"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.
Mikor a fagyöngy teremni kezdett, a fecske megérezte a szárnyasokra leselkedő veszedelmet. Összehívta az összes madarat, és azt tanácsolta nekik, hogy feltétlenül vágják ki a fagyöngyöket hordozó tölgyfákat, ha pedig ez meghaladja az erejüket, meneküljenek az emberekhez, és könyörögjenek hozzájuk, hogy a fagyöngy erejének felhasználásával ne fogdossák össze őket. A többiek azonban kinevették őt mint fecsegőt, ő pedig az emberekhez menekült. Azok megegyeztek vele, és lakótársukul fogadták, így történt, hogy a többi madarakat összefogdossák és megeszik az emberek, csak a fecske az, amely menekültként nyugodtan fészkelhet a házaikban is.
A fecske és a madarak2.
A fecske összehívta a madarak gyűlését, és azt javasolta, hogy legjobb lesz, ha nem ellenségeskednek az emberekkel, hanem barátságot kötnek velük, és jóindulatot tanúsítanak irántuk. Egy másik madár azonban ellentmondott neki: "Ha még több lenmagot eszünk, és nem hagyunk egyet sem, akkor nem lesz miből hálókat fonni ellenünk." Kiderült, hogy a fecske véleménye a leghelyesebb; ő a városokban telepedett le, és ott élt, a házakban az emberek szomszédságában költött, és semmi bántódása nem esett. A többi madár kitartott amellett, hogy megeszik a magot, mint minden baj okát: így azonban meghíztak, és még inkább fogdosták és ették őket. Rossz véleményük mellett azonban kitartottak, s elhatározták, hogy nem maradnak tovább az emberek közelében, hanem a levegőben fognak repdesni."
"Ez a másikkal való széttéphetetlen egység kérdése. Hogy szeretem, és vele akarok lenni, vele akarok szenvedni, és vele akarok meghalni - mert számomra nagyobb gyötrelem, ha eltépik tőlem a szerelmemet, a lelkemhez, testemhez tartozó lényt, mint vállalni vele bármilyen poklot és szenvedést. Valójában ez nem is "vállalás" kérdése, mert ha szeretek valakit, egyszerűen nincs is választási lehetőségem. Nem dönthetek, hogy csinálom-e, vagy sem, mert a szeretet azonnal eldönti bennem a kérdést, hogy: "Igen!" ... A szeretet ugyanis - ha valódi - sokkal hatalmasabb erő bármiféle megfontolásnál vagy önvédelmi reakciónál."
A szerelem - olyan, mint a felhők az égen, mielőtt előbújik a nap. Nem érintheted meg őket, jól tudod, de érzed az eső illatát, a virágok és a szomjas föld örömét egy forró nap után. A szerelmet sem tudod megérinteni, de érzed a boldogságot, amely mindent áthat. (Anne Sullivan Macy)
forrón izzasztón tombol a nyár rád gondol a számban a nyál csókokra vár rád gondol a zsebben a kéz ha szemembe néz a nap rád gondol az utca most forduljak vissza hol hagytalak? rád gondol a falon az árnyék mit karomba zárnék ha rád gondol a bőrömön az illat hát hiába hívlak, hiába hívlak csak jár a gondolat fel s alá lábamon, körmömön combomon, köldökön megpihen hátamon horkol az ágyamon eltéved hajamban azt hiszem, kiraktam de befér az ablakon s egyre csak hallgatom koppanós lépteit.. a büdös mindenit! miért nem jár máshoz ki ölel vagy átkoz, mert bennem csak rád gondol a vér ha szívembe visszatér s rád gondol a sarkon a lámpa egy magas cét kivágna bevallom ha végre nem a gondolat járna erre hanem szőröstül-bőröstül ágyamon heverne az kire gondolok. ma megfontolod?
Mondd kinek adjam a kincseket mit ölembe szórsz mondd, kinek mondjam el, Mert újra, s újra szólsz de nem akarnak hallani nem akarnak ölelni s nem akarnak látni sem megtalálni, várni És hogyan mondjam el Kóborol a szeretet Kóborol a vágy Ajtókon kopogtat De senkit nem talál Jaj, megriadnak Elszaladnak Ha szembejössz, A rémület megkötöz, s elakadnak a folyók felszáradnak az utak elapadnak a felhők megtámadnak a kutak ennyi fény, ennyi fény s mégis, elfogy belőlem a remény mert csak tényeket számoló irigy mohó kezek gondolatrendőrség, inkvizitor gyülekezet ítélni akar, szenvedni, fájni még egyszer, utoljára visszavágni.. hogyan hozzam el a vigasztalást ha mindig csak szomjazni akar mert azt hiszi mindig a kút mellett a legnagyobb a köd s a vihar itt szólni akar a madár és úszni a hal itt égni akar a tűz és hívni a dal itt nőne a búza és ringna a fű itt várna az élet mert gyönyörű itt élni akar a kóbor napfény itt élni akar az árva virág itt élni akar a hontalan fa itt élni akar egy igaz világ
kereslek magamban
hogy miként mondtam
kezed szorítottam
átkaroltam derekad
hagytad forró kezem
végig vigyem, hűsön
ott álltál szorítottál
székem hozzád ért
akartad, vittél, tudjalak
egészen az öv alatt
merengve becsuktam
nem tudtam szólni
elvesztem magamban
egy más világ kisért
oly halvány érintés
épp csak megindult
épp csak befordult
épp csak megcsókolt...
A szerelem s a szeretet oly sok színű lehet. Akad mikor megnevezni nem lehet. Az önzetlenségnek nincs neve, nincs viszont szava. Ha adni akarsz , csendben halkan add oda. Ha tudni honnan ered, válaszul megérkezik a köszönet, s ha azt elfogadtad, amit adtál, nem önzetlenül adtad! Önzetlenül talán, csak úgy teheted hogy "szerencsének" nevezzenek! - csak úgy -
Csak sétálok, mélyen
szavak, cetlik, levelek
rügyeznek köröttem
elönt mint ár, a dal
százütemben iramlik
majd széthull mindenik..
http://www.youtube.com/watch?v=FUPx42UmSng
Minek vagyok..
Ne mondjátok mi az
mert így úgyse fogom
megyek kora hajnalon
nincs igazán forgalom
ébred a város, négykor
még zavarnak a fények
kidobott a morcos éjjel
nem szólt hozzám, nem,
miért a sok szó, képzelet
némaságom hallgatom
hangok, sikolyok, pirkad
elmentem, szó sem kisért
kopogó cipők, kirakatok
leüt a hajnal, egyedül
semmit sem értek,
minek vagyok egek
Tudod arra gondoltam, az ember legyőzni akar, fölé kerekedni valakinek, küzd azért, másoknál többet, jobban teljesítsen, bizonyítani szeretne, mint ki saját magával elégedetlen, (miért is bizonygatna különben) pedig elég lenne talán, ha győzedelmeskedne önmagán, vagy lehet, legyőznie nem is magát kellene, hanem a betegséget, győzni az eredendőnek, az egészségnek kell a mindent behálózó betegségen, az immunrendszer nem az embert, a támadó mérgeket győzi le, saját erejéből nem a szennyezett folyó tisztul meg, a tiszta vizű folyó győzi le, a rárakodott szennyet, nem önmagát kell legyőznie, a folyó önmagától egészséges, csupán rátelepedett a betegség, ha meg akar szabadulni, azt kellene legyőzni, ami a hosszú évek során ellepi, nagyon nehéz a folyó sorsa, ha ártatlanságát visszakapni akarja, nehéz az ember dolga, ha megtalálni akarja ártatlan önmagát, a teher nagy, egyedül nehéz a gyógyulás, segíteni nem képes más, csak a megtisztító szeretet, a folyónak is, az embernek is, ez a tökéletes immunrendszer abban is segít, soha többé ne szennyeződjön, megtisztulva nem kell harcolni, semmit se bizonyítani, tiszta a folyó, ragyog magától szikrázva, nincsen más dolga, mint hogy újjászületve boldogan élje a szűztiszta forrásból fakadó életet. 2009.július 29.
...ha majd távozom, csendben osonok, nem nyitok ajtót sem, kitárom az ablakot, meglesem a hajnali harmatot, s vele ölelkezem egy őszi diófalevélen... még elfütyülök egy búcsúdalt a feketerigóval, de a reggeli szivárvány alatt hiába keresel, már nem leszek...
A Central Parkban ül egy vak koldus. A nyakában tábla: "Vak vagyok. Adakozzatok!" Egy napon megszólal egy hang: - Mennyit keres maga ezzel a táblával? - Uram - feleli a koldus -, naponta nyolc-tíz dollárt is összeszedek vele. - Kössünk egy szerződést! - így az idegen - én megfordítom a táblát, és ráírok valamit. Maga pedig a gyermekei életére megfogadja, hogy senkivel sem olvastatja fel. De egy hónap múlva megint eljövök, és elolvasom magának. Megegyeznek. Egy hónap múlva megszólal az idegen hangja: - Itt vagyok. - Uram, ön egy csodatevő - lelkendezik a koldus -, egy varázsló. Tudja, most már mennyit keresek naponta? Húsz, harminc dollárt. De én becsületes ember vagyok, nem tudom, mit írt a táblára. És akkor az idegen felolvasta:
A nyár roncsain átbukik velünk az év és itt hagy az ordító idő agyarán, a dombon.
Tündéri kert, állhattam ott veled az istenek szülötteként is az ég alatt, ihattam ott a sörhabos levegőt, hogy a számon megédesedett az első félelem íze is – most csak nézem a fák szemérmét és az időt: ahogy lerohan mint hegyről a víz; vérző városok úsznak most csak az ősz levében, falja az évet az év, a nyár a nyarat.
Mogorvább ősz jön mint hiszed, az ég elfordul arcod mámorától és kigyújtja az elfeketült csillagok angyali gyűlöletét; – s ez is mit ér? Vakítasz bennem mint a nap; tájak vonulnak itt: a fegyveres fű és szűz mező erős szagával a számban tested szikláira köthet a kínzó képzelet, meg nem oldja boldog láncainkat az új tavasz.
Csengesz, csengesz a csontjaimban az alig hallható vihar visszhangjaként. Egy másik égen úszik most a párnánk, édes esők hajója, s a fulladozó öröm ágya úgy ragyog ki a zárt ajtókon át a sötétbe, hogy a hús meg a vér meg a bőr szaga mint csillag alatt utazó háromkirályok betódulnak az udvari szobába.
Lobogj, lobogj szerelem! Te keserű és gyönyörű! Letiporhat egy óra, kiéghet véremből a falánk hatalom, kicibálhat az ég alól az évtized tigris-pofája, a húsevők eredendő bűnétől iszonyodhat a lélek; – nem fog a pusztulás a sánta asztalon, a himlőhelyes ajtón!
Itt feküdtem a válladon, itt hoztál vacsorát az őskori tálcán: az ágy szélére ültünk és kipirulva faltuk a félkiló kenyeret meg a tíz deka szalámit; lerombolhatta az utcák lombjait a fagy, méteres hó nőhetett az udvaron – súlyos gyönyörtől esett teherbe az ócska ágy, mint tűzifát hasogatta a csók az estét.
