Jó reggelt, szép napot, sikeres hetet kívánok, szervusztok!:-)
Kedves Bajkálifóka, köszönöm kedves szavaid!:))
******
Sík Sándor
A legszebb művészet
A legszebb művészet tudod mi, Derült szívvel megöregedni. Pihenni, hol tenni vágyol, Szó nélkül tűrni, ha van, ki vádol.
Nem lenni bús, reményevesztett, Csendben viselni el a keresztet, Irigység nélkül nézni végig Mások erős, tevékeny éltit.
Kezed letenni ölbe S hagyni, hogy gondod más viselje. Ahol segíteni tudtál régen, Bevallani nyugodtan, szépen, Hogy erre most már nincs erőd. Nem vagy olyan, mint azelőtt.
S járni amellett szép vidáman, Istentől rád szabott igában. De ezt a békét honnan vesszük? Onnan, ha ezt erősen hisszük, Hogy teher, amit vinni kell, Az égi honra készít fel.
Ez csak a végső simítás A régi szíven, semmi más. Ez old fel minden köteléket, Ha a világ még fogna téged.
Az Úr nem szűnik meg tanítani, Ezért kell sok harcot vívni, Idősen is, míg csendesen a szív az Úrban megpihen és kész vagy az Ő kezéből venni, hogy minden Ő – S te sem vagy semmi. S akkor lelked kegyelmes atyja A legszebb munkát is megadja.
Kezed imára kulcsolod – ez mindennél dicsőbb dolog. Áldást kérsz szeretteidre – Körülötted nagyra és kicsinyre. S ha majd munkád betellett, S a végső óra elközelgett, Engedsz az égi szent hívásnak, Enyém vagy, jöjj, el nem bocsájtlak.
Fásultság és félelem, félelem és fásultság bénít és tompít, zár magadba és köt gúzsba, hitetlen vagy és reménytelen, bár hitet és reményt próbálsz magadra erőltetni, s oly kuszák agyadban a gondolatok, hogy még a bajaid sem tudnád rendesen elsorolni, igaz, nem is fenyeget a veszély, hogy egyszer csak előlép a ködből valaki, aki kíváncsi rád és az életedre. Valahonnan mégis hallani vélsz egy hangot, talán csak bebeszéled magadnak, hogy hallod, de talán valóban szól ez a hang, halk és homályos, de mintha azt súgná, vonszold magad tovább, keress fogódzót, haladj előre, és főleg: ne félj.
Kedves Bajkálifóka, nagyon jól esett olvasni, valóban így van! Pihentető jó éjt kívánok!:)
&
Tornay András
ÓVATOSAN
Bánj óvatosan a szavakkal! Vannak szavak, amelyeket nagyon meg kell gondolni. S csak akkor mondd ki őket, ha meg tudsz halni azért, hogy igazak maradjanak.
Bánj óvatosan a szemekkel! Vannak szemek, amelyekbe hosszan és mélyen kell nézni. S csak akkor nézz oda, ha angyalt látsz a pupillákban rejtőzködni.
Bánj óvatosan az ösvényekkel! Vannak utak, amelyekre vigyázva kell rálépni. S csak akkor lépj rá, ha biztos vagy benne, hogy nem sérülnek az őszi napra kipihenő apró gyíkocskák.
Az emberi természet számára a jó közösség az optimális működési tér.... személyszerint én ugy érzem, hogy Te,Tereska és én, egy érzö közösségbe tartozunk- nincs mit köszönnöd.
Bódás János
Valahol ki van jelölve helyed...
Azért van síró, hogy vigasztald, az éhező, hogy teríts neki asztalt. Azért van seb, hogy bekösse kezed, vak, elhagyott azért van, hogy vezesd. Azért van annyi árva, üldözött, hogy oltalmat nyerjen karjaid között. Azért roskadnak mások lábai, hogy terhüket te segíts hordani. Az irgalmat kínok fakasztják. Mélység felett van csak magasság. Hogyha más gyötrődik, szenved – azért van, hogy te befogadd szívedbe boldogan. Megmutattad néha legalább, hogy lelked által enyhült, szépült a világ? Vagy tán kezedtől támadt foltra folt ott is, ahol eddig minden tiszta volt?
Mi vagy? Vigasznak, írnak szántak, menedéknek, oszlopnak, szárnynak. Valahol rég… siess… keresd, Ki van jelölve a helyed.
Csak ott leszel az, aminek Isten szánt, másként céltalan lesz az életed, s a sors ekéje bármily mélyen szánt, mag leszel, mely kőre esett. Elkallódott levél leszel, mely a címzetthez nem jut el. Gyógyszer, mely kárba veszett, mit sohasem kap meg a beteg. Rúd leszel, de zászlótalan, kalász leszel, de magtalan. Cserép, melyben nem virít virág, s nem veszi hasznát sem az ég, sem a világ.
vajon a megöregedett és kiszáradt emberek ugyanúgy hullanak le mint a megsárgult levelek ősszel és ismeretlen kezek söprik őket halomba hogy elégessék
és eltűnnek nyomtalanul az éveken évtizedeken át gyűjtött emberi tapasztalatok hogy az újszülöttek mindig mindent újra kezdjenek
csak a kivételes elmék hagynak maguk után könyveket vagy csak néhány papírlapot az elkövetkező nemzedékek okulására feljegyzett gondolatokkal
de minden egyes embernek a fejében van legalább egyetlen egy mélyen elrejtett - szégyellt? - gondolat ami fontos lehet az unokák számára de ezek elégnek az őszi nagytakarításkor s a füstjüket szertefújja a szél
és gyakran ily módon tűnnek el a megőrzésre és továbbfejlesztésre méltó ötletek
Láttalak ülni a folyó partján… Mozdulatlan szemeid fuldokoltak gondolataid s a víz zavaros mélyén… Valahol messze délre harangoztak, fejed fölött gondok kavarogtak, mint megannyi dögkeselyű, éhesen csipkedve meglévő napjaid, s te észre sem vetted őket a sötétségből, melynek megkopott lelked örök vándora… Kiáltani szeretnék, ne hagyd, vágj oda a keserűségnek, a sorsnak, hisz te sokkal erősebb vagy mint ők, a holnapok még mindig menthetők, segítek…hagyd, hogy segítsek! Hagyd, hogy segítsek… Nem látod, múltad szele jövőt tékozol! S érinteném deres halántékod, könnyes arccal is még vágyva csókod, De felnéztél, s jeges tekintettel toltad el a kezem… Akkor törtem ketté…s most már nem létezem…
Köszönöm mégis, hogy láttam siroccót. A leszakadó hullám-emelet Párkányának tört tajték-cirádái Horzsolták lelkemet. Köszönöm mégis: éreztem a csend Milyen lenne, - ha lehetne enyém. Milyen lenne a szabad láthatár, A mély élet és a mély költemény. Köszönöm, tenger, mindazt, amit adtál. S ami belőle fájna, hát hadd fájjon. Megtanultam: soká bír fennmaradni A hajótörött is egy deszkaszálon.
Harsogva jő két vadpatak, Egy harmadik, egy negyedik, Külön kis völgyből mindenik, - De egymás felé tartanak. Alább a sodruk sebesebb, Alább már malmot hajtanak, Fűrészt lendítnek rönköt vágni.
Mennek - és nem fognak megállni!
A forráspontjuk messze-messze Rejlik az Ünőkő alatt, Egyiké itt, a másiké amott. De álmukban már látják társukat, Akihez vágy ragadja őket, S a testvér felé küzdik magukat. Vadul birkóznak fával, kővel. -
Nevetni szívből újra megtanult. S mert Nyár van még: a ruhája fehér. De lelkében, a legbelső szobában, Minden élőnél erősebben él Az ifjú isten, aki tovaszállt, Ki ajándékba kapta a halált, Hogy férfi helyett csillaggá legyen: Örök szépség és örök szerelem.
A lelkében, a legbelső szobában, A virágait rendezgeti szépen: Ezt névnapra, ezt kézfogóra kapta, Ezt viszontlátáskor, ezt búcsúképen... Ó mennyi, mennyi virágot kapott! Pedig be kurta volt a földi éden.
Pár hétig tartott a paradicsom. S most lányos asszony-lelkében pihen Az ifjú hős, de nem ravatalon. Élő erő és ható hatalom. Fény, aki mellett árnyék a világ. Emberarcok, hegyek és tengerek Csak tükrök, mikben ő jelenik meg, S kinyilatkoztatja folyton magát.
A megözvegyült lélek-palotán Férfiak is, kérők is járnak át. Tán akad, aki hosszabban tanyázik. De ki eljut az utolsó szobáig, Az a küszöbről némán visszafordul És úgy oson el lábujjhegyen, loppal.
Emberi könnyek, ah, emberi könny! Nem tartja fel utad az örök idő: nincs soha tanuja, kezdete, vége se, zuhog a záporod untalan özöne, csak zuhog, ahogyan a süket őszben zuhog a fekete éji eső.
Mi adhat békét, kérdezed magadtól, kihez fordulj, milyen szabályozó erőhöz, hogy csitítsa el az újra és újra egymást érve feltorlódó, tajtékos indulathullámokat, melyek nem hagyják csendben kisimulni a lélek vízfelületét, s az így nem válhat tükörré, hogy a külvilágot mutassa pontosan, ítélkezés és csúfítás vagy szépítés nélkül, a valóságot kettőzve szenvtelen becsülettel. Másra nem vágysz, csak erre, de háborognak az erők a mélyben, s összetörik a lélek gyenge tükrét.
Kijöttem hozzád, te árva, szép, te jó holt. Mert itt olyanokat gondol az ember, amilyeneket eddig sohase gondolt. Ilyenkor meg-megállva nincs mit szeretve hinnünk, s a múltat összegezzük, s kezünket összetesszük és megfájul a szívünk.
Mert nem adták az életünket, ezer, osztott örömünket csak emlék-álmodásnak: - ami a tied, énnekem, ami az enyém, másnak.
szomorú a gyász búsfekete színében mégis megnyugvás nincs több szenvedés fehér ruhát öltenek tisztult emlékek fekete lepel borítja bűneidet átölel a fény
amikor vagyok, élek és szemlélek, nincs múlt, csak jelen, a jövő ködös, vagy nem is lesz, ha lesz is, az már jelen, és minden, mi jelen, az új, sosemtörtént rácsodálkozás, mert nem tanulunk, mert nincs tapasztalás, vagy ha van, a feledés kútjába esett, hibáim újra szembejönnek, míg meg nem értem, már másként kellene, más irányból közelíteni, szemléletet váltani, de hisz most is én vagyok, átbucskázok bambán a léten, kísérnek árnyak, vágyak, mind ismerős, meg nem oldott feladat, gátak, falak, kerítések, nincs szabadulás, nincs szabadság, csak a magam görgette kő.
Nem azért zaboláz fegyelmem, mert a szenvedély elhagy engem, nem azért csöndes bennem a harag, mert vágyaim is lustán nyugszanak; nem azért áll őrt éberen az ész, mert az indulat szunnyad s elenyész,- de azért hajt a fegyelem korlátokon át s tereken, de azért lobban szenvedélyem, hogy ki élni segít éljen; hogy ne pólyálja puha paplan a nyugalomtól nyughatatlant; hogy a tagadó tétovázzon, szégyen könnyétől bőrig ázzon; hogy ki szeret, engem szeressen hűséggel próbált szerelemben... Aztán majd úgyis elmegyek. Tettem mit tennem lehetett. Függök a felhők lepke-szárnyán. Villám hasít szét, nem szivárvány.
Fásultság és félelem, félelem és fásultság bénít és tompít, zár magadba és köt gúzsba, hitetlen vagy és reménytelen, bár hitet és reményt próbálsz magadra erőltetni, s oly kuszák agyadban a gondolatok, hogy még a bajaid sem tudnád rendesen elsorolni, igaz, nem is fenyeget a veszély, hogy egyszer csak előlép a ködből valaki, aki kíváncsi rád és az életedre. Valahonnan mégis hallani vélsz egy hangot, talán csak bebeszéled magadnak, hogy hallod, de talán valóban szól ez a hang, halk és homályos, de mintha azt súgná, vonszold magad tovább, keress fogódzót, haladj előre, és főleg: ne félj.
Egyáltalán nem kellene beszélni, legjobb volna némán járni-kelni egy életen át. Milyen hatalmas erőt sűrítene össze bennünk a szótlanság falához csapódó gondolathullámok torlódása, mely csak a halál sóhajában simulna el! De ha már nem lehet hallgatni, ha beszélni kell, legalább értelmetlen volna a beszéd – nem a mondatoknak kellene értelmetleneknek lenniük, hanem a meztelen szavaknak, hogy kívül álljanak, érinthetetlenül, mint a sebzett vad, és ne tudja senki, mit jelentenek – még az sem, aki szól.
Kérlek, buzdítalak, sőt a lelkedre kötöm: ne felejts el újra és újra felnézni az égre! Ne múljon el nap úgy, hogy nem emelted a magasba fáradt vagy épp bizakodó tekinteted, s nem kísérted figyelemmel legalább néhány percen át a felhőbárkák útját a végtelen kék óceánban. Nem, nem valami képzelgés, nem valami sápadt ábránd kedvéért kell naponta az égre nézned, hanem csupán azért, hogy mint egy rideg leckét, szerdán és csütörtökön és pénteken és halálod napjáig ismételd: szabad vagyok, történjék bármi, szabad.
Azt mondja, egy idő óta úgy érzi, a tetteihez legelőször is bátorságot kell gyűjtenie. Csak az a baj, hogy amikor tettekről beszél, nem egy hófödte hegycsúcs meghódítására gondol, s még csak arra sem, milyen volna száguldó vasúti kocsik tetején állva egyensúlyozni. Tett az, mondja, ha reggel felkelsz az ágyadból – tett az, amikor a másik szeme közé nézel, és köszönsz neki vagy bemutatkozol. Ehhez kell a bátorság. Hegyet mászni, rázkódó vagontetőn szédelegve tűrni az acsarkodó szél harapásait: semmi.
Tudod, mi volt a hét csoda? egy újszülött kis homloka, egy falevélen az az ér, amely a gyökeréig ér, egy szó mely idejében jött, egy darab ég a csend fölött, egy kéz, amely utánad nyúlt,
mikor csillagod földre hullt, télen egy jó meleg szoba, s ha szépen érkezel... Oda.
Szeretem ragyogásod, őszi nap, Mikor széttéped a felhők s a köd Fátyolát és fakuló sugarad Megcsillan a szélrázta fákon, a Porhanyó pusztán. Szeretlek, te, nagy, Nagy tündöklés: búcsúzó heved a Cserbenhagyott szerelem bánatát És titkait idézi. A tüzed Nem hidegebb, de a természetet S mindazt, ami érzett, gondolkodott, Nem melegítik át a fényeid. Szívemet se. Él benne a parázs, Csak félreismerték az emberek: Most már nem gyujtja szemem sugarát És nem izzik föl sápadt arcomon. De hát miért is gyötörje megint Gúny s kétely a boldogtalan szivet?
Vedd, kérlek, vedd bús könyvemet, És sírj, ha tudsz, e verseken, Én mennyit sírtam! - könnyemet Kiontottam mind - két szemem Hogy zokoghatna egyre még? Hiszen míg könnyet hullatott, Csak róla, róla álmodék. Ugy vártam, vágytam szebb napot! De eltünt s véle könny, remény - S helyettük mi maradt nekem? Öntelt, sivár szépségü fény A nagyvilági termeken. Ezeknek írtam-e vajon? E dús balgákért volt-e hát A lelkesültség, izgalom, Amelyet szívem felkinált? Mért tülekednek? Aranyért! Mit nékik büszke gondolat?! Muzsámnak fontam én babért Kaukázus szirtjei alatt. - Muzsám nagy eszméért eped, Szerelmet, vonzást szétszakít, Hát nem is adhat mást neked, Csupán kedves virágait.
Most a föld lomboktól sárga, Őszi szél fut szerteszét, Már csak a fenyőfa rázza Haragoszöld levelét. Szántóvető sem hever le Szirt alá, ha nap vakít, Hogy virág közt kipihenje Félnap fáradalmait. Vadak félve kóborolnak, Mind jó rejtekhelyre les, Ködön át a sápadt holdnak Lágy ezüstje permetez.
:-)
