Nézz fel az esti égre, ha a nehéz napnak vége és rád mosolyog egy csillag örül neked hogy itt vagy Szíved ajtaján dörömböl, meríts te is az erőmböl Gondtalan most csak így lehetsz, tiéd minden amit szeretsz
Minden egyes napunk csak egyszeri csoda Használd ki minden percét, többé át nem élheted soha
Becsüld meg napjaid, nyisd ki bezárt ajtaid Engedj be minden érzést, érezd a pillanatféltést Nézz fel az esti égre ha a nehéz napnak vége és rád mosolyog egy csillag örül neked hogy itt vagy.
· Milyen Ő
Hogy milyen a tested melege, hogy milyen ölelésed ereje, hogy milyen a szerelmed íze NEKED, hogy milyen az éjszakák varázsa, hogy milyen a reggelek harmatos ölelése, hogy milyen a nappalok boldog hömpölygése VELED, ezt nem mondom el senkinek. DE elmondom, milyen a szemed: őbennük élnek a tengerek. Elmondom, milyen a szád: a legszebb rózsák őt utánozzák. Elmondom, milyen a hajad: Ő előttük az érett búzamezők mélyen meghajlanak. Elmondom, milyen a lényed: A létező legszebb fény, melyben élek.
:)
Ha én dalolni indulok
Dalom az égig száll
Ha én sírni indulok
Könnyeim pokla vár
Ha én dalolni indulok
Szép mosolyod látom
Ha én sírni indulok
Már várom a halálom
Ha én dalolni indulok
Eszemben te jársz
Ha én sírni indulok
Sohasem találsz
Ha én dalolni indulok
Halk szavad ölel
Ha én sírni indulok
Konok kéztől el
Ha én dalolni indulok ű
Virágos réten lépkedünk
Ha én sírni indulok
Szétszakad, széthull életünk
Ha én dalolni indulok
Patikám te vagy
ha én sírni indulok
Már nem vagy tenmagad
Add nékem Istenem, utam dalolva járni
Egy angyal szólt: ennyi volt! S nem várt a világ határán, csak gyöngéden karjába zárt. Egy perc sem volt, s egy hűvös csókkal elragadott, Kértem őt, de búcsúzni sem hagyott... Voltam valaki köztetek,
egy a sok között, S most hirtelen lelkem a mennybe költözött.
"Lennék ezernyi szín és illat, hogy elvihess magaddal az útra. Virág lennék, hogy szerethess és a titkokat súgjam. Lennék a csendhez társad, ha nem unnád. Nyári kék zápor, hogy veled legyek "
Szerettem a nyári ég áttetsző kék színét, a barkázó füveket, a szivárványt a magas hegyek fölött s a havas, mély csöndű rengeteget. Jólesett a nagy pusztákon olykor délibábot látnom, gyönyörködnöm a sziklákba csapó villám játékába; az elhúzó darvakat, szerettem a hallgatag hegyek csendjét, fenyvesek fölött a telt felleget.
És szerettem a szerelmet, a rózsát, mely ajkon termett s a szívben az égedelmet, a tekintet tisztaságát, a szív csöndes suttogását. Borzongatott engemet, mit az elme szövöget: fehér lapok mezein gyorsuló-lassuló tánca, és a gondolat íjára feszített gyors eszme-nyíl... S öröktől fogva e sok szépség mibennünk ragyog...
én leszek...én leszek a vágy a szemedben ha kell magaddal is megverekszelén leszek a sóhaj a szádban amikor erőd elhagy a kéjes lázbanén leszek elűzött szemérmed a tegnapot ölöd meg értemén leszek elveszett csókod a magányban ha majd ajkad reszket a rád zuhanó homálybanén leszek vadul lüktető szíved ha már senki sem, én ott leszek veledén leszek sivatagban a gyöngyöző harmat amikor Neked már senkik, semmit nem adnakén leszek kínod egy álmatlan éjjelen ha hiányzó örömök csordulnak ki szemedenén leszek könnyed egy összegyűrt ágyban amikor elmerülsz az egyedül-maradt vágybanén leszek a szivárvány-híd a semmi felett amikor majd lemondón nyújtod a kezedetén leszek rémítő álmaid gyilkosa a hazug hit, hogy nem hagysz el sohaén leszek fel nem tett kérdés helyett a felelet ha hangtalan, csak magadnak súgsz neveketén leszek halott virágok mosolya a szerető, az édes és a mostohaén leszek nevetésed a csendben a váratlan lázadás a rendbenén leszek a bőr íze a szádban tegnapi emlék a holnapi lázbanén leszek a viasz, amikor cseppen pillangó szárnya amikor lebbenén leszek a sikoly a beteljesült vágyban fájdalom az értelmetlen lázbanén leszek a nyugalom a gondolatban az örök körforgásban a mozdulatlan
én leszek majd a Te helyedben és Te élsz majd én helyettem
· Az istenek könnyei (Mia könnyei)
Némán és szerelmesen bámulom az arcodat, Az életem eddig nem volt más... Csak egy alkonyat.
A szemedben könny ragyog, és a karjaid hívnak, S érzem, ha léteznek... Az istenek sírnak.
Gyengéden olvasom szívednek csókjait, És nem vagyok már egyedül... Sem odabent, sem idekint.
Fekszem melletted, és a világ eltörpül, Mert Te leszel a világ... A szívemen belül.
Szemedben könny ragyog, rám visszamosolyognak, Hűséged töretlen... Lelked halhatatlan.
A szívem boldog már, ha látom a szemeit, A lányét, ki örökölte... Az istenek könnyeit.
Ne írj, ha nem lehet, csak gondolj rám, s ez elég - tudom, hogy megteszed - mert a gondolat ideér, a gondolat elér nincs idő, nincs messzeség, csak diadal a gondolat megvigasztal...
Ne írj, ha nem lehet, csak gondolj rám, mindig kedveset, szépeket, sötétet, napfényt, lépteket feléd, felém...
Egy téli éjszakán egy angyal jött hozzám, míg beszélt: kezeimet fogta, arcomat tekintette simogatta, lelkemet lelkével bátorította. Mondataiból egy bűvös szó csengett, s arra intett: ezt el ne felejtsem, életemben ez vezéreljen, utamon végigkísérjen.
Szeress, ha kínzó fájdalom gyötör, mert a remény hajnalán, az ébredező napsugár átvarázsolja azt mosollyá. Szeress akkor is, ha becsapják lelkedet, mert annak sóhaját az éteren, egy másik, rád váró lélek hallja meg.
Szeress, ha könnyed folyik arcodon, mert a szél azt elfújja, s esőként a földi életet azzal táplálja. És szeress akkor is, ha az élet súlyától térdre hullasz, mert jön egy segítő kéz, mely felsegít, amelyre nem számítasz.
Szeress, ha embernek sem néznek, hisz a levegő éltetőelem ebben a létben, s ott van létezésed minden másodpercben. Szeress...hallod hangomat?...az állandósulás üzenetével vigasztallak: ott vagy Te mindenhol, bízz önmagadban, itt leszek veled, s újra vigasztallak.
Sóhajod repül a szellők szárnyán, hangot adva a Földnek és az Égnek, nélküled csendes volna a minden, halott zenéje lenne a Mindenségnek. Süket füleknek hitt szívekben is ott vagy,nem kell szólnod,mert értik hangodat, a lelkek beszédéhez nem kell a szó, elég egy tekintet, mely sokszor simogató.
Karácsony ünnepén a Te illatod árad, a Szent estén körbeállják,könnyeddel öntözte fádat, ha szeretik-e fát, talán nem téged szeretnek ? Nem válogat a szél, ha elfújja könnyed, nem válogat az éter, ha viszi üzeneted, a szeretetet, ha adják Te se utasítsd el !
Mindenkiben ott van a szép és a jó, az igaz szemnek mindez látható, bízik benned a szél is: esőként éltető leszel, Te is adj esélyt a másik embernek. Az ébredező napsugár tudja: reményteli mosolyod mennyit ér, Te is halld és tanuld az angyal üzenetét.
Kell ott fenn egy ország Mely talán ránk is vár Kell ott fenn egy ország Amit senki nem talál Kell ott fenn egy ország Mely bárkit átölel Kell ott fenn egy ország Amit sosem rontunk el (Zorán, Chris Rea - Sztevanovity Dusán)
Ma szürke szálait az erdőn, Fonalait kelő nap aranyozta. Kisebb körök, nagyobb körök, Csodálatos körök... Körök közepén ült a pók maga. Mestere volt, királya volt, Istene volt a maga világának. S oly lenge-könnyű volt mégis a vára, Hozzá képest a tölgylevél hullása: Mintha tömör bronzlapok hullanának.
És jöttem én: Az ürbe lökött kóbor üstökös Az őszi erdőn által. Szegény mester, szegény kicsi király, Ma találkozott velem: a halállal. Nem is rohanva, csak csendesen jöttem, Ősz és nyugalom sugárzott mögöttem. Ámde színektől mámoros szemem Az egész fényes erdőre tapadt. Széttéptem a lenge kis palotát Egy pillanat alatt.
Én nem éreztem mást, mint arcomon Leheletkönnyű kellemetlenséget, A mikrokozmosz Talán egy naprendszerrel lett szegényebb.
"Ne szeress te jobban, mint ahogy én téged, Ne légy hűségesebb, mint hozzád én lennék. Őszintébb se légy, csak olyan, mint én vagyok, Csak annyit gondolj rám , amennyit én rád gondolok. Tudom jól, akkor nem fogsz elfeledni, Mert akkor nagyon fogsz szeretni."
Törjön százegyszer százszor-tört varázs: Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor, Ha hitted, hogy még mindig tartalak, S hitted, hogy kell még elbocsáttatás, Százszor sujtottan dobom, im, feléd Feledésemnek gazdag úr-palástját. Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is, Vedd magadra, mert sajnálom magunkat, Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért, Alázásodért, nem tudom, miért, Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Milyen régen és titkosan így volt már: Sorsod szépítni hányszor adatott Ámító kegyből, szépek szépiért Forrott és küldött ékes Léda-zsoltár. Sohase kaptam, el hát sohse vettem: Átadtam néked szépen ál-hitét Csókoknak, kik mással csattantanak S szerelmeket, kiket mással szerettem: És köszönök ma annyi ölelést, Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát, Amennyit egy férfi megköszönni tud, Mikor egy unott, régi csókon lép át.
És milyen régen nem kutattalak Fövényes multban, zavaros jelenben S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-utján Milyen régen elbúcsúztattalak. Milyen régen csupán azt keresem, Hogy szép énemből valamid maradjon, Én csodás, verses rádfogásaimból S biztasd magad árván, szerelmesen, Hogy te is voltál, nemcsak az, aki Nem bírt magának mindent vallani S ráaggatott diszeiből egy nőre.
Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen, Akartam látni szép hullásodat S nem elhagyott némber kis bosszúját, Ki áll dühödten bosszú-Hímmel lesben. Nem kevés, szegény magad csúfolását, Hisz rajtad van krőzusságom nyoma S hozzámtartozni lehetett hited, Kinek múlását nem szabad, hogy lássák, Kinek én úgy adtam az ölelést, Hogy neki is öröme teljék benne, Ki előttem kis kérdőjel vala S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág Rég-pihenő imakönyvből kihullva Vagy futkározva rongyig-cipeled Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát S, mely végre méltó nőjéért rebeg, Magamimádó önmagam imáját? Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg, Csillag-sorsomba ne véljen fonódni S mindegy, mi nyel el, ár, avagy salak: Általam vagy, mert meg én láttalak S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
És megismered, hogy a szerelem nem vonzalom, és egy társ nem biztonság.
...
Egy idő után megismered, még a nap is megéget, ha túl sokat kérsz. Így virágoztasd csak fel saját kertedet, díszítsd csak fel saját lelkedet, és ne várd, hogy valaki más hozzon virágot neked.
És tanuld meg, hogy tudsz szívós lenni, és igenis erős vagy, és igenis vannak értékeid. És tanulj, csak tanulj, minden búcsúval csak tanulj. . .
A kertben olykor megállhat az ember és felnézhet mosolygós félelemmel a magasba, ha fent már ébred benne büszkélkedőn az ég nagy csillagterme.
Mi bánt, pontosan nem tudom, de mégis csak fáj belül minden, a messzeség is, a közel is, mely távolodik egyre, fáj a Nincsen, a Van, ami Lehetne,
fáj a kezem, míg a Mérleget tartom, s szívemben az a felvöröslő alkony, a hajnal is, a születés, sok vétkem, mely csak kinőtt, vétlenül, észrevétlen,
a félsötét, a sötét, holdak ezre, emlékezés búcsúzkodó szemekre, a csigaház-csend, mit enyémnek hittem, fáj a volt-hit és fáj a hihetetlen, fáj az Anyag, melytől pokol a Lélek, s a Lélek is, mely Anyagot eléget…
Bolond vers, ugye? Magam is úgy vélem. S mosolygok egykor-vágyott messzeségen, de a közelség sem hoz igaz békét, elrejti bár múlt-fények messzeségét.
A kert, az él...de ott vagyunk a Kertben? ...s van-e Kert békés csillagszeretetben? ...nyílik a Kertből út, szívet Megértő? Késedelmek közt immár itt a Késő?
A csigaház-csend, mit enyémnek hittem, ha az enyém, miért fáj a szívemben? Kőmerev bokrok, fészkek, csukott szárnyak... Boldogabbak a varázstalan vágyak? Kert, csillagok, tavacskák, holdak ezre, - mi villan rá végesre, végtelenre?
A kertben olykor meg-megáll az ember és mosolyog, szívében félelemmel, s a csillag-szépség fénye szívbe láttat, e gyönyörű és ijesztő varázslat.
