A 337–38. versekben az epikus hős a már meglévő kardja mellé egy második övön is a jobbjára köt egy újabb egyélű kardot, „pro ritu Pannoniarum”. Ez az adat sehogy sem illik bele a germanisztika eddig vázolt képeibe a Waldharius eredetére vonatkozólag ... A magyarországi avar régészeti eredmények mindenesetre azt mutatják, hogy a vezető réteg harcosai, sokszor tisztségük jelölésére is, egyszerre több övet is viseltek, és az akkori avar fegyverek között szép számmal szerepelnek az egyélű, rövid kardok is.
Az áldozatot bemutató Vâlgaš (Bologaszész, Balaš) nagykirály a biszituni sziklákról
Biszitun az iráni Kermansah régióban fekszik, a Zagrosz lábánál, az Ekbatanából, a méd fővárosból Babilonba vezető hajdani út mentén
Ugyanennek a jelenetnek a sematikus vázlata Sylvia Winkelmann nyomán
Az ábrán jól látszik, hogy az uralkodó a derekán mindkét oldalon egy-egy tőrt visel
A Hung-i Nauruzi-i sziklarelief és annak egy részlete, melyet már alaposabban bemutattunk Harmatta tanulmánya alapján
A közvetlenül a „királyok királya” előtt álló férfi valószínűleg nem más, mint az I. Mithradatésznak meghódoló és Szúszában Kr. e. 147−140 között pénzt verető II. Kabneškir (Kamniszkerész, Kapnaszkirész) elámi király
Harmatta János a Hung-i Nauruzi-i sziklareliefen látható és II. Kabneškirrel azonosított emberalakról:
„Derekán kettős övet figyelhetünk meg, az alsó a fegyveröv, amelyről jobb oldalon egy tőr (csak a markolata látszik), bal oldalán pedig 2 kardszíjon hosszú, markolatánál keresztvassal ellátott kard csüng alá”.
Lásd: I. Mithridates és Kamniskeres; in: Antik Tanulmányok XXVIII/2 (1981), 115. o.
Mellékesen jegyezzük meg, hogy bár az említett domborművön ez nehezen kivehető, de az elámi nadrágviselet eltért a parthustól annyiban, amennyiben az itteni hosszanti, függőleges ráncolással szemben az avarok vízszintesen „roggyantották” a nadrágjukat. Jól kivehető ez a különbség, ha a közeli – mintegy másfél kilométernyire található – Hong-e Yār-’Alīvand elámi sziklavésetein látható öltözéket a szomszédos Sāmiban talált híres parthus bronzszobor nadrágjával összevetjük. (Egyébiránt úgy a Hung-i Nauruzi-i dombormű, mint a monumentális sāmi szobor a környező elámi, tehát helyi eredetű alkotások között meglehetősen egyedül áll, s egyértelműen az északkelet felől érkező parthus hódítás eredménye.)
Vö. Harmatta János: Az utolsó Kabneškir; in: Antik Tanulmányok XXVIII/2 (1981), 155., 160. o.
A közölt részletek módot adnak a Waldharius hősköltemény szövegének beható elemzésére, hogy azokban az avar vonatkozásokra rámutassunk.[27] Mindenekelőtt azonban fel kell hívnom a figyelmet az eposz „hun-avar” népi vagy népnévi használatának folyamatosságára, amely a szövegen végighúzódik. Ennek a magyarázatát a szerző mindjárt a négy-öt verssorokban érthetően feltünteti a következő szavakkal: „. . . Pannónia népét, melyet többnyire csak hunnak nevezünk mi szokásból!” Ezt a szövegtöredéket a Waldharius-kutatók elsőrangú bizonyítéknak tekintik a költemény szerzésének idejére vonatkozólag, amennyiben a jelzett népet a jelenben rögzítve említi.[28] Mondanunk sem kell, a legtöbb szövegmagyarázó a magyarokat érti ama nép alatt, amelyet megszokásból „hunnak” nevez az epikus elemeket közvetítő népi eredetű forrás, és amelyet így rögzített le a szerző. A hunok, avarok és magyarok neveit a korabeli nyugati krónikások sűrűn „összetévesztik” a mai magyar terminológia szerint, a népi hagyomány azonban azt sejteti velünk, hogy az avarok büszkék voltak a velük egyfajú azonos hunok hőstetteire, és az avarok korábban érkező népével már ide jött magyar elemek is belekapcsolódtak ebbe a hagyományba.
Maga az egész első versszak egyébként teljesen elüt a kolostori krónikák „hivatalos” és nagyban elterjedt hun–avar–magyargyűlölő szellemétől és a környező népek eddig egyedüli forrásként felhasznált írásbeli adataitól.[29] Sőt az egész versszakaszt az „eurázsiai nomád nép” valóságos dicshimnuszának lehet tekinteni, mint erre már Solymossy Sándor is rámutatott a Magyarok dicsérete 1000év előtt c. kis tanulmányában.[30]
A párizsi kéziratban, amelyet következőkben csak „P”-vel jelölök, azonban maga az avar név is többször szerepel: „… Non adsunt auares … cultores regionis” (13. vers), „… Populi avarorum pugnant” (67. vers). Így a hunnak „szokásból nevezett” nép alatt a szerző minden esetben avarokat ért.
Ugyancsak kormeghatározási szempontból emlegetik mint döntő adatot a P kézirat 69-es verssorát, amely szerint: „paca Hunni malunt regnare”. Az időbeli rögzítés mellett azonban e szöveg arra is alkalmas, hogy az avarság békés, megtelepülésére mutasson rá.
Sokkal súlyosabb adatnak tekintem azonban a hőskölteményben szereplő hajviseleti leírást, amely szerint Waldharius „nagyon büszke volt hosszú fonatos hajviseletére”.[31] Az avarok jellegzetes és Európában addig egészen ismeretlen hajfonatviseletét már a kínaiak is feljegyezték. Említik Agathiasz[32], Theophülaktosz[33], aki „altáji eredetűnek tartja”, Szír Mihály[34] mint források. A kutatók nagy csoportja szintén foglalkozott ezzel a hajviselettel: Haussig[35], Altheim[36], O. Maenchen-Helfen[37], V. Terras[38], Namio Egami, a japánok nagy kutatója[39] és legutóbb J. M. Wallace Hadril[40], aki kutatásaiban azt is felderítette, hogy ez a hajviselet a merovingek és karolingok udvarában is fellelhető mint „eurázsiai hatás”, amelyek mellett a leghatásosabb adata az, hogy Childeric kedvenc harci lovának fejével temettette el magát. A teljesség kedvéért meg kell említenünk a magyar kutatók részéről a legnevesebbeket id. Fehér Géza és László Gyula személyében.[41]
Miután a hunok és avarok varkocsviseletével tanulmányomban egy egész külön fejezetben foglalkozom, és az eddigiekben csak a források és kutatók munkainak felsorolásaira szorítkoztam, szükségesnek tartom megemlíteni, hogy az „aquitaniai” varkocsviseletről, sőt az altájinak tartott hajlevágásról a gyászszertartások folyamán az ún. vizigót spanyol tartomány egyik legősibb, reánk maradt kódexében korabeli rajz mutatja ennek a szokásnak Európa eme legtávolabb sarkáig nyúló hatását.[42]
A fegyverviselettel kapcsolatban is találunk a Waldharius eposzban avar jellegzetességet. A 337–38. versekben az epikus hős a már meglévő kardja mellé egy második övön is a jobbjára köt egy újabb egyélű kardot, „pro ritu Pannoniarum”.[43] Ez az adat sehogy sem illik bele a germanisztika eddig vázolt képeibe a Waldharius eredetére vonatkozólag. Von den Steinen az 1390. majd az 1393–1395. versek alapján ezt a „második egyélű kardot” „semmispata” névvel illeti, és egyben citálja a frank fegyvertörténet szakértőjét, Althofot:[44] „… Das Messerschwert ist nicht pannonisch oder hunnisch, sondern germanisch.” A magyarországi avar régészeti eredmények mindenesetre azt mutatják, hogy a vezető réteg harcosai, sokszor tisztségük jelölésére is, egyszerre több övet is viseltek, és az akkori avar fegyverek között szép számmal szerepelnek az egyélű, rövid kardok is.[45] Bár az avarok fegyvereiről szintén külön részletes fejezetben foglalkozom, a germanisztikának fejtörést okozó és a Waldharius eposz 919. versében szereplő „kétélű baltáról” röviden itt is meg kell emlékeznem. A már idézett Althof magyarázata szerint ez a harci balta a karoling korszakban már csak mint „Sage fortlebte”, mint mondai anyag élt az emberek emlékezetében. A hagyományból merített adatot a német szaktudás „naiv néphagyományként” igyekszik elkönyvelni, vagy a kolostori krónikás hadászati járatlanságának tudja be.[46] Mindenesetre Darkó[47] és Fettich Nándor[48] nyomán kimutatható a magyar régészet adataiból az avarok, illetve őket megelőzőleg a hunok harcaiban használt fokos vagy harci balta, amelynek altáji eredetét Namio Egami sírmellékletként szereplő 5. századi szobrocskán is bemutatta.[49] A legújabb német kutatók azonban már annyit mindenesetre kényszerűségből elismernek, hogy a „chakan” (csákány) összetételű helynevek hajdani avar telepeket jelölnek az általuk használt csákány harci eszköz nyomán.[50] Az epikus hős, Walther egyébként 12 kard boldog tulajdonosa volt, és mindegyik kardjának külön-külön neve volt, amelyeket azonban a hősköltemény sajnálatos módon nem sorol fel. Ez a nagy fegyverbőség és -kultusz azonban mindenesetre nagyon elgondolkoztató, ismerve az avar fejedelmek és úri osztály ily irányú fényűzését.
Von den Steinen a klasszikus latin költő hatására Vergilius befolyására vezeti vissza a hősköltemény két további hadászati adatát, amelyek szerint a 44. és 106. versekben „aequati numero” Waldharius számba veszi harcba indítandó lovasait.[51] Ezzel a „klasszikus ráhatással” szemben tudjuk azt, hogy az altaji népek köztük az avarok is a tízes számrendszer alapján csoportosították seregrészeiket és alakulataikat. Magukról az avarokról pedig pontosan tudjuk korabeli leírások alapján, hogy a harcba indítást maga a vezérlő kagán intézte, ostorcsörrentésével száz és újabb száz ló indult az ütközetbe.[52] Bár az avar hadviseleti módszerekkel tanulmányunk szintén külön fejezetben foglalkozik, mint jellegzetes érdekességet már itt is megemlítem, hogy egyesek szerint a mai magyar zászló szavunk ebből a „száz ló” indításból nyerhet elfogadható népi etimológiai magyarázatot.[53] Hogy az avar fejedelmek méltóságjelvényei közt a karikás ostor is szerepelt, azt a napjainkban Bábonyban előbukkant avar fejedelmi sír „madárfejre emlékeztető préselt aranylemeze” bizonyítja, amely a régészek feltevése szerint egy korbácsnyél vége volt.[54][27] A hun–avar kárpát-medencei együttélésnek ez is egyik bizonyítéka
[28] Von den Steinen: ZFDA 84 (1952), 40. Die Hunnen Sitzenling Pannonien (Präsens). Ugyancsak így értelmezi a 69. verset is: Pace Hunni malunt regnare.
[29] H. Gregoire tanulmányai is rámutatnak erre a túlhajtott kolostori krónikai felfogásra, amelyet egyik kézirat a másiktól töretlen kitartással kritika nélkül átvesz és továbbít
[30] A würzburgi kézirat másolatának magyar fordítása
[31] Az eposz a 971., 979. és 991. verssorokban részletezi. Von den Steinen: „Waldharius lange Locken und sein stolz darauf passen nicht zu den kurzharigen Karolingern…”I. m. 43. és végső megállapítása szerint „… Dies Motiv aus älterer Überlieferung stammen wird.”
[32] Niebuher Agathiae Myriaei Historiarum Libri Quinque. Bonn, 1928, 19–20.
[33] Ed. de Boor, 262.
[34] E. W. Brooks: (Csco) III. 1936. 260.
[35] Haussig i. m. 362.
[36] Altheim: Die Nachfolger der europäischen Hunnen 255. (Attila und seine Hunnen V)
[37] O. Maenchen-Helfen: Huns and Hsiung-Nu, in: Byzantion, vol. 17, 236.
[38] Terras: Leo Diaconus and the Ethnology of KievanRuss, in: Slavic Review 24/3 (1965), 403. A szerző a „nemesség” viseleteként állítja be Agathiasz adatát, amely azonban élesen szétválasztja a vikingeknél és az ősgermánoknál is szokásban lévő hosszú haj viseletét, ez azonban nem azonos az avarok „a var kocs” nevezetű hajfonatával. Az általa említett hitita harcos ábrázolása tincseket hagyó hajnyírás után, nem erősíti tételét.
[39] Namio Egami: Die alte Zivilisation norde Urasiens, Kyoto, 1948, citálja a 36. jegyzet
[40] J. M. Wallace Hadril: Long-haired Kings and Other Studies in Frankish History, London, 1962
[41] Fehér Géza: Les Monuments de la Culture proto-bulgare et leurs Relations Hongroises, Budapest, 1934 és László Gyula: A kettős honfoglalásról, Archeológiai Értesítő 97. k. (1970), 176 sk.
[42] M. Pidal: Historia de España VI, 426, Madrid, 1948
[43] Waldharius eposz, 337–38. versek
[44] Von den Steinen i. m. 42.
[45] Uo.
[46] A frank fegyverekről egyébként sokkal elevenebb és igazságnak megfelelő képet fest a germanisták véleményével szemben Toursi Gergely, akinek a beszámolóját B. Bachrach Procopius, Agathias and the Frankish Military c. kimerítő tanulmánya hasonlította össze (Speculum 1954, 435–44). Mindenesetre a hun műveltségnek az alánoktól való átvételét a fegyverzett terén nem tartjuk meggyőzőnek.
[47] Darkó J.: Az ősmagyar hadművészet fejlődése és hatása Nyugat-Európára, Budapest, 1934
[48] Fettich Nándor: Die Metalkunst der Landnehmende Ungarn,A. H. 21 évf., 1937 (A honfoglaló magyarság fémművészete)
[49] Uő., 39. jegyzet
[50] J. Oswald: Die Donau von Passau bis Wien, é. n., 41–42.
[51] Von den Steinen i. m. 40.
[52] Pisides: Bellum avaricum, Anthologia Palatina I, 120–122.
A „Waltharius manu fortis” hősköltemény avar vonatkozásai
2. rész
A Waldharius-eposz és általánosságban a Nibelungen-énekek kutatástörténeti adatainak a munkamenetünkre nézve megválogatott forrásainak szükséges felsorolása után szükségesnek tartjuk a jelzett hősköltemény tartalmának rövid, vázlatos ismertetését. Erre nagyon alkalmasnak ígérkezik Solymossy kivonata, annak ellenére, hogy – mint a későbbiekben látni fogjuk – tévedett a szerző személyében, a megírás idejében, amelyet 933–936 tájára helyez.[26] Szerinte a német szerző:
„Amit másolt, az az erős karú aquitaniai fejedelemfi, Valter (Waldharius manufortis) története volt ékes latin versekbe öntve. Hogy miként nevelkedett kisgyermekkorától mint túsz Attila Tisza-menti székhelyén, ennek udvarában. Hogyan lett belőle híres hadverő hős, a hun fejedelem kedves vezére. Azután hogyan nevelkedett ugyanakkor a hun udvarban a burgundi királynak fiutód hiányában túszul adott lánya, Hildegunda, akit a hun fejedelemné vett oltalmába, s felnövekedve úgy szívébe zárt, hogy rábízta kincseskamrája őrzését. Sorsuknak van egy harmadik osztályos társa, a frank udvarból való trónjei Hagen, akit kezdettől sóvár honvágy emészt, s amint szerét teheti, hazaszökik. Ez a példa hasonlóra sarkallja Valtert is. Titkon megállapodnak Hildegundával, hogy a királyleány vegye magához a kincstárból a tőlük annak idején elvett drágaságokat, a szökést gondosan előkészítik, és paripáikon vezetéklovakkal, éjféli sötétben megindulnak nyugatra, hazájuk felé. Nappal erdőben pihennek, éjjel úttalan utakon haladnak egyre nyugat irányában. Éber figyelmüknek köszönhetően sikerül az üldözők elő rejtve maradniok, de midőn a hun határokon túl bejutnak az irdatlan hegyek közé, jöttüknek hírét veszi Gunther, a frank király. Útjukat állatja embereivel, adják oda kincseiket, és szabadon elvonulhatnak. Valter eleinte alkura hajlandó, de a frankok az egész kincset akarják, erre Valter megköti magát, büszkén visszautasít minden alkudozást, mire Gunther emberei lovagi tornában egyenkint állnak ki vele mérkőzésre. Valter valamennyi páros tusában győztes marad, most már tömegtámadást intéznek ellene. Valter szűk sikátorba veszi magát, ahol sebektől borítva, végső erőfeszítéssel védekezik. Támadói sorra elhullnak, az utolsó kettő menekülve visz hírt Gunthernek a kudarcról, Hilde ápolja a pihenő hőst. Gunther nem nyugszik, kelepcét készít neki, és legnagyobb hősével, Hagennel maga áll eléjük. Hagent küldi szembe egykori fogolytársával, de ez dacosan fel akarja királyának mondani a hűbéri viszonyt, nem verekszik egykori kezestársával, Valterrel. Gunther erre maga áll ki, a viadal vége a frank király legyőzetése, kinek, hogy életét megmentse, Hagen kénytelen szembeszállni régi barátjával, megvívják ekkor a párharcok legszebbikét. Mind ketten a vérveszteségtől végkimerülésben összeroskadnak. A tehetetlen két vergődő végül baráti jobbot nyújt egymásnak. Gunther bocsánatot kér, s a három nehéz sebesültet Hilde ápolja, kötözgeti. A sok szenvedést átélt pár ezután bántatlanul mehet tovább hazájába, ahol annyi szenvedés után zavartalanul szerelemben egyesülhetnek.”
A Waldharius manu fortis, az Erős kezű Walthar hősköltemény 1450 sorának eme rövid kivonata után munkamenetünk hathatósabb megvalósítása céljából ugyancsak Solymossy Sándor nyomán közlöm a würzburgi kézirat facsimilében publikált első versszakát, majd annak latin feloldását és ennek Kozma Andor, nagynevű költőnk hexameterbe szedett mesteri fordítását is, hogy a hősköltemény avar vonatkozásaira már ezekben rámutathassunk.
A sok középkori rövidítéssel összevont gótikus írás feloldott latin szövege a következő:
„Tertia pars orbis, fratres, Europa vocatur,
Moribus ac linguis varias et nomine gentes
Distinguens cultu, tum religione sequestrans.
Inter quas gens Pannoniae residere probatur,
Quam tamen et Hunnos plerumque vocare solemus.
Hic populus fortis virtute vigebat et armis,
Non circumpositas solum domitans regiones.
Littoris Oceani sed pertransiverat oras,
Foedera supplicibus donans sternensque rebelles.
Ultra millenos fertur dominarier annos.
Harmadik a földnek főrészei közt,
Sok más-más nevű nép, kit a nyelv, a szokás meg az erkölcs
És a hit elkülönöz, bírlalja felosztva e földrészt.
Joggal számítják közibük Pannónia népét,
Melyet többnyire csak hunnak nevezünk mi szokásból.
Ím ez erényeiben és harci tusákban erős nép
Nemcsak a szomszédos tereken terjeszti hatalmát.
Ám utat is lelt és lenyomult a nagy Óceánig,
Védve a hódoltat, hódítva az ellene állót.
Úgy mondják, hogy e faj ezer éve uralkodik immár.”
A „Waltharius manu fortis” hősköltemény avar vonatkozásai
1. rész
Az „eltűnt” avarok hősi eposzairól, csatadalairól, népi énekeiről a VII. század első felében élt Theophülaktosz görög „haditudósító” és történetíró emlékezik meg az avar történeti irodalom legjelentősebb forrásművének tekinthető Hisztoria Oikumenikéc. munkájában, az „avarok énekei”-ről szóló, sajnos mindössze háromsoros megemlékezésében.[1] Szerinte az avaroknak szép, hősi énekeik, csatadalaik, valamint népies nótáik is voltak. Arról is tudósít, hogy ezeket az énekeket részint magános regösök, részint énekkarok dalolták tábortüzeknél, esti pihenő órák alatt a falvakban. Éneküket húros hangszerekkel kísérték, mialatt a hallgatóság időnként tapssal kísérte az énekek ütemét.[2] Köztudomású a mélységes gyűlölet Theophülaktosz részéről az avarok irányában, és így kényszerű elismerése énekművészetükről hatványozott értékű.[3]
A tudósítást más helyütt Theophülaktosz kibővíti azzal, hogy az avarokat környező szláv népek ismerik ezeket az avar énekeket. Ez a híradás nagy jelentőségű az avarok szellemi hatásának felmérésében Európa-szerte, és miután a kora középkori hősköltemények egész sora és szövevénye ilyen hatásokra vezethető vissza, a legújabban nagy lendülettel dolgozó avar-kutatás, amely főként régészeti anyaggal dolgozik, kiegészítendő a korábban ógermánnak ítélt hun-avar szellemtörténeti kutatással is.[4]
Az avar-kutatás az európai történelemtudomány mostohagyermeke volt századokon át, és minden ilyen irányú törekvésre rányomta bélyegét az orosz őskrónika mindenütt idézett, de a mai eredmények alapján naivnak és korabeli szláv hatalmi törekvésnek, történelmet hamisító kísérletnek tekintett mondása: „… És az Isten elveszíté őket, és elhaltak mind, és nem maradt egyetlen oborin sem, és máig él az oroszoknál a közmondás: elvesztek, mint az oborinok, akiknek sem nemzetségük, sem ivadékuk nincs.” Ugyanilyen alapvető tévedésnek minősíti a mai tudomány Nagy Károly 796. évi, „avarokat megsemmisítő” hadjáratát. Ez az új történelmi felfogás igyekszik igazságot szolgáltatni az Európa szívéig hatolt és közel 300 éven át kifejezett államformában nagyhatalomként szereplő Avar Birodalomnak. Az átértékelés munkája azonban egészen új keletű, felette bonyolult, hiszen a valóban illetékesnek tekinthető magyarországi avar-kutatás a germanisztika és szlavisztika összes tévedéseit szolgai alázattal fogadta el.[5] Krónikáink hitelét magunk romboltuk le. A hun–avar–magyar népi folytonosságot – bár tiszteletreméltó törekvések igyekeztek bizonyítani hivatalos részről – idegen befolyásokra[6]tudománytalannak minősítették. Bár a krónikák már 700 éve „második honfoglalás”-ként említik Árpád magyarjainak bejövetelét Pannóniába, régészeink még mai felfogásuk szerint is csak ilyen „lehetőség”-ről, vagy „feltételezés”-ről mernek nyilatkozni.[7]
Bár az avar-kutatás az egyre-másra előbukkanó régészeti adatok nyomán mérföldes lépésekkel igyekszik a nagy késedelmet behozni, tévedéseit helyesbíteni, az avarok szellemi hagyatékának számontartása még mindig Bleyer Jakab „Nagy-Morávia”-örökségeként van elkönyvelve. Az „elszlávosodott avarok” téves nézete még mindig hatékony e tekintetben.[8]
Ezért kell visszamennünk az avar szellemtörténet legősibb forrásaihoz, hogy minden germanisztikai és szlavisztikai befolyást lehántva keressük ennek az „eltűnt” népnek az európai szellemi kincsekhez való hozzájárulását.
Az alábbiakban a bonyodalmas kora középkori frank, germán, sőt északi hőskölteményekkel szorosan összefüggő és egymagában is sok rejtélyt hordozó eposzt, a több másolatban és latin nyelven fennmaradt Waldharius manu fortis minden vitán felülálló avar vonatkozásait vesszük vizsgálat alá. A kérdést ugyan már eddig könyvtárnyi irodalom tárgyalta, de az „avarok eltűnése” miatt ezt a népet csak elutasítólag, mellesleg említik. Az eposszal foglalkozó szakirodalom sokoldalú kutatásának sok-sok tanulmányát e helyütt csak vázlatosan érintjük a teljességre törekvés szándéka nélkül, s csak a legújabb összegezett eredményeket vesszük figyelembe. A germanisztika keretében ilyennek tartjuk Von den Steinen szöveganalízisét, Der Waldharius und sein Dichter c. tanulmányát.[9] Bár nem kifejezetten veszi tárgyalás alá a Waldhariust Gutenbrunner Namen in der Nibelungendichtung c. tanulmánya, névanalízisei újak, kiérleltek, a hagyományos germanisztikus kutatásoktól függetlenek, és ezért feltevései, „engedményei” sokban hozzájárulnak a kérdés tisztázásához.[10]
Nem ennyire újkeletű H. Gregoire vonatkozó tanulmánysorozatának két jelentős darabja, a La Patrie des Nibelungen[11] és az Où en est la question des Nibelungen?[12] címmel. Ezeknek a jelentőségét abban látjuk, hogy a germanisztika nem mindig tárgyilagos állásfoglalásait megdönthetetlen érvekkel és mindig újszerű adatokkal forgácsolja szét, miközben a tőle megszokott intuitív meglátásaival, a hagiografiában, a meroving és frank krónikairodalomban való jártasságával érdektelenül törekszik a problémák megoldására.
Még régebbiek és ma már a régészeti és történelmi kutatások folytán elavultnak tekinthetők a régi szlavisztika eredményei, amelyeket főként a jelen század húszas évei során a bécsi „Akademia der Wissenschaften” eposzkutató sorozata közölt; bizonyos politikai, jellegzetesen torzító eszközökkel tévútra terelték egy időre magát a magyar kutatás menetét is. Közülük csak Lunzer Steiermark in der deutschen Heldensage, A. Jaksch-Wartenhorst Die Edlinge in Karantanien[13] ésO. L. Hiriszek Die deutsche Heldensage[14] c. tanulmányait alkalmazzuk munkamenetünkben, annak ellenére, hogy szándékolt szövegátírásaik még a teljesen laikus olvasónak is szemet szúrnak, negatívumaikkal használható nyomokra vezetnek.[15]
Magyar részről a Waltharius hősköltemény teljes szövegének fordítása során Antal Géza foglalkozott, Scheffel V. Ekkehard – Ein Klostergeschichte aus dem X. Jahrhundert c. munkája alapján.[16] A fordítás azonban épp a legjelentősebb részeknek elhagyásával történt, amelyek hiányára Sebestyén sem jött rá, bár saját szavai szerint a fordítás szövegét latin eredetivel „összevetette”.[17] Ezt a jelentős hibát igyekezett kijavítani, illetve a szakkörök figyelmét arra felhívni Solymossy Sándor Magyarok dicsérete 1000 év előtt c. kis cikkében, melyben a sok Waldharius-kézirat közül a würzburgi példányról eredeti facsimilét is közöl a mellőzött részt illetően.[18]
Solymossy tanulmánya arra ösztökélt, hogy a sok kéziratos szövegből a legrégibbnek tekintett párizsi példányt eredeti szövegével behatóbban tanulmányozzam. Attól eltekintve, hogy ennek a kéziratnak a szövege végző soraiban egy esetleges új szerzőt is sejtet a „senkiházi kövér Tifrid püspök” ma még ismeretlen tréfás hangulatú személyében.[19] Feltűnően sok az írásbeli eltérés ebben a legrégibb kéziratban[20] a többiektől. Az eltérések kihangsúlyozására azért kell különös gondot fordítanunk, mert a személynevek elírásainál bizonyos germanizáló törekvések egészen szembeötlőek.[21] Miután a párizsi irat szövegét illetően – hat különböző kézmásolat, a paleográfiai bizonyítékok mellett – az a vélemény formálódott ki bennem, hogy ez a szöveg áll legközelebb az epikus szöveget alakító igazi népköltészeti forráshoz, ez a kézirat az epikus tartalom, a benne szereplő személynevek formája szempontjából valóban elsőrangú forrásként kínálkozik. O. Schumann szerint is ez a kézirat nyújt a maga sok javításával, „idegenszerű” névalkalmazásaival legtöbb tápot arra a feltevésre, hogy nyers formáját a „narrant” (= mesélik) és „referunt quidam” (= beszélik egyesek) beszúrások alapján a végső verses forma előtt népi hagyományok alapján fogalmazta meg a mű szerzője.[22]
A munkamenetünknél igénybe vett magyar művek sorozatát a közbevetett kéziratvizsgálat előlegezése után még folytatnunk kell pár jelentős kutatás felsorolásával. Ezek közt legjelentősebb Hóman Bálintnak a nem kimondottan a Walharius szövegével, hanem a Nibelung-énekekkel foglalkozó tanulmánya, amely azonban tárgyunkat is jelentősen érinti, bár eredményeit ma már a keletkezési időre való téves rögzítés miatt nem tekinthetjük elfogadhatónak. Munkája címe: X. és XI. századi történeti elemek a Nibelungen-énekekben[23] és német nyelvű változata: Geschichtliches im Nibelungenlied.[24]Ugyancsak ide tartozik Bleyer Jakab A magyar hun monda germán elemei c. tanulmánya, amely a magyar történetkutatás téves eredményeinek a hű tükörképe, és a germanisztika összes eredetbűneit még a szlavisztika elfogultságaival is megtoldja.[25]
[1] H. W. Haussig: Theophylacth’s Exkurs über die skythischen Völker, Byzantium 23 (1953)
[2] Theophylactos (ed. Ded Boor) p. 236, 6.
[3] H. W. Haussig: Die Erwähnung der Kenntnis awarischer Lieder bei den Slavenen durch Theophylakt lässt auf das Bestehen alter Beziehungen zwischen Altaiern und Slawen schiessen die nicht erst durch die 558 in Europe eingewanderten Pseudoawaren hergestellt sein können. I. m. 434. old.
[4] Csallány D.: Archäologische Denkmäler der Awarenzeit in Mitteleuropa. Budapest, 1956. Ennek az alapvető munkának a jelentősége ma még kiszámíthatatlan az avarság továbbélésének kérdésénél. Ugyancsak jelentős az avar rovásírás adatainak a feltárása, amely a legnagyobb mai magyar avarszakértő évtizedes kutatásainak elvitathatatlan érdemeket biztosít.
[5] Bleyer Jakab: A hun monda germán elemei. Századok 7(1905), 202 sk. folyt.
[6] Karácsonyi J.: A székelyek eredete és Erdélybe való betelepülése. Értekezések a Tört.tudomány Köréből 20 (1905)
[7] László Gyula: Kérdések és feltevések a „második” honfoglalásról. Valóság, 1970. 1 sz., 48–69; A kettős honfoglalásról. Archaeologiai Értesítő 97 (1970) 2. sz., 161. 190. és Magánbeszéd a kettős honfoglalásról, Népszava. 1971. dec. 19. sz. Ebből a három tanulmány, illetve közleményből ma már a „vetélkedés” érződik afölött, hogy ki fedezte fel előbb a „kettős honfoglalás tényét”.
[8] László Gyula: „… Györffy tagadja – az általa elszlávosodottnak vélt – avarság tömeges fennmaradását…” I. m. (Archaeologiai Értesítő 187)
[9] ZFDA. 84 (1952), 1. sk.
[10] ZFDA 83 (1951)
[11] Byzantion 9 (1934), 1–39
[12] Uo. 10 (1935), 227 sk.
[13] Sitzungsberichte 205 (1927)
[14] Uo. 204 (1926)
[15] Ez egész különlegesen torzított módon jelenik meg A. Jaksch-Wartenhorst munkáiban, mint például Die Edlinge in Karantanien… Sitzungberichte 205 (1927)
[16] Idézi Solymossy Sándor: Magyarok dicsérete 1000 év előtt, 119 old.[17] Philologiai Közlönyhöz sajnálatos módon csak Xerox-másolatban jutottam hozzá, amely közelebbi adatokat nem tartalmaz.
[18] J. Grimm–A. Schmeler: Lateinische Gedichte des X. und XI. Jahrhunderts. Göttingen, 1838, 1–53.
[19] O. Schumann: Über die Pariser Waldharius Handschrift. „Korona-quernea” – Festgabe Karl Strecker, Stuttgart, 1941
[20] Uo. 3. tábla.
[21] A párizsi kézirat száma: Bibliothèque Nationale MS. Lat. 8488 A.
[22] Vö. 19. sz. jegyzet
[23] Philologiai Közlöny 67 évf., 44–78.
[24] Ungarische Bibliothek, Berlin, 9. szám.
[25] Vö. 5. sz. jegyzet
Antal Géza fordítása nem tekinthető mérvadónak, mert épp a számunkra leglényegesebb részeket hagyja ki a nyelvünkre egyébként is a teljesség igényével átültetett költeményből...
Latin nyelvű költemény a X. sz. elejéről, melynek szerzője a 973-ban elhunyt Eckehart St. Gallen-i dékán. A művet egy későbbi, ugyancsak Eckehart nevű szerzetes (kb. 980–1060) dolgozta át, akit a hungarusok 925. évi látogatása alkalmából e topikban már hosszabban idéztünk.
Az ének egy Walter nevű aquitaniai hős és szeretője, Hildegunda burgundi hercegnő menekülését beszéli el a hunok országából, majd pedig az előbbinek a küzdelmeit Guntharival, a burgundok királyával. Gunthari és emberei mindhiába igyekeznek Waltertől a hun kincseket és a menyasszonyt elrabolni. Tizenketten állnak ki ellene, de hasztalan, végül aztán szélnek eresztik őt, Atilla minden szándéka ellenére.
A költeményt Joseph Victor von Scheffel fordítása tette népszerűvé1. Azóta többször kiadták, és jó néhányszor elemezték2, de magyar fordítása még várat magára3.
1Ekkehard – Lateinische Gedichte des X. und XI. Jahrhunderts; Grimm–Schmeller, Göttinga, 1838
2 Pl. Charles Schweitzer: De poemate latino, Walthario; Berger-Levrault és Tsa., Párizs, 1889; Szász Károly: A világirodalom nagy eposzai II; MTA, Bp., 1882; Heinrich Gusztáv: A német irodalom története I; MTA, Bp., 1886, 113–125. o.; Wlislocki Henrik: Attila három ó-germán eposzban; in: Egyetemes Philologiai Közlöny VII. köt. (1884)
3 Egy részlet fordítása Vende Ernőtől az Egyetemes Philologiai Közlöny 1889. évi folyamában
Tiridat uraság (arszak), aki a makedón igát lerázta
A drachmáin megfigyelhető arámi feliratot Sellwood karennek olvassa, ami egy hellén katonai rang rang volt Xenophón idejében (Kr. e. 400 körül)
Elképzelhető, hogy a szeleukida helytartó seregében eredetileg ezt a tisztséget viselte
Iustinus írja Trogus Pompeius nyomán (XLI, 5, 6):
„... Parthi ... omnes ... reges suos arsacis nomine nuncupent.”
„... a parthusok ... minden királyukat arsacesnak nevezték.”
Nem sokkal odébb még egyszer (XLI, 5, 8):
„Tertius Parthis rex Priapatius fuit, sed et ipse arsaces dictus. Nam sicut supra dictum est, omnes reges suos hoc nomine, sicuti Romani Caesares Augustosque, cognominavere.”
„A parthusok harmadik királya Priapatius volt, de őt is arsacesnek hívták. Mert miként fentebb már elmondottuk, minden királyukat így nevezték, ahogy a rómaiak az övéiket caesaroknak és augustusoknak.”
Ebből arra lehet következtetni, hogy az Arszak esetében valójában nem tulajdonnévről van szó
Parthus Aršaka
Arámi 'ršk
Ógörög Arszakész, Arszaku
Ursag, Orsag1138/1329: Hec sunt nomina servorum … In villa Kuceu: Cicadi, Emudi, Sounik, Vrsag, Horuat (MNy 1936: 134; Borsa: Vrasag ); 1240: veri iobagiones sancti regis … in comitatu … Posoniensi de generacione Ethuruh sunt decem mansiones … Sebec, Othus, Mortunus, Iacobus, Elias, Orsag, Othmar, Ethuruh, Clemens et Texe (CDES II: 51). – Cf. Orassag, Urzac1Urzac 1211: In villa Belen … ioubagiones: Gombos, filius Vrzac cum _liis suis Bata, Baga, Bolt (PRT X: 507). – Cf. Ursag2Orassag 1202.1203/cr 1500: Jobagionum nomina: Mopad cum duobus, Petrus, Benes cum uno, Orassag vum uno, Peter cum uno (LK 1962: 213). – Cf. Arazag, Ursag3
1 Fehértói i. m. 783–784. o.
2 Uo. 784. o.
3 Uo. 605. o.
Vagyis Fehértói szerint az Arazag valószínűleg azonos az Orassaggal, amelynek megfelelőjeként viszont az Ursag, Orsag és Urzac jöhet számításba (cf. = confer = vö.)
TESz:
1138: vršag
1195: uruzag
1395: orzag
„...alapszava az úr főnév uru előzménye, képzője a -ság, -ség névszóképzőnek -szág alakja, amely jószág szavunkban is megőrződött. Eszerint az ország az uraság változata. E származás fő bizonyítéka az uruszág alakváltozat és a 2. jelentés. Az 1. jelentés szintén az – uralkodó, törzsfő, vezér megszólításaként is alkalmazott – úr alapszó mellett tanúskodik, tkp. 'az a terület, melyre valakinek az uralma kiterjed'; vö. bánság, hercegség stb.”
Varidan, Varidau 1138/1329: In villa Cuppan … mansiones servorum … Bodor, Waridan, Hurcik; In villa Tunguldi … sunt XIIII. vinitores … Mawog, Waridav, Emun (MNy 1936: 56, 203).
Vardau, Vardou 1211: [In Tychon] vdornici: filius Tome, Wardau cum filiis suis Petro et Jacobo (PRT X: 503); 1213/1550: Castrenses de Clus de centuriunatu Agad scilicet: Sunad, Vardou, Apa et alii (VR 254., 166; Gy III: 356; EO I: 138; NémethSzab 183).
Lásd: Fehértói i. m. 793. o. (A szóvégi u feltehető elírás n helyett)
Köszönöm. Örülök, ha egyre többen látják be, hogy nem akarok rosszat, főleg nem az "antifinnugrista" kutatás számára. Könyv helyett egyébként kisebb füzetkéket, tanulmánysorozatot terveznék egyelőre, de ez még mindig a jövő zenéje. Bár ami késik, nem múlik. Valóban, magam is úgy látom, sok olyan gondolat felvetődött már a topikjaimban, amelyek megérdemelnék a bővebb kifejtést és a nyomdafestéket.
Arad: Árpád-kori személynév.1237–1240: In predio Nul hec sunt nomina vinitorum: Melegd, Arad , Buch (PRT I: 774; Gy II: 613); 1246/1348/1408: Chazar filius Stephani et Stephanus filius eiusdem de Kynis … terram suam, que Fyged vocatur … de voluntate omnium cognatorum suorum videlicet Arad , Andree, Jule … vendidissent (ÁÚO VII: 212. 213; Gy I: 82); cr 1247: Arad et Scereda pro tota villa Ton [testes] (ÓMO 99; Gy III: 457; CDES II: 179); 1295: destructione v[ill]e Arad [in Comitatu Strigoniensi] (Gy II: 224)
Aradia: Árpád-kori személynév.Cr 1260–1270: Nicolaum filium Jula et Aradiam officialem eiusdem Nicolay (HO VI: 162)
Aratas: Árpád-kori személynév.1211: In villa Supoc hii sunt vdornicij … filii Vasaard (Vasard), Somciu, Aratas (PRT X: 513; OklSz 28)1Aruad, Aruod, Aruud: Árpád-kori személynév.+1171/a 1334: [servos] … Bula, Attun, Dursi, Aruad , Kacar, Busar (PRT VIII: 275); 1211: In villa Zeuleus ultra Bocon joubagiones … filius Aruad , Somur (PRT X: 507); 1225: omnes udvornicos … Karachan cum fratre msuo Symone, Dema cum fratre suo Bodov, Aruud cum nepote (PRT I:
671; Gy II: 588); 1229/1550: Pangratius filius Petae de villa Cupa traxit in causam quosdam convillanos suos scilicet: Aruad et filios eius scilicet Chicham et Monost (VR 348., 291); 1238: Arvod comiti et fratri eiusdem nomine Bon (HO VI: 36)2
Waridan magyar személynév a dömösi adománylevélben is előfordul, egyebek mellett Huru és Subram társaságában.
Vö. Urûd, Oródész, Vartan, Vardanész, Heródes
Lásd: Szabó Dénes: A dömösi prépostság adománylevele; in: Magyar Nyelv 1936, 56–57., 130–135., 203–206. o. Uő: A dömösi adománylevél hely- és víznevei 1138–1329 (Az itt felsorolt településeket III. Béla íratta össze.)
I. Urûd parthus nagykirály
Ur. Kr. e. kb. 90–80
Parthus alak: Urûd / Vîroy
Arámi ~: Wrwd
Ógörög ~: Oródész
II. Urûd parthus nagykirály
Ur. Kr. u. kb. 57–38
III. Urûd parthus nagykirály
Ur. Kr. u. 6 körül
Urud: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből. 1281>1381: Buchu filius Vrud … de villa Aztar (Sztp II/2.3: 272)1
Urod: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből. 1201: tredecim mansionibus seruorum … Wollod cum duobus filys et Fornos, item Vrod (HO V: 4; Gy II: 404); 1211: In villa Fotud … sunt aratores … filii! Dudor, Vrod cum filio suo Zica (PRT X: 511)
Urodi, Uroudi, Uradi: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből. +1086: homines … Osli, Vrodi, Michael (DHA I: 254; ChAHT 25); 1138/1329: mansiones servorum … In villa Kunda: Soulum, Stephan, Martin, Dienis, Bagan, Vradi, Vitalis; In villa Tamach … Tosu, Tuke, Vradi, Behu, Vdelen, Perluke … hec villa cum terra sua data est (MNy 1936: 130, 133); 1138/1329: In villa Geu … nomina servorum … Lengen, Arunt, Vrovdi, Ianusti, Heimu; In villa Enderedi: Lapudi, Firedi, Vrodi, Keseudi, Feledi; In villa Hedekcut: Vrodi; In villa Vduornic … Vrodi, Muncas, Isaac; In villa Setkelu … mansiones Kiliani … Sudu (MNy 1936: 132, 134, 205; Gy I: 896)2
1 Fehértói i. m. 784. o.
2 Uo. 782. o.
Szumír arad2 'szolgáló, (rab)szolga'
Szumír arad 'ua.'
A szumír királyok ezt a nevet rendszerint uralkodói nevük előtagjaként, az istennévhez kapcsolva viselték. Például:
Arad-Nanna(r) lagaši király: ’Nanna holdisten szolgálója’
Arad-Szín: ’Szín isten szolgálója’, ui. a szumírok közé beszivárgó akkádoknál Nanna megfelelője Szín volt
Arad-Marduk: ’Marduk szolgája’ (ennek az istennek a neve már az ószumír időkből ismert egy, a Nippur melletti Abu Salabik tellje alól kiásott listáról)
Arad-Sibitti: ’Sibitti szolgája’ (Sibitti a napisten állandó jelzője, epitheton ornansa volt)
Arad-mu
Arad-Gin
A parthus uralkodók ettől függetlenül természetesen maguk is istennek minősültek, amire I. Urûd pénzérméjén a koronán látható csillagjelzés is utal
A Képes Krónika 677-re teszi a hungarusok második beköltözését a Kárpát-medencébe…
Chronicon Pictum Vindobonense:
„Anno ab incarnatione Domini sexcentesimo LXX-o VII-o, a morte vero Atyle regis Hungarorum anno centesimo quarto, tempore Constantini imperatoris tertii et Zacharie pape, sicut scribitur in chronica Romanorum, Hungari de Scytia secundo egressi sunt hoc modo, quod Eleud filius Vgeg ex filia Eunodbilia in Scytia genuit filium, qui nominatur Almus ab eventu, quia mater eius in sompno innotuerat avis quasi in forma aturis veniens, dum esset gravida, et quod de utero eius egrederetur torrens a cin terra non sua multiplicaretur. Ideoque factum fuit, quod de lumbis eius gloriosi reges propagarentur. Quia vero sompnium in lingua nostra dicitur alm, et illius ortus per sompnium fuit prenoscitatus, ideo ipse vocatus est Almus …”
Szentpétery Imre szerk.: SS. Rer. Hung. vol. I.; MTA, Bp., 1937, 284. o.
Mátyás Flórián szerk.:; in:Hist. Hung. font. dom. vol. II.; szerkesztői kiadás, Lipcse, 1883, 122. o.
Az őrzési helyéről régebben Bécsinek is nevezett krónikaszerkesztmény vonatkozó sorai magyarul:
„Az Úr megtestesülésétől számított hatszázhetvenhetedik évben, száznégy esztendővel a hunogur király, Attila halála után, III. Konstantin császár és Zakariás pápa idejében – mint az meg van írva a rómaiak krónikájában – a hungarusok másodízben jöttek ki Szittyaországból, ilyeténképpen: Ögyek fia Előd Szittyaföldön Eunodbilia leánytól fiat nemzett, kinek neve lőn Álmos, annak okáért, mert anyjának álmában keselyűforma madár jelent meg, amikor terhes állapotban volt; méhéből rohanó patak fakadt, meggyarapodott, de nem a maga földjén, ebből azt jósolták, hogy ágyékából dicső királyok származnak. Miután a sompnium a nyelvünkön álom, s ama fiú származását álom jövendölte meg, ezért nevezték Álmosnak …”
Nadányi János (1643–1707) Florus Hungaricusa (1663) Baján kagán 568 körüli pannóniai hódítását a „hunok második, avar néven ismeretes beköltözése” címmel látta el, míg a 744-re datált foglalást a „magyarok második beérkezte” alatt tárgyalja. A Bonfini óta nem idézett Liutprand mellé először itt sorakozik fel a Fuldai Évkönyv és Aventinus, de még a bizánci Georgiosz Kedrénosz és Ióannész Zonarasz adatai is fellelhetők Nadányinál.
Természetesen nem szászánida előképekről kellene beszélni a 2. sz. nagyszentmiklósi korsó és a 7. sz. kancsó esetében, hanem csupán szászánida kapcsolatról
A nagyszentmiklósi kincs 7. sz. kancsója elölről...
... és oldalnézetben
Wir wollen nun den Fund von Sînnicolaul Mare an Hand von gut datierten Parallelen aus dem awarischen Fundmaterial selbst diskutieren und beschäftigen uns im Folgenden mit den sieben Objekten, zu denen Parallelen vorliegen, und zwar den Gefäßen Nummer 2, 7, 8, 15, 16, 17, 22 und 23. Über den Krug Numme 2(und damit auch über den möglicherweise etwas später anzusetzenden Krug 7) ist bisher sicher das meiste geschrieben worden. Die Gefäßform weist auf sassanidische Vorbilder hin, die vom Ende des 6. bis in die Mitte des 7. Jahrhunderts datieren, z. B. von Kalar Dascht. Allerdings ist bei den sassanidischen Krügen, die fast ausschließlich aus Silber gefertigt sind, ein anderes Spektrum bildlicher Darstellungen vorherrschend. Dazu gehören vor allem Silberkrüge mit Tierdarstellungen (Greif, der eine Hirschkuh reißt u. a.) aber auch die sogenannten Frauenkrüge. Die Krüge stammen vor allem aus den ehemaligen sassanidischen Randgebieten, heute in Rußland (Kvasipileeva, Kurilov, Dagestan etc.).
A Kurilova falunál, a Permi kormányzóságban 1897-ben talált, állatküzdelmi jelenetet ábrázoló, középperzsa felirattal ellátott aranyozott ezüstkorsó
Kr. u. VI–VII. század
Magassága: 18,5 cm
Pétervár, Ermitázs
Ennek a szászánida korsónak az oldalnézetét az elölnézetével összevetve látszik, hogy a nagyszentmiklósi 7. kancsóhoz hasonlóan ellipszis alapú
Gogorz: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből. 1202.1203/cr 1500: Villa ecclesie que dicitur Sencural … Vinitorum nomina … Vtled cum uno, Fener cum uno, Gogorz, Simak (LK 1962: 213).
Huzlo, Huzlou, Hozlo: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből.1301: Stephanus filius Bank iobagio castri Borsensis … consanguinei dicti Stephani … Gyula et Andreas filii Huzlou, Teech filius Staysa (RDES I: 50; Gy I: 487); 1302: t. Bayka, que est iob-um castri Borsiensis . . . Gula f. Huzlo (Hozlo) pro … suis fr-bus Morouth … et Endech iob-es castri Borsiensis (RDES I: 86; Gy I: 426).
Waridan magyar személynév a dömösi adománylevélben is előfordul, egyebek mellett Huru és Subram társaságában.
Vö.: Urûd, Oródész, Vartan, Vardanész, Heródes.
Lásd: Szabó Dénes: A dömösi prépostság adománylevele; in: Magyar Nyelv 1936, 56–57., 130–135., 203–206. o. Uő: A dömösi adománylevél hely- és víznevei 1138–1329. (Az itt felsorolt településeket III. Béla íratta össze.)
Urod: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből. 1201: tredecim mansionibus seruorum … Wollod cum duobus filys et Fornos, item Vrod (HO V: 4; Gy II: 404); 1211: In villa Fotud … sunt aratores … filii! Dudor, Vrod cum filio suo Zica (PRT X: 511)
Urodi, Uroudi, Uradi: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből. +1086: homines … Osli, Vrodi, Michael (DHA I: 254; ChAHT 25); 1138/1329: mansiones servorum … In villa Kunda: Soulum, Stephan, Martin, Dienis, Bagan, Vradi, Vitalis; In villa Tamach … Tosu, Tuke, Vradi, Behu, Vdelen, Perluke … hec villa cum terra sua data est (MNy 1936: 130, 133); 1138/1329: In villa Geu … nomina servorum … Lengen, Arunt, Vrovdi, Ianusti, Heimu; In villa Enderedi: Lapudi, Firedi, Vrodi, Keseudi, Feledi; In villa Hedekcut: Vrodi; In villa Vduornic … Vrodi, Muncas, Isaac; In villa Setkelu … mansiones Kiliani … Sudu (MNy 1936: 132, 134, 205; Gy I: 896).
Forrás:
Fehértói Katalin: Onomasticon Hungaricum – Árpád-kori magyar személynévtár (1000–1301); Akadémiai, Bp., 2004, 782. o.
Az áldozatot bemutató Vâlgaš (Bologaszész, Balaš) nagykirály a biszituni sziklákról
Ugyanennek a jelenetnek a sematikus vázlata Sylvia Winkelmann nyomán
A Hung-i Nauruzi-i sziklarelief és annak egy részlete, melyet már alaposabban bemutattunk Harmatta tanulmánya alapján
A közvetlenül a „királyok királya” előtt álló férfi valószínűleg nem más, mint az I. Mithradatésznak meghódoló és Szúszában Kr. e. 147−140 között pénzt verető II. Kabneškir (Kamniszkerész, Kapnaszkirész) elámi király
Harmatta János a Hung-i Nauruzi-i sziklareliefen látható és II. Kabneškirrel azonosított emberalakról:
Tiridat uraság (arszak), aki a makedón igát lerázta
A drachmáin megfigyelhető arámi feliratot Sellwood karennek olvassa, ami egy hellén katonai rang rang volt Xenophón idejében (Kr. e. 400 körül)
TESz:
I. Urûd parthus nagykirály
II. Urûd parthus nagykirály
III. Urûd parthus nagykirály
Szumír arad2 'szolgáló, (rab)szolga'
Szumír arad 'ua.'
Még egyszer az anyikovszkajai szászánida ezüsttál...
... és a jelenet egy modern kori másolata
Türkizzel bevont parthus terrakotta amfóra
Türkizzel bevont parthus terrakotta ivókürt (rhütón)
A 2. sz. nagyszentmiklósi korsó
Madarakat és szenmurvot ábrázoló aranyozott ezüst korsó Dagesztánból
Gyöngykarikákkal és madarakkal díszített, középperzsa felirattal ellátott aranyozott ezüst korsó Koselevo faluból, a Permi Kormányzóság területéről
Kürtöst és griffeket ábrázoló szászánida bronz kancsó Dagesztánból
A 7. sz. nagyszentmiklósi kancsó fülének kiképzése
A nagyszentmiklósi kincs 7. sz. kancsója elölről...
... és oldalnézetben
A Kurilova falunál, a Permi kormányzóságban 1897-ben talált, állatküzdelmi jelenetet ábrázoló, középperzsa felirattal ellátott aranyozott ezüstkorsó
Ennek a szászánida korsónak az oldalnézetét az elölnézetével összevetve látszik, hogy a nagyszentmiklósi 7. kancsóhoz hasonlóan ellipszis alapú
Kudzsula Kaszasza kusán jabgu (Kr. u. kb. 30–80)
I. Godarz (Kr. e. kb. 95–90)
II. Godarz (Kr. u. kb. 40–51)
Gogorz: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből. 1202.1203/cr 1500: Villa ecclesie que dicitur Sencural … Vinitorum nomina … Vtled cum uno, Fener cum uno, Gogorz, Simak (LK 1962: 213).
I. Huszrau (Kr. u. kb. 109–129)
II. Huszrau (Kr. u. 190 körül)
Hoffmann István szerk.