Te figyelj ide, a ... hogyismondjam ... hetero párkapcsolatban élsz? Hová valósi vagy?
Tudod mit? Dobj már meg egy e-maillel, mert eléggé személyes jellegű dolgot akarok kérdezni. Én most nem tudok emailt írni, mert itt meg valami miatt a gmail-t nem mindig elérhető.
Nem gondolom hogy egyedi tüneteket produkálok, azt se hogy ez egy verseny lenne...
Ellenben próbálok informálódni, mivel nem beszélgetek ilyesmiről senkivel, bár nyilvánvaló, hogy szakképzett emberrel kellene.
Nem volt semmi nagy törés az életemben, tehát valószínűleg gyerekkortól datálódik a dolog, két olyan momentum van, ami biztos, hogy mélyítette a problémámat, egyik a már említett homoszexualitásra való ráeszmélés, illetve volt egy hosszabb cannabis fogyasztó időszakom. Érdekes módon viszont egyiket se, sőt a jelenlegi állapotomat se bánom 100%-osan, a sok rossz mellett vannak jó tulajdonságaim, képességeim, amik ezzel összefüggésben alakultak ki. Persze nyilván szeretnék normális emberi kapcsolatokat, anélkül nincs értelmes létezés.
Szocfóbos csoport volt, de mivel tudtam mindenkiről, hogy hasonlóan defektes, illetve nem találtam olyat, aki "érdekelt volna", nem okozott gondot a beszéd.
Túl azon, hogy hallgatag vagyok társaságban, van olyan is, hogy már attól elpirulok (nem látom magamat kívülről, de mintha hirtelen megugrana a vérnyomásom, melegem lesz, stb.) hogy eszembe jut valami közbevetés, ami végül persze bennem marad. Szánalmas :S
Teljesen random módon néha nem tudok mások előtt enni, elkezd remegni a kezem, nyakam, főleg a leves meg a kávé a halálom ilyenkor.
Időnként jelentkezik az, hogy bezárom az ajtót (sose felejteném el), de pár emelettel lejjebb elbizonytalanodok, és vissza kell mennem leellenőrizni.
Képtelen vagyok huzamosabb ideig figyelni valakire (akár dialógus közben, akár órán előadásra, bármennyire is érdekes), mert előbb-utóbb elkezdek befele szemlélődni, valamilyen megtörtént, vagy fiktív eseményt kezdek kielemezni, ezeket saját hangon narrálom is többnyire. Általában elmondható, hogy rengeteget foglalkozok magammal, rossz értelemben.
En meg nem voltam csoport terapian de nagyon erdekelne hol voltal mert voltam mar pszichologusnal mielott ki jottem volna kulfoldre de ez 3 eve volt es nem volt jo.Nem is tudom,h.eltem tul ha belegondolok valoszinu a tesom segitsegevel.Mar a munkahelyemre is nagyon sok erot kell vennei hogy bemenjek.Nalam a beszelgetes hozzza ki a szorongast ezert gondolkodtam a csoport terapian ott hatha tanitanak valamit.Ahol te voltal ott csak szocfobosok voltak vagy masok is?
A csoport nem tetszett, az egyénit nem tudtam volna finanszírozni, és rám is jött egy hirtelen tagadás, hogy tulajdonképpen nem olyan súlyos a helyzet. Pedig de.
A kapcsolatom előtt kb. fél évvel, tehát már jó régen részt vettem a Kálvária téren szocfóbos csoportfoglalkozáson, mindössze egy alkalommal (őszintén szólva nem tetszett, nem azért mert más emberek előtt kellett megnyilvánulni, hanem mert nem láttam hogy ez tartana bármerre is), és pénzért egyszer egyénileg foglalkozott velem a doki, tehát gyakorlatilag kezeletlen vagyok.
Először azt akartam írni, hogy valószínűleg azért, mert 6 éve ismerük meg egymást kb., és akkor jobban voltam, de ez nem feltétlenül igaz, már előtte is voltak komoly gondjaim, tudtam is róluk. Mégis gondolom egy jobb pillanatomban találkoztunk, utána meg adta magát az eufória. A szerelem idővel szeretetté devalválódott/nemesedett (értelmezze mindenki ahogy akarja), és azóta se tudom/akarom (ez is egy jó kérdés) elengedni a kezét, gondolom benne van az is, hogy most már tényleg képtelen lennék kiépíteni egy kapcsolatot.
Sziasztok! Tanácsot szeretnék kérni, főleg hogy kihez forduljak, de ha vannak pozitív "gyógyulástörténetek" errefelé, arra is kiváncsi vagyok.
20-as éveim végén járok, különösebb sikerélmények nélkül, párkapcsolatban, de magányosan. Egyik problémaforrás bizonyosan az, hogy konzervatív család meleg sarja vagyok.
A gimnáziumot már nehezen viseltem, pedig így visszagondolva viszonylag boldog időszak volt, azóta folyamatos a lejtő. Nincsenek barátaim. Egy se, egyedül élek. Kizárólag tét nélküli szituációkban tudok elfogadhatóan funkcionálni, mondjuk ha valamit nagyon el kell intézni, és biztos vagyok benne, hogy az illetővel soha nem fogok találkozni. Amint minimális súlya is van a dolognak (ez ugye erősen szubjektív és torz megítélés alá esik), megbénulok, legfeljebb tartalmilag is egyszerű tőmondatok jönnek ki belőlem, a figyelmem, a hallásom is tompul, képtelen leszek követni az eseményeket, amiket aztán stresszmentes környezetben nagyon bölcsen ki tudok elemezni, rendre arra a megállapításra jutva, hogy mekkora egy életképtelen gyökér vagyok. Most épp megint olyan napjaim vannak, hogy szinte csak az öngyilkosságon agyalok, mérlegelem a lehetséges "károkat".
Nem kell hozzá beutaló, közvetlenül lehet menni. Csak kicsit sokat kell várni rá. Tavaly a jelentkezésem után kb. 3 hónap után kezdtünk. És azt kapsz aki épp vállalni tud, akar.
Tb-s szexpartnerről nem tudok. :)
Én a helyedben nem a szexet tenném a középpontba, hanem valaki megismerését.
Nina. Amit írsz az logikus, és igaz rám is, viszont még kell lenni valaminek. Vegyes a baráti köröm, mindenki kicsit más oldalamat ismeri, de nem hiszem, hogy csak ez az amitől félek. Emlékszem pár évvel ezelőtt nem volt ilyen problémám, viszont akkor is tartottam kicsit ettől, de sokszor már csak akkor vettem észre mikor benne voltam a szituációban. Szerintem itt is az a probléma, hogy ugyan az fennáll, amit írsz, plusz még a negatív hozzáállás ezt a félelmet teljesen felerősíti, mivel csak azon gondolkozok, hogy a kimenetel mindenképp rossz lesz. És ha rossz lesz, akkor nem fogok megfelelni. Én már úgy érzem ez a megfelelés már nem is annyira fontos nekem, viszont az ezzel járó reakció az megmaradt. Szerintem olyan ez, mint mikor megtanulsz valamit egy koncepció alapján, a koncepció ahogy tanultál jelentőségét veszíti, viszont az amit megtanultál megmarad (pl nyelvet tanulni). Talán rossz hasonlat.
Sign. Egyetértek, szerintem is agyi probléma. Bármit meg tudunk tanulni, a szociális fóbiát is. Emlékszem régen mindig attól féltem, hogy elpirosodok, és elpirosodtam, és meg is jegyezték. Itt van a fejemben ki mit mondott, arról, hogy elpirosodtam. Aztán vége, nincs többé, ha elpirosodnék sem érdekelne többé. Viszont van más... Itt arról van szó, ahogy gondolkodulnk az kihat arra, hogyan érezzük magunkat, az érzéseink pedig a viselkedésünkre. Tehát ha megváltoztatjuk a gondolkodásmódunkat akkor jobban érezzük magunkat és jobban is viselkedünk.
Kite. Én sem hívok senkit sehova. Mindig engem hívnak. Ez persze nem az a dolog amire büszke vagyok.
Még buliban sem tudtam két barátot elhívni akik nem ismerik egymást, mert attól féltem, hogy mindkettővel egyszerre nem tudok foglalkozni no, meg mivel nincsen olyan sok barátom, tényleg mindegyikük más arcomat ismeri.. ahogy írtad..van akivel az intellektuális társalgás a megszokott, van akivel csak a pasikról, pikáns, durvább sztorizgatások mennek, van akivel pedig szinte csak szakmai dologkról csevegünk de azért barátomnak mondhatom.. csak összezavarnám őket :)
Nahát, nálam meg az van, hogy azért nem mutatom be egyik ismerősömet a másiknak (nem sokan vannak egyébként), mert valahogy "furcsa figurák", és úgy érzem, engem minősítene, ha tudnák, hogy ilyen "furcsa" ismerőseim vannak.
Én azért nem gondolom, hogy a helyzet ennyire tragikus. Amellett, hogy egyetértek abban, mennyire nehéz, izgalmasnak is tartom. Ezzel valóban meg kell küzdeni, de szerintem nem hiába. Valamiért ez az egyik életfeladatunk is. Örömöt is lelhetünk benne, mert sokmindenre megtaníthat minket! Mindenkinek megvannak a saját küzdelmei, ne felejtsük el! Lehet, hogy valaki egy olyan területen szerencsétlenkedik, amiben mi kitűnően megálljuk a helyünket!
Ti cserélnétek valakinek az életével? A vagyonával, a foglalkozásával, az életkörülményeivel lehet, de de még SOSEM hallottam, hogy valaki cserélt volna sorsot egy másik emberrel! Mert mindenkinek jutott rossz is, jó is, a mi életünkben lévő jókat pedig szeretjük, szükségünk van rájuk és ezek mind elegendő eszközök ahhoz, hogy szembenézzünk a félelmeinkkel is...
Mert ha évekig megfosztod magadat a vágyidtól az erős féelemeid miatt, (nem tudsz kiteljesedni) akkor nagyon komoly depressziót tudsz összeszedni. Úgy pedig hatványozottan nehéz lesz talpra állni...
Na az elég gáz. Milyen területen dolgozol egyébként?
Nekem egyre inkább az az érzésem, hogy ez valóban agyi probléma. Nem kell durva dolgokra gondolni. :) Egyszerűen arról van szó, hogy bizonyos agyi területek extra módon túlműködnek, felnagyítva az élettel járó szituációkat. És ha csak nem vagy egy jógi, akkor nem fogod tudni elhitetni az agyaddal, hogy pár ember előtt beszélni semmivel sem veszélyesebb, félelmetesebb szituáció, mint otthon ülni egyedül a fotelben. Persze ennél a betegésgnél is vannak fokozatok.
Ilyen emberek korábban is éltek csak akkor nem volt ennyire szembetűnő, mivel a élet nem volt ennyire felgyorsulva és nem volt ilyen stresszes, viszonylag nyugiban eltudtak éldegélni. A férfiak is jobban tudtak maguknak párt találni, mert akkor a nők is más szinten mozogtak. Nem volt ekkora igény, elvárás, semmilyen téren.
Tehát szomorú ezt kimondani, de nekünk ez a kor kész borzalom és egyre rosszabb lesz.
Szóval fel kell kötni a gatyát és ha valahol, akkor ennél a problémánál indokolt lehet valamilyen gyógyszer szedése.
Szia! Ez érdekes! Attól tatasz h az egyik barátod nem lesz szimpatikus a másiknak? Nálam akkor szokott ez lenni, mikor mindketten másik oldalamat ismerik, és félek, hogy nem tudok mindkettőnek megfelelni egyszerre, vagy csodálkoznának/megbotránkoznának attól, hogyan viselkedek a másik társaságában, és teljesen másnak látnának, mint amilyennek megismertek. Van, akivel intellektuális beszélgetéseket jó folytatni, de van, akivel megőrülni és hülyeségeket nyökögni jó. Ha ez a két ember találkozik, nehéz lesz mindkettővel ugyanúgy foglalkozni, úgy, hogy ők is jól érezzék magukat..
Attól is szoktam én is félni, hogy nem jönnek majd ki egymással, és ez mind az én terhem lesz, mert hát én hoztam őket össze.. sokféle ismerősöm, barátom van. Főleg akkor volt ez jellemző, mikor még ennyire sem alakult ki a személyiségem. És nagyon sokszor totál únszimpátia alakult ki olyankor, mikor összetalálkozott két v több ismerősöm, bár én is ahol tudtam, kerültem ezt, ha úgy éreztem, hogy nagyon mások. Most már ez kevésbé zavar, és jobban kialakult, milyen típusú emberek állnak hozzám közelebb.
Bemutatni egy barátot valakinek, az kicsit olyan, mintha magadat mutatnád be. Felvállalás. Madarat tolláról...
Itt vagyok én is. :) Még nem tudom, miért regisztráltam, de röviden beírom ide velem mi a helyzet.
Nekem most a legnagyobb problémám a munkahely - gyakorlatilag nem beszélek senkihez. Nem azért, mert nem szeretnék, hanem mert kollegákkal nem megy. Ha más kezdeményez, azaz odajönnek hozzám és kérdeznek valamit azzal nincs gondom, viszont ha meetingen kérdeznek, vagy ha csak beszélnem kell az gond. A főnököm megkért, hogy tartsak egy előadást pár kollegámnak, de ezt elutasítottam, és ő mondta, hogy hosszú távon ez elől nem menekülhetek, amit persze én is tudok, de most már ez is itt lebeg mindig előttem.
Járok egy barátommal teniszezni és a másik barátom mindig azt emlegeti, hogy szeretne velünk jönni. Egyszerűen nem merem elhívni, mert nem ismeri a barátomat akivel teniszezek és egyszerűen azt hiszem, hogy az egész találkozás kínos lesz. Hasonló szituáció ha például sétálok egy barátommal a városban mindig attól rettegek, hogy szembe jön egy olyan ismerős akit a barátom nem ismer és be kell mutatni, stb.
Bemutatkozás, telefonálás nálam is para és még sok ilyen "apró" dolog.
Pszichológusnál még nem voltam, de biztos, hogy nőt választanék. Az iskolában is jobban tudtam tanulni ellenkező neműtől, és a kommunikáció is jobban megy.