Milyennincs írta a Nemzeti értékeink története és jelentősége topikban (599. hsz.):
"Most akkor döntsük el, hogy az igazi keresztyén módjára, keresztyény szokások szerint elsőként felkent király megkoronázása aktusával 'létrejött' keresztény állam-orcánkat, vagy a megtelepedők által organikusan 'kialakuló' (ha kell, a szövetség létrejötte óta 'mit sem változó') de pogány állam-orcánkat tartjuk a keresztény Európa felé :))
Egyszerre nem lehet két lovat megülni keresztény államnak lenni, meg ősibbnek lenni 1000-nél. Ill. lehet, csak az rosszul mutat az 'önéletrajzban' :)"
Erre válaszul írtam (600. hsz.):
Mint tudjuk, hunogur (onogur) vezetők is krisztianizáltak itt a Kárpát-medencében. A másik dolog, hogy pl. Gézáról is azt tartja sok akadémikus, hogy a keresztény neve István volt. Csak épp az idegen források által rexként meghatározott Szt. István előtti uralkodóink királyságát nem ismerik el, csökönyösen kitartva a "lefokozott" fejedelem titulusnál...
Hozzátehetjük még ehhez, hogy a világ első keresztény állama Örményország volt, amelynek trónján az I. század közepe óta parthusok ültek. (Nero császár 66-ban erőstette meg méltóságában I. Vologaszész parthus nagykirály fivérét, Tiridatészt.) A parthusokról pedig nagy valószínűséggel állítható, hogy azonosak a VI. században a KM-be költöző hungarus népesség avar komponensével...
Nincs mit szégyellni tehát sem eleink sokféle vallásán, amelyben csak részlegesen kapott helyt a kereszténység a legkorábbi időktől (pl. a tűztisztelet mellett, vö. Euagriosz leírását), sem azon, hogy a középkori európai civilizáció oly sok mindent tanult a parthusoktól.
Majd a 601. hsz.-ban:
A parthus dinasztia 53-ban került hatalomra Arméniában. Az előkelők nagy része is parthus volt.
Euagriosz az európai várkonyok tűztiszteletéről:
„Tisztátalan nép [a hunogurok], egyáltalán nem bírja a hellén nyelvet. Dyrrachium és Athén tartományainál fekszik a földje… »Mi avar népség vagyunk, mindenféle csúszómászók és négylábúak hasonmásait tiszteljük istenekként. Mindezekkel együtt a tűznek, a víznek és kardjainknak mutatunk be áldozatot. Azt hittük harc közben, hogy kezeitekben úgy villognak a fegyverek, mint fáklyák fényei. Magunkon kívül voltunk, azt vélvén, hogy a ti isteneitek vannak ott. Elküldöttünk hát szentélyeinkbe, elhozattuk jelentősebb isteneinket, és azokat állítottuk szembe veletek. Midőn azok a ti előttetek haladó tüzet meglátták, viaszként olvadtak szét«.”
A Szt. Lászlónak tulajdonított I. törvénykönyv, 22. fej.:
"Akik pogány szokás szerint kutak mellett áldoznak, vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékokat visznek, bűnükért egy ökörrel fizessenek."
603. hsz.:
Géza-István és Vajk-István nagy érdeme, hogy a IX. sz. eleje óta politikai tekintetben partikuláris Kárpát-medencét egy kézben egyesítették (bajuwar segítséggel, melynek ellentételezéseképpen a mai Ausztria területéből kaptak jókora darabokat a bajor sógorok), és az ideológiát is egységesítették a korabeli eu-i trendnek megfelelően.
„Az avar név megvető, megbélyegző mivolta a koraközépkori nyugati irodalmi nyelvben kétségtelen. Ez a tény magyarázza, hogy az avarokkal rokonszenvező Paulus Diaconus, a langobárdok történetírójának magatartását azzal, hogy ő sohasem írja, hogy avarus, ellenben abarus formában szerepelteti őket, közelebb maradva a szlávok által használatos obor formához, aminek jelentése: 'óriás'. A langobárd író rokonszenvének alapja feltehetően az, hogy a frankok elől menekülő langobárd király Perctarit 662-ben, Aio, Verona langobárd duxa és családja pedig 789-ben több rangos honfitársával együtt az avar kagáni udvarban kapnak menedékjogot. Még gondosabban kerüli a megbélyegző latin elnevezést (avarus= kapzsi, zsugori, fösvény, logikai kapcsolat a hét főbűn egyikével, az avaritiával) Ungiumeri avar származású papköltő, aki Pipin háborújáról írt versében gaza, gazazae gentis névvel illeti saját népét, egybehangzóan P. Lessiak tanulmányának kazaze nevével, amely a karintiai rangos avarok helynevekből igazolható ősi neve volt. Ugyancsak az avar néphez tapadó ellenszenv oka lehet, hogy Nagy Károly származását és gyermekkorát legjobb életírói, mint a korabeli Eginhard a híres Vita Caroli Magniban egyszerűen elhagyja, mert a korabeli iratok tanúsága szerint nagy valószínűséggel a frank császár avar anyától született.”
Däniken pl. a könyveiben rendszeresen elvégezte ezeket a számításokat :)
Tudtommal egyszerű erőgépekkel meg lehet mozgatni ilyen nagyságú köveket is, a sziklából pedig le lehet választani a kötömböket oly módon, hogy a fából készült ékeket locsolgatják, és a hajszálcsövesség meg a nedvesség elvégzi az ember helyett a munkát.
Nem ide tartozik,de kiváncsi lennék Karadas véleményére: A Baalbeki terasz, Yonaguni tenger alatti romjai, a Nagy Piramis (és sok egyéb egyiptomi fosszília (pl Ozerion, Hatsepszut templom, Szfinx stb), Stonhenge, a mexikói és dél-amerikai monolitok (Teotihuacan, Tiahuanaco, Tenochitlan, Cusco, Sacsayhuaman, Titicaca tó stb), Lixus... és még sokáig lehetne sorolni az ősi monolitikus romokat. Aztán ott vannak ugyebár még a Nazca vonalak is (de az már más tészta)..
A fő kérdés az, hogy ki volt képes 10-1000 tonnás köveket megmozgatni és megmunkálni, ráadásul gyakran igen "kellemetlenül" precízen az őskorban...?
„... Parthi ... omnes ... reges suos arsacis nomine nuncupent.”
„... a parthusok ... minden királyukat arsacesnak nevezték.”
Nem sokkal odébb még egyszer leírja (XLI, 5, 8):
„Tertius Parthis rex Priapatius fuit, sed et ipse arsaces dictus. Nam sicut supra dictum est, omnes reges suos hoc nomine, sicuti Romani Caesares Augustosque, cognominavere.”
„A parthusok harmadik királya Priapatius volt, de őt is arsacesnek hívták. Mert miként fentebb már elmondottuk, minden királyukat így nevezték, ahogy a rómaiak az övéiket caesaroknak és augustusoknak.”
Ebből látszik, hogy valójában nem tulajdonnévről van szó.
I. m. 34–35. oldalán Pallottino is beszámol róla, hogy Trombetti egy régebbi, "baszk-kaukázusi" és egy újabb, "égei-ázsiai" pre-indoeurópai nyelvi réteget különböztetett meg. Eltekintve most attól, hogy az indoeurópaiság fogalmának van-e egyáltalán valami értelme, érdemes megemlíteni, hogy Trombetti az általa elkülönített másodlagos nyelvi szubsztrátumon egyebek mellett az etruszkot és a hellének előtti égei lakosság nyelvét értette. Az első csoportba pedig az ősi szardíniai idióma tartozott, amelyet helynevek alapján rekonstruáltak. Mint Pallottino írja, az ős-szardíniai nyelv a kutatók egybehangzó véleménye szerint rokonságban állt a baszkkal.
"a városfal 3, 89 m széles, két oldalról hatalmas mészkövekből építették, és közepes méretű kövekkel töltötték meg. Mindez a murus dacicusra, azaz a dák erődfalazásra emlékeztet bennünket."
Dákok persze a Kaukázusban is éltek... Xenophón pedig taokhoszokként emlékezik meg róluk.
Ibéria (latinul Iberia vagy Iberi; görögül Ibéria; grúzul იბერია) a Grúzia (Georgia) területén, egész pontosan a mai Kartli vidékein az i. e. 4. század – i. sz. 5. század között létezett királyság ókori görög és latin neve volt. Saját lakói a Kartli (grúzul ქართლი), Kartli Királyság névvel jelölték. A kaukázusi állam nagyjából a mai Grúzia keleti és déli területei fedte le. A szomszédos Kolkhisszal együtt kulcsszerepet játszott a grúz nép kialakulásában. A grúzok önmagukat, illetve nyelvüket a mai napig kartvélinek, azaz „Kartli-beli”-nek hívják.
A kaukázusi Ibéria vagy keleti Ibéria nevek azért használatosak, hogy megkülönböztessék az Európa keleti végvidékeivel határos államot a Nyugat-Európában található Ibériai-félszigettől.
Az ókorban a területet egymással rokonságban álló törzsek népesítették be, akiket az ókori szerzők közös néven ibéreknek neveztek, ők magukat pedig Kartlinak hívták a legendás Kartlosz vezér után.
Az asszír ékiratok mušku népe, vagyis a hellén források moszkoszai és a Hérodotosz említette szaszpeirok kiemelt szerepet játszhattak a kaukázusi ibérek etnogenezisében. A muškuk lassan északkelet felé húzódtak, településeket hozva létre. Ezek közül a legfontosabb Mtszkheta volt, az ibériai királyság későbbi fővárosa. A mtszkhta törzsön később a mamasazkhliszi nevű fejedelem uralkodott ('a háztartás atyja' grúz nyelven).
A középkori grúz forrás, a Moktszevai Kartliszai(Kartli megtérése) említi Azót és népét, akik Arrian-Kartliból, a proto-ibérek egykori hazájából jöttek, amely a Perzsa Birodalom bukásáig az Akhaimenida-dinasztia uralma alatt állt. Ők azon a helyen telepedtek le, ahol később Mtszkhetát alapították. Egy másik grúz krónika, a Kartlisz Tszkhovreba(Kartli története) szerint Azo Nagy Sándor tisztje volt, aki lemészárolta a helyi uralkodócsaládot, és meghódította a régiót, de az egyik helyi vezér, a későbbi Pharnavaz ibériai király a Kr. e. 4. század végén legyőzte.
A keleti Ibéria nevének máig nem megmagyarázott azonossága a nyugat-európai Ibériai-félsziget nevével a történelem során sokakban keltette azt a feltételezést, hogy a két azonos nevű terület lakói azonos eredetűek. Számos ókori és középkori szerző feltételezett rokonságot, bár abban nem tudtak megegyezni, honnan is származhattak az ibérek. A gondolat a középkori Grúziában is népszerű volt. A rangos egyház író, Giorgi Mthatzmindeli (vagy Athos-hegyi György, 1009-1065) arról ír, hogy egyes grúz előkelők el akartak látogatni „nyugati testvéreik”-hez az Ibériai-félszigetre.
Óperzsa Suguda c. dolgozatában (Antik Tanulmányok XXII/1, 1975) Harmatta rámutat arra, hogy az óperzsa feliratokban a szogdok népneve legkorábban és leggyakrabban suguda alakban fordul elő. Ez a literáció élesen különbözik az említett etnikum nevének más forrásokból előbukkanó alakjától, tekintettel arra, hogy pl. az elámiak šu-ug-dának, a babiloniak su-ug-dunak, a hellének meg Σογδ-nak írták. A -gd- hangkapcsolat egyedül magában a szogdban oldódik még fel -gud-dá, így elképzelhető (bár Harmatta nem emellett foglal állást), hogy innen került át az ejtéskönnyítő u hanggal megtoldott alak a perzsába.
Mindenesetre a népnévnek Harmatta 'égetett, tiszta, szent' jelentését adja, ami szerinte a mágikus tűztisztelettel állhat összefüggésben, hiszen a perzsák (és nyilván a parthusok) hite szerint a tűznek purifikáló szerepe volt.
A kitűnő iranista végezetül egy Σουγδαία nevű várost említ a Krím-félszigetről, amely település nevének etimológiáját már Vasmer is egy hipotetikus alán kifejezéssel összefüggésben vizsgálta.
Felvetődik a kérdés, Szeged városunk nevének és a kelta-ibér Szegeda településnévnek vajon lehet-e kapcsolata Szogdiával és a szogdok népnevével.
Az ibérek egyik csoportjának, a baszkoknak a népneve egyébként kapcsolatba hozható az asszír ékiratok mušku népével, legalábbis a gyakori m > bhangátmenetet tekintetbe véve. Talán a baskírok, vagyis a szoros értelemben vett magyarok elődeiről van szó. (A II. Gézától diplomáciai megbízatást nyert, hazánkban 3 évet élt Abu-Hámid al-Garnáti következetesen básgirdoknak hív minket a XII. század közepén.)
A nyelvi és a régészeti adatok jelentékeny bevándorlásokra mutatnak az Ibér-félszigeten a réz- és a bronzkorban. A baszkok nyelvében már Alfredo Trombetti számos kaukázusi hasonlóságot talált (Le origini della lingua basca; Bologna, 1925). Mások az említett nyelvnek a szumírral fennálló rokonságát is felismerték (Karl Bouda: Die Beziehungen des Sumerischen zum Baskischen, Westkaukasischen und Tibetischen; Mitteilungen der Altorientalischen Gesellschaft XII/3, Lipcse, 1938; reprint: Zeller, Osnabrück, 1972).
Az ibér nyelvjárásokat – így a baszk nyelvet – ma az anatóliai–égei–tirréni nyelvcsoportba sorolja a tudomány (Massimo Pallottino: Az etruszkok; Gondolat, Bp., 1980, 35. o.).
Már a korai szumír államiság idején, főként azonban az akkád korban, Kr. e. 2600–1900 között elő-ázsiai bevándorlók tömegei érkeztek a mai Portugáliába és Dél-Spanyolországba. Ez a népmozgás még a III. uri dinasztia („a szumír reneszánsz”) idején is tart, és összefüggésbe hozható a mezopotámiai akkád, ill. amurru térfoglalással. A gyarmatosok jellegzetes megalitikus emlékeket hagytak maguk után, elsődleges céljuk pedig az ibér partokon valószínűleg a rézlelőhelyek feltárása és kiaknázása volt. Part menti támaszpontjaik fokozatosan terjeszkedtek a szárazföld felé, alávetve vagy megnyerve a helyi neolitikus lakosságot. Igen érdekes, hogy erődítményeik – melyek technikai és haditaktikai kivitelezése az őslakosoktól semmi esetre sem képzelhető el – a trójai, krétai és mükénéi erődökhöz hasonlóan nem közvetlenül a parton, hanem kissé beljebb épültek, így a vizet jól szemmel tudták tartani falaik mögül, míg ők maguk rejtve maradtak az esetlegesen felbukkanó tengeri ellenség elől. Valamennyi telepükön rézeszközöket, -cseppeket és –salakot találtak, nemegyszer olvasztótégelyek társaságában. A krétai–mükénéi térségre jellemző toloszsírokba temetkeztek, s bárdjaik, tőreik is pontos másai a Krétán előkerült fegyvereknek. De öntözőműveik romjai is fennmaradtak például a granadai Orcéban. Ezek az elő-ázsiai eredetű telepesek később eljutottak a Brit-szigetekre és Skandináviába.
De korábban is érkeztek bevándorlók a Pireneusok régiójába az anatóliai, transzkaukáziai térségből, a baszk nyelv elsődleges származási helyéről. Az ún. cardium-kerámia népessége onnan kapta a nevét, hogy edényeiket többnyire szívkagyló héjának lenyomataival díszítették. Ennek a cardium-népességnek a képviselői a Pireneusok hágóin át észak felől hatoltak be Ibéria keleti partvidékére.
Wikipedia: „This pottery style ...eventually extended from the western Balkan regions to the eastern coasts of Spain, bringing their influence even as far as the Atlantic coast ... Already in the 5th millennium BCE, this culture had expanded to SE France and eastern Spain. With some exceptions, archaeological evidence shows that this was mostly a process of aculturization of the native peoples of these areas than a massive migration. Beyond the coastal region, the culture expanded northwards along the Rhône valley and westward following the Ebro river. Further west, nevertheless, its influence is limited, though it undoubtly plays a role in the (generally slow) development of the first Neolithic cultures of the Atlantic regions ...It is likely that the peoples resulting from this process of colonization, assimilation and admixture are in the origins of some historical peoples like the Iberians and Ligurians.”
Az impresszó – rendszerint szívkagyló-, néha körömbenyomatos – díszítési mód a szíriai és kilikiai tengerparton (Raš Samra, Büblosz, Mersin, Tarsus stb.) jelent meg először a Kr. e. VII. évezred legvégén.
Elsősorban a III. uri dinasztia bukását követő népmozgalmakkal, kisebb részben pedig – talán – a mezopotámiai szikesedéssel és az elő-ázsiai túlnépesedéssel állhat összefüggésben a harang alakú edények népességének sokat vitatott vándorlása a Kr. e. III. évezred végén, II. évezred elején. Ez a kultúrkör feltehetően a mai Portugália területén alakult ki, s onnan terjedt el Európa-szerte. Délről észak felé szelték át a Pireneusok vonalát, és elképzelhető, hogy egy másik, anatóliai eredetű hullámmal találkoztak a mai Németország területén.
(Vö.: Götz László: Keleten kél a Nap; Püski, Bp., 1994, 716., 779–781., 810–811., 845–848. o.; Hermann Müller-Karpe: Jungsteinzeit – Handbuch der Vorgeschichte II; CH Beck, München, 1968; Uő: Kupferzeit – Handbuch der Vorgeschichte III, CH Beck, München, 1974; Karl Josef Narr szerk.: Jüngere Steinzeit und Steinkupferzeit – Handbuch der Urgeschichte II, Francke, Bern–München, 1975)
Egyébként Götz említi, hogy az egyik Kr. e. IV–III. századi ibér edényen a „gudua deitzdea” felirat olvasható, ami a baszk nyelven 'csatakiáltás' értelmű. Az ibér gudua szumír megfelelője a gu3-de2, melynek jelentése: 'kiáltani, ordítani, hangosan szólni'. Az edény egy tengeri csata jelenetét ábrázolja. (Götz i. m. 877. o.; Franz Altheim: Geschichte der lateinischen Sprache von den Anfängen bis zum Beginn der Literatur; Klostermann, Frankfurt am Main, 1951, 165. o.)
Kedves Miklós!
Köszönöm a megkeresést. Amit a Szegeda névről tudok, az lényegében a következő. Szegeda egy keltibér (kelta-ibér) nagyváros volt, amelyről több antik forrás beszámol. Neve a helyi érméken Sekeida formában szerepel, hasonlóan Barcinóéhoz, Tarracóéhoz vagy Ilerdáéhoz. (Ezekről a településekről a pénzeken ugyanúgy keltibér betűs feliratok szólnak: Barkeno a mai Barcelona őse; Tarakonsalir > Tarragona; Iltirta/Iltirtasalir > Lérida.) Appianosz szerint lakói a bellik voltak (Iber. 44). A bellik ősi fészke a Perejiles folyócskának, a Jalón egyik mellékfolyójának a partján, a Mara nevű dombon épült, régészetileg ezt Segeda I-nek hívják. Appianosz szerint „nagy és erős város” volt, amely több más szomszédos város és törzs csatlakozásra kényszerítésével növelte hatalmát. Mintegy 40 sztadionnyi hosszúságú fallal övezték, a görög származású történetíró a meghódítottak közül a titthi nevezetű törzset emeli ki. Az 1998-ban induló régészeti feltárások során bebizonyosodott, hogy 17 hektárnyi alapterületével Szegeda az Ibériai-félsziget északi felének legnagyobb városa lehetett a maga korában. Lakói egyebek között szőlőtermesztéssel és borászattal foglalkoztak – a mag- és levélmaradványok mellett egy kb. 2000 literes szőlőprést is találtak az ásatásokon –, de szívesen fogyasztották a sört is, amire többek között a poharak oxalát-lerakódásai utalnak. A sörfogyasztás erős közel-keleti előzményekre utal, tekintetbe véve, hogy az antik, vagyis a hellenizált-romanizált világban a szeszesitalok közül inkább a bort kedvelték. A város fejlettségét legjobban talán a Mara-hegy keleti oldalán feltárt kétszintes, mintegy 90 m2 alapterületű, iszaptéglából épült, Kr. e. V. századi lakóház jelzi, amely négyszögletes volt, és hat helyiségből állt. Az épületeket a közeli folyóból bányászott üledékes kőzetekkel alapozták. Egy másik házban vaskályhát találtak, de a hegytől 600 méterre délre az Appianosz említette fal egyik szakaszát is sikerült azonosítani. Ez a városfal 3, 89 m széles, két oldalról hatalmas mészkövekből építették, és közepes méretű kövekkel töltötték meg. Mindez a murus dacicusra, azaz a dák erődfalazásra emlékeztet bennünket.
Kr. e. 153-ban a rómaiak aztán a kelta-ibér várost lerombolták, és a közelben új települést alapítottak ugyanazon a néven. Ezt hívják a régészek Segeda II-nek. A mai Belmonte de Graciánnál található új város római építészeti sajátosságokat mutat, de az etnikai kontinuitást jelzi, hogy a helybéliek továbbra is csak a saját anyanyelvükön és keltibér betűkkel írták a falakra kísérőszövegeiket a rajzaik mellé. Kr. e. 49-ben az új települést is romba döntötte a Caesar-féle polgárháború, és már nem is népesült be többé.
Azt nem tudom, hogy az ibér-ligur Szedegón személynévnek van-e valami kapcsolata a Szegeda településnévvel, mindenesetre egy, a franciaországi Languedocban található ibér városkában, Pech Mahóban 1950-ben talált görög nyelvű ólomlevélen, melynek szövegét egy korábbi etruszk feliratra írták (vö. palimpszeszt), a tanúk sorában például említenek egy Szedegón nevű férfit. Ez a szerződés a Kr. e. V. század közepe táján születhetett, és a francia határtól mintegy 35 km-nyire délre fekvő Emporion gyarmatváros lakóival kötötte egy Hérónoiiosz nevű, feltehetően ciprusi kereskedő.
Olvastam okfejtését egy fórumon a Szegeda névvel kapcsolatban.Engem Szegeda Miklósnak hívnak és a segítségére lenne szükségem hogy az Ön által említett adatokhoz honnan lehet hozzájutni,illetve örülnék ha megosztaná velem egyéb ismereteit e névvel kapcsolatban.
Úgy tudom, az Arminia, Armenia külső elnevezés (exonima), amely kétséget kizáróan óperzsa feliratokban bukkan fel először a Kr. e. VI. század végén. Az örmények saját országukat a Hayk' névvel illették.
Hérodotosz szerint (VII, 73): "Az arméniaiak, a phrügek gyarmatosai, éppen úgy voltak felszerelve, mint a phrügek." Nincs okunk kételkedni a történetírás atyjának eme tudósításában, bár az etruszkok lüd származásáról mondottak alapján meg kell jegyeznünk, hogy az általa használt etnikai-földrajzi fogalmak olykor diakron módon szemlélendők. Azaz lehet, hogy az örmények elődei csupán arról a területről vándoroltak kaukázusi hazájukba, ahol Hérodotosz vagy az általa forrásul használt szerzők idejében már a phrügek éltek.
Asszír források már a Kr. e. XII--IX. században emlegetnek egy mušku nevű népet a Murat és az Euphratész összefolyása táján, amely a VIII--VII. században már Kilikia területén szerepel. Ezeknek volt egy Mita nevű királya, akit a modern történettudomány a hellén források Midasz királyával azonosít. A görög elbeszélésekben Midasz egy phrüg király. A hellének Μόσχοι-ját Josephus az ószövetségi Mešekhkel (משך) személyesíti meg, egyes modern szerzők pedig kapcsolatba hozzák őket a délnyugat-grúziai meskh (később: moskh) etnikummal.
In: American Journal of Archaeology, 2005, vol. 109, no. 1 (Jan), p. 21-75.
This article considers the conception and commemoration of foreigners, especially Parthians, as diagrammed in the triumphal imagery of Augustan Rome. The interaction of Trojan and Parthian iconography during the Augustan period is analyzed, as is the new attitude toward the representation of foreigners that developed in Rome during the early Empire, when barbarians were presented as contributors to peace rather than its opponents. The focus is the general topographical context of the Parthian Arch on the east side of the Roman Forum, but the article also includes new iconographic readings of the Primaporta cuirass, the Ara Pacis, the Basilica Aemilia Parthians, and the altar from the Vicus Sandaliarius, as well as triumphal monuments in Athens, Corinth, and Antioch-in-Pisidia. The cuirassed figure facing the Parthian on the Primaporta breastplate is identified as Roma, and the Eastern woman and child on the south frieze of the Ara Pacis are linked to the Parthian royal family resident in Rome during the Augustan period. A triumphal arch celebrating Gaius Caesar’s success over the Parthians is reconstructed between the Basilica Aemilia and the temple of Divus Julius, and its decoration was clearly designed to complement that of the adjacent Parthian Arch and the Temple of the Dioscuri. The imagery on the eastern side of the Roman Forum can be read as a program outlining the Julian dynasty’s involvement with the Parthians, and suggesting that the East had finally been domesticated.
Dating from the eastern conquests of Licinius Lucullus and Pompey Magnus in the 60's BC and into the imperial period, Roman expansion made conflict with Parthia inevitable. During the reign of Nero (50's - 60's AD), a major campaign to ensure Roman hegemony over Armenia was conducted under Cnaeus Domitius Corbulo. Though the war between Rome and Parthia largely resulted in a stalemate, the matter was settled by allowing Rome the final authority in naming the Armenian King. Despite the settlement the situation remained problematic for the better part of the next half century and during Trajan's reign matters of Armenian succession flared into war again.
By AD 113, the Parthian King Osroes I (in the midst of an internal conflict with rival King Vologases III) had deposed the Armenian King in favor of his own nephew (likely to strengthen his position within the Parthian borders), breaking the already tenuous peace between Rome and Parthia. Trajan's reaction was swift and he moved east from Rome while preparing an invasion force. Failed attempts to broker a peace by the Parthians before any impending Roman invasion led to understandable contemporary speculation that Trajan's true motive was an Alexandrian style campaign of conquest, and political events simply offered a convenient excuse. Regardless of Trajan's personal motivation for going to war he marched into Armenia in AD 114. Initial resistance was weak and ineffective (perhaps an indication of the debilitating internal struggle in Parthia); Armenia's royalty was deposed and its independence stripped with its annexation as a Roman province.
Over the following two years, Trajan moved south from Armenia directly into Parthian territory. Militarily, his campaign was met with great success and resistance in the field was ineffective. With the capture of such cities and Babylon and the Parthian capital of Ctesiphon on the Euphrates and Tigris Rivers, Mesopotamia and Assyria (essentially comprising modern Iraq) were annexed as Roman provinces and the emperor received the title Parthicus. Trajan continued his march to the southeast, eventually reaching the Persian Gulf in AD 116. Though Dio Cassius reports that Trajan would have preferred to march in the footsteps of Alexander, his advanced age (approximately 63 years) and slowly failing health forced him to abandon any such thoughts.
Despite the swiftness of the initial victories, the long term prospects for Roman control were completely in doubt. Returning to the west and crossing the Tigris, Trajan stopped to lay siege to the desert town of Hatra. In AD 117, with poor supply and unable to breach the walls, the Romans suffered their first defeat of the campaign with Trajan narrowly avoiding personal injury. To add insult to the defeat, the recently 'conquered' population of Jewish inhabitants began to revolt against newly installed Roman rule. For reasons that aren't entirely clear, though religion certainly played a major part, the revolt spread to Jews living in Egypt, Cyrene and Cyprus.
The massacre of Roman citizens on a massive scale by armed Jewish mobs in Cyprus (recorded as 240,000) and Cyrene as well as the destruction of pagan temples forced brutal retaliation. Massacre was met with massacre as Trajan ordered legionary response to the uprising. Jews were virtually expelled from Cyprus and the population of North Africa (Jewish, Roman and Greek) was decimated. The revolt and its suppression dragged on even into the reign of Hadrian (who would be faced years later with another considerable Jewish uprising in Judaea), but Trajan still yearned for his Alexander style eastern campaign and exacting revenge against the people of Hatra. A planned renewal of the offensive was brought to a halt as the emperor fell ill during the summer of AD 117, and Trajan began the trip back to Rome. Landing in Cilicia after a short journey by sea, the emperor died in Selinus on August 9 most likely of natural causes.
Trajan, having no children of his own, had never settled the matter of succession, but Hadrian (the son of Trajan's cousin) had long held a favored position with the Empress Plotina. Though the official word was that Trajan adopted Hadrian on his death bed, rumor had it that the choice was made only after the emperor's death. Regardless, it was Hadrian who was left in command in the east after Trajan fell ill and the matter of his succession was uncontested (and abruptly gave up all of the eastern territorial gains). Trajan, who had held the same level of power as such predecessors as Domitian, wielded it with far less strict authority and won the admiration of both the masses and aristocracy. He was quickly deified by the Senate and Trajan's greatness was recognized for centuries to come. Each successive emperor even through to the Christian era of the late 4th century AD, was blessed with the prayer 'felicior Augusto, melior Traiano', or (may he be) 'more fortunate than Augustus and better than Trajan.'
In AD 161, after a long and largely peaceful reign, Antoninus Pius died, leaving the 40 year old Marcus Aurelius to take his place. The Senate clearly favored the mature Marcus over his 31 year old joint heir Lucius Verus, who had an almost Neronian reputation for personal indulgence (such as cavorting with actors), and attempted to name Marcus as sole emperor to replace Antoninus. Marcus Aurelius however insisted on following the wills of both Hadrian and Antoninus by having his adopted brother Lucius Verus secured as ‘co-emperor’. He married his daughter Lucilla to Verus to further cement the relationship in AD 164.
Despite the peaceful and easy transition from Antoninus to Aurelius and Verus, including an all important surplus treasury, the new emperors faced several immediate crises. The flooding of the Tiber River introduced a temporary famine that was overcome through the personal intervention of the emperors. In Britannia war loomed with restless tribes and along the Danube the Chatti crossed into Raetia, perhaps as a forebear of later Germanic incursions to come. These incidents were effectively managed by appointed legates, but in the east, old rivalries with Parthia would require far more attention. Disagreement between the two powers over accession issues in Armenia had been kindling since the later years of Antoninus reign and had in fact been a matter of contention dating back to the reign of Nero over a century earlier.
With the death of Antoninus, Vologaesus III king of Parthia may have viewed the establishment of a Roman diarchy as a sign of weakness. Compounding this issue may have been the fact that neither of the two emperors had acquired any military experience whatsoever. Whatever the case may have been, Vologaesus seized a perceived moment of Roman weakness and installed his own candidate upon the Armenian throne. Rome’s response was swift but initially ineffective. A Roman legion under Severianus marched from Cappadocia into Armenia and was routed at Elegeia prompting the Parthians to invade Roman territory. The governor of Syria Attidius Cornelianus suffered defeats as well, pressuring the Romans for definitive personal involvement from the imperial family. Marcus Aurelius dispatched Lucius Verus to Parthia to oversee the war and to give it an air of heightened importance, but Verus was more inclined to enjoy himself on the trip than to prepare for war. As reported in the Historia Augusta, “Verus, after he had come to Syria, lingered amid the debaucheries of Antioch and Daphne and busied himself with gladiatorial bouts and hunting.” Aurelius was fully aware of his ‘brother’s’ inadequacies and Verus’ presence was more a statement indicating the importance of the campaign than an indication of military command.
Fortunately, despite Verus’ indulgences, his legates were focused on the task at hand. Statius Priscus, Avidius Cassius and Martius Verus were entrusted with command of the legions while Marcus Aurelius conducted affairs of the state back in Rome. Though the details provided by the ancients are scant, the Historia Augusta credits Priscus with an invasion of Armenia that took the capital of Artaxata. Avidius Cassius was credited by Cassius Dio as having led the overall campaign. After withstanding the early attacks of Vologaesus, Cassius advanced deep into Mesopotamia, eventually razing Seleucia and the Parthian palaces in Ctesiphon. Though the involvement of Martius Verus is limited only to the mention of his name by the ancients, it was he who later as governor of Cappadocia interceded on behalf of Marcus Aurelius against the revolt of the afore-mentioned Avidius Cassius. This however was some years off, and for now, the 5 year campaign (161 – 166 AD) against Parthia proved to be as decisive as any war in recent Roman history. A Roman candidate once again sat the Armenian throne and Parthia had been thoroughly defeated.
Lucius Verus and Marcus Aurelius were both honored with the titles Armeniacus and Parthicus, as Verus returned to Rome to celebrate a triumph. However, with the return of his army came a terrible plague (presumably smallpox thanks in large part to the descriptions of the ancient physician Galen) which spread throughout the empire. While the plagues devastating effects are debated (as far as total death toll) there is no question that the next few years were predominately focused on efforts to defeat it. Of its potentially 5 million victims over the course of the next 15 years its most notorious victim in the early stages was likely Lucius Verus himself. After both he and Aurelius had personally marched north to investigate Germanic incursions along the Danube, they found the plague was spreading rapidly among the legions. Returning to Italy in AD 169, Verus fell ill and at the age of 38 years the junior emperor died, leaving Rome once again with a single emperor… Marcus Aurelius.
Lucius Verus, Marcus Aurelius társuralkodója 161-től 180-ig, a Gladiátor c. filmben szereplő kis Lucius Verus édesapja
Uralkodása második évében már keleten hadakozott a parthusok ellen. Célja az Arménia feletti ellenőrzés biztosítása volt, ennek érdekében hadvezére, Avidius Cassius lerombolta a Tigris menti Szeleukeiát, és felégette a ktésziphóni avar palotát. A római légiók a parthus belviszályokat kihasználva benyomultak Médiába, mire IV. Vologaszész békét kért, és átengedte nekik Mezopotámia nyugati felét.
Paulus Diaconus
Ibéria (latinul Iberia vagy Iberi; görögül Ibéria; grúzul იბერია) a Grúzia (Georgia) területén, egész pontosan a mai Kartli vidékein az i. e. 4. század – i. sz. 5. század között létezett királyság ókori görög és latin neve volt. Saját lakói a Kartli (grúzul ქართლი), Kartli Királyság névvel jelölték. A kaukázusi állam nagyjából a mai Grúzia keleti és déli területei fedte le. A szomszédos Kolkhisszal együtt kulcsszerepet játszott a grúz nép kialakulásában. A grúzok önmagukat, illetve nyelvüket a mai napig kartvélinek, azaz „Kartli-beli”-nek hívják.
Kedves Miklós!
Köszönöm a megkeresést. Amit a Szegeda névről tudok, az lényegében a következő. Szegeda egy keltibér (kelta-ibér) nagyváros volt, amelyről több antik forrás beszámol. Neve a helyi érméken Sekeida formában szerepel, hasonlóan Barcinóéhoz, Tarracóéhoz vagy Ilerdáéhoz. (Ezekről a településekről a pénzeken ugyanúgy keltibér betűs feliratok szólnak: Barkeno a mai Barcelona őse; Tarakonsalir > Tarragona; Iltirta/Iltirtasalir > Lérida.) Appianosz szerint lakói a bellik voltak (Iber. 44). A bellik ősi fészke a Perejiles folyócskának, a Jalón egyik mellékfolyójának a partján, a Mara nevű dombon épült, régészetileg ezt Segeda I-nek hívják. Appianosz szerint „nagy és erős város” volt, amely több más szomszédos város és törzs csatlakozásra kényszerítésével növelte hatalmát. Mintegy 40 sztadionnyi hosszúságú fallal övezték, a görög származású történetíró a meghódítottak közül a titthi nevezetű törzset emeli ki. Az 1998-ban induló régészeti feltárások során bebizonyosodott, hogy 17 hektárnyi alapterületével Szegeda az Ibériai-félsziget északi felének legnagyobb városa lehetett a maga korában. Lakói egyebek között szőlőtermesztéssel és borászattal foglalkoztak – a mag- és levélmaradványok mellett egy kb. 2000 literes szőlőprést is találtak az ásatásokon –, de szívesen fogyasztották a sört is, amire többek között a poharak oxalát-lerakódásai utalnak. A sörfogyasztás erős közel-keleti előzményekre utal, tekintetbe véve, hogy az antik, vagyis a hellenizált-romanizált világban a szeszesitalok közül inkább a bort kedvelték. A város fejlettségét legjobban talán a Mara-hegy keleti oldalán feltárt kétszintes, mintegy 90 m2 alapterületű, iszaptéglából épült, Kr. e. V. századi lakóház jelzi, amely négyszögletes volt, és hat helyiségből állt. Az épületeket a közeli folyóból bányászott üledékes kőzetekkel alapozták. Egy másik házban vaskályhát találtak, de a hegytől 600 méterre délre az Appianosz említette fal egyik szakaszát is sikerült azonosítani. Ez a városfal 3, 89 m széles, két oldalról hatalmas mészkövekből építették, és közepes méretű kövekkel töltötték meg. Mindez a murus dacicusra, azaz a dák erődfalazásra emlékeztet bennünket.
Szarmata kardok
Szobor és sztélé részlete a parthus kori Aššur városból
... Aššurból, szintén a parthus időkből
... egy Dura (görögösen: Európosz) városból származó sztéléről
... ezek is ugyaninnen, ugyanebből a korból
Nagy pengehosszúságú kardok ábrázolásai Hatrából, a parthus korszakból
Vesta Sarkosh–Sarah Stewart szerk.
F. A. Lepper
Lucius Verus, Marcus Aurelius társuralkodója 161-től 180-ig, a Gladiátor c. filmben szereplő kis Lucius Verus édesapja