"Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz."
Pinczési Judit Nyári dal
Egy kislány kék lepkét fogott.
Szebb volt, mint egy szálló madár.
Fénylő szárnyát szétnyitotta,
azt mondta, ő lepkekirály.
"Nem koronámat adom én,
a szabadságért kevés, tudom,
de ha röptömben felkiáltok,
a hangom megül az arcodon."
Lepke táncol a szélben,
a tó ezüst tükör.
Egy kislány játszik a réten,
Menekülj, te szegény, most amikor szőllők sárgára érett fürtjeivel súlyosul kedved. Ilyenkor ősszel hagyd ott a mezőt és az erdőt, bársonyos fáid és a bokrok melyek alatt a kedvest ölelted meghalnak most; a hajló nagy fű ahová remegve csókra terítetted száraz és sárga. Hagyd ott a mezőt, az erdőt és gyere a házak közé, a városi fák hullása nem oly veszejtő: csak az égre és a tetőkre ne nézz! mert fáradt
RADNÓTI MIKLÓSSZEPTEMBERÓ hány szeptembert értem eddig ésszel! a fák alatt sok csilla, barna ékszer: vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik, a perzselőt! a hűs esők előtt. Felhőn vet ágyat már az alkonyat s a fáradt fákra fátylas fény esőz. Kibomló konttyal jő az édes ősz.
SZILÁGYI DOMOKOSŐSZ Tövist virágzik az idő, mázsás ködöt a levegő, légüres bánatok lebegnek, szállanak, zuhannak, leesnek. Avar hullámzik, bokámat nyaldossa, szívemig fölárad - ősz, te szilaj, te szomorú, kegyelmes szívbéli háború, add, hogy a szemem szép tágra, kerekedjék a világra, s legyen a szavam oly könnyű s oly éles, mint a tavaszi fű.
Ősz húrja zsong, jajong, busong a tájon, s ont monoton bút konokon és fájón. S én csüggeteg, halvány beteg, míg éjfél kong, csak sírok, s elém a sok tűnt kéj kél. Óh, múlni már ősz! hullni már eresszél! Mint holt avart, mit felkavart
dalt próbál szegény, a füvek között. Szakad a húr, szétfoszlik a vonó - nem nótaszó ez már, de búcsúszó. Ez már az ősz. Borzongva kél a nap. Közeleg a rozsdaszínű áradat. Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött - elnémul a rigó, el a tücsök. Mily korán jő, mily korán tör felénk - hogy kortyolnánk még a nyár melegét! Be üres is volt idén a pohár, be hamar elmúlt ajkunktól a nyár! S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák az őszi ég keserű sugarát. Hiába isszák, nem ad már erőt, csügged az ág, sárgára vált a zöld. Csügged az ág, ejti leveleit. - Ó, ha az ember is a bűneit így hullatná! s lomb nélkül, meztelen, de állhatnék telemben bűntelen!
Zelk Zoltán AVARSZÍNAvarszín gyapjúkabátban elszállt az ablak alatt, futottam rögtön utána, kergettem, mint a nyarat. Futottam, jaj, de hiába, elnyelte a fergeteg, ősz lett, mély-ősz egy csapásra - zuhogtak a falevelek. Kertjeink halotti tánca, zóduló sárga szelek, avarszín gyapjúkabátja hol száll most, merre lebeg? Megáll az ember zihálva, s ríni kezd, mint a gyerek s kérdezi csak úgy magába: istenem, kit kergetek? Szelet és falevelet.
Juhász GyulaSzeptember aranyaPirkad a lomb, nyaram elmúlt, Elmúlt epedve nyaram, A hold bőség-szarujában Szeptember aranya van. Ez a nyár volt a legszebb, Mert legszomorúbb nekem. Elmúlt. Most eldalolom majd Szeptember éjjeleken. Mert ez az én sorom, üdvöm, Tűnőben szép nyaram, Mikor a holdon, a szőkén Szeptember aranya van.
És nem fájnak a hervadt levelek, Az ősz, mint kedves nővér, már velem jár, S én vele vidám dalolón megyek. A temető pompáján eltűnődöm, Mint a jó gazda földjén széttekint, Ölében rólam álmodik az ősöm, És magam is már föld leszek megint.
Sötétkék az ég de homlokán a Nap kisütött. Bájos ellentét feszül magasan a szél mögött. Üde könnyedség hűsen leheli be arcomat. Fejemen egy szép színpompás estike hajfonat.
Francis JammesKét harangvirág
Két harangvirág hintázott a domb oldalában,
s a harangvirág szólt hugának, a harangvirágnak:
megremegek előtted s csupa zavar vagyok.
S a másik szólt: ha nézem, arcom miként ragyog,
a sziklán, mit a víz csöppenkint hullva váj be,
látom, hogy remegek s zavart vagyok, akár te.
Ringatta őket a fuvalom egyre jobban,
beteltek szerelemmel, s kék szívük egybedobbant.
(Ford.: Rónay György)
Ó hány szeptembert értem eddig ésszel! a fák alatt sok csilla, barna ékszer: vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik, a perzselõt! a hûs esõk elõtt. Felhõn vet ágyat már az alkonyat s a fáradt fákra fátylas fény esõz. Kibomló konttyal jõ az édes õsz.
Szép Ernő Virágok
Nincs nekem kedvenc virágom,
melyik szebb, nem prédikálom.
Mind szeretem, mind csudálom,
tavasszal mind alig várom.
És szeretem én a fákat,
amennyit csak szemem láthat.
Szeretem, ó, a fanépet,
a fák is oly szépek, szépek.
Nem mások ők, nézz csak rájok:
égig érő zöld virágok.
Két falevél, fenn a lomb tetején, vígan él, és egy szép napon nyár elején, ahol áll a leány, oda néz a legény, íme így indul el a regény.
Száz tüzes bók, súgva száll fenn a fán, és a lány elpirul minden szép szó után, s mikor éjszaka felkel a Hold és a szél, összeér csókban a két levél.
Még esküvő ily szép sose' volt, százmillió levél táncolt, így ünnepeltek hét napon át, csupa virág volt a világ,
És a két falevél, fenn a lomb tetején, vígan élt, míg egy szép napon ősz közepén, jött a kőszívű, vén, irígy szél s nagyot fújt, és a két levél a sárba hullt.
Az a két falevél, fenn a lomb tetején, vígan élt, míg egy szép napon ősz közepén, jött a kőszívű, vén, irígy szél s nagyot fújt, és a két levél a sárba hullt.
Juhász Gyula
Őszelő
Köszi :O))
