"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
"Szeretem a könyvet, és úgy nézek rá mindig, mint a csodára. Mint elmúlt vagy élő lelkek néma- vagy hangosfilmjére, titkos jelekbe zárt örömére vagy fájdalmára..."
Igaz, hitvány vagyok, önző, garázda, és mindaz kell, mit megtilt a törvény, de megremeg a szívem lépteid zajára, s érted mindenemet egy batyuba kötném.
Arra indulnék, amerre visz az álmom, az a gyönyörű, melyben együtt élünk, hol még örömkönny ragyog szempilládon, ha egymás kezét fogva nyugovóra térünk.
Hol vagy? Szólalj meg, s hangod visszavezet oda, ahol mindig tavaszég ragyog, ahol még, ha kínok lombja ezre eltemet, életem egész, mert veled vagyok.
Visszajössz? Nézd, újra testet ölt minden rólad szőtt gondolatom tükre, rád gondolok folyvást és a csodás, fennkölt, mégis fáradt-egű októberünkre.
S ha rád gondolok, Kedves, kísért a múlt, visszacsalnék mindent, ami elszaladt, nézd, dacom, gőgöm a semmibe fúlt, amint elhittem, hogy visszakaptalak.
Rózsalevélen zöld fut a fényen, tört sugarassa ring színesében, jaj, hova pördül, jaj, hova zöldül, várja a társa színkebelében, szál csak a rózsa, zöldbefogózva út labirintját körbekígyózza, rózsalevélen nap fut a fényen, hártyaruhában, hárfazenében.
Benne valami bűvös láng lobog, egybefonódnak távoli vidékek. Egyedül vele társaloghatok, amikor mások közel lépni félnek. Sírgödrömig kísér, ott sem hagy el, mikor elhagynak sorra a barátok, mint tavaszi vihar, zeng, énekel, mintha megszólalnának a virágok.
Köszönöm, hogy VAGY, hogy találkoztunk. Szeretlek. Elfogadlak -akárki vagy, akármilyen vagy. Nem várok Tőled semmit. Nem megváltoztatni akarlak, hanem megváltozni akarok Általad. Köszönöm, hogy léted arra indít, hogy túllépjem felszíni önmagam, és a tolakodó lényegtelenen túl felismerhetem a Benned és bennem lakozó Mindenséget, azt, hogy a Mindenség Szívében egyek vagyunk.
"A fényadásban megéljük a találkozás csodáját. Minden találkozás lehetőség arra, hogy létem és életem csodájának üzenetét közvetítsem a másiknak, és az ő élete és léte csodájának ajándékával gazdagodjam."
"A természet - valóság. Egyszerűen - van. Árad. Tanít. Tanít, hogy lenni, élni jó. És szép. Hogy lenni annyi, mint önmagamat ingyen, ajándékként adni. Egy kő, egy virág, egy fa, a naplemente, a Hold, a szellő mindennek és mindenkinek válogatás nélkül van, árasztja önmagát. Nem tud nem lenni, nem tudja nem adni magát, nem tud áradni. Mutatja az utat, a létezés egyetlen útját." Biegelbauer Pál
Ne keverd össze a kötődést a barátsággal. A barátság mulandó, eltűnik, a kötődés viszont a lelkedet köti a másikéhoz. Ezért szeretnél minél több időt tölteni vele, mert érzed, hogy többé tesz, erősít, feltölt. Többnek érzed magad már attól is, hogy ott van az életedben. Onnantól meg nincs lehetetlen.
"Mindig olyannak éreztem az életet, mint egy növényt, amely a gyökértörzséből él. Tulajdonképpeni élete láthatatlan, a rizóma mélyén rejlik. Mindaz, ami a talaj fölött látható, csak egy nyáron át tart. Azután elhervad - efemer jelenség. Ha az ember az élet és a kultúrák véghetetlen kialakulására és elmúlására gondol, az abszolút semmiség gondolata tölti el; én azonban sohasem szűntem meg azt érezni, hogy az örök változás alatt él és megmarad valami. Amit látunk: a virág, az pedig mulandó. A rizóma megmarad."
"Az ember ismételten el-elfelejti, hogy ami egykor jó volt, nem marad mindenkorra és örökre jó. Csak rója régi útjait, melyek hajdan jó felé vezették, baktat rendületlenül, noha már rég rossz irányba görbültek bevált ösvényei. Aztán már csak a legnagyobb áldozatok árán, keserves bajlódás közepette tud beletörődni abba, hogy a régi jó talán már megavult, s immár nem is jó. És így van ezzel kicsiben és nagyban egyaránt."
"Még nem jöttem rá, hogy mi, emberek miért úgy képzeljük el az időt, mint egy hátulról előrefele tartó vonalat, amikor pedig minden irányba mehet, éppúgy, mint minden más a világ rendszerében."
Nem modor teszi az embert, de a szeretet. Nem bűvészkedés, az igaz győz le szíveket. De mire jut ezzel, amikor a világ másfajta dalt énekel, s nincs, aki érti a szót? Így hát halkan dúdolod tovább, és csendesen sajogsz. Vena cava, fő gyűjtőér, ugyanolyanok vagyunk végül is; csupán érzés, csupán érzés, az ereinkben az folyik. És ez gyönyörű, ez gyönyörű. Minden, ami rossz, rendben lesz újra nemsoká. S ha minden dolog darabokra hull, én még egyszer előhúzok egy csodát, leheletnyit, amitől a szív megbénul. Vena cava, vena cava, Ontsd a vért, és sirasd aztán? Az idő gyógyít, a nevetés is használ, de az élet különös. Vena cava, fő gyűjtőér, ugyanolyanok vagyunk végül is; csupán érzés, csupán érzés, az ereinkben az folyik. És ez gyönyörű, ez gyönyörű, ez gyönyörű... Az élet gyönyörű, amikor a legkevésbé várod, az élet gyönyörű, amikor azt gondolod, nem az, Az élet gyönyörű, amikor sírni szeretnél, az élet gyönyörű, amikor nem engeded el. Ez gyönyörű, s minden, ami rossz, rendben lesz újra nemsoká.
Szép délutánt és estét Jahorka, Pannika, Bűvössárkány és minden kedves játékostárs.
Némethné Mohácsi Bernadett A szív szava! Lelked nyomasztja a sok teher, mit a sors keresztedre szegel, csak könny... számkivetett érzés! Lelkemnek kínzó... gyötrelmesen nehéz! Mondd, hogy segítsek? Kifogytak a szavak, dühöngő némaság, mit lelkem sírva ad, őrjítő csend... lelket ordító fájdalom! Szerető szívemmel enyhíteni nem tudom! Mondd, hogy vegyem le a súlyos terheket, hogy kötözzem be a vérző életet? A barát, mondd, barát, hogy lehet? Az ész tudja, segíteni nem lehet! A szív szava az egyetlen, mi ilyenkor célba ér, az élet rögös útján, Téged mindvégig elkísér, erőt, kitartást és bátorságot ad, mikor a reménység így kitaszíttat! S lelkem, leküzdve a némaság hangját, üvöltve árasztja a szeretet szavát, lelkedben megcsillan a hit, az akarat, mely utat törve, cipeli sorsodat!
karnyújtásnyira vannak tőlem a napok a kedd a szerda és a péntek a hétfő magától hagyott ott a sarkon a lépcsőn még ma sem értem talán túl csöndes voltam aznap némán rágtam majd nyeltem a szavakat nem volt semmi mi visszatarthatott volna mélyre volt rejtve a szabad akarat.
a csütörtök csütörtököt mondott túl sokat és túl véreset ontott - belém
a szombat mint mindig megpihent nem tört át falakon nem lőtt le senkit és nem liheg nyakamba messze van keleten
a vasárnapot te vitted el apró kicsiny zsebedben szóvirágokat fűztem rá búcsúzóul talán lesz ki utadba áll lesz ki koldul majd és lesz kinek helyettem is fáj
Szelíd bokrokat énekeljetek, meg tölgyfát, fenyőt, tüskét, levelet, a rigófüttyöt, pacsirta-eget, a nyomorékot, aki kéreget, a tenger-öblű elesetteket, a hópelyhet, a zúzmarát, telet, a könnyű fényt, a nyári meleget, az októberi szőlőszemeket, az integető, lemaradt kezet, az ölelkező lélegzeteket, a fűszálat, a nevető szelet, a mosolyt meg a könnyezéseket, meg azt, ahogy a pöttöm kisgyerek a ringatózó dallamon remeg, ne cifrálkodjatok rejtvényeket a nagy türelmű Szerkesztő helyett, úgy írjatok és úgy is éljetek, hogy danolásszon a papírszelet.
A szépség megérint. Nem arra inspirál, hogy megfeledkezz magadról, épp ellenkezőleg. (...) Összeköt a mindenséggel, elgondolkodtat, hogy milyen csodálatos is együtt létezni az emelkedett dolgokkal. Mint például egy napfelkelte, a tiszta kék ég, egy különleges üvegdarab. És hirtelen (...), hirtelen mintha megvilágosodnál, hogy a világban sokkal több van, mint te magad, a terveid, a lényeged.
Nem tudom, hogy merre visz az élet. Nem tudja senki, hogy itt vagyok. Nem vigyázza már senki a léptem. Nem figyelnek rám. Csak a csillagok. Ha majd egyszer felnézel az égre, válassz ki egy csillagot nekem! Vezesse majd az a csillag léptem. Én veled leszek és te énvelem....... Tasnádi Györgyi
Szép estét kívánok, Kedves Sárkányka, Kedves Gyöngykeresők!
"Ha rám tekintesz… Ha rám tekintesz és azt kérdezed: “Szeretsz-e még?” Én megfogom kezed, És ajkamat ajkadra téve: Egy néma csók ékes beszéde Elmondja mindazt, amit érezek."
Köszönöm szépen, kedves Jahorka; legyen szép napod!:)
* * *
Vas István: ŐSZ FELÉ
Az ősz, mely mindent mosolyogva győz le, már végighúzza hűvös ujjait a földön s az lankadva újraéled a zsarnok nyár után s örül a lélek: az ősz, az ősz, az ősz van újra itt!
Mondják, hogy ez a természet halála, az élet az, mely másul, színesül. Nyár végén minden száraz és halott volt, úgy szenvedtük a napsugárt, vad ostort, most zúg a szél, szabadság-énekül.
Úgy öltözik aranyba és bíborba az őszi föld s pompázva már enyész? Bár ily halállal halhatnék meg én is, ragyogva túl halálom végzetén is, ó élni, halni füst csak az egész!
