Akarlak, szeretlek, kellesz nekem, dacos, síró szived csupa vad szerelem, csupa vágy, csupa láng, csupa konok erő, már lankad az ész, a védekező. Félelem? távolság? mit jelent? mindig több, több éhséget teremt, hiszen elpusztulunk így te meg én két árva, fuldokló, néma, szegény! Akarlak, szeretlek, rég elég titok és várás és szenvedés, boruljunk össze, mellre mell- két fáklya szivünk hadd lobbanjon el! Hasitó villám szívemen át, feszül és tágul az egész világ, szük abroncsok a sarkkörök, kicsap a tenger s a szent ködök ragyogva befödnek, vihar és láng: együtt világok várnak ránk! Együtt- vagy halál és pusztulás szerelem-szerelem, fényvarázs.
Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem. Átvirrasztottam az éjszakát s most pilláim az álomtól súlyosak. Félek, hogy elveszítelek, ha alszom. Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem. Felrezzenek s kinyújtom a kezem, hogy megérintselek. Kérdem magamtól: "Álom ez?" Csak tudnám meghurkolni szívemmel lábadat s szorítva tarthatnám keblemen. Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.
Menekvés? Tőlem? Mit ér?! Mig én vagyok én s te vagy te; míg Ketten vagyunk a világban, én A szerelmes és te a kőkemény. Egyik üldöz, a másik fut s búvik. Már félek, az életem kudarc. Valóban, mint egy végzet, olyan; És bárhogy igyekszem hasztalan; De mi kár, ha vesztes e földi harc? Csak torna ez, ideget edzeni! Szárítsd fel könnyed, ugorj, kacagj, Ha elestél, ujra kezdeni: E hajsza az Élet, ennyi csak! Még egyszer villantson szeme rám Egy sugarat ebbe a ködbe, s én Ha összedől remény-palotám, Újra épitem! bár szökevény Örökké s Hűtlen A cél!
Hogy mondjam el? A szó nem leli számat: kimondhatatlan szomj gyötör utánad. - Ha húsevő növény lehetne testem, belémszívódnál, illatomba esten. Enyém lehetne langyos, barna bőröd, kényes kezed, amivel magad őrzöd, s mely minden omló végső pillanatban elmondja: mégis, önmagam maradtam. Enyém karod, karom fölé hajolva, enyém hajad villó, fekete tolla, mely mint a szárny suhan, suhan velem, hintázó tájon, fénylőn, végtelen. Magamba innám olvadó husod, mely sűrű, s édes, mint a trópusok, és illatod borzongató varázsát, mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák. És mind magamba lenge lelkedet (fejed fölött, mint lampion lebeg) magamba mind, mohón, elégitetlen, ha húsevő virág lehetne testem. - De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem. Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.
Miképpen boltíves, pókhálós vén terem zugában álmodó középkori barát, ki lemosdotta rég a földi vágy sarát s félig már fent lebeg a tiszta éteren, ül roppant asztalnál, mely könyvekkel teli s a nagybetűk közébe kis képecskéket ékel, Madonnát fest örökké arannyal s égi kékkel, mignem szelíd mosollyal lelkét kileheli: úgy szeretnélek én is lámpásom esteli, halavány fénye mellett megörökítni, drága arany és kék szavakkal csak Téged festeni, míg ujjam el nem szárad, mint romló fának ága, s le nem lankad fejem a béke isteni ölébe, én Szerelmem, világ legszebb Virága.
Nem adhatom neked a bazilika tornyát nem adhatok neked eget sem a Clunyből a kilenc vizigót koronát még üdvöt sem adhatok neked de egy picike erszényt adhatok lágy egérprémeset ráfestve egek csillagok s benne két kék könnyemet.
Nem adhatom neked Capri szigetét szépséget nem adhatok nem süthetek ropogós cseresznyésrétest merthogy veled boldog vagyok de egy pici tokocskát adok neked puha vadmacskabőr az egész a balfelőli zsebedbe tedd és soha bele ne nézz.
Hámori István Péter
Ajándék vagy
Nekem szép vagy. És kívül-belül tiszta,
felszikrázóan igaz, mint a fény.
Úgy hullsz reám a magasodból vissza,
akár betegre a gyógyító remény.
Nekem jó vagy. És simogató szellő
ömlik a légbe lépteid nyomán.
Szikes földszívem általad lesz termő,
véled telik meg elhagyott szobám.
Messze vagy még, ám én megérzem jöttöd,
kívánásom okosságoddal őrzöd,
Szuszog szívedben megszelídült szándék.
Ajkad nyílik, ezer csengője árad,
Magamhoz vonlak, megérintem állad,
Mert ünnepemhez te vagy az ajándék.
Félálomban
Boldog, bénult félálomban
összegabalyodva, egymást
simogatva, félhomályos
szobában lennék most veled,
kedvesem. Szerelmünk tüze
melegítse testünket, lelkünket
meg a vágy, összetapadó szánk.
Tudom, így lesz: s megőrzik majd
örökre az érintést a kezek,
és a kettős emlékezet.
"Szeress, szeress, mint én szeretlek téged, oly lángolón, oly véghetetlenül, áraszd reám a fényt, s a melegséget, mely Isten arcáról szívedbe gyűl, az a te szíved egyetlen világom, nappal napom és éjjel csillagom... Milyen sötét vón a világ, az élet, ha nem szeretnél édes csillagom."
Ne rejtőzz el, úgyis látlak! Rádcsukom a szempillámat. Benn zörömbölsz a szivemben, s elsimulsz a tenyeremben, s elsimulsz az arcom bőrén, mint vadvizen a verőfény. Nagyon jó vagy, jó meleg vagy, nagyon jó így, hogy velem vagy. Mindenekben megtalállak, s öröm markol meg, ha látlak. Nézz rám, szólok a szemednek, ne fuss el, nagyon szeretlek!
Ez a szó melyet, A füledbe súgnám, Ha itt lennél velem, Még ez a szó sem fejezi ki, amit én érzek, Ez annál fényévekkel több, Ilyet még nem éreztem, Csak hittem, hogy tudom mi az igazi szerelem, De megtévesztett, Most már tudom mi a szerelem, Ez az. Pedig még nem is találkoztunk, De a beszélgetések hangulata és mélysége, Meggyőzött hogy beléd estem, Gyönyörű arcodat nézem a képeken, Folyamatosan, Nem is hiszem el, hogy van ilyen csoda a világon, Annyira szép vagy, Örülnék, ha karjaidba zárnál, És te is azt súgnád a fülembe, hogy SZERETLEK!!!
ne várj tovább! tüzek lobognak ne várj tovább! az izzás már kevés
égni kell most! elhamvadni akár tüzet gyújt benned minden égető érintés
miért reszketsz? a félelem még megbújik benned valahol miközben tested már a szabaduló vágyról dalol
minden mozdulatunk egymásba fonódik minden tiszta szavunk suttogó sikollyá oldódik
megszűnik a külön vált létezés átka elég volt! eleget vártunk már az egyesülés mámorára
érints meg Te is! ne törődj semmi mással minden más hazugság a szó a remény a vágy és még a szerelem is
tűz kell most! vadul égni kell! tested a testemhez közel Te is tudod már nem baj ha elveszel önmagad nem őrizheted meg a féktelen lobogásban megszűnsz feloldódsz a lüktető harmóniában
anyagtalan ritmussá leszel az örök létezés hulláma fut át testeden azért ölelünk hogy a kettőből egy legyen
nem számít ha fáj nem számít ha kegyetlen nem számít ki volt már most Te vagy most Én vagyok az Egyetlen
örvénylő kéj vagyunk teremtő erő így formálódik a Mindenség az Egy sokkal több mint a kettő
ki vagy? nem tudom... ki vagyok? nem tudod... de ölelésünkben újjá született az Élet megtisztult a Világ a szeretet újra élni kezdett a szerelem ismét gyöngéd lett egy mindent elsöprő minden gátat széttörő esztelen és dühöngő egyesülés után
Az árnyékok kinyúlanak, a csillagok kigyúlanak, föllobognak a lángok s megbonthatatlan rend szerint, mint űrben égitest, kering a lelkemben hiányod.
Mint tenger, reng az éjszaka, növényi szenvedély szaga fojtja szoruló mellem. Végy ki e mélyből engemet, fogd ki a kéjt, meritsd szemed hálóját mélyre bennem.
A kezed, a te kezed A szemed, a te szemed A szíved, a te szíved Hasonlítani máshoz: Szépet a széphez felesleges. Számomra így tökéletes.
Így él bennem, és vetíti Lehunyt szemem selymére így: A kezed, mint a kezed, A szemed, mint a szemed, Szíved, mint a te szíved, Éltetőn ő lüktet véremben
Mivel ajkamhoz ért színültig teli kelyhed, és sápadt homlokom kezedben nyughatott, mivel beszívtam és nem egyszer drága lelked lehelletét, e mélyhomályú illatot,
mivel titokzatos szíved nekem kitárult, s olykor megadatott beszédét hallanom, mivel ott zokogott, mivel mosolyra lágyult szemed szemem előtt és ajkad ajkamon,
mivelhogy sugarát üdvözült főmre szórta örökké fátyolos világú csillagod, és nyaradból lehullt egy gyenge szirmu rózsa, amelyet életem árja elringatott,
most azt mondhatom az időnek, míg tovább száll: - Vágtass, ha jól esik! Az én időm örök! Vidd hervadt csokrodat magaddal: szebb virágszál nyílik lelkemben, azt soha le nem töröd!
Nem dönthetik fel a friss vízzel teli korsót Vad szárnycsapásaid. Miden hamud kevés: Lelkemnek lobogó máglyáját ki nem oltod! Szerelmes szívemen nem győz a feledés!
Most ne beszélj, csak csendben, némán nézz rám! Fürödni akarok szép szemeidben. Nem szólok én sem, s míg csókért ég a szám, szememből olvass, tiszta tükröd lettem. Most ne mozdulj, állítsuk meg az időt, hagyd a tüzet áramolni a vérben, olvassza egybe a múltat a jövőt, sem ettől, sem attól ne kelljen félnem! Rád vártam, tudom, amióta élek, kerestelek már ezer árnyalakban, szavak nélkül is minden titkom érted, s én meglelem magam minden szavadban.
Részed vagyok, és Te részemmé lettél, a perctől, hogy kimondtad, megszerettél.
