felé. Íme, itt is a bizonyság, szavaznak itt is, jobbra és balra egy egész határ, egymillió, ha ugyan nem tízmillió büszke, egyenes gerincű szotyola! Nyugatról jövünk, épp most bukik le a fény; az árnyék jó messze mind elibénk nyúlik. És ők nem arccal állnak felénk, hanem majdnemhogy háttal, vagy legfeljebb oldalt, szemük sarkából balra, a gyermekkor tájaira pislogatva. Emelt homlokkal, vagy legfeljebb az érés üdvös nehezétől csüggesztve a főt.
Vincent Van Gogh (1853-1890) Napraforgók (1888), London
Vitéz Mihály, az őszinteségnek és nemszámításnak a kollégiummal való összeveszésig és csavargásig hűséges híve, ravasz volt egyszer mégis, és számító. Akkor, amikor harmincegy éves korában meghalt. Mert ravaszkodott és számított ezzel, debreceni agyafúrtsággal kieszelte, hogy így lesz nemcsak halhatatlanná, hanem örökre fiatallá is. Becsukta maga előtt a férfikor ajtaját, mert sehogy sem akaródzott belépni neki oda, ahol véget ér a múlt és a jövő, amiből összeszüremkedik mindnyájunkban a fiatalság, s elkezdődik az a nagy szürkeség, aminek jelen a neve, s ami a gondot jelenti, azt a levirágzottságot, melynek a magyar nyelv Tacitusnál tömörebb kifejezőül adta meg a kettős értelmű aggság szót.
Éppen ezért kissé paradox dolog, hogy Csokonai halálának a százéves fordulóját alkalomnak használják arra, hogy beszéljenek róla. Nála csakúgy nem tudom elképzelni kapcsolódva a száz év fogalmát, mint ahogy nem tudnám megjeleníteni magamnak a nagy Napóleont ősz hajjal és kihullott foggal. Mind a kettő par excellence a fiatalság kifejezője a gondolkozásban és a cselekvésben, törvényszerű engedelmesség tehát az időtől is, hogy a kettőjük jubileuma úgy összeesik. Az egyik „tavaly" lépett trónra, a másik pedig az „idén" ment bele a halhatatlanságba, amely - tudvalevően - a meghalásnál kezdődik, Más hasonlatosság nincs is közöttük, sem kvalitásban, sem pedig kvantitásban. Amennyire tisztán olasz és zsarnok az egyik, annyira teljesen Európa-közi és forradalmár a másik.
Mert - és azt hiszem, ezt kellene a legjobban hangsúlyozni akkor, amikor Vitéz Mihályról beszélünk - Csokonai volt az első,, aki mint poéta tette európaivá a magyarságot. A politikánkban akkor már rég jelentkezett az internacionalizmus., a Pállfy-féle németes, a Rákóczi-féle franciás és a Thököly-féle törökös gondolkozást felváltotta a Martinovics egyetemes európaisága, de az irodalmunk, az más országi előzményekből kiokoskodott kaptafákhoz ragaszkodott. Virág Benedek latin volt, Kazinczy és Kölcsey német, Kisfaludy Sándor olasz, a mondolatosok magyarok. Csokonai írt először egyetemes európai nyelven - márhogy gondolatnyelven -, s bizonyos, hogy amint a magyar nyelv ismeretesebb és barátságosabb lesz Európa előtt, Petőfi után őt fogják leginkább fordítani.
Oka ennek az is, hogy egészen „modern". És modern is marad az idők végéig,, mert mindig azok a gondolatok háborgatják, amelyek folyton újnak tűnnek fel előttünk, mivel folyton régiek, és a felemlítésükhöz csak az a bátorság kell, amely egyúttal azután a forradalmiság vádjába is belekeveri a konstatálójukat.
Csokonai maga is tudja - dehogy tudja, csak érzi -, hogy hatásának köre nem pusztán Magyarország, hanem egész Európa. A gondolatvilága teljességét állítja elénk, amikor az időméretes verset összehasonlítva a népies lüktetésűvel, azt írja: „Nem láthatom által, miért lehetne a magyar nyelvnek gyalázatjára az, hogy mind a régi, dicsőségcsen elhunyt, mind a mai, felette igen csinos Európának mértékét, harmóniáját és ízlését egyedül ő, aki követheti." Ez a mondat a teljes Csokonai: imádja a hazája nyelvét, híve és növendéke a klasszikus világnak, de tudja és megmondja, hogy a mai Európa „felette igen csinos".
Abban a taktusra és iskolára gondolkozó, irodalmi dogmákat valló korban nem volt szabadabb szellem Magyarországon az övénél. De az ő szelleme nem is az enciklopédisták által propagált szabadságfogalom szerint volt szabad-bár vallani természetesen aszerint vallotta magát -, hanem egészen modern értelemben. Mintha már Lassalle és Renan, Darwin és Haeckel, sőt Nietzsche után élt volna. Szinte érzik az írásaiból, hogy csak meg kellett volna neki mondani ezt a szót: „ideális anarkizmus", hogy egyszerre átértse saját magát, és megderüljön a lelkében, hogy egy elkövetkezendő új világrendnek a messze előreküldött prófétája. Lilláért való kesergésében csodálatos természetességgel - mint ahogy abban a mesterkélt korban egyáltalán minden sorában csodálatos a természetessége - kiált fel: „Jaj, Lillám is a tiránn törvénynek s a szokásnak meghódolt." Neki már fájt az, és annyira fájt, hogy axiomás kerekséggel tudta kifejezni, ami egy későbbi kor gondolata: milyen barbár és igazságtalan bilincs néha az emberi törvény és a nyárspolgári rend.
A tekintélyt egyáltalán nem ismerte sem magában, sem másban. Mint professzor összeült beszélgetni a diákjaival, és amikor ezért a tekintélysértésért megfeddették, a szemébe kacagott a vaskalaposoknak, s elhagyva a katedráját, elment-szabad embernek. Kisfaludy Sándort imádta; „ő az, aki engem mindannyiszor arra kényszerített, hogy scytha származásommal kevélykedjem; de még őt sem ismeri el tekintélynek, és keményen és frappánsul igazságosan megbírálja a Himfy-strófákat. „Az elme ráunatkozik az egyforma tenzióra, ráunatkozik arra, hogy a strófának tagsoraiból, a ritmusnak fordulásából előre tudja, mikor lesz kénytelen a poéta érezni megszűnni. Petrarca, a tizenkilencedik században szinte isteninek tartott Petrarca ellen is megvan a kifogása, amely csak sokkal később lett általános értékűvé: nem tartja igazi poétának azt az írót, aki száz és száz szonettben mindig az utolsó sorban tudja epigramma pattantani az érzését.
A fantáziája is egészen modern. Valami szecessziós tárlatról való képnek a hatásával hat, ahogy alig pár szóval lefesti az Időt: „Ah! Egy vén tölgynek aljában, Láttam a sápadt Időt, Sereg szú pezsgett markában.
Érezte, hogy a korabeli magyar nyelv nem elég a gondolatai kifejezésére, érezte a nyelvbővítés szükségét, s mégis a leghevesebb ellenzője volt a Kazinczyék irányának. S velük szemben is megtalálta a modern álláspontot: „úgy kell új szavakat csinálni, hogy a nyelvnek szokott rendi és országos törvényei szerint származzanak, vagyis nem idegen nyelv törvényeit kell ráalkalmazni a magyarra, hanem a saját törvényeit használni olyan helyeken, ahol még használva nem voltak. Szavai, amelyeket csinált, kifogástalanok is.
Költészete, hogy végre a költőről is beszéljek, azért véghetetlenül kedves és folyton friss, mert sehol semmi erőltetettség nincs benne. Amiért költőtársai lenézték, és afféle Árkádiába tolakodott parasztnak nézték, hogy soha nem fúrt-faragott, soha nem csiszolt, hanem úgy írt, ahogyan beszélt és gondolkozott: ez az, ami soha el nem avulóvá teszi. Kazinczy köteteiből dől a verítékszag, Berzsenyin is megérzik az erőlködés, a csinálás nehézsége; ő az Istentől megáldott, egyszerre szülte meg a gondolatot a formával, az érzést a rímmel és a szavak lejtésével. Akkor ezt parlagiasságnak mondták, ma mint természetességben, mint rászületettségben, benne látjuk a költő igazi lényét.
A debreceni togátus diák, a korhely professzor, a világcsavargó így csinálta meg az idő csodáját. Ma, száz évvel a halála után egészen fiatal, a korában pedig, amikor harmincegy esztendős korában elhallgattatta a tüdőgyulladás, nagyon öreg volt, száz évvel öregebb a társainál. Valami nagyon együgyű virágokból, kankalinból, kakukkfűből, harangvirágból való koszorút kellene letenni a sírjára...
Csokonai Vitéz Mihály
Tervezet
Orpheus innepet tart. Hozzá érkezik Aristeus. Belészeret Eurydicébe. Kergeti, ez meghal. Eurydice temetése. Orpheus keserve. Leszállta a poklokra. Feljötte. Keserve. Pyrén emberekkel áldozik. A többit rabságra veti. Pusztít, öl, éget. Orpheus reducálja a népet. Arion elérkezik. A pásztorokat szántásra veszi. Napfogyatkozás, réműlés. Orpheus oktatása. Háború. Pyrént a maga népe megkötözi. Orpheus megenged néki. Orpheus oktatása. Orpheus secedál Strymon mellé. Várost épít. Orpheus maga tusakodása unter Ruhm und Ruh. Orpheus muzsikál. Eurydice is oda megy. Orpheus beleszeret. Ámor rózsát producál Eurydice kertjébe.
Mégiscsak érdemes járkálni ezen a földön, mert lépten-nyomon olyasmit látni, amire képzeletünk aligha gondol. Esténként az utam egy hentesüzlet előtt visz el, melyben az emberek forró kolbászokat gyömöszölnek szájukba, sódart, disznósajtot falatoznak, a kampókról tokaszalonnák lógnak, virslik koszorúja, májas- és véreshurkák füzére, pazar változatosságban. Múltkor itt a villanyfényes kirakatban egy szobrot pillantottam meg, amely Petőfi Sándort ábrázolta, amint tárt karral szaval, a dacos, bozontos feje a szabadság, az önkívület egébe magasodik. Hófehér volt. Eleinte azt hittem, hogy carrarai márványból faragták. De aztán rájöttem, hogy az egész zsírból van, elsőrangú disznózsírból. Bizonyára egy inas vagy segéd remekelte, holmi elvetélt szobrásztehetség, kit a sors kifürkészhetetlen szeszélye ebbe a hentesüzletbe sodort. Megállottam a zsírszobor előtt, s így szóltam: - Íme, a legsoványabb költő a legkövérebb anyagból. Íme, az ő nyugtalan, ifjú szíve, mely az elzsírosodás aggasztó tüneteit mutatja. Íme, a lángész, hájfejjel. Íme, a lélek, kiből legalább kétszáz borjúpörköltet és száz túrós csuszát lehetne elkészíteni. Íme, a 20. század elmés hódolata egy nagy szellem előtt. Azóta naponta elsétáltam előtte, sohase mulasztván el, hogy egy pillantást ne vessek rá. Amint az idő fölmelegedett, a szobor zsírt izzadt, és szeme könnyeket hullatott, zsírkönnyeket. Ekkor ezt kérdeztem tőle, szomorúan és alázatosan: - Miért sírsz, ó, halhatatlan! Beethoven születési évfordulójakor a bécsi cukrászok marcipánból, szultánkenyérből mintázták ki a zeneóriást, mazsolával rakták ki szemét, aprószőlővel gombjait, a tortalapokra pedig csokoládéval írták a sonata pathétique kezdő ütemét. A többi alkotók, akik nem ilyen nagyok, csak márványból vagy ércből kapnak szobrot, valamely elhagyott közkert lombjai alatt. De nektek el kell viselnetek, hogy az emberiség a legbecsültebb matériájában, különböző élelmiszerekben jelenítsen meg, s a szájába is vegyen. Ez a dicsőség. Az igazi dicsőség akkor kezdődik, mikor már annyira szeretnek bennünket, hogy meg is esznek... - 1928
/Kosztolányi Dezső Válogatott novellák és karcolatok - Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985/
***
Gulyás Pál: CSOKONAI GÚLÁJA ELŐTT
ÜNNEPI BESZÉD HELYETT
Hagyjátok ott a sírt, ahol van, neki ott százharminc éve jól van! Az ember léte pillanatnyi - minek a nemlétet bolygatni? Minek tenni föléje virágot, kifestett csillogó lapot? Fölötte az örök sötétség már eltakarta a Napot. Ha most ő hirtelen felkelne, úgy sírna, mint a zuhatag, megátkozná a zúgó fákat, átkozná a madarakat.
Koponyák állnak agyvelőnek sötétségével töltve itt - itt minden agyvelő imádja a maga holt isteneit. Nincs próféta, kinek imája felszállna most a népekért. A Nap színbontó sugarát festik zászlóra a hatalmak, és az a Nap bontja fel őket, amelyikért élni akarnak. Mind a Napra emeli karját, mind a Napra néz és liheg, de jön az ősbűn, a Szivárvány, és kiszívja vérüket.
Hagyjátok ott a sírt, ahol van, ővele már végeztetek: miattatok mállt szét koponyája, miattatok lett nagybeteg, miattatok süppedt be melle, miattatok lett fekete a nyelve, miattatok vált üszökké, önmaga rút kisértete! Ha most felkelne, árva lantján nézhetné ismét a Napot, várhatna tengert és vidéket... Százharminc év nem változott.
Itt van a gúlája! Minek? Vessétek olvasztó kohóba! Ő nem volt öldöklő tirán, nem volt népének fáraója! Ő nem ércgúlákért dübörgött, egy-két fának kereste lombját, egy elhagyott zugot könyörgött, Nagy Debrecennek egy atomját. Még most is hallom, hogy hörög... Rajtatok csillogó talár, őrajta csillognak a csontok. Nyomjátok jobban föld alá! -
John BerrymanBerryman szonettjeiI.
A márciusi enyhe napokon
úgy kívántam hogy vonzó szőkeséged
(Hölgyem) – tavaszidőn a vágy föléled,
kebled keményszik: hullámzó halom –
befogad, regényed kinyithatom.
De titkos, tűző forrását a fénynek
ki nem kerüli? A fehérre égett
csont. Bölcs utast nem perzsel ily nagyon.
Úgy fogyott igen akár egy adag
fagylalt… zsigereimben érezem:
selymes krém, méz-hűs; sajdul: zárva vagy.
Sorrendi hibák! Jó csont: szájadat
nyitja, és megkísérti (ott pihen)
szenvedélyes, szabálytalan fogad.
(fordította Ferencz Győző)
Álomdalok14
Az élet, barátaim, fárasztó. Ne beszélj így.
Végül is az ég ragyog, a nagy tenger eped,
mi is ragyogunk és epedünk,
meg aztán, gyerekkoromban anyám
(ismételten) azt mondta: „Ha beismered,
hogy fáradt vagy: azt jelenti, nincs
Belső Tartalékod.” Beismerem, nincs
belső tartalékom, szörnyen fáradt vagyok.
Fárasztanak az emberek,
fáraszt az irodalom, főleg a komoly irodalom,
fáraszt Henry fogadkozásainak & panaszainak
Achilles-sarkával,
ahogy rajong az emberekért, a bátor művészetért,
ami szintén fáraszt. S a lágy dombok & a gin is csak nyűg,
s egy kutya valahogy
fogta a farkát s a messzi hegyekbe csavargott
vagy a tengerhez vagy az égbe, és engem,
csóválva: itthagyott.
(fordította Ferencz Győző)
22
Vagyok a kisember, ki füstöl & füstölög.
Vagyok a lány, ki jobban tudja de.
Vagyok a zöld asztal királya.
Vagyok a bölcs, kinek bevarrva szája.
Vagyok kormányhivatalnok & istenverte hülye.
Vagyok a hölgy, ki a viccen röhög.
Vagyok ellensége az agynak.
Vagyok autóügynök és szeretlek téged.
Vagyok tinédzser rák, tele tervekkel.
Vagyok az eszme-hagyott ember.
Vagyok a nő, az állatkert: csupa élet.
Vagyok két szem: vak, mit a tévéhez csavartak.
Július negyedike van.
Imádkozz: egy ember indul a halálba,
kit elhagytál, teremtő, s kit bocsánatod elér,
és azt zihálja: „Thomas Jefferson él”,
hiába, hiába, hiába.
Vagyok Henry-Cicus! És lobog a hajam.
(fordította Ferencz Győző)
187
Költőnőknek a házasság tilos!
Miss Dickinsont Amherstben ágyba bujtatod…
Képzelj dürgést Sapphóval,
Miss Moore-t a bokorban bucskóztatod.
Koppantod Emilyt, míg néz Charlotte.
Túl fennkölt Miss Bishop – óh jaj!
A névsor kész. Kettő még nem halott,
de… nincs itt Sylivia Plath.
Megbízólevelét
beadta, utána két kis klambó maradt,
s egy özvegy férj, hogy lássa, mit kezd vele még
ez a túlélő fickó &
mikor Tolsztoj bús özvegye annyi sok
Évtized házasság után és annyi gyerekkel
akkor urát „furcsának” mondta ki,
& az ügynökét szerette.
Tolsztoj emiatt, két naplót otthagyva, elfutott
s meghalt. Költőt elvenni, vagy vele lenni
nagy tévedés.
(fordította Jánosy István)
ECCE HOMO
Régen csodálva embernek hittelek,
már-már túl az emberléten, de mégse.
Egyszer – több éve – nagy katalán múzeum
kopár, magas termében, túl Barcelonán,
jöttem rá: embernél több lehetsz –
Pantokratór mered le a tahulli Szent Kelemenről.
Sejteni késztet: tán isteni voltál,
de nem emberi, e fenséges kép szerint.
Most olyanra bukkantam, ahol te mindkettőnek
látszol – bárha csak fénykép –
Burgundi festett & aranyozott faszobor,
életnagyságú (nem mintha ismernénk sémi alkatod)
cingár test, s hol fejed előre-félre csuklik,
lóg nyurga lábad, szétcsápol ág-karod
legyőzhetetlen rimánkodással –
(fordította Jánosy István)
324ELÉGIA W. C. W.-NEK, A KEDVES EMBERNEK
Henry Írországból a föld alá Billnek:
Nyugodj békén, ki annyit gürcöltél, s oly jó híred
volt annyi évekig.
Fülünket s a világot elbűvölték csínyeid;
annyi pipid volt, léted csupa győzelem,
s csak hitvesedért evett a szerelem.
Hajnalban keltél, sok könyved áradt.
Egy nagy szülésben számtalan babát adtál a világnak.
Ifjak, mivel nemesen
bántál velük, szerettek mélységesen,
s ha irigység Henry védjegye, úgy irigyelt téged:
ahogy az egészet végigélted.
Neki még túl sokat kell utaznia,
túl sok hasáblevonatot olvasnia.
Szeretne elnyugoszni csak
méz csöndedben, kitől meg nem tagadták a
kései titokzatos kitűnőséget, mi létünk próbáinak
koronája és utolsó mátkája.
(fordította Jánosy István)
A templomfal mellett az árnyékban valaki járt, de nem lehetett megállapítani, ember-e, tehén-e, vagy talán egyik se, csak valami nagy madár surrog a lombok között. De az árnyékból egyszerre csak kilépett egy alak, valamit mondott férfihangon, aztán eltűnt a templom mellett húzódó mellékutcácskában. Valamivel később a kaputól vagy két ölnyire egy másik alak bukkant fel; a templom irányából jött egyenesen a kapu felé, s mikor észrevette a kis lócán ülő Szofját, megállt.
- Varvara, te vagy az? Csak nem?
- És ha én vagyok?
Varvara volt az. Egy percig csak álldogált, aztán odament a kis lócához és leült.
- Hol jártál? - kérdezte Szofja.
Varvara nem felelt.
- Csak aztán bajba ne kerülj, menyecske - mondta Szofja. - Hallottad, hogy Masenykát lábbal tiporták, kötőfékkel ütötték? Jó! vigyázz, nehogy te is ilyen sorsra juss.
- Bánom is én.
Varvara a kendőjébe nevetett, és suttogva mondta:
- A pópa fiával sétáltam.
- Ostobaságokat fecsegsz.
- Bizonyisten.
- Az bűn! - suttogta Szofja.
- Hadd legyen... Mit bánom én! Ha bűn, hát bűn. Inkább a pusztító villámcsapás, mint ilyen élet. Fiatal vagyok, egészséges, a férjem pedig púpos, undorító, durva, rosszabb annál az átkozott Gyugyánál is. Lánykoromban koplaltam, sose laktam jól, mezítláb jártam, Aljoska gazdagsága kísértésbe ejtett, engedtem a csábításnak - és rabságba kerültem, mint hal a varsába; szívesebben hálnék egy kígyóval, mint ezzel a rühes Aljoskával. Hát a te életed? A te Fjodorod elkergetett téged a gyárból az apjához, ő meg mással éli világát; a kisfiadat elvették tőled, és rabságba adták. Robotolsz, akár egy ló, és soha jó szót nem hallasz. Inkább egész életében lány maradjon az ember, inkább félrubeleseket fogadjon el a pópa fiától, könyöradományokat gyűjtsön, inkább a kútba ugorjék...
- Ez bűn! - suttogta újra Szofja.
- Bánom is én.
Valahol a templom mögött megint rázendített a szomorú dalra ugyanaz a három hang: két tenor és egy basszus. És a szavakat megint nem lehetett érteni.
- Korhelyek... - nevette el magát Varvara.
És kezdte suttogva mesélni, hogy ő éjszakánként a papfiúval sétálgat, és miket mond az neki, és milyen barátai vannak, és hogy ő - Varvara - az átutazó hivatalnokokkal és kupecekkel hogy szokott mulatni.
A szomorú daltól kedve támadt az embernek a szabad élethez, Szofja nevetni kezdett, bűnnek is, veszedelmesnek is, édesnek is tetszett neki, hogy hallgatja, irigységet érzett, és sajnálta, hogy ő maga is nem követett el bűnöket, mikor még szép és fiatal volt...
Erdő, dércsípte lombod ájultan vonaglik. Meghalsz, reád lehellt a vörös hervadás. De mért e vidám pompa? Mért öltözködöl halál előtt a fényes bíbornokoknak, részeg szeretőknek, ifjú dühnek, kigyulladt lázadásnak harsány színébe? Oly ünnep-e zsibbadni, elfeledni lármás kirándulókat és rigókat, vizek zaját, az élet édes-olcsó csengetyűit? Olyan jó nem élni? Örülsz? - /http://mek.oszk.hu/00700/00753/html/vers1302.htm/
*** (...) Mondhatjuk, hogy az a sor, amelyik így hangzik: „könny nélkül én nem-látó, vak vagyok”, nyafogás, nyápickodás, de ilyen elven a fél világirodalom kidobható az ablakon. (...) Lackfi János: Két eltévedés, két hazatalálás
***
(...) Minden összejövetelünk elején felolvasunk, körültapogatunk egy-egy költészet-meghatározást. Három hete például Schlegelt tárgyaltuk: A poézis: republikánus beszéd; beszéd, mely önmaga törvénye és célja, ahol minden rész szabad polgár, beleszólási joggal. Két hete Rilke levelét egy ifjú költőhöz még a Malte költészetre vonatkozó oldalait. Legtöbbet legrövidebb meghatározásánál időztünk: Dichtung ist Dasein. Virginia Woolf levelét egy fiatal költőhöz, Danilo Kiš fiatal költőknek írt tanácsait és Ginsberg írójelszavait külön ki is nyomtattam a gyerekeknek. Majd Cioran következett. Utoljára Herbeck A poézis című versét elemeztük. Báthori Csaba fordításában. Nagyon tetszett a lányoknak. A poézis történelmi indítékú szóbeli forma nagyítóüveg alatt. A poézis költészet. A tanár az iskolában arra tanított, hogy a poézis költészet. A poézis elhajlás is a valóság iránt, mely súlyosabb is, mint emez. A poézis a felsőbbség átvitele a diákra. A diák tanulja a poézist, és ez a történelem a könyvben. A poézist az állattól tanuljuk, amelyik az erdőben van. Híres történetírók a gazellák. (Berühmte Geschichteschreiber sind die Gazellen.) Már ahogy visszatettem a helyére apám lexikonát, tudtam, holnapra mit is fogok választani, (...) Kosztolányi van soron, annál is inkább, mivel valóban úgy gondolom, neki köszönhetjük a költészet egyik legszebb meghatározását. Igen, ezt komolyan gondolom, jóllehet neki, mármint Kosztolányinak is van még sok szép meghatározása, amelyekkel olykor élek is (például, találomra: A költészetben mindig a háttér számít, egy érzés és gondolatvilág rejtetten ható delejessége, az a láthatatlan, dúsan fölszerelt és kimeríthetetlen "mögöttes", országrész, melynek a betű csak afféle előretolt katonája.). Íme tehát a költészet egyik, Petőfié mellett talán legszebb meghatározása (akár már a Fájkisközösségben is idézhettem volna): A zsoké fárasztó gyaloglással csigázza magát, ecetet iszik, citromot eszik, hogy testéről ledobjon minden lat húst, melyet fölöslegesnek érez. Ő a véznaságát ápolja. A költőnek nem kell vigyáznia sem a hangszálaira, sem izmaira, sem testsúlyára. Valami más, valami nagyobb parancs zendül fölötte, valami más, nagyobb önsanyargatást követelnek tőle, mindenről le kell mondania, hogy minden az övé lehessen, egyedülvalóságát kell őriznie, a bánatot, mely nélkül szeme vak, s nem láthatja sem önmagát, sem a nagyvilág egyetlen kis darabkáját. A szenvedés higiéniája ez, a fájdalom mitológiája. Itt van az ő mély erkölcsisége. (...) - /Tolnai Ottó A pompeji szerelmesek Fejezetek az Infaustusból - Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2007/
A nyelv nyoma elvész
Itáliának szökken a vonat, a francia Riviéra
félrehull, a sötétbe, a sínek párverset
kattognak tercinába, vigalomra vált a vágta.
Ülünk idegenek közé ékelve: amit egykor
tudtunk (az se volt épp sok) egymásról,
félrehull a tájjal. A szavak
félrehullanak, járja helyette a flört és
cigaretta; idegenekkel hangolódunk össze.
Az ott, a sárga homlokfürttel, mely egyre
előrehull-visszadobódik, szinkópásan a
párversre-tercinára, vigalom-vágtásan,
alighanem olasz – nemrégiben zarándokolt
a Vaucluse-be, hol Petrarca
a vízesés zaját követve mérte ki
szigorú stancáit, e kis tereket, hol
a kavarodás fényre kaphat, a változás
maradandóbb lehet, mint az érc, mint
bármi ily babér, márvány skapuláré.
Szökkenő öröm a név hallatán:
több se kell neki, és oly eleven már,
mint egy versenyló a Palión – szertelenül
törnek elő ajkán a versszakok, a hármas
lüktetésű sorok pentameterbe olvadnak át.
Mik a szavak? Félrehullnak a francia Riviéra
futamodó sötétjébe, ahogy egykor virágzás
áradt el özönnel, una pioggia di fior, a
trecento ölébe hullva: a hölgy haja
szín arany és gyöngy, a fű egyre meleg,
akár ha utána még, hat évszázad
múltán is; az a tékozolt szívdobogás
(oly fiatalon vitte el a himlő!) most
bronz kövület, babér faragvány.
Ami csak marad e nőből: nyelv; és
mi a nyelv, ha nem lélegzet, levélzet,
sok szirom, hullton vagy hullvást, virágpor,
kavargásé, mely ujjak közt átpereg?
- E conosce (kérdeztem, hogy a szavak
áradása véget ne érjen, hogy semmi ne
érjen véget, soha) anche Sapphò? Igen,
tudja ő, rá is áll. A tiszta pentameter
átadja helyét valami nyersebbnek: kettőshangzók
sürűlnek, öltenek bronzos éleket. Bár magam
egy szót sem értek, mik is a szavak? Érintenek
ezek egy Timaszt, ahogy férjhezadása előtt
(vagy valahogy így tudja egy fennmaradt írás)
Perszephoné sötét hálószobájába vezetik, annyi
ideig sehol otthona, se itt, se ott, örök
visszatérő és örök visszaeső is
ennek a tízezer évnek sötétjébe?
Itáliának szökken a vonat; szavak hullanak
el a sötéten át minden hátrahagyottak
sötét hálószobájába, végtelenjébe a
dolgoknak, hogy nyomuk elvész – kié? és hol? -,
Krakkó, 1997. február "Az ember az, amit olvas" (Joszif Brodszkij, Tárcák). "Az ember az, amit néz" (Joszif Brodszkij, uo.) A többség semmit sem olvas, és egymást nézi. (...)
***
TÖREDÉKEK KISEBB EGÉSZEKBŐL
Krakkó, 1999. szeptember 5. Sero venientibus ossa - A későn érkezőknek a csontok jutnak.
LATIN KÖZMONDÁS Nem baj. A kutya (...) - /Sławomir Mrożek Hazatérésem naplója - Európa Könyvkiadó, 2004/
*** Joszif Brodszkij: EZ VOLTAM
Ez voltam, e furcsa lény, akit óva, tenyérrel simogatsz, rideg éjjel lehajolva fölém. Ez voltam, e lény, de csak miután te kilested a homályban e testet s a vonásaimat. A te műved a fül, ez a két puha kagyló a fejemre szavadtól növekedve került. A te műved a hang, a redőnyt lebocsátva te helyezted a számba a hivó szavakat. Ez voltam, e fényre-vak. Titok őre, virágzás: a te műved a látás. Emlék, nyom is így marad. A világok is így sokasodnak az űrben, pörög egyre hevülten: adományteli mind. Így fordul az útján hol a fénybe, hol éjbe, kivetve az űr hidegébe, melegébe planétám. - fordította: Baka István
Olykor az öröklét során
beállít egynémely pacák
és egyikük
aki fenemód későn állít be
ácsféleség
az isten háta mögött
mondjuk Galileában
és máris nyavalyog
azt állítja hogy
ő az ég
meg a föld
csinálójának a fia
vagyis aki ezt fenemód ránk sózta
az az ő Apucija
És hozzáteszi még
hogy mindez
le van írva
valami pergamentekercsre
pár kedvence ottfeledte
a Holt-tenger táján valamerre
régi mese
nem lelnéd meg te se
kétezer évig
vagy legalábbis
ezerkilencszáznegyvenhétig
hogy szabatosan
fejezzem ki magam
de fenemód nem hiszik
akkor sem nekik
és nekem sem
hogy így áll a bál
Ne tüzelj
mondják neki
Ezt le kell hűteni
A Fára feszítik hogy hűljön
És ezek után mindenki
mindig mindenütt
e Fa makettjét gyártja
Ő meg rajta függ
s a nevét dudorásszák
és hívják Gyere le
és állj be közénk
a galeribe
kérlelik
legyen Ő a fejes
mert csak így érdemes
De ő nem jön le
a Fájáról többé
Ott lóg
a Fáján
fenemód Nagycsütörtököt mondott
és fenemód kihűlt
és a megszokott
megbízhatatlan források alapján
közlik
a legfrissebb hírösszefoglalók
hogy fenemód halott
(fordította Eörsi István)
- Rancho La Epifania, 1996. május 18. A trópusokon élők mind megtanulják észrevenni, azaz inkább oda se nézve megérezni, mi mozog a fűben. Megtanultam hát én is. Előfordul, hogy békésen olvasok a fotelomban, hirtelen felállok, odamegyek a sötét sarokba, s a papucsommal agyoncsapok egy nagyon szőrös pókot. Honnan tudtam, hogy ott van? Fogalmam sincs. Még azt se mondhatom, hogy megláttam, le sem vettem a szemem a könyvről, és az asztali lámpa fényköre csak az asztalra és a könyvre esik. Úgy látszik, valami jelzést vettem; minden, ami él, küldözget valamiféle jelzést. De mielőtt beletanultam, európai módra reagáltam én is. Egy ilyen póknak például a könyvemre kellett másznia, hogy észrevegyem, akkor aztán pánikszerűen csapkodtam, míg sikerült vagy nem sikerült megölnöm, és ha sikerült, akkor ügyetlenül és vegyes érzelmek kíséretében tettem. Amikor reggel fölmegyek a toronyba, a dolgozószobámba, eleve tudom, hogy van ott legalább egy gyík, esetleg több is. Kezdetben őrájuk is hisztérikusan és - mint ma már tudom - irracionálisan reagáltam. A gyíkok ugyanis teljesen ártalmatlanok. De az első években képtelen voltam az íróasztalhoz ülni, míg ki nem kergettem őket, jobban mondva: míg azt nem hittem, hogy kikergettem őket. A gyíkok nagyon gyorsak és ügyesek, továbbá remekül tudnak úgy tenni, mintha nem lennének ott. Futkostam utánuk egyik emeletről a másikra, egyik szobából a másikba, bottal döfködtem a bútorok alá vagy ravaszul ablakot nyitottam, remélve, hogy inkább a napsütötte kertet választják, mint az árnyékot, és kimennek maguktól. Végül felhagytam a csatározással, mert fárasztó és főleg hiábavaló foglalatosság volt. Később megszoktam őket, végül meg is szerettem. Jelenleg mindent szeretek, ami él, és nem ember. Egyre kisebb különbséget látok saját magam és bármi olyan között, ami mozog, vagy akár nem is mozog, mint például a növények. Hacsak nem etikai, esztétikai és morális különbségekről van szó, azok jelentősek, és nem feltétlenül az ember javára. Csak azt nem szeretem, amikor váratlanul kiugranak a papírkosárból az íróasztal mellett, mikor éppen odanyúlok. De csak azért nem szeretem, mert eltart egy kellemetlen tizedmásodpercig, míg felismerem, hogy gyík és nem skorpió. Ma, mikor fölmentem, a muszlinfüggönyön üldögélt a gyík, a panorámaablak kellős közepén, a hegyekre és az égre nyíló kilátás középpontjában. Ott kapaszkodott, rám ügyet se vetett. Tán sejt valamit? Mármint azt, hogy még kis idő, és nem leszek itt többé. A trópusokon az ember mulandóbb, mint az Észak országaiban, vagy legalábbis láthatóbb a mulandósága, esetlegessége. Talán már tudja a gyík, hogy rövidesen csak az övé lesz ez a ház, ezek a falak. Minden mindig az övé volt és az övé lesz itt, én csak epizód voltam, és ez az epizód a vége felé jár. A trópusi romok abban különböznek az északi romoktól, hogy tele vannak élettel. Az ember ugyan nem vesz részt ebben az életben, de semmi jele, hogy az élet hiányolná az embert. Ugyanezt a gyíkot láttam a Yucatan-félszigeten a romok között, ahol a réges-rég kihalt maják városai és templomai álltak. Olyan mennyiségű növény, rovar, mindenféle bogárka és és állatka volt körülötte, hogy más éghajlatok romjai annyit még álmukban sem látnak. Mind javában sürgött-forgott, intézte a maga ügyeit, mintha minden a legnagyobb rendben volna, és nagyon intenzíven élt.
** KI ÉS MIRŐL?
Krakkó, 1997. január Nehezemre esik ezeket a tárcákat írogatni. A tárcaíró legyen járatos országa és a világ dolgaiban, sőt tudjon róluk többet, mint az olvasói, különben minek olvasnák a szövegeit. Velem viszont éppen fordítva van: minden olvasó többet tud Lengyelországról, mint én, s a modern világról való publicisztikai ismereteim is eléggé meggyérültek. Hiszen Lengyelországban nem voltam harminchárom évig, és a világban sem hét évig, ilyen hosszú volt a mexikói remeteségem. Hét évig nem jártam sehová, embereket ritkán láttam, nem vettem részt semmiben, és bevallom - jól éreztem magam így. A távollét, hosszú vagy rövid, mindig visszavonhatatlan, nem lehet később pótolni az elmúlt idő tanulmányozásával. Csak az tartozik a valósághoz, aki napról napra részt vesz benne. És milyen valósághoz tartozom én? A lengyelt már elfelejtettem, hét év alatt elsiklott tőlem Franciaország is, vele Európa. Mexikóban megteremtettem a sajátomat, de mindennemű társadalmon kívül - ezért nem írtam ott tárcákat. Remeteségben lehet verseket írni, úgy-ahogy még regényt, színdarabokat is, de tárcákat nem. Egyébként a remetének nincs is hozzá kedve, semmi szükségét nem érzi. Visszailleszkedjem? Törjem magam? Nem vagyok már fiatal. De még ha az volnék is... Még a fiatalok is nehezen találják fel magukat a régi helyeken, ha túl messzire költöztek, és túl sokáig laktak másutt. Hát még akkor egy elaggott tárcaíró! Ezért csöppet sem csodálkoznék, ha egy próbaidőszak után a Gazeta Wyborcza lemondana közreműködésemről, vagy magam vonulnék vissza, érezvén, hogy nem megy. Tárcaíró bőven van Lengyelországban, jók is, és mindegyik jobban ismeri nálam a mai lengyel valóságot. Ugyan milyen esélyeim vannak? Csak egyetlen. A mai lengyel embernek az a baja, hogy elveszett vagy meggyengült az identitása. No, ebben testvérek vagyunk! Ez a baj kínoz engem is, noha más okokból. Én sem tudom már, ki vagyok, és hol a helyem a kozmoszban, sőt azt se tudom, létezik-e még a kozmosz, és néha gyanakszom, hogy már csak a káosz igazgat bennünket. Tehát ha csak magamról írok, nem önimádatból, hanem egyszerűen azért, mert már semmi máshoz nem értek, talán sikerül bekapcsolódnom az általános, össznépi zavarodottságba.
**
KÉRDÉS
Krakkó, 1997. február "Mrożek úr, minek jött vissza ebbe a disznóólba?" - kiáltott rám egy úr a szokásos állomáshelyén, a Starowiślna utcában. A palackot ócska reklámszatyorban hordta, fáradt volt, mint az összes urak az ő szférájából. Ha nem is a nép képviselője, bizonyára nem a felső rétegeké, még a középsőké sem. Soha így nem szólítana meg francia egy másik franciát, angol angolt, német németet. Bonjour, Monsieur Dupont, minek jött vissza Franciaországba? Még kevésbé valószínű, sőt, teljesen valószínűtlen, hogy országának neve helyett lebecsülő szót használjon, és az a szó mindkét fél számára érthető szinonima legyen. Vannak országok, ahonnan az emberek eltávoznak, majd visszatérnek, nem váltva ki honfitársaik csodálkozását, országok, ahol senkit sem érdekel, hogy valaki elutazott tőlük, vagy visszaköltözött. Ebből az következik, hogy ha igyekeznek is európaiasodni, a lengyelek továbbra is őrzik sajátosságukat. A "disznóól" szót használva bizonyára nem saját magára gondolt. Biztosan nem azt akarta mondani: "Mrożek úr, minek jött vissza hozzám?" Saját magát kizárta a disznóólból, elhatárolta magát tőle. Úgy fordult hozzám, mint rendkívüli egyed a rendkívüli egyedhez. Mi ketten a disznóól ellen. Az egyetlen különbség kettőnk között abban állt, hogy neki nem volt esélye kimenekülni a disznóólból, nekem kijutott ez a lehetőség, de önként visszajöttem. Kérdésében baráti aggodalom volt, enyhe szemrehányás: "Ej, mit tettél, haver." Hozzágondolva: "...nyilván csak hülyeségből jöttél vissza." Azelőtt én voltam felül, most ő, legalábbis ami az észt illeti, mert hogy visszajöjjön - olyan hülye ő sohasem lett volna. Kitérő választ adtam neki. - fordította: Murányi Beatrix
/Sławomir Mrożek Hazatérésem naplója - Európa Könyvkiadó, 2004/
Mit ér vele az ember, ha lelkiekben gyarapszik, de elveszít egy egész világot?
Isten a december huszonnegyedikéről huszonötödikére virradó éjszaka jött a világra. Isten anyja pelenkába bugyolálta Istent. Csakhamar szamárháton menekült Egyiptomba. Miután tettei elévültek, Isten visszatért szülőföldjére, mert úgy vélte, az a legalkalmasabb hely a felserdülésre. Csendben növekedett és gyarapodott mind korban, mind kellemben. Áhítozott a világra. És örömévé vált szüleinek, akik mindent megtettek, hogy tisztességes embert neveljenek belőle. Néhány osztály elvégzése után kitanulta az ácsmesterséget. Azután, amikor eljött az ideje, apja legnagyobb bánatára felhagyott a munkával. Kilépett az ismeretlenség homályából. Nem volt maradása Názáretben. Felkerekedett, és hírül adta, hogy hamarosan eljön Isten országa. Csodákat is tett. Esküvőkön ő gondoskodott a vendégek szórakoztatásáról. Ördögöket űzött ki. Ily módon megfosztott egy disznótenyésztőt a tulajdonától. Jeruzsálemben egy szép napon lehetetlenné tette a templomban a szabályszerű pénzkereskedelmet. Nem vette figyelembe a gyülekezési tilalmat, és gyakran beszélt a szabad ég alatt. Mivel a tömegek unatkoztak, sikerült érdeklődőkre szert tennie. Ugyanakkor többnyire süket füleknek prédikált. Miként azt később a vádbeszédben elhangzott, megkísérelte a népet felbujtani fölöttesei ellen, amennyiben azt a látszatot keltette, mintha ő volna a régen vált Megváltó. Másfelől meg kell állapítani, hogy Isten nem volt embertelen. A légynek sem ártott. A haja szálát sem lett volna képes meggörbíteni senkinek. Nem volt emberkerülő természet. Ha eltekintünk kissé nagyzoló lényétől, alapjában véve ártalmatlan volt. Némelyek mindenesetre úgy vélték, Isten jobb, mintha nem volna semmi. A legtöbben azonban ügyet sem vetettek rá. Ennek következtében kis ügyet csináltak belőle. Mentségére keveset tudott felhozni. Valahányszor megszólalt, nem a tárgyra tért. Egyebekben fenntartotta vallomását: hogy az, aki. Többnyire azonban hallgatott. A korfordulót követő harmincadik vagy harminckilencedik esztendő nagypéntekjén, a némileg kifogásolható módon lezajlott per után, keresztre akasztották. Még hét szót szólott. Délután három órakor, napsütéses időben, kilehelte lelkét. Ezzel egyidejűleg Jeruzsálemben közepes erősségű földrengést észleltek. Kisebb anyagi természetű károkról kaptunk jelentést.
I. A háziköntös kényelmes, kései Kávé és narancsok, napos székben fogyasztva, S egy kakadu zöld szabadsága a Szőnyegen: elegyednek, hogy feloldják Az áldozás ős szent hangulatát. A nő kicsit álmodozik, érzi a régi Katasztrófa sötét behatolását, Mint vizi fények közt komor nyugalmat. A kicsattanó narancsok, élénkzöld szárnyak: Akárha mint egy halotti menetből, Mely némán vonul át a messzi vízen. A nappal is: mint messzi, néma víz, Az ő lábához terül, menjen, álmon, A tengeren, néma Palesztinába, A hult vér s a szent sír őrző helyére.
II. Mért adná halottaknak, ami benne többlet? S mi az istenség, ha csak csendes árnyak Közt, álmokban közelíthet? S neki A gyengéd napfény tárgyai, az élénk Zöld szárnyak, e kicsttanó gyümölcsök S e föld más dolgai nem becsesek Ugyanúgy, mint az égi gondolat? Az isteni ott él benne magában: Szenvedélyes esők, vagy havazások Hangulatai; magány bánata, erdők Virultán boldogság, leküzdhetetlen; Borongós őszi, nyirkos utakon; Fájdalom s öröm, nyári ágra, téli Gallyra emlékezvén. Megannyi mérték, Mely az ő lelkének rendeltetett.
III. Jupiter nem ember-mód született fönn. Anya nem szoptatta, gyöngéd haza Nem kényeztette mítoszelvű lelkét, Járt köztünk, mint motyorászó király Járhat, fénnyel, szolgái közt, amíg Vérünk, mely szűzien vegyült az éggel, A vágy oly büntetését hozta, hogy még A szolgák is látták - csillag alakban. Csődöt mond-e vérünk, vagy ez a vér lesz A Paradicsom vére? És a föld lesz Minden Paradicsom, mely a miénk? Akkor sokkal kedvesebb lesz az ég, Mint most: egy rész kín, egy rész munka, és lesz Magasztalt, mint az öörk szerelem - Nem ez az elválasztó, közönyös kék.
IV. A nő szól: "Örülök, ha a ködös Mezőt az ébredező madarak Kipróbálják édes kérdéseikkel: Valódi-e, ám ha elszállnak, s meleg tér Nem ölel, hol akkor a Paradicsom?" Mert Nincs oly sejtett jövendölés, se ódon Síri kiméra, se arany kripta, se Dallamos sziget, hová szellemek Csábítanak, se álom Dél, se égi Felhődomb-távolon pálmás liget, mely hívebb lenne, tartósabb, április Zöldjénél, ébredező madarak Emlékénél, vagy a vágynál, hogy újra Fecskevillódzással beteljesült Júniusi alkonyokat megéljen.
V. Szól: "Elégedett vagyok, de hiányzik Valami boldogság, mely ronthatatlan." A szépség anyja a halál, csak ez Teljesítheti szép vágyálmainkat. S bár a biztos felejtés avarát Szórja ösvényeinkre, bár megannyi csapásunkat csapásokkal kíséri, És ércek csapnak össze, trombiták Zengenek, szerelem alig susoghat - Mégis tőle borzong a fűz aranylón A lányoknak, akik tövébe ülnek S a füvet nézik, s érzik, lábuk ernyed. Körtét, szilvát ő lopat a fiúkkal, Tiltott tálra; kóstolják a leányok, S a hullt lomb közt bódultan tévelyegnek.
VI. A Paradicsomban nincsen halálos Változás? Nem hull az érett gyümölcs? Az Ágak terhe a tökéletes égbolt Alatt változatlan? S közben mulandó Földünk képe él ott: tengereket Nem lelő folyóké, elérhetetlen Partoké, melyek némán meggyötörnek? Mért ott a körték, mért, hogy ott e partok Szilvaillattal vannak fűszerezve? Ó, hogy megvillogtassák színeiket, Délutánjaink selyemszövevényét, És fáradt húrjaikon dal fakadjon! A szépség anyja a halál; misztérium, Izzó keblén, sejtjük, ott várakoznak Földi anyáink, ott, álomtalan.
VII. Majd egy nyári reggelen orgiás Férfisereg táncol elő, hujángat, Vadul ünnepli az égi napot, nem Istenként, de mintha meztelen isten Volna köztük, forrásként féktelen. És daluk a Paradicsom dala, Vérükből visszatérülvén az égbe; S e dallá válik akkor, hangra hang, A szeles tó, melynek örvend uruk, Minden szeráfi fa, megannyi domb, mely Még kórusban zeng aztán is sokáig. Ismerik a múlandó emberek S a nyári reggel égi kötelékét. S hogy honnét jönnek, hová tartanak, Hadd tanúsítsa lábukon a harmat.
VIII. A nő a hangtalan vízről ilyen Hangot hall: "A palesztinai sír Nem szellemek hajléka már; a sír az, Melyben egykor Krisztus hevert." Napok, Éjek függvényeként élünk a régi Nap-káoszban, vagy épp szigetmagányban, Ama tágas vízen, és védtelen vagyunk szabadok, és nincsen menekvés. Hegyeinket őz járja, és fogolyhang Süvít fejünk fölött, heves madárfütty, Édes bogyók fakadnak erdeinkben; És este, az égbolt végső magányán, Galambok hevenyészett rajai Rajzolnak többértelmű íveket, Tárt szárnyakon merülvén vak sötétbe.
Tandori Dezső fordítása
/Wallace Stevens: Pasziánsz a tölgyek alatt, Európa Könyvkiadó, Bp., 1981/
Hogyan támadjak föl, Jézus, hogyha nem éltem soha? Föltámadni csak az tud, ki élt és meghalt valaha. Én csak sírok, és nem égek, mint a hitvány tűzifa.
Lélek mondja:
Sírj hát! és ne hajts a szóra hogy sírni se szabad már. Sírj, de sírj úgy, hogy sírásod messzebb sírjon magadnál! Ez is élet! Óh bár minden ember helyett sírhatnál!
Jézus mondja:
Hallod, hallod, Jézus mondja: »Én ontottam véremet minden emberért, hogy jusson véremből mindenkinek: te meg adj ma könnyeidből akinek még nincsenek!«
Ember mondja:
De hogyan lehessek főniksz, míg szememből könny szakad? Mégha lángokat sírhatnék! mert a könny csak oltogat, s aki nem ég és nem lángol, nem lobbanthat másokat.
Lélek mondja:
Emlékszel, hogyan sóhajtott oltárnál egy szent leány? »Óh milyen nehéz azt tenni, amit a Jézus kiván!« Ő is sírt, s az angyalok bús csókja kéklett ajakán.
A szent leány sóhajtása:
»Óh milyen nehéz azt tenni, amit a Jézus tanit! De milyen boldogság ép hogy ilyen nehéz valami: mily boldogság a keresztet gyenge vállal hordani!«
Az ebédlőben ingaóra áll
Az ebédlőben ingaóra áll, figyeld csak. A kismutató
mozdulatlan, majd ugrik, s az ugrások köze
a nincs-Idő,
És újra gyermek vagy, s a kora reggeli napfény
Tükröződik az ágyad fölött a mennyezeten,
Vagy éppen öt méterre vagy a víz alatt, lélegzeted
visszafojtod, úgy küszködsz a sziklák közé
szorult horgonnyal, vagy azért fojtod vissza,
hogy egy utolsó lassú lökéssel tűrhetetlenné
fokozd a kéjt,
Vagy tűnődsz, mért hagy hidegen az egész, míg
Elgurítanak a műtő felé
Vagy éppen anyád kel fel esküvője napján, nagyon
csinos, nagyon izgatott, és még szűz, és
szíved túlárad, amint elnézed könnybe lábadt
szemmel, vagy
Ő az ott a kórházban, és valóban a halálán van.
Műfogsorát kivették, ott van a pohárban az
éjjeliszekrényen, és tudod, hogy már csak a
koporsóban teszik majd vissza neki.
Csak állsz, és arra gondolsz, kell-e egyszer neked is
műfogsor.
Háton fekszik, és szent isten, de csúf, és
Fonnyadt ínyű, ernyedt szájával minden szóért
megkínlódva azt kérdi, új öltöny van-e rajtad.
Igen, mondod neki, és gyűlölöd urémiástól, mert
milyen jogon okoz a kérdéssel ekkora fájdalmat.
Nem is tudod, e kérdés mért sajdul beléd,
mintha ágyékon rúgtak volna,
Hiszen még nem tudod, hogy e gyilkosan
semmitmondó szavak az utolsók, melyeket
valaha is hallasz tőle,
S azt sem, keresztelnek valahol, vályogviskóban
vagy odúban Ázsia sötétség-seperte síkjain,
és millió száj, roncs csillag az éjben, üvölt,
mint a szél vagy mint a farkasok,
S az igazságot sem tudod, mely így szól: Markold két kézzel a csalán-tisztaságot, mert másképp nem lehet, s valahányFekély a Szeretet menhelyén, hajnal-sújtotta ékkő, dalra gyúl – sőt hörögve fakad fel talán, mint holmi szentség.
Mindenesetre figyeld az órát. Lélegzet-visszafojtva
várj.
Semmi, semmi, aztán egyszerre hirtelen,
szemvillanás alatt, akár menyétfarok, az Idő
átdöfi a nincs-Időt.
(fordította Kiss Zsuzsa)
Belátom, nincs menekvés. Veled kell végigélnem - ha van még - hátralévő harminc vagy negyven évem, s ez nem beletörődés. Törvény, mit - félredobván hűlt viszonyok receptjét - létezésed szabott rám, kenyérhéj vagy, mit éhes vándor szorít a zsebben: kevés és íze-veszett - de nélkülözhetetlen. Miért léptél be orvul szeretteim sorába? Szükségem úgy tapad rád, mint kisdedként anyámra, óh, lennél bár közömbös! Elválnánk, mint sok ezren, teszik e kontinensnyi érzelmi jégveremben, akadna magyarázat: a költő szárnyalását ódon kalitba zárja kicsinyes monogámság ... Nem a közös nyomorral kiböjtölt kedves otthon ölel panelfalával, hogy véled összefonjon, nem kényelem bilincsel meleg fészek-közösség, miért a csontig ázott madár felejti röptét, nem is a hála láncol, miért esett koromban szegődtél életemhez, amikor senki voltam, és nem a megszokás tart, amely lázadni pattant idegeket csitítva nem vállal már szokatlant s a meglévő csekélyért - mit marka bizton érez - a többnek csöpp esélyét gyáván feladni képes. Beléptél - mit tehetnék? - szeretteim sorába, anyámmal és húgommal egy sorban állsz - hiába: ezernyi összenőtt szál kötöz az életemhez, mégsem merném mesélni olykor susogva: Kedves, megint beleszerettem egy röpke vágyú lányba, ki átlop olykor engem egy felhőtlen világba - mert már az ösztönökben szavam bátortalan kong, mert bűn ma még alázni baráti szóval asszonyt, szokásból sem viselnéd. Még ha rosszul sem esne törvénysértő beszédem, elmenni kötelezne, és én meghalnék utánad. Inkább heves szerelmest mímelek éjjelente, csak végleg el ne kergess, hidd el: rakéta-korban a frigy még ősi, félvad.
Maholnap ennyi meg ennyi leszek nem írok számot nehogy végzetet nem mondok végcélt csak amit elértem ha íróasztalom ha karosszékem ám visszakérdem vágyam igaz-e hogy bódítson el a tények szesze agyam eretnek felelete lázad ropogtat emberlétnyi csigaházat
Húsz forintot adtam a két ápolónak, akik hordágyra tették, és levitték a mentőautóba. A klinikán is adtam húszat-húszat a nappalos és az éjszakás nővérnek, és megkértem őket, hogy vigyázzanak rá. Azt mondták, hogy ne féljek semmitől, ők félóránként be-be néznek hozzá, habár szerencsére nem eszméletlen a beteg. Másnap vasárnap volt, bemehettem hozzá látogatóba. Még mindig eszméletén volt, de már alig beszélt. Csak az ágyszomszédjától tudtam meg, hogy az ápolónők feléje sem néznek, ami nem is csoda, mert kettejükre százhetven beteg jut, s ráadásul az orvosok sem nyúltak hozzá, azzal, hogy majd hétfőn alaposan megnézik. Ez mindig így szokott lenni, mondta a szomszéd, amikor szombat délelőtt hoznak be beteget.
Kimentem a folyosóra, és kerestem a nővért, de egyiket sem találtam meg a tegnapiak közül. Nagy nehezen előkerítettem a vasárnapi ügyeletes nővért, neki is adtam húsz forintot, és megkértem, hogy nézzen be időnként az apámhoz. Az orvossal is szerettem volna találkozni, mert egy százforintost még odahaza borítékba ragasztottam, de a nővér azt mondta, hogy az orvost transzfúzióra hívták a női kórterembe, bízzam rá, majd ő szól neki. Visszamentem a betegszobába, ahol a szomszéd megnyugtatott, hogy az inspekciós orvos úgysem ér rá kivizsgálni a beteget, tehát nem is baj, hogy nem tudtam átadni a pénzt. Úgyis csak holnap, amikor majd bejönnek az osztályos orvosok, lesz idejük foglalkozni vele.
– Nincs valamire szükséged? – kérdeztem.
– Köszönöm, nem kell semmi.
– Hoztam néhány almát.
– Köszönöm, nem vagyok éhes.
Még egy óra hosszat ültem az ágya szélén. Szerettem volna beszélgetni vele, de már nem volt miről. Egy idő múlva megkérdeztem, nincsenek-e fájdalmai. Azt mondta, nincsenek. Erről sem kérdezősködhettem többet. Egész idő alatt hallgattunk. Nagyon szemérmes és zárkózott volt köztünk a viszony, mindig csak tényekről beszélgettünk egymással, de azok a tények, melyeket tegnap még szóba hozhattunk mára eltörpültek, és semmivé válltak. Érzelmekről pedig sohasem esett szó miköztünk.
– Hát akkor megyek – mondtam később.
– Menj, csak fiam – mondta.
– Holnap bejövök, és beszélek az orvossal.
– Köszönöm – mondta.
– Csak reggel jön az osztályos orvos.
– Nem olyan sürgős – mondta, s a tekintete az ajtóig kisért.
Reggel hétkor fölhívtak, hogy az éjszaka folyamán meghalt. Amikor beléptem a 217-esbe már másvalaki feküdt a helyén. Az ágyszomszédja megnyugtatott, hogy nem szenvedett semmit, csak sóhajtott egyet és vége lett. Gyanítottam, hogy a szomszéd talán nem mondott igazat, mert az jutott eszembe, hogy én is ezt mondtam volna az ő helyébe, de aztán igyekeztem elhitetni magammal, hogy a szomszéd mégsem csapott be, és csakugyan fájdalom nélkül halt meg apám.
Nagyon sok formalitást kellett elintézni. A fölvételi irodában odalépett hozzám egy ápolónő, de sem a szombati, sem pedig a tegnapi ügyeletes, hanem egy addig nem látott nővér, és átadta apám aranyóráját, szemüvegét, pénztárcáját, öngyújtóját, és azt a zacskót, amiben az almák voltak. Húsz forintot adtam neki, és tovább diktáltam az adatokat. Ezután egy bőrsapkás férfi lépett hozzám, és ajánlkozott, hogy megmosdatja, megberetválja és felöltözteti a testet. Ő mondta így, hogy a „testet", amivel bizonyára azt akarta érzékeltetni, a szóban forgó személy nem él ugyan már, de mégsem egészen holttest, amíg mosdatva és öltöztetve nincs.
Nálam volt még a borítékba ragasztott százforintos. Ezt átnyújtottam neki. Fölszakította, belenézett a borítékba, aztán lekapta fejéről a bőrsapkát, és nem is tette többé föl a jelenlétemben. Azt mondta, hogy nagyon szépen el fog rendezni mindent, csak küldjek be ruhát és tiszta fehérneműt, egészen biztosan megleszek elégedve. Azt válaszoltam, hogy délután behozom a fehérneműt, és egy sötét öltönyt, most azonban szeretnék odamenni hozzá.
– Megakarja nézni a testet? – kérdezte megütődve.
– Megakarom nézni – mondtam.
– Jobb lenne aztán – tanácsolta.
– Most akarom látni – mondtam. – Nem lehettem mellette, amikor meghalt.
Vonakodva bár, de elvezetett a hullaházba, egy különálló épületbe a klinikakert közepén. Nagyon erős, ernyőtlen villanyégő világította meg a pincét. Betonlépcsőn kellett lemenni, s a betonpadlón, mindjárt a lépcső tövében, hanyat feküdt az apám. Lába szétvetve, karja kitárva, ahogy csataképeken festik a hősi halottakat. De őrajta nem volt ruha, csak az egyik orrlyukából állt ki egy kis vatta, egy másik betig a bal combjához volt hozzátapadva. Úgy látszik, ott kapta az utolsó injekciót.
– Most még nem lehet látni semmit – mondta a bőrsapkás mentegetőzve.
A jéghideg pincében hajadonfőtt állt mellettem. – De majd akkor tessék megnézni, milyen lesz, ha felöltöztetem.
Nem szóltam semmit.
– Sokáig betegeskedett? – kérdezte később.
– Sokáig – mondtam.
– Arra gondolok – mondta -, hogy egy kicsit lenyírom a haját. Az nagyon sokat tesz.
– Ahogy akarja – mondtam.
– Oldalt választva viselte a haját?
– Oldalt – mondtam.
Elhallgatott. Én is hallgattam. Már nem mondhattam semmit, és nem is tehettem semmit, és pénzt sem adhattam többé senkinek. Azzal sem tudok jóvátenni semmit, ha elevenen mellétemettetem magam.
(Forrás: A magyar novella antológiája II. Válogatta és szerkesztette Domokos Mátyás, Osiris Kiadó, 2003.)
Föl-alá jártam a pléhkonzerv banánkikötő rakpartjain és a Dél-Csendes-Óceáni mozdonyának roppant árnyékába ültem hogy onnan nézzem a kockaház dombok fölött lenyugvó napot és sírjak.
Rancho La Epifania, 1996. május 18.
