Az Ön által felkeresett topic fegyverek, ill. annak látszó eszközök
forgalmazásával kapcsolatos adatokat is tartalmazhat.
Felhívjuk figyelmét, hogy csak akkor lépjen be, ha Ön fegyverek forgalmazásával
vagy felhasználásával hivatásszerűen foglalkozik, és a honlap látogatása nem
eredményezi valamely Önre vonatkozó jogszabály vagy egyéb szabályozás
rendelkezéseinek megsértését.
Az Port.hu Kft. a fórum számára kizárólag tárhelyet szolgáltat, a honlapon
megjelenő információk vonatkozásában szerkesztői felelősséget nem vállal.
Amennyiben megítélése szerint a honlapon jogellenes tartalom jelenik meg, úgy
azt kérjük, jelezze az Port.hu Kft. mint tárhelyszolgáltató felé.
Neked ott valószínűleg csak a lábad fázott, és ez érződött egész testeden. Volt ellene egy nagyon jó módszer. Két pár nyári gyakorló zokni, (nem egy pár téli) rá egy nylon zacskó, és ha a surranód bírta, akkor még egy zokni, hogy ne csúszkáljon a lábad a bakancsban. Jó alaposan meg kellett húzni a surranót, és a dolgok nagy része meg is oldódott.
Amit a társ topicban kérdeztél.
A rakéta osztályok a rakéta rávezetésére szükséges információkat saját eszközeikkel szerezték. Minden osztálynak legalább egy felderítő és célmegjelölő lokátora volt. Viszont a Miskolcon székelő ezredparancsnokság természetesen besegített a célok megjelölésével, de a dolog nem volt olyan egyszerű, hogy Mezőcsát - rakéta osztály. Az általad említett Rt. századok a felderítő lokátoraikkal adatokat szolgáltattak az Rt. zászlóaljnak, ahonnak a céltájékoztatás többek között eljutott a rakéta ezred vezetési pontjára is. Ott a célok paramétereinek és a saját lehetőségeknek az ismeretében megtörtént a célok elosztása, aminek alapján az osztályok elvégezték a saját dolgukat.
Volt persze - még az automatizált vezetési rendszer (AVER) rendszerbe állítása előtt - egy közvetlen információforrás is. Minden osztályhoz a leközelebbi távolfelderítő lokátortól volt egy közvetlen összeköttetés a valaha létezett FAZA rendszer segítségével. Ez a dolog a másik két egységnél is létezett agészen addig, amíg az AVER (Vektor, Szenyezs) beüzemelésre nem került.
A Budaörsi dandárnál 1982-től, a Sárbogárdi ezrednmél 1987-től lényegesen egyszerűbb volt a helyzet. Az Rt. századoknál felderített cél szinte azonnal megjelenhetett az osztályoknál. Számtalanszor előfordult, hogy a komplexumot elektromosan ráfordítottuk a dandár által megadott célra, majd antennára kapcsoltunk, és a cél azonnal ott volt az indikátoron.
Egyszer amikor voltam örsegben Egervölgyben olyan hideg volt, hogy minden ruham rajtam volt a malhazsakbol es megis faztam. Pedig akkor csak marcius volt. Löveszet.
Én ott sokféle hideget megértem. Ha csak úgy egyszerűen hideg volt, akkor nem is volt olyan nagy baj, hiszen az ellen csak fel kellett öltözni. Én például a teleket a boksz csizmámban éltem át, alul természetesen ott volt a nyeles gatya. Esetleg kettő. Viszont ha Charlie21 kolléga képtárában megkeresed a legutóbbi pilisi felvételeit, azokon a képeken tökig érő köd van. Az ilyen idő - pláne, ha nem is köd volt odafent, hanem valami felhő akadt meg ott - szörnyű volt. A nedvesség csontig hatolt, az ellen nem tudtál felöltözni.
A technika nem volt annyira érzékeny, mert azt az orosz tervezte, náluk pedig esetleg nagyobb hidegek is vannak. Ami kint volt a szabad ég alatt, abban sok elektronika nem volt, esetleg néhány elektromotor és relé. A kabinok és a más elektronikus berendezéseket tartalmazó eszközök fűtöttek voltak. Ilyenkor áldottam a technika konstruktőrét, hogy elektroncsövekre épült az egész. Azok felfűtöttek a megfelelő hőmérsékletre, mellé beindítottuk a kabinok fűtését, és már jó idő is volt bent. Ha extrém hideg volt, akkor az ügyeletes kezelők időnként ellenőrizték a kabinokat. A kocsijaink fedett hangárban voltak, az akkumulátoraik pedig csepptöltésen. Ha menni kellett, akkor eltelt 10 perc az akkumulátor berakásával, viszont nem a befagyott motor sikertelen indítgatásával kellett kínlódni.
A szabályzatnak tehát egy kicsit besegítettünk, hogy könnyebb legyen teljesíteni az alapfeladatot.
Ketszer voltam fennt telen ott, eleg volt. Nagyon hideg volt, esküszöm ra. Mindenesetre a technikanak a szolgalati szabalyzat mindig müködni kellett, különben a legenyseg nem hajtotta vegre a parancsot, minden idöben, minden eszközzel a haza legterenek vedelmezeset.
Pontos adatot nem kívánok írni, de a VEGA-nak is teljesíteni kellett a gyorsulást. Ami szintén min. 10 G körüli érték. Ezenkívül el kellett érni egy bizonyos torlónyomás növekedést és egy maximális torlónyomás értéket is. A gyorsítók tolóereje ~ 160t körüli volt.
A Nyeva rakéta, pontosabban az 5P73-as indítóállvány min. és max. indítási szögei sajna nem ugranak be. Ami biztos, hogy az UNV helyszögben a vízszinteshez viszonyítva -2 foktól (MV2 máloje viszóti üzemmód - kis magasságok üzemmód) +72 fokig mozgott. A neten találkoztam kicsit eltérő adatokkal is, amit nem tudom mi alapján szedtek össze. A -2 +72 az biztos. Az 5P73 indítóállványon a rakéta rátöltési szöge +9 fok 30' volt, plusz-mínusz egy kis tolerancia. A Nyeva földi célra videóm megvan, csak azt nem tudom hogyan csatoljam. A videón egyébként szembetűnő hogy az 5P73-as szinte vízszintes, vagy picivel vízszintes alatt lóg az idítás pillanatában.
Szépek ezek a téli képek. Mikor ilyet látok, mindig a Pilis jut eszembe, mert ott bizony előfordultak olyan telek, hogy így nézett ki a technika. Charlie21 kolléga a múltkor eltöltött egy kis időt télvíz idején, és azóta is azon csodálkozik, hogy mi hogyan bírtuk ki ott a telet.
A végére bizony a "vagy nem" stimmel. Volt a praxisomban ilyen rakéta is (Igla 1 VE) de az miután a starthajtómű kiköpte a csőből, volt benne annyi lendület, hogy ne potyogjon vissza a földre. Arról nem is beszélve, hogy mikor az utazó hajtómű beindult, még akkor is volt annyi maradék sebessége, ami ezt a talajhoz csapást nem engedte. (amúgy az a 10 méter legalább 30 méter.)
A nagy rakéták más kategória. Itt nemrég volt fent néhány Nyeva indítás videó. Azon láthatod azt a lendületet, amivel a rakéta elindult. A Volhov ennél lényegesen lomhább volt, de azért a 6 mázsa lőpor lökött akkorát rajta, hogy mire elhagyta az indító pályát, 9 G volt a gyorsulása. A Vega rakéta ennél még lomhább volt, de ott meg a hajtómű a kis 3,5 tonna lőportöltetével nem hagyta el magát, különben is, ő 7,5 tonnára volt méretezve.
Arról nem is beszélve, hogy ezek a rakéták a talajközelt hamar elhagyták, mert mind úgy volt megalkotva, hogy a kismagasságú cél helyszögéhez képest felfelé lőttünk. A Volhov rakéta például minimum 16 fokról indult. A Vega rakéta nem kifejezetten kismagasságú célok ellen született, de ő meg 48 fokról indult. A Nyeváról nincsenek pontos adataim.
Bár nem én lettem megszólítva én is hozzáfűzök a rendszerek alkalmazása verzusz időjárás témához néhány gondolatot és a készített rajzokat is a nyilvánosság elé tárom.
Hőmérséklet - A technika dokumentációjában, legalábbis a Nyevánál az oroszok a ą50°C hőmérséklettartományt adták meg, amely értékek egyike sem túl gyakori ebben az éghajlati övezetben. Véleményem szerint ezen hőmérsékletek alatt és fölött is megfelelően működött volna a rendszer. Találtam néhány jó képet jégbe fagyott lokátorokról. A kollégék bizonyára igazat adnak nekem abban, hogy a farkasordító hideg, száraz téli napokon a jégbefagyott lokátor jobban "látott". Ezt a jelenséget főként a felderítő lokátorokon szolgálók tudák igazolni, de a tűzvezetőkkel is ugyanez volt a helyzet.
Eső, havazás, földről visszaverődő zavar - az indikátorokon passzív zavarásként megjelenő viharfelhőket a lokátorok arra hivatott rendszerei nagyon szépen ki tudták szűrni (Volt tüzér kolléga ezt egy korábbi hozzászólásában példaértékűen kivesézte - doppler effektus stb.). A Nyevánál ezek a passzív zavarszűrő rendszerek nagyon ki voltak hegyezve, lévén hogy a rendszernek lételeme volt a földről visszaverődött zavarjel, pontosabban a kis magasságban is megbízhatóan követhető cél. Az SZDC a Nyevánál két fő üzemmódot használt. SZDC I., és SZDC II. További passzív zavarást kiszűrő elekrtonikai megoldások közé tartoztak az RRU (rúcsnaja reguljácija uszilényija - erősítés kézi szabályozása - egyszerű potméterrel pl. a kézi rávezetők is alkalmazták a saját célmegjelenítés tisztává tételéhez), ARU (avtomatyícseszkaja reguljácija uszilényija - erősítés automata szabályozása), BARU (bísztraja avtomatyícseszkaja reguljácija uszilényija - erősítés gyors automata szabályozása) és még volt néhány ilyen apróság. Mint Volt tüzér már említette az atmoszférikus zavarok inkább a cm, dm tartományban működő lokátorokra hatottak a méteres lokátoroknak ezen zavarások nem voltak ellenfelek ugyanúgy mint pl. az F-117. A felderítő cm-s lokátorok a zavarszűrők kikapcsolása után kíválóak voltak a viharfelhők figyelésére - irány, kiterjedés, erősség (szinte tejként jelent meg az indikátoron), valamint magasságmérővel a felhők függőleges nagyságát is be lehetett határolni.
A szélerősséget Volt tüzér kolléga kitárgyalta, ehhez is csak annyit, hogy ebben az éghajlati övezetben nem voltak gyakoriak az 50 m/s fölött tomboló viharok, szelek. És ha pilóta lettem volna nem szívesen repültem volna be az ilyan vihargócba.
Akkor néhény kép. Az első kettőn a Nyeva rávezetőtiszt indikátorokon mutatkozó passzív zavarásra egy példa.
Igen, öszönöm, ilyesmire gondoltam, bár a destabilizátor szárnyra így még nem gondoltam. Az is világos, úgy is kérdeztem, hogy benne van-e a normál irányításban az ilyen korrekció, és mostmár okosabb lettem, hogy benne van :-) A fantáziámban ez úgy jelent meg, hogy ha esetleg valami talajközeli marha erős szél rögtön indítás után tud rajta pofozni akkorát, hogy az irányításnak erre külön készülni kelljen, de azután lejátszottam magamban, hogy túl kevés ideig lenne neki kitéve, legalábbis a normál lőtávhoz/rep.időhöz képest. Ott lehet ez érdekes, ahol nem néhány mázsa lőporral indul a startfokozat, mint az orosz közép/nagy hatótávú légvéd rakétáknál, hanem csak tíz méterre kipukkantja valmi kis töltet és nincs számottevő sebessége a rakétahajtómű indulása előtt. Ott egy jobb szél akár földhöz is csaphatná a rakétát (vagy nem).
Ezeket a rakétákat azért nem úgy lőttük ki, mint a puskagolyót, hogy durr, aztán hagy menjen, amerre lát. A puskagolyóra a repülés folyamán rengeteg minden hat, ha a ballisztikus röppályát magad elé képzeled, akkor legalább négyet össze tudsz számolni.
Ám a rakétát - legyen az akármilyen - nem csak úgy elengedjük, és annyi. Ezek a rakéták a repülésük utolsó pillanatáig valahogyan irányítódnak. Amit én üzemeltettem, azok parancsirányítású rakéták voltak, azt a cél és a rakéta pillanatnyi helyzete alapján kidolgozott vezérlőparancsokkal irányítottuk. A földről. Az önirányítású rakétákon a vezérlő parancsok kidolgozása a fedélzeten történt.
Ha tehát a repülés folyamán a rakétát valami kitéríti, akkor mi van? Semmi. A vezérlés egyszerűen korrigál, aztán minden megy a maga útján.
Egyébként itt nézz körül, és találsz közepes rakétáról képet. Annak az orrán van négy kis szárny. Azokat destabilizátor szárnynak nevezik, és az a dolga, hogy a rakétát a röppályájáról próbálja meg kitéríteni. Na mondjuk, nem tudja, viszont azt eléri, hogy a rakéta vezérlése folyamatos működésre van kényszarítve, nem tud ellustulni.
Bár nagyon gyors és tömegükhöz képest kicsi felületű cuccok, de magát a rakétát el tudta téríteni a szél annyira, hogy emiatt valami külön korrekció kelljen, vagy a normál rávezetési eljárásba ez bele volt kalkulálva?
Azt sejtettem, hogy túlságosan nem befolyásolhatta a működést, de mivel nem találtam sehol a neten megbízható forrást ezzel kapcsolatban, gondoltam inkább rákérdezek valakire, aki a technikával dolgozott. :)
Némi ráhatása volt a viharnak egy légvédelmi rakéta komplexumra, de nem veszélyes. Vegyük sorra. Mivel a tűzvezető és alávilágító lokátorok mikrohullámmal működtek, a víz az alacsony hollámhosszú lokátorok működését kissé befolyásolta. A víz hatása méteres és deciméteres hullámhosszon nem sokat számított, de centiméteres hullámhosszon már igen. A sűrű eső, esetleg a közeli fák levelein lévő víz tudott a lokátor jóságán rontani. Elmesélek egy sztorit. 1978,ban, amikor a 11/2. rakéta osztály Börgöndön a Dvina komplexumot lecserélte M2-es Volhovra (a tűzvezető lokátor képét itt látod kissé lentebb) volt némi kínlódás. Nem látott a lokátor rendesen annak ellenére, hogy minden paraméter jól be lett állítva. Az orosz technikus azt mondta, hogy a közeli nyárfák levelein lévő nedvesség lehet az oka. Ott egyébként minden teli volt nyárfával, a legközelebbi 5 méterre. Nem volt mit tenni, a közeli nyárfákat - 20 méteres sugarú körben - kivágták. Ám a lokátor továbbra sem látott. Szerencsére nem kezdték el az összes fát kivagdalni, hanem rájöttek arra, hogy a lokátor körül kifeszített álcaháló is vizes, és az lehet a kiváltó ok. Leszedték az álcahálót, és csodák csodája, gyönyörűen látott a komplexum. Ennyit számított a nedvesség. Ha az éppen aktuális eső akart valamit, akkor neki bizony tömegesen kellett támadnia, mert csak az egészen sűrű eső zavart. A kemény viharfelhők látszottak az indikátoron, de volt a mozgócél kiválasztó berendezés, (SZDC) az képes volt ezt a hatást kiküszöbölni.
A viharral persze jár némi szél is, annak is volt némi hatása. Egy hagyományos méteres lokátor, aminek van egy halom YAGI antennája, azon akármilyen szél egyszerűen átfújt és kész. A deciméteres lokátorok rácsszerkezetét esetleg kicsit megcibálta, de más nem volt. Na most a képen látható tűzvezető lokátor viszont egy kissé érzékenyebb volt a szélre. 50 m/s felett. Mert addig szélálló volt. Azalatt még ha cibálta a kabint a szél, akkor sem számított semmit, mert a komplexumnak volt egy szélhatás kompenzációja, ami kiküszöbölte az antennák szél okozta mozgását. Pontosabban, ez a mozgás nem jelentkezett az indikátorokon. Ha a szél 50 m/s felett volt, akkor egyszerűen ki kellett kapcsolni, áramtalanítani a berendezést, és az erős szél beforgatta szélirányba a kabint, az antennákat hanyatt döntötte és kész. Nem fordult elő a praxisomban olyan, hogy ezek az eszközök valamilyen kárt szenvedtek volna viharban.
Egy taktikai kérdés: az időjárás mennyiben befolyásolta a radarok üzemeltetését illetve teljesítményét? Nemcsak egy tavaszi esőre gondolok, de mondjuk egy izmosabb vihar, monszun vagy esetleg homokvihar vajon mennyire csökkentheti (ha egyáltalán csökkenti) egy légvédelmi rendszer hatékonyságát?
Az én kabinomon is volt egy korlát, amit ugyan illett lehajtva tartani, hogy ne torzítsa a kisugárzási karakterisztikát, de szerencsére az nem csinált ilyen galibát. Ha fent kotorásztunk az antennák között, akkor tulajdonképpen csak azért kellett a korlát, hogy az ember kicsit biztonságban érezze magát. Bár ha nem volt tériszonyod, akkor nem is nagyon kellett. Egy esetben kellett mindenképpen. Ha a keskennyalábú letapogató rendszerben kellett valamit csinálni, akkor kellett a korlát, mert a szerelő erkélyt arra lehetett felszerelni. Eleinte. Mert aztán kitaláltuk a csőben a lukat, egyszerűen hanyatt borítottuk az antennát és a tésztaszűrőben kényelmesen lehetett dolgozni. Csak egy ponyva kellett az aljára, hogy a csavarok és a szerszám ki ne potyogjon a tésztaszűrő lukain. Mikor aztán behozták az M3-as Volhovokat, ott már nem volt gond, mert az antenna nem volt lukacsos. Két képet tettem fel, az egyiken egy M2-es PV kabin van. a korlát ugyan le van hajtva, de oda lehet képzelni. A második képen egy kutyaólas PAA kabin van, azon éppen fel van hajtva a korlát. A PV kabinon ugyanolyan volt.
Akkor még mindig áll a kérdés, miért csináltak az R-23-ból, meg az R-27-ből infravöröst is?
Az R-40-esből is készült, ami a MiG-25-ösök (és a Szu-15, valamint a MiG-31) szárnyai alá kerültek (általában egy pár félaktív radaros R-40R és egy pár infravörös R-40T). Az egyik indok alant olvasható, miszerint a radar bekapcsolása nélkül is lehet rakétát indítani a célra. A másik indok viszont prózaibb: a találati esély növelése céljából. A standard eljárás például MiG-25 esetén az lett volna, hogy először egy R-40T rakétát indít a célra, utána pedig egy R-40R-et (fordítva ugye nem lett volna túl szerencsés). Ugye a MiG-25 egyszerre csak egy félakítv rakétát tudott a célra vezetni, de az infravörös rakétával együtt mégis kettő rakétát tudott a célra indítani.
És még 2 fotó az UNV-ről (1996. Devínska Kobyla), a srácok "emlékfotóiból", amit akkortájt tőlük kaptam. Az első képen érdemes megfigyelni a POSZT elején lévő kis manipulációs erkély korlátot, ami bizony egy kicsit hiányos.
Ehhez fűződik egy jó kis történet. A POSZT mozgató motorjait csak abban az esetben lehetett bekapcsolni, ha a felvezető létra (a második kép jobb oldalán látni) nem volt nekitámasztva a POSZT-nak, valamint az első kis korláttal ellátott erkély le volt billentve (lásd képek). Ezt nagyon egyszerűen egy "mikrokapcsoló" (kb. öklömnyi méretű) oldotta meg. A sztori valamikor 1996-ra datálható és ott kezdődött, hogy az első erkély kapcsolója nem működött, a technikus valamit matatott az adóban és miután lejött a létrát hátrabillentette, viszont az első erkély fent maradt (találtam néhány ilyen képet ezeket is csatolom hogy el tudjátok képzelni). Helyi üzemmódban voltunk bekapcsolva és mivel e technikus megjelent a K-ban én az UK-64-esen egyenként bekapcsoltam a motorokat (oldalszög, helyszög) és az addig 72 fokon lévő posztot keményen megpörgettem lefelé a 0 fok irányába. Nagy volt a meglepetésem mikor úgy kb. 10 foknál nem akart lejjebb menni. Ez meg mi a f....? És akkor vissza egy kicsit és ismét le! Azanyád akkor is lemész! De megint elakad. Nem tudtam hovarakni ezt a hibajelenséget, ugyanis ilyennel még nem találkoztam. Egyszer csak megjelent a K-ban egy halálsápadt katona és eldadogta, hogy fennt maradt a kis erkély és én az UV-10-es pipájával annak a korlátját csapkodtam. Na kimentünk a fedezékből megnézni a "művet". Akkor már kisebb csoport nézegette a 3. századból, ugyanis jó kis hangok is követték a jelenetet, ahogy csapkodtam a korlátot. Sikerült is elég szépen leamortizálni. Az egész olyan lett mint egy hullámvasút. Az volt a szerencsénk, hogy az adót és a UV-10-es pipát összekötő S alakú hullámvezető (tápcső) nem sérült.
A sztori után rövidebb ideig a letört korlátelemeket nem pótoltuk csak az aránylag ép részeket tessék-lássék kiegyengettük.
Elemezgettétek a korábbiakban a találati valószínűség kiszámítását. A régi feljegyzéseim közt találtam egy adott körülményekre (célparaméterek, követési üzemmód, rávezetési üzemmód stb.) vonatkozó minta Volhov egy rakétás számítást a már említett képlet segítségével. Ha gondoljátok beütöm a gépbe és meg lehet nézni, viszont néhány számot így az idő távlatából nézve már nem tudom hogy hogyan kaptam. Őszintén bevallva én sem szerettem az ilyen számolgatásokat.
A közeljövőben egy hozzászólás erejéig elkalandozom a Nyevától és a Volhov APP (APP-75V) berendezését írom majd le röviden, amit Volt tüzér kolléga mér említett korábban. Én ezt egy kicsit kiegészíteném.
"Kovari Laszlo: ... A KOLS helyett készülő eszköz lézeres távmérőjének hatótávolságát 16 km-re növelik, az infravörös detektor már nemcsak az utánégetővel repülő célokat látja, hanem az alacsonyabb hősugárzásúakat is, és lényeges, bár költséges előrelépés, hogy a berendezést védő speciális üveg kellően ellenáll majd az eróziónak. Itt egy kis kitérőt téve meg kell említeni, hogy a MiG-29-es és a Szu-27-es egyik előnyének tekintett kombinált infra- és lézeres berendezés a legyártott gépek többségén néhány év alatt használhatatlanná vált, főképp a gömbfelületű üvegezés kopása miatt. A levegőben lebegő por miatt számos gépen szinte opálossá vált az üveg, ez először csak rontotta az amúgy is alacsony érzékenységet, majd a későbbiekben lehetetlenné tette a KOLS alkalmazását. A speciális üveg gyártása nem egyszerű technológiai folyamat, ezért is okozott problémát számos esetben a csere biztosítása."
Ehhez már tényleg fegyveres kellene vagy EMO-s hogy megmondja, miből volt az ablak:-)
Ha plexiből akkor nem lehetett probléma, mert a kabintetőkhöz voltak javító készletek. Ez egy matricaszerűség volt valami masszával átitatva, amit ráaragasztottál a kabintetőre és leszedte a repedt vagy homályos réteget. Ha páncélüvegből volt, az más tészta, de ha a kabin elején tisztán tudták tartani, akkor ugyanaz a technológia jó lehetett a hőpellengátor burkolatára is.
Erről hol olvastál vagy hallottál? Érdekelne, hátha van ott még számomra érdekes infó:-)
Ezért a MiG-23-tól kezdve volt a fedélzeten egy hőpellengátor (később lézertávmérővel kombinálva), amivel jó látási viszonyok között el lehetett látni talán 20-30km-re.
Azzal a aprosaggal egeszitenem ki, hogy ez csak ujszeru allapotu eszkozre igaz, mivel azokon a reptereken, ahol homokos szel fuj (pl. Kecskemet) a hopellengator ablaka matta valik, es ezert drasztikusan csokken a hatotavolsaga.
1. Szerintem a légiharcban nem mindegy hogy kapcsolsz-e lokátort a cél elfogásához és megsemmisítéséhez vagy nem. A szovjet légvédelmi vadászok és talán a frontrepülők is, rendelkeztek automatikus rávezető rendszerrel (LAZUR) különféle változatokban. Ezekkel rádióforgalom és lokátorkisugárzás nélkül tudtak vadászt célravezetni. Ha lőtávolon belülre jutott, marhaság lett volna lokátort kapcsolni, mert a cél manőverezésbe kezd és a régebbi szovjet lokátoros légiharcrakéták nem igazán szerették a manőverező célt (a célravezetéshez állandó megvilágításra volt szükség, az meg elég nyűgös a légiharcban). Ezért a MiG-23-tól kezdve volt a fedélzeten egy hőpellengátor (később lézertávmérővel kombinálva), amivel jó látási viszonyok között el lehetett látni talán 20-30km-re. Ennél több az infrafejnek már nem is kellett. A MiG-21-gyel picit más volt a helyzet. Az F-13 változathoz még volt egy infratávcső rendszeresítve, de ennek a látószöge életveszélyesen kicsi volt. Ezért a PF-től kezdve nem is kísérleteztek tovább ilyen műszerekkel és látótávolságra vezették ki a vadászt, vagy lokátort kapcsoltattak vele. Csakhát ez egy másik vadász elfogásakor nem volt a legjobb módszer.
2. Pont az állandó megvilágítás igénye miatt a MiG-21/Szu-9-től kezdve rendszerben voltak az infrafejes párok is. Ezekkel szabadabban lehetett manőverezni, nem igényeltek állandó megvilágítást.
Bocsánat ha marhaságot írtam. Ha esetleg van itt fegyveres vagy vadászirányító majd kiegészíti:-)
Ez sajnos nem ilyen egyszerü. A repülögepekre sem lehet mindent esz nelkül pakolni, ott szamit a tömeg amit visznek (fegyverzet) a hatotav miatt is. Tovabba nem szabad elfelejteni a gyartasi költsegeket sem: ha a korabbi hozzaszolasokat olvastad, akkor latod hogy egy korszerü aktiv öniranyitasu raketa mennyibe kerül repülöhöz. A különbözö valtozatok amit kinalnak mind az eladas termekei is. Vannak piacok ahol csak ezeket tudjak megvenni, mert örülnek hogy rep.gepet kinyögtek vegre. Erre az orosz is rajött, mert kellett a penz neki nagyon.
Nagyrakéta? Akkor képzeld el a Vega rakétáját. 12 méter hosszú, az utazó rész átmérője 0,75 méter, a súlya 7,5 tonna. Csak a starthajtómű lőportöltetének a súlya 3,5 tonna. Persze ennél jóval nagyobb is van, de nekem ez a legnagyobb.
Mindazonáltal nem nagyon foglalkoztam a repülők rakétáival, csak annyit kellett tudni róla, amit Idegen hadsereg ismeret című tantárgy keretén belül tanulni kellett. Később meg már volt "saját rakétám" elég volt annak a gondjával foglalkoznom. És hát bizony ez is elmúlt majdnem 15 éve.
