… mox Gothis fastidium eorum increvit; verentesque, ne longa pace sua resolveretur fortitudo, ordinant super se regem Alaricum, cui erat post Amalos secunda nobilitas, Balthorumque ex genere origo mirifica, qui dudum ob audaciam virtutis Baltha, id est, Audax, nomen inter suos acceperant.
„A gótok körében gyorsan nőtt az elégedetlenség a rómaiakkal szemben, és attól a félelemtől vezérelve, hogy harci kedvük elszáll a hosszú béke miatt, maguk fölé Halaricust királynak választották, aki előkelő származású volt, mert az Amalok utáni második nobilitasból, a Balthák nemzetségéből származott, akik egykor nagy bátorságuk miatt kapták népüktől a Baltha nevet, ami annyit jelent, hogy merész.”
A géta és gót népnevet felváltva, egymás szinonimájaként használó Jordanes írja (V, 42):
Tertia vero sede super mare Ponticum jam humaniores et, ut superius diximus, prudentiores effecti, divisi per familias populi, Wisigothi familiae Balthorum, Ostrogothae praeclaris Amalis serviebant.
„A Pontus felett levő harmadik lakóhelyükön már emberségesebbek és – ahogy fent említettük – képzettebbek voltak, s a két nép családokra bomlott. A vizigótok a Balthák, az osztrogótok az Amalok híres nemzetségét szolgálták.”
A „Waltharius manu fortis” hősköltemény avar vonatkozásai
5. rész
Az eddig elsorolt kultúr történelmi, hadászati stb. adatelemzés után elengedhetetlenül fontosnak tartom a Waldharius eposz főbb szereplőinek neveit is vizsgálat tárgyává tenni, mert a személy- és helynevek maradandóbbak még a maguk romlott formáiban is, mint a köréjük szövődő vagy általuk mozgatott események.
Az eposz névadó főhőse, Waldharius nevének formájával a Nibelung-kutató tudósok egész sorát foglalkoztatta. Eredményeik legtöbbnyire ellentmondóak, és időről időre új formában ismétlik a régi tévedéseket. A magyar kutatók egyszerűen a német Valter keresztnévvel jelzik a hőst, és soha a legkisebb gyanújuk sem támadt még a legjobbaknak sem, hogy a Waldharius név, eltekintve a latinizált végződéstől, többet mondhat, mint egy egészen megszokott keresztnév. Maga Solymossy is így használja helyreigazító tanulmányában. Az első, aki a nevet elemezni kezdte, ismét a francia H. Gregoire volt, aki nem engedte át „olyan egyszerűen a dicsőséget” a germanistáknak, hogy az aquitániai királyfi nevét „kisajátítsák”.[66] Kutatásátk e téren a lehető legügyesebb fogással a germanisztika sajátos forrásánál, Jordanes gót történelménél kezdte, amivel ellenlábasait jó időre elnémítva, nagy szolgálatot tett az általános emberi kultúrának is, főként az avarság kultúrszerepének a tisztázásában. Mindenesetre meg kell jegyeznem, hogy a francia tudós ebben az esetben is, mint oly sokszor, akaratlanul tört lándzsát a jelzett avar ügy mellett. Ez azonban semmit sem von le munkája értékéből, sőt ezzel is növeli elgondolásaink igaz voltát.
A Waldharius a jordanesi szövegben H. Gregoire szerint Baltha formában szerepel leggyakrabban, mint Alaric vizigót király „epiteton ornans”-a, díszjelzője.[67] A francia tudós ezzel a Walthar névnek eltérő változatait akarta demonstrálni, anélkül hogy elemzésébe bocsátkozott volna. Alaric díszjelzője mellett még felsorolja a Jordanes-történet szövegében önállóan is előforduló nevet Baltharum, Balthorum, Baltha formában. Már ez a három eltérő írásmód is azt sejteti velünk, hogy Jordanes előtt a név idegen hangzású volt, tehát nem a gótokkal kapcsolatos tisztségnévről van a citált esetben szó. H. Gregoire rámutat, hogy Alaric gyermekkorában a Duna partjain élt, és népe már akkor kapcsolatban állott a hunokkal.[68] Így a történelmi népi érintkezés a gótok és hunok közt bizonyságnak tekinthető, amelyből azt a következtetést vonja le a tanulmány részleteredményeként, hogy ezt a Baltha címet hun eredetűnek tekinthetjük. A megállapítás kétségtelenül sokkal biztosabb alapokon állt volna H. Gregoire tanulmányában, ha az epikai hősök díszneveinek, jelzőinek nemcsak Európa-szerte való elterjedésére mutatott volna rá, hanem azoknak – közöttük a mi esetünkben a Baltha névnek – a jelentéstartalmát is a hunoknál kereste volna. A szó török eredetét még Bárczi Géza is elismeri, ótörök jellegét pedig „valószínűbbnek” véli, mint kun eredetét. Mindenesetre, mint személynév is előfordul Baltha formában[69], és helynévkutatóink közül Moór, Stur és Melich stb. azon az állásponton vannak, hogy a magyar topográfiai nevek zöme személynevekre vezethető vissza, tehát ajánlatos ilyen irányba is kiterjeszteni vizsgálatainkat. A Zala megyei Baltavár mindenesetre jellemző adat a nyugati részeken, ahol a Nagy Károly előtti időkben főként nagy számban telepedtek meg az avarok. Stur szláv helynévkutatásaiban is akadunk ilyen adatra Platen-bach nevében, amely szerinte eredetileg Palto volt, és csak 1074–84 között történelmileg is igazolhatólag, „durch Methatesis von *a und *l entstanden”[70], és Baltának hangzott.
Eddigi eredményeink alapján tehát a Walthar név az ótörök (hun–avar–magyar) Balthával azonosítható. Jelentéstartalma minden magyar számára érthető. Hogy a hunok is használták már mint fegyvert, arról Toyo Bunko japán tudós ad hírt.[71] Magyar művészettörténeti alkalmazását a baltának a Szt. István korabeli pécsi bazilika egyik oszlopfőjén is fellelhetjük.[72]
A Waldharius névhez közelebbi meghatározásként az „aquitaniai királyfi” azonosító jelző csatlakozik. Ennek az adatnak szemmel tartása további következtetésekre nyújt alapot, mert a hősköltemény főszereplőire, névadó hősére és korára hasznos nyomokra vezethet. Von den Steinen is így vélekedik.[73] Az tény, hogy az ún. második Aquitania, amely a régi római provincia folytatásaként jelentkezik, kezdetben a kelták és vizigótok birodalmát jelenti, s csak 781–882-ig szerepel mint királyság. Előtte és utána „condé”-k vagy latinosan „comes”-ek (grófok) voltak az urai. Területe változó. Vezető rétege és népe elüt a franciákétól, főként hajviseletében, amely „keletiesen fonatokban lóg hátukon”.[74] A mór és frank krónikák Gaifer conde nevét leggyakrabban mint királyét említik, aki nagy szervező és uralkodó volt. Származása, faji hovatartozása sokáig rejtélyes volt, amíg Haussig fényt nem derített hun származására.[75] Fia, Hunaldor már sokat szerepel Aquitania történetében, főleg a Katalán és Aragón részeken. A hun hatások tehát Európa eme eldugott sarkában is tapasztalhatók, és a Vas Congadia területén, a mai baszkok között élő Attila-kultusz, amelyről több magyar utazó, P. Böle Kornél és Körösi Albin is megemlékeznek útleírásaikban, valószínűleg erre vezethető vissza. Magam is éltem a baszkok földjén nyolc falu lelkészeként, és sok régi házban, sőt kastélyban is találkoztam Attila képeivel.
A föntebb elmondottak azonban javarészt a hunokkal voltak kapcsolatban, és jelentőséget csak akkor nyerhetnek, ha a hun–avar kapcsolatokat valamiféle közös nevezőre hozva elfogadjuk. Ami azonban már magukkal az avarokkal hozható kapcsolatba, az megerősíti a hunokról szóló adatokat is. Erre vonatkozólag elég megjegyeznünk, hogy Aquitania fővárosát a kelták egészen meglepő módon Avaricumnak hívták. Későbbi neve Burges (Bourges), amely a magyar mesék „burkus királyát” idézi, és ma francia területen fekszik a Yeure (Győr) és Auron (Orony) folyócskák egybeömlésénél. Ezek az adatok jelen tanulmányunkban csak mint a német lexikális adatok egymásutánjaként szerepelnek.[76] És további aprólékos, részletes kutatásokat igényelnek a népi hagyomány és régi helynevek terén.
A Waldharius személye köré font hősi eposz tehát a nagy hun–avar birodalom egész területét behálózza szétszórt adataival, amelyek eredetileg minden bizonnyal népi soron élő, nemzedékről nemzedékre átmentett mondákból maradtak fenn.
A kérdést a közelmúltban a nyelvészet és a régészeti-történeti kutatás is újraértékelte. A nyelvész Benkő Loránd Földvár helyneveink tanúságtételéről1 és a régész-akadémikus Bóna István2 egybehangzóan állapították meg, hogy a földvár elpusztult régi vár maradványait jelenti a magyar nyelvben. Vagyis nem arról van szó – mint ahogyan szakemberek is tévesen vélik – hogy egykor földből épült sáncokkal védett erődítmények lettek volna a „földvárak”, hanem „földdel egyenlővé tett” vagy azzá lett várakról van szó. A ma látható földsáncokról kutatásaik során kiderült, hogy azok épített fa szerkezetekkel rendelkeztek. A faszerkezeteknek az idő múlásával szükségszerűen bekövetkező pusztulása után, hogy további védelmi célú hasznosításukat biztosítsák, gyakran kő- vagy téglafalat húztak a gerincükre.
Vagyis, ha következetesek kívánunk lenni, akkor minden elpusztult vagy részben elpusztult vármaradványt – nemcsak a mindenki által érzékelhető, domborzati elemként meglevő helyszíneket – a földvár fogalmába kell vonnunk. A földvár tehát egy pusztulási fokozat elnevezése. Ellentéte a ma is lakott, részben tető alatt is lévő, valamilyen célirányos használatban álló vár. Mivel eredeti funkciójában ma is hasznosított, ép állapotban fennmaradt vár hazánkban egyetlenegy sincs, a szó eredeti értelmében ma már tulajdonképpen minden vár földvár. Vagyis a fogalomnak nálunk igazából semmi értelme! Jó szándékú használata persze mindenképpen dicséretes, mert abból a helyes törekvésből indul ki, hogy nemcsak a közismert, félig-meddig épen vagy látványos romokban fennmaradt várak érdemesek a védelemre, fennmaradásuk biztosítására.
A régészek általában – helytelenül – a látható falmaradványokkal már nem rendelkező várhelyeket nevezik földvárnak, gyakran pedig az eredetileg faszerkezetes sáncokkal védett várakat is így hívják. Mivel ez a szóhasználat szorosan össze nem tartozó jelenségeket von a látszólagos hasonlóság miatt megtévesztő módon egy fogalom alá, használatát fölöslegesnek, módszertanilag mindenképpen helytelennek tekinthetjük.
1 In: Benkő Loránd: Név és történelem – Tanulmányok az Árpád-korról; Bp., 1998, 127–132.
2Az Árpádok korai várairól; Debrecen, 1998, 22–23.
Emlékeztetőül: a kiégetett, ún. vörös sáncokkal a 3900–3911. hsz.-okban foglalkoztunk, legalábbis jó néhány letölthető tanulmány elérhetőségét megadtuk ott
Dénes József
Castellum Guntionis
In: Savaria – Pars Archaeologica XXII/3 (1992–1995), 173–177. o.
Az avarok történelmét kutató historikusokat, régészeket, sőt a téma iránt érdeklődő – sokszor romantikus hajlamú – laikusokat régóta foglalkoztatja az avarok erődítményeinek, „gyűrűinek” kérdése. Noha a 791–803 közt lezajlott frank–avar háborúk történetének forrásaiból teljesen egyértelmű, hogy voltak az avaroknak védművei, ezek konkrét azonosítására még csak a Duna balpartján, osztrák területen tettek kísérletet. A múlt századi szerzők főleg őskori, esetenként kora középkori sáncvárakat véltek tévesen avarkorinak. Ezekről azóta egytől egyig kiderült, hogy semmi közük a VI–IX. századhoz. Főleg a Sankt Gallen-i barát részletes leírása mozgatta meg a szakemberek fantáziáját, aki kilencszeres határvédő sáncgyűrűt ír le. A sáncok egymás közti távolsága megfelelne Zürich és Konstanz távolságának (64 km). Szőke Béla az avar „hring”-et fejedelmi székhelyként határozta meg, ilyenek régészetileg ismeretlenek lévén, semmit sem tudunk róluk. A közelmúlt évtizedeiben eljutottunk oda, hogy semmiféle avarkorra datálható erődítményt sem ismerünk.
A frank forrásokban 802. évi csatahelyként szereplő castellum Guntionis helyének meghatározása kezdettől foglalkoztatja a téma kutatóit. Először a legkézenfekvőbbnek az tűnt, hogy Kőszeg német Güns nevével hozható kapcsolatba. Miután azonban kiderült, hogy a Güns a magyar Gyöngyös név származéka, mindenki átcsapott az ellenkező végletbe, nevezetesen abba, hogy mivel 802-ben eleve nem számoltak a Nyugat-Dunántúlon magyarnyelvűséggel, ezért mindenáron valami nyugatabbi lokalizálási lehetőséget kerestek.
Ennek legextrémebb példáját Belitzky János nyújtotta, aki castellum Guntionist az Ulmhoz közeli Duna-menti sváb kisvárossal, Günzburggal azonosította. Ez utóbbi városka annak a Günz folyónak Dunába torkollásánál található, melyről a jégkorszak első glaciálisát elnevezték. Egyébként ugyanazt a német helységnévképződési logikát követi az elnevezés, mint a majd az alábbiakban általunk javasolt lokalizálású castellum Guntionis. Belitzky helymeghatározásának erősen ellentmond Günzburg földrajzi helyzete. A háború – egyébként hézagosan ismert – történetének folyamatába nehezen volna beilleszthető egy ilyen távoli avar előrenyomulás. Már csak azért sem, mert az avarok ellenfelei a keleti ostmarki és karintiai határgrófok voltak.
Más lokalizálási kísérletek azzal számoltak, hogy egy Gunzo nevű személy váráról van szó castellum Guntionis esetében. Ez természetesen nem kizárt, de nem is valószínű. Túl azon, hogy az ausztriai – szóba jöhető – területen nem ismerünk ennek megfelelő helynevet, a történeti körülményeket megfontolva nem is könnyen képzelhető el korabeli léte. A 791, illetve inkább 796 és 802 közti rövid időszakban nehéz feltételezni, hogy a félig-meddig meghódított egykori avar határvidéken máris olyan körülmények teremtődtek volna, hogy frank, bajor, magánbirtokosok (tudniillik az ismert grófok között nincs Gunzo nevű!) várakat építhettek volna maguknak.
Az utóbbi években Vékony Gábor rovásírás-megfejtése, illetve Engel Pál és Makkay János történeti következtetései kellőképpen alátámasztották annak a régóta sejtett lehetőségnek a valószínűségét, hogy az avar korban magyarnyelvűséggel (is) számolhatunk a Kárpát-medencében. Vagyis egyáltalán nem kizárt, hogy a Gyöngyös folyó neve ebből az időszakból származik. Márpedig ebben az esetben castellum Guntionist a Gyöngyös mellett kereshetjük, méghozzá olyan helyen, ami megfelel a német helynévképződés sok más példából ismert logikájának. A németországi és a magyarországi német településnevek közül a teljességre törekvés igénye nélkül a következőket említeném meg:
- az Enns dunai torkolatánál építették a bajorok Ennsburgot - a Majna Rajnába torkollásánál keletkezett Mainz - a Günz–Duna összefolyásnál épült Günzburg - a Rába–Duna találkozásánál keletkezett Raab (a magyar Győr) - a Garam Dunába folyásánál Gran (a magyar Esztergom)
A másik fontos tényező, amelyet mérlegelnünk kell castellum Guntionis helyének meghatározásánál, az, hogy nem valami félreeső helyen lehetett. Ha az avarok létesítették az erődítést, akkor az leginkább a nyugatról a Kárpát-medence belsejébe vezető utak valamelyik folyóátkelőjénél helyezkedhetett el, valószínűleg az átkelő keleti oldalán. Tudniillik az a csata, amelyben a Nagy Károly környezetéhez tartozó két keleti határgróf – vélhetően a frank sereg két vezére – elesett, jelentős összecsapás lehetett. Ilyenekre fontos utak mentén, stratégiai jelentőségű pontokon szokott sor kerülni. Mint az közismert, a VIII–IX. század fordulóján leginkább a régi római utak voltak használatban. Történeti forrásokból tudjuk, hogy pl. 791-ben Nagy Károly hadserege az Arrabona–Savaria közti úton vonult vissza. Ennek az útnak a Karoling-kori használatát régészetileg is alátámaszthatja a Gabler Dénes által Sárvár-Végh malomnál feltárt temető.
Eljutottunk oda, hogy castellum Guntionisnak nagy valószínűséggel a Gyöngyös Rábába folyásánál kellett elhelyezkednie, ot, ahol a római út átkelt a Rábán. Ott is volt! Ezek után már könnyű dolgunk van, tudniillik az objektum helye ismert, sőt kisebb régészeti kutatás is folyt benne. A régészeti leletmentésre 1970-ben, illetve 1974-ben az ERTI (Erdészeti Tudományos Intézet) kísérleti erdőtelepének előkészítő munkálatai adtak lehetőséget. Jelenleg Sárvár, korábban Kissitke határához tartozik a sáncvár területe (ezért kapta a Sitkei-erdő elnevezést). A Rába folyó jobb partján található, pontosan szemközt a Gyöngyös Rábába torkollásával. Az alacsony fekvésű (151 m tszf magasságú) területen a Rába és a Lánka patak gyakran változtatta erősen kanyargó medrét. Az egykori erődítményből a topográfiai térkép az É-i, ÉK-i sáncszakaszt jelöli, utóbbinál külső árokkal. Ennek hossza kb. 300 m. A vár egykori kiterjedését nem tudjuk pontosan megállapítani, valószínű, 15 ha körüli lehetett. A lelőhely megközelítése a sárvári Rába-híd K-i oldalán található Herpenyő csárdánál É-i irányba, Ostffyasszonyfa felé leágazó úton lehetséges. Az úton közel 3 km-t haladva a Lánka patak hídjánál ágazik le Sarolta-major, illetve az ERTI-telep felé a bekötőút. A lelőhely a kísérleti telep bekerített területén van. A kutatást P. Buócz Terézia és Károlyi Mária végezték. A beszámoló szerint törmelékhalmokat, a település szélén pedig „hatalmas égett omladéktömeget” (égett sánc maradványait?) lehetett megfigyelni kora középkori edénytöredékekkel. Egyébiránt – az említett munkálatok miatt elegyengetett – sánc és árok vonalát az 1960-ben készült 10 000-es topográfiai térkép is jelöli. Sajnos a talajgyaluk sürgető közelsége miatt csak kisebb ásatásra volt lehetőség. A megfigyelt törmelékben másodlagosan felhasznált római tegula- és imbrextöredékek voltak. A telepen belül agyagtapasztású, vesszőfonatos falú házak álltak. Noha az ásatók az előkerült leletanyagot összességében XI–XII. századinak határozták meg, az mégis inkább a VIII–IX. századi lehet. Az ásatás anyaga jelenleg még közöletlen, Károlyi Mária szívességéből volt módom tanulmányozni.
Felhasznált irodalom:
Deér, Joseph: Karl der Grosse und der Untergang des Awarenreiches; in: Karl der Grosse. I. Ed: Braunfels, W., Düsseldorf, 1965, 719–791. Harmatta János: Adatok az avar hring kérdéséhez; in: Arch. Ért. 87. (1960), 63–64. Károlyi Mária: Korai Árpád-kori falvak Sárvár környékén; in:: Vasi Szemle XXIX (1975), 228–235. Makkay János: Attila kardja, Árpád kardja – Irániak, szarmaták, alánok, jászok; Csongrád Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szeged, 1995 P. Buócz Terézia–Károlyi Mária: Sárvár-Sitkei erdő; in: Régészeti Füzetek I/24 (1971), 36. p., No. 52. P. Buócz Terézia: Sárvár-Sitkei erdő; in: Régészeti Füzetek I/28 (1975), 133–134. p., No. 189. Szőke Béla: Az avarok hringje; in: Arch. Ért. 87 (1960), 61–63. Váczy Péter: A frank háború és az avar nép; in: Váczy Péter: A magyar történelem korai századaiból; História – MTA Történettudományi Intézete, Bp., 1994, 34–51.
„Nevezetes európai balladába illesztették bele a hősénekmotívumot Az elcsalt menyecske történetének döntő pillanatában. Amikor a szerető-gyilkos elárulja az elcsábított lánynak – Nyugaton mindig lány a szereplő –, hogy már több lányt megölt, s meg fogja őt is, akkor került nálunk a tóba ölés vagy tengerbe lökés helyére a fára akasztott előző áldozatok képe és a jelenet a fa alatt a fejben-kereséssel. Ez pedig nem más, mint az Altáj–Szaján-vidék hősepikájának egy sok variánsban szereplő mozzanata: a világfa alatt fenyegető sok veszély vagy az ott történő szabadulás és az ugyanott gyakran megjelenő fejben-keresés jelenete. Ugyanez a fa alatti jelenet az előző áldozatok megpillantásával terjedt el tőlünk nyugatra, németekhez, hollandokhoz, skandinávokhoz, a távolodás arányában egyre homályosabban. Egyszersmind ugyanez a jelenet maradt fenn nálunk a Szent László-legenda képi ábrázolásaiban. Sőt, ugyanezt a jelenetet ábrázolja egy szibériai aranyveret is az Ermitázsból. A képi ábrázolásokból magából is le tudta vezetni László Gyula mind az ábrázolások, mind pedig a ballada megfelelő helyének keleti, honfoglalás előtti eredetét. Mindenesetre a 14–15. századi templomi és királyi udvarbeli ábrázolások és a ballada együtt elárulja, hogy azokban a századokban még élénk emlékezetben lehetett egy, Lászlóra is alkalmazott keleti hősénektípus.”
In: Vargyas Lajos főszerk.: Magyar néprajz V.; Akadémiai, Bp., 312. o.
Az írott források egybehangzóan tanúsítják, hogy a szlávoknak hun-avar („avar”) vezető rétege volt Közép-Európában. Sőt, szláv alattvalóikat a hungarusok egészen a Pelopónnészosz déli csücskéig magukkal vitték.
Nem látja ezt másként Heinz-Dieter Pohl sem, aki egy sor szlovén helynevet hun-avar eredetűnek tart:
„Gegen Ende der Völkerwanderungszeit kamen die Vorfahren der heutigen Slowenen, die Alpenslawen, mit einer (türksprachigen) awarischen Oberschicht ins Land. Awarische Relikte sind z.B. slow. kazaz (*kosez) ‘Edling’ (daher heißen die Edling genannten Kärntner Ortschaften im Slowenischen Kazaze, Kajzeze usw.) und ban, ein Fürstentitel, der als mittellateinisch banus und in den Ortsnamen Faning (slow. Baniče, K), Pfannsdorf (slow. Banja ves bzw. vas, K) und Fohnsdorf (St) weiterlebt.”
Valószínűnek látszik az előadottakból, hogy a Hagen a kagáni vagy káni méltóságnév személynevesülése, a Keánhoz hasonlóan (vö. pl. kapkan > Koppány, gyula > Gyula). A hegelingek vagy edlingek pedig a kagán népe.
Érdemes lenne utánanézni Edelény helynevünk eredetének.
Götz i. m. 284. o.:
„... Primus Lessiak szlovén helynévkutató vizsgálatainak eredményei ... a karintiai Edlingek eredetéről. Az Edlingek Karintiában egészen a középkor végéig külön rendet alkottak. E későbbi korokban már csupán szabadparasztok voltak, de nevük (Edling = nemesi ivadék) és a karintiai hercegség rendi alkotmányában betöltött fontos szerepük – például az új herceg beiktatásánál – nyilvánvalóvá teszik, hogy a régebbi időkben valamiféle népvezéri, kenézi funkciót láttak el, és a nemességhez tartoztak.
Nos, Lessiak kimutatta, hogy szlovén nevük, kazaze, nem etimologizálható a szláv nyelvekből, viszont az altáji török nyelvekben világos értelme van: kazak vagy qazaq szabad, független embert jelent ('ein freier', 'unabhängiger Mensch') . Valószínűleg ide tartozik a kozákok neve is – jegyzi meg Lessiak. Majd megállapítja, hogy a szó csakis a török nyelvekből kerülhetett a szlovénbe, mégpedig a közöttük élő avarok útján, akik a kora középkorban a nyugati-szlávok uralkodó rétegét alkották. A karintiai Edlingeket tehát minden valószínűség szerint az avarok leszármazottjainak kell tartanunk. (Lessiak, P.: Edling-Kazaze.)”
Egyesek szerint a "fejbe nézés" azt jelentette, hogy az asszony tetvészte a férfit. Mint Ibn Fadlán beszámol róla, a volgai magyarok, vagyis a baskírok a tetveket meg is ették.
"Utalva a Solymossy-féle rövid tartalmi kivonatban szereplő párviadalra Waldharius és Gunther között, von den Steinen egészen rendkívüli jelentőséget tulajdonít ennek a viaskodásnak. Az eposz idevonatkozó része külön kiemeli, hogy „leszálltak lovaikról, és gyalogosan támadtak egymásra, míg Hildegunts – Solymossy szerint Hilde – végignézve a küzdelmet, annak befejeztével a kimerült hős fejét ölébe helyezve ápolta őt.” A német kutatónak ez az epizód egészen különös fejtörést okoz. Analízise kedvéért a latin eredeti szöveg mellett német fordítástöredéket is igénybe vesz, mert az általa is elfogadott Ekkehard-féle szerzőség keresztény képletébe nem tudja beleilleszteni mindezt. Saját szavaival élve, „mit fühlbarem Einschluß heidnischer Elemente” dolgozott a költemény megalkotója.[55] Akaratlanul is nagyban erősíti ezzel a régi és újból felbukkanó altáji eredeti epizódot, amelyet László Gyula éles meglátásával az ún. Szent László-motívumok sorozatában az ötvösművészeti, festészeti és mondai adatok összegezésével ősi ázsiai mondakincs maradványainak tart ..."
Molnár Anna (Az elcsalt asszony)
Székely népballada (Udvarhelyszék)
- Jere velem, Molnár Anna! Rengetegre, hosszú útra. - Nem mehetek, Ajgó Márton! Vagyon nekem hütös társam, Hütös társam, jámbor uram, Karonülő kicsi fiam. - Addig hítta, addig csalta, Lóra kapta s elrabolta.
Elindulnak, mennek, mennek, Hosszú útnak, rengetegnek; Találtak egy burkos fára, Leültek az árnyékába. - Molnár Anna, édes kincsem! Nézz egy kicsit a fejembe. - Addig nézett a fejibe, Míg elaludt az ölibe. Föltekintett feje föli, Burkos fának ága közi, Hát ott vagyon hat szép leány Fölakasztva egymás után; Aj! gondolá ő magába, A hetedik én leszek ma! Könny szemibűl kicsordula Ajgó Márton orcájára. - Mér sírsz, mé sírsz, Molnár Anna! - Nem sírok én, Ajgó Márton! Harmat vagyon a faágon, Az hullott le az orcádra. - Hogy hullana harmat mostan, Mikor épen álló dél van...
Készűlj, készűlj Molnár Anna! Indulj föl a burkos fára! - Nem megyek én, Ajgó Márton, Nem szoktam én mászni fákon, Mutass példát, menj előre, Megtanulom majdég tőled. -
Ajgó Márton fölindula, Éles kardja visszahulla. - Add föl, add föl Molnár Anna! - Mindjárt, mindjárt jó katona. - Úgy fölhajtá éles kardját, Ketté csapá gyenge nyakát, - Úgy kell néked, Ajgó Márton Mér csaltál ki a házamtól! -
Fölöltözék gúnyájába, Talpig vörös angliába, Fölfordula jó lovára, Elvágtatott hazájába. Ott megállott kapujába, Békiáltott udvarába: - Aluszol-e, jámbor gazda? - Nem aluszom, jó katona! - Adsz-e szállást éjszakára? - Nem adhatok, jó katona: Elhagyott a feleségem, Síró gyermek tűzhelyemen. - Attól ugyan adhatsz szállást, Hallottam én gyermeksírást. - No ha úgy van, jere bé hát, Eltöltünk itt egy éjszakát.
- Hallod-e, te jámbor gazda! Van-e jó bor a faluba? Ha van jó bor a faluba, Hozz egy kupát vacsorára.
- Aj, a jó bor messze vagyon, S a gyermekem kire hagyom? - Míg az apja odajárna, Én viselek gondot rája. - S hogy elmenjen, alig várja; S míg a gazda borért jára, Kigombolá a dolmányát Megszoptatá síró fiát, Megszoptatta, megcsókolta, S a tűzhelyen elaltatta.
Hogy az apja megérkezik, Sírást nem hall, csudálkozik, A gyermek tán azér hallgat, Hogy a háznál idegen van. Leültek a vacsorához, S szól a vendég a gazdához: - Hallod-e, te jámbor gazda, Egyet kérdek, felelj rea: Feleséged ha még élne, S élve hozzád hazajőne, Megszídnád-e, megvernéd-e? Még éltibe fölvetnéd-e? - Meg se szídnám, meg se verném, Még éltibe föl se vetném. - Én vagyok a feleséged, Kivel elmondtad a hitet. -
Ők egymásra ismerének, Össze is ölelkezének, Vígon is vacsorálának, S holtig együtt maradának.
A „Waltharius manu fortis” hősköltemény avar vonatkozásai
4. rész
Utalva a Solymossy-féle rövid tartalmi kivonatban szereplő párviadalra Waldharius és Gunther között, von den Steinen egészen rendkívüli jelentőséget tulajdonít ennek a viaskodásnak. Az eposz idevonatkozó része külön kiemeli, hogy „leszálltak lovaikról, és gyalogosan támadtak egymásra, míg Hildegunts – Solymossy szerint Hilde – végignézve a küzdelmet, annak befejeztével a kimerült hős fejét ölébe helyezve ápolta őt.” A német kutatónak ez az epizód egészen különös fejtörést okoz. Analízise kedvéért a latin eredeti szöveg mellett német fordítástöredéket is igénybe vesz, mert az általa is elfogadott Ekkehard-féle szerzőség keresztény képletébe nem tudja beleilleszteni mindezt. Saját szavaival élve, „mit fühlbarem Einschluß heidnischer Elemente” dolgozott a költemény megalkotója.[55] Akaratlanul is nagyban erősíti ezzel a régi és újból felbukkanó altáji eredeti epizódot, amelyet László Gyula éles meglátásával az ún. Szent László-motívumok sorozatában az ötvösművészeti, festészeti és mondai adatok összegezésével ősi ázsiai mondakincs maradványainak tart, egész különlegesen az általa „korai avarok”-nak nevezett nép sajátos és eredeti szellemi-műveltségi vetületeként. Az ún. pogány elemekként feltüntetett mozzanatokat László Gyula már mesterien át tudja menteni a keresztény szellemiségnek megfelelő korba is.[56]
A német Waldharius-kutatókkal egyetértve különleges figyelmet kell szentelnem az általuk is felvetett „franci Nebulones” és vele kapcsolatban a Hegelingi népnév kialakulásának. Idézem S. Gutenbrunner szavait erre vonatkozólag: „Anhangsweise sei darauf aufmerksam gemacht, das … der Übergang des Namens Hegelinge, d.i. »Hagens Leute« auf die Seite des Hetele, zu dem ürsprünglich die Hetelinge … gehörten, dadurch begünstigt wurde, das durch den Umlaut in Hegelinge ein weitgehender Anklang an »Hetelinge« entstanden war.”[57] Meg kell jegyeznem, hogy mélyebb részletezések mellőzésével a jelen tanulmányrészletben nem a német szakember által ősibb formának ítélt „Hetelinge” hangzás utáni magyar „hét” vagy származék szavainak vonatkozásaival igyekszem foglalkozni, hanem az eposzban minden esetben különösnek tűnő „hetes” szám avar hagyományi gyökereit keresem benne. Eredetének kutatása túlnő az eposzon, ezért megoldhatatlan a germanisztika számára, hiszen kiindulási pont gyanánt az avarok ősi, ázsiai történetét is figyelembe kellene venniök az ottani ősi szokásokkal együtt, melyeket ez a nép magával hozott Európába is.
Ezek előrebocsátásával, az egyik legnagyobb avarszakértő, H. W. Haussig kutatásai alapján e helyütt csak vázlatos formában utalok a „hetes szám”-hoz kapcsolt megfigyeléseire abban a meggyőződésben, hogy az általa összegyűjtött adatok szolgáltatnak elfogadható magyarázatot az eposz ilyen irányú helyeire és a „Heteling”, „Haganus népe” megjelölésére.
A Szasszanida királyi dinasztia legutolsó tagja, Haftpat kinevezte hét fiát ezer-ezer lovas kíséretében hét országa fejedelmeivé.[58] Haussig a király nevének értelmezésénél Th. Nöldekére hivatkozik, aki szerint a Haft-pat ’hét fejedelem’ (Siebenfürst) értelemben leli magyarázatát. Ez a fogalom az avarszakértő véleménye szerint a Kelet-Turkisztánban élő „hét törzs”-re vonatkoztatható, amelyről kínai források is megemlékeznek. Ugyancsak citálja a keleti hunok numizmatikai hagyatéka alapján annyira jelentős Hét törzs feliratnak az értelmezését is.[59] Megemlíti a Maurikiosz bizánci császárhoz érkező keleti török követ dicshimnuszát, amelyben urát, a kagánt „hét törzs urának” titulálja, aki olyan hatalmi címmel rendelkezik, mint a „hét klíma császára”.[60]
Ezek mellett az ázsiai „hetes törzsek” stb. adatok mellett maguk a germán eposzok is felmutatnak ilyen és hasonló értelmi kifejezéseket, amelyek még inkább megerősítik tételünket, miszerint egy általános ázsiai történelmi és mondai elem áradt el Európában a hunok és avarok megjelenése nyomán. Ez egész különlegesen a kora- és késő-középkorban az annyira elterjedt eposzokban, mondakörökben, legendákban még mindig számottevő. Az ilyen „hetes törzs”-re vonatkozó európai adatok közt ilyen a germán hősköltemények közt szereplő Biterolf „siben fürsten lant”-ja, amelyről az ismeretlen szerző a továbbiakban azt írja, hogy „daz man doch dicke vant da unde in Hiunen riche.”[61] A jelzett hősköltemény 13, 346 és 13, 351 sorai is emlegetik a „siben fürsten lant”-ot. A passaui püspökség 898-ból származó adományleveleinek 994-es átírása „az avarok birodalmában” szintén emleget egy ilyen hetes számot a „hét halom” formájában Chunihohestorf és Hagenau falvaktól északra.[62] Moór Elemér pedig a nyugati Dunántúlon említi a Fenefeu helynevet, amelynek régi hagyományos német neve Siebenwirt-Eichbach volt.[63] Hogy az alpesi pásztorok vezetői a régi szabad avarokból származnak Edlinge név alatt, ebből az adatból is nyilvánvaló.
A hetes törzsi szám természetesen a magyar krónikákban, mondavilágban és történelmi adatokban sokszor előfordul, azt ma már mindenki elfogadja. László Gyula is foglalkozik ezzel a titokzatos „hetes szám”-mal legújabb munkáiban.[64] Felsorolja a korai magyar történelem eme jelenségét, és okát keresve a „második honfoglalás” alkalmával Pannóniába költözött nemzetségek iszlám hitű rétegének misztikus számát látja benne. Az általam felsorolt adatok sora azonban arra mutat, hogy László Gyula „késői avar”-jai már készen vették át ezeket a hagyományokat a sokkal korábban érkező hunoktól, és közvetítőkként az ún. „korai avarok” adták át később érkező fajtestvéreiknek, akik már mind magyar nyelvet beszéltek.[65][55] Von den Steinen i. m. 32.
[56] László Gyula: A honfoglaló magyarság művészete Erdélyben; Kolozsvár, 1943
[57] Haussig i. m. 52.
[58] Haussig i. m. 320.
[59] Altheim: Spätantike und Christentum;Tübingen, 1951
[60] Haussig i. m. 325. A tárgyról részletesebben: O. Pritsak: Stammensnamen und Titularen der Altaischen Völker; in: Ural-Altaische Jhb. 24
[61] J. Junzer: Steiermark in der deutschen Heldensage. Sitzungsberichte, 204.
[62] A. Meiler: Regesten zur Geschichte Österreichs;Wien, 1850. Bővebb adatolás: Fekete Zsigmond: A magyar faj és művelődés története; Bp., 1888, 7. Ezt a részletet Horváth Gyula barátom szívességének köszönhetem.
[63] Moór E.: Westungarn im Mittelalter im Spiegel der Ortsnamen; Szeged, 1936
[64] László Gyula: Kétségek törzseink hetes számával kapcsolatban; in: Valóság 13 (1970), 52.
[65] Ennek a tételnek a megalapozása Csallány Dezső több évtizedes kutatási eredményeire támaszkodik. E tekintetben a legjelentősebb tanulmánya: Archäologische Denkmäler der Avarenzeit in Mitteleuropa (Budapest, 1956). Lásd még a Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyveiben közölt avar tanulmányait, amelyekkel könyvünk más helyein bőven foglalkozunk. Csallány D. tanulmányai túl vannak a „feltételezések” bizonytalanságain, és időben, jelentőségben úttörőnek kell tekintenünk munkásságát ezen a téren.
Vlk, Vlc, Vlkh, Valk, Volc, Volck, Volk, Velk, Velec, Velek, Veluc, Veluqu, Velich, Velig, Veligh, Velik, Velicz, Vilc, Vilek, Vilich, Vilik: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből. 1. Vlk, Vlc, Vlkh 1201/1227: in villa Potogoria prima meta est iuxta fluvium Volaula dividens metam cum Lada … metam cum Stephano Comite … hinc tendit ad montem Istenec … dividens metam Wlc … inde ad pontem Tolomas (ÁÚO I: 236); +1244: Samson, [Georgius], Wlk [et] Wlcheta [filii] Devecher [de] Ezdench (Sztp I: 234); 1245/1253/1359: Capitulum Zagrabiensis ecclesie … Astiterunt … Martun filius Wlkaj, Ulkovoy filius Volk … Mathe filius Ulk (ÁÚO VII: 202); 1261/1382: commetaneis … terre Gergeu … nobilibus de Blyna … Mathey filio Wlk (HO VIII: 87); 1266/1274: Petro et Desiderio Comitibus filijs Comitis Hunt de genere Hunt Paznani ab una parte Petro, Nicolao et Wlk filijs Comitis Lamperti, Ders et Demetrio nepotibus eiusdem (ÁÚO VIII: 151); 1271: filiis Wlk de Blina scilicet Wlkovoy, Stephano et Iwan … nobiles de Blina Wlk filius Doclesin … Wlk et Georgius filii Gurk … Witemer filius Wlk (HO VIII: 138); 1271: Capitulum Zagrabiensis ecclesie … nobilibus de Brochyna … Duyen et Wlk filijs Jacou … Wlk filio Priban … Wolk filio Wolcomer (ÁÚO VIII: 369); 1271: Capitulum Zagrabiensis Ecclesie … de Gredech … Wlk filius Drask, Paznan filius Mark, Polak filius Thorcha (ÁÚO VIII: 369–370); 1273: Boryzlou filio Wlk … de Harapauch (Blagay 23); 1277: terram Wlk filii Dobrolych iobagionis Castri Zagrabiensis (ÁÚO XII: 193; Sztp II/2–3: 180); 1284: Fassio perennalis Wlk filii Budur ac aliorum nobilium de Bornovoz … in Capitulo Zagrabiensi … portiones suas … in Glyna … Coyano et Ivanus filiis Wlk nobilibus de eadem Bornovoz (ÁÚO IX: 410); 1296/1328: Wlkh filius Isyp (ÁÚO X: 220); 1299: Vid filius Wlkan, Wlk filius Polygrad (ÁÚO XII: 648); 2. Valk, Volc, Volck, Volk 1228/1359: [de] Culpateuu … proximi Wolsheca comitis … Wolk et Nork filij Norsa … Volcoy et Volk filij Ztoyklay (ÁÚO VI: 464); 1245/1253/1359: Capitulum Zagrabiensis ecclesie … Astiterunt … Martun filius Wlkaj, Ulkovoy filius Volk … Mathe filius Ulk (ÁÚO VII: 202); 1259: Wolc filius Zibislaui [de Gorra] (HO VIII: 75.76); 1259: Wolck [filius] Zobizla[i] (Sztp I: 376); 1271: Capitulum Zagrabiensis Ecclesie … nobilibus de Brochyna …Wolk filio Wolcomer, Wratko et Kuhan filijs Petk (ÁÚO VIII: 369); 1272/1274: Ponith banus … nomina servorum eorundem … Zunda, Doboya, Chegze, Wolk cum filiis, filiabus et uxoribus (UB II: 25); 1273: Petk pro se et pro Bratk fratre suo et Volk filius Vol […] nobiles de Brochina (ÁÚO IX: 41); 1274: Ladislaus … rex … Stephano et Nicolau filiis Racha nobilibus de Okoly de comitatu Posoniensi … possessiones ipsorum hereditarias Deda, Stephani … filiorum Petri ac Egidii filii Walk … Simperg et Churle vocatas … restituit (MES II: 46; Sztp II/2–3: 112); 1287: Wolk filio Jako de Graduch, item Bratk filio Petk … nobiles de Brohina (ÁÚO XII: 462); 1287/1362: Wolk filius Jako de … Graduch …Wolkoy filius Guduslou de attacta Germanici nobiles de Brochyna (ÁÚO IX: 457); 3. Velk, Velec, Velek, Veluc, Veluqu cr 1200: in legatione illa missi sunt … Vsubuu pater Zoloucu et Veleca cuius progenie Turda episcopus descendit; Vsubuu et Veluc fluvium Thyscie in portu Lucy transnavigaverunt; ductores facti sunt Usubuu et Velec ; Usubuu et Ueluc … ad ducem Arpad reversi sunt; dux … Veluquio dedit comitatum de Zarand (Anon 60, 101, 105); 1225: post mortem uxoris comitis B(ors) filie ducis Welek (UB I: 106; Sopron I: 15; Sztp I: 136; Gy IV: 366; Hervay 65); 1266/1269: terre Vruzwar commetanei … Nicolaus filius Welk, Maharias filius Maharie (UB I: 326; Gy IV: 170); 1270/1275: a parte ville Toxvn … sunt mete … versus domos et silvam Welek et Mihedeus Nyaraswelg vocatam (MonBp I: 115; Gy IV: 559); 1275: Welk f. Seb-i pro Suk fr-e suo … iob-es castri Borsiensi (Gy I: 436); 1290: p. seu t. Beel … f-i Ders de Magno naso cum v. sua Princh … Alex[andr]i f-i Welk de generatione [Hunth Paznan] (Gy III: 179); 1294: res Petri et Ladyzlai iobagionum Ladizlai filii Welk; Nicolaum de Chergy seruientem Ladyzlai filii Welk (ÁÚO X: 163; Gy I: 294, 378); 1296: magister Kemen et Koppan castellanus suus de Zaarsumplow et Ladizlaus filius Welk alter castellanus de Wywar of_ciales eiusdem magistri Kemen comitis de Barana (HO VII: 250); 1303/1374: t. seu p. Alex[andr]i f-i Velek Zelche (Gy III: 272); 4. Velich, Velig, Veligh, Velik, Velicz cr 1262/1269: commetanei terre Melchmolad sunt filii Welik et Wendig ac alii iobagiones castri [Musuniensis] (UB I: 275); 1274: Swch filius Pyuk de Turuch presente et consentiente Guge fratre suo pro se et pro fratribus suis Ehelleo et Velych (Sztp II/2–3: 97.98); 1276/1641: Gunig uxor Nicolai de villa Tarnocz … vicini … servi sunt domini Velig ; … in villa Nenigh que villa est domini Veligh … servo domini Velicz (MREV I: 326, 328; Gy IV: 533); 1297: Comes Stephanus cum … Paulo, Welich, Mathe et Gold seruientibus suis ad uillam suam [Bither comitis] Zilna uocatam armatis manibus ueniendo destruxisset (ÁÚO V: 180–181); 5. Vilc, Vilek, Vilich, Vilik +1061/1257/1377: Vir quidam nobilis Nan nomine … dedit etiam in Wilik vineam magnam cum vinitore eandem vineam colente (DHA I: 174); 1202.1203/cr 1500: Villa Chwba … nomina iobagionum: Vilek cum duobus filiis, Momolk cum uno, Vida cum uno, Mogd cum duobus … Beke . . .Heimor (LK 1962: 214); 1221/1550: Wilc patronus ecclesiae eiusdem [Torda] cum Petro cognato Wilc (VR 366., 272; Gy I: 515); 1229/1550: [de] Clus … partem ad duo aratra a quibusdam alienis videlicet Gotfredo, Farcasio, Wilc , Olberto, Petro, Andrea et Fila injuste occupari (VR 358., 296; EO I: 171; Gy III: 367); 1234/1294: Zubuzlao f-o Roduani cum Stork f-o Chuda de v. Kereyee et Wylich de eadem (Gy III: 207). – Cf. Volcu1Voik, Voick, Vaic: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből.[1001.1009]: Waic in regno suimet ep[iscopa]les cathedras faciens (DHA I: 18; Gy II: 237); 1228/1228/1488: Rubinum filium Comitis Job de genere Woyk (ÁÚO VI: 457; DHA I: 126); *1228/1228/1488: Woyna filius Woyna … de … generacione Woyk (ÁÚO VI: 460); [1239]/1245: terra vacua … Martino bano filio Waic … fuerat collata (MES I: 331); 1270: particulam terre Woyk et Tyburcij Zokola uocatam … excepta porcione Thybe fratris eorundem Woyk et Tyburcij (ÁÚO XII: 13; Sztp II/1: 95); 1273/1348: Horuatin, Petrus et Blagoya filij Voyk … in Vrbaz (ÁÚO IX: 43); 1274/1365: in concambium terrarum Woyk et Moluncha vocatarum (ZW I: 126.127; Sztp II/2–3: 108; EO I: 235: Boik); +1276/1343: comes Thyba filius Woyk de comitatu Abawuar (Sztp II/2–3: 172); 1279/1401: comes Tyba filius Woyck de comitatu Abwywar! (Gy I: 59). – Cf. VoicuVoika: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből.1275: Crisium et Voyka populos armigerorum … in villa Fayz (HO V: 53; Sztp II/2.3: 139)2Volcsa: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből.1256 [1262]/1371: Prima meta incipit ab oriente a fluuio Thuruch a loco molendiniMusure, iuxta terre Volcsa (HO VII: 84; CDES II: 377)
Volcu 1214/1550: Vxor Teleguen et filius eius Cumpert impetierunt … duos ioubagiones Ioannis scilicet Sudam et Volcu … pro latrocinio (VR 321., 186). – Cf. Vlk, Vocu3Vlcou, Vlco, Vlko, Vlkou, Volko: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből.1138/1329: In villa Machala sunt mansiones servorum Kiliani … Cazmer, Renkudi, Deus, Cenquin, Vlcov, Puric (MNy 1936: 205); 1156: Vlkou episcopus (CDES I: 80); 1232: [meta] inde venit ad terram Wlko, qui est ybagio castri de Pasaga (Gy I: 254; Koszta 15; EngelPozs: Pozsega); 1232/1248: Mortun et Wolko f[ili]i Gordasa (EngelPozs: Bedecs); 1248/1312: Choba Comes … confessus est … Cosme filio suo … duo predia … Chobawara … et Sebus … cum duobus seruis Wlcone et Fertone nomine … contulisse (ÁÚO VII: 274; Gy I: 377); *1250: [meta] cum t[err]is iob[agio]num castri scilicet generationis Wlco (Sztp I: 283; EngelPozs: Bokolya). – Cf. Vokou41 Fehértói i. m. 820–821. o.
2 Uo. 825. o.
3 Uo. 826. o.
4 Uo. 820. o.
Vö. Valkó, Vajka stb.
Waic Szent István királyunk eredeti neve Thietmar krónikájában
Vaik azerbajdzsáni település az Arpa folyó partján
A csanádi káptalan 1359. évi kiadványa Balak birtok megszerzéséről
Forrás: Reizner i. m. 53. o.
Zippor fia Balak Moab királya az Ószövetségben. Kr. e. 1200 táján élt
Franz Ertl háromkötetes, Topographia norici című könyvében (Kremsmünster, Verlag der Topographia Norici, 1965) írja, hogy a bajor nagyon kevert nép, a germán mellett jelentős avar és szláv összetevőkkel. Kimutatja, hogy Alsó- és Felső-Ausztriában több Oberndorf nevű helység nem „oberes Dorf” -nak (felső falu), hanem „Oborendorf”-nak, azaz Awarendorfnak (Avarfalu) értelmezendő. Ez pl. a felső-ausztriai Krems folyó melletti, Linztől délre fekvő Oberndorf esetében a mellet talált avar temetővel egyértelműen bizonyítható. Rámutat arra is, hogy ausztriai szlávok még az egészen késői időkben, a Karoling-korban avar vezető réteg uralma alatt álltak.
Két Oberndorf helynév is kimutatható az alsó-ausztriai Melk közelében:
1. Die Gemeinde Oberndorf an der Melk im Bezirk Scheibbs
2. Eine Katastralgemeinde der Gemeinde Artstetten-Pöbring im Bezirk Melk
"Érdemes lenne valahol utánanézni, mi köze lehet a Vâlgaš (Bologaszész, Vologaszész, Balaš) személyneveknek a Balkh és Balkhas toponímákhoz. A Balχaš-tó Kazahsztán délkeleti részén található."
Balach: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből.1263/1380/1395: Comite Michaele filio Comitis Balach ab una parte pro se et filij suis … ex consensu … filiorum suorum Elek videlicet et Pauli … predium suum Apathy vocatam (ÁÚO VIII: 75–76; KarMNemz2 958: Balad ). – Cf. Balad, Balak, BalalchBalak: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből.1290: Jo. f. Balak de Acha de C-u de Budrug (Gy I: 704). – Cf. Balach, Bolok1
Balseu: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből.1289: Blasius filius Balsev de Bydgue pro se et pro Stephano ac Jacobo fratribus suis (Veszprém)2Boic, Boich: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből.1141–1161: dedit homines, qui serviant abbati, quorum hec sunt nomina: Craaczen … Boic cum filio Bratla … Iuga (MKSzl 1892/1893: 15); 1251/1281: ad terram vduornicorum ville Boych (HOkl 20); 1267/1270: t. Vroska et fr-is sui, que vocatur Boych (Gy IV: 346); 1287: Janus item Petrus f. Boych nob-es de Hymud (Gy IV: 397); 1298: Radizlaus, Inabur et Boych f-i Radizlai nob-es iob-es quondam castri nostri de Bana (Gy IV: 349). – Cf. Bois3Bois: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből.1291: [Johannes filius] Boys [bucharius regis de] Keurusheg (Sztp II/4: 79). – Cf. Boic4Bolch: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből.+1245 [XIV]/1439: Bolch magnum de Swr fidelem nostrum hominem (CDES II: 142); 1253/XVIII: Bolch filio Matthiae de Sur (CDES II: 293); 1255: Petrus filius Miceta, Bolch filius Mathie, Boda filius Dionisii de Zovvor, Bereyn de Ilka et alii jobagiones Castri Posoniensis (ÁÚO II: 261; CDES II: 352); 1255/1255/1256: Nicolaus filius Opuz, Bolch filius Mathie, Andreas filius Farcasii ac alii jobagiones castri Posoniensis (ÁÚO II: 257; CDES II: 354); 1256: iobbagiones castri Posoniensis … Ivancam, Bolch de Sur et Martinum de Borsa (CDES II: 378); 1256: jobagiones Castri Posoniensis scilicet Jacobum filium Waynus, Nicolaum filium Perz, Badam filium Dionisij, Bolch filium Mathie (ÁÚO XI: 425–426; CDES II: 384); 1299/1367: [meta Suur] in siluis vicini et commetanei sunt Dominicus et Johannes filij Johannis fratris Bolch (ÁÚO X: 355–356). – Cf. Bolk, BulchBolck: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből.1298: in Comitatu de Zemlynh … meta … vadit ad quendam riuulum Synkpatacha … metas iungit quendam fluvium Bolckpataka vocatum (ÁÚO X: 316)
Bolcus: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből.1221: Sol comes … duas vineas, quas dicunt vineam Zumboth et vineam Bolcus contulit fratribus Beatae Helenae (CD III/1: 327)
Bolec, Bolek: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből.+1135/+1262/1566: [predium] Paztuh … dedit rex Ladislaus comiti Lamperto … cum hominibus Keselend, Mysin, Wsudyn, Ragudyn, Bolec, Wroc (CDES I: 71; Gy III: 232); 1292: ad terram Myloan filii Bolek … de Dresnuk (Blagay 58). – Cf. Bolok5Bolk: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből.1256: Bylota … filius Bolk … confessus est … terram suam Lusan … ex consensu Bele fratris sui … vendidisse (ÁÚO VII: 443; EngelPozs: Luzsán). – Cf. Bolch, BolokBolok, Boloc, Bolak, Boluk: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből.+1093/1404: meta … iungitur de b[…] ad villam Bolok (DHA I: 294; Gy I: 278; Zichy I: 1); 1236: pristaldis … Seraphin et Boloc existentibus (ÁÚO II: 36; CDES II: 9); 1245/1423: fidelis noster Bolok … terram … K[uu]y nomine, que fuerat terra castri de Gu[mu]r, in medio terrae eiusdem … Bolok hereditariae existentem . . . pars sinistra terrae Bolok pertinet ad Bolok … dextra Boluk (CDES II: 127; Gy II: 520: Bolugh); 1250: terram … nomine Hotuon … vendidissent … Christoforo filio Voycha de villa Luchin, Michaele filio Vylegin de villa Sureg, Paulo filio Scereth, Ysolou filio Boloc (MES I: 384; Gy IV: 258); 1274: [terra] Kuy in … Gumur, Gallus [filius] Boluk (Gy II: 519–520); 1297: hominum nobilium de testibus … Gaal filio Bolak, Paulo et Petro filiis Galus (HOkl 157; Gy II: 519, 533: Bolok); 1298: comes Gaal filius Bolok [de Kupa] (Sztp II/4: 196; Gy I: 115). – Cf. Balak, Balog, Bolec, Bolk, BulocBolokur: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből.1292–1297: Ladizlaus filius Bolokur et Chere filius Fylek hospites de Waradyno (ÓMO 109; Gy I: 363)6Bulch: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből.1222: B(ulch) Dei gratia prepositus Geuriensis (PRT I: 655); 1225: Dilectis filiis [Bulch] Geuriensi et [Corardo] Albensi prepositis (MREV I: 65); 1229: Datum per manus Bulch, aule nostre Cancellarii (CDES I: 250). – Cf. Bolch, Bulchi, BulchuBulchi: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből.1233: Renaldo (Reynaldo) Transsiluano, Bulchi (Bulch, Bulchu) Chenadiensi, … episcopis (UB I: 144, 145, 149). – Cf. Buci, Bulch, BulchuBulchu, Bulcho, Bulchou, Bulsou, Bulsu, Bulsuh, Bulsuu, Bolchou, Bolchu, Bolsou, Bulzo, Bulco: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből. 1. Bulchu, Bulcho, Bulchou [955]/KrónKomp: In quo loco Leel et Bulchu illustres capitanei captivati sunt et ducti coram cesare. (SRH I: 308); [–]/KrónKomp: Turda, qui fuit Scemen, qui fuit Ethei, qui fuit Opus, qui fuit Kadicha, qui fuit Berend, qui fuit Zulta, qui fuit Bulchu (SRH I: 285); 1198: servos … Negu cum filia, fratres quoque ipsius Iacob et Bulchov (UB I: 33; Hervay 159); 1211: In villa … Gomas … sunt agricolee: filii Bulchou, Keched (Bolchou, Keced) cum filio suo Thexa et filius eius Beche (PRT X: 514); 1222: B(ulchu) Dei gratia prepositus et capitulum ecclesie Geuriensis (PRT I: 657; UB I: 98); 1226: B(ulchu) dei gracia Geuriensis ecclesie prepositus (UB I: 110); 1226/1229: sacerdote nomine Bulchu, capellano (PRT I: 676); 1228: datum per manus magistri Bulchu aule nostre cancellarii et prepositi Jauriensis (CDES I: 243); 1228/1491: nomina … libertinorum in … villa Coun … Fioch cum filio, Bulchow, Fychok cum duobus filys (HO II: 4; Gy II: 606); 1229/1230: Bulchu Chenadiensi, Bartholomei Quinqueecclesiensi … episcopis existentibus (ÁÚO XI: 212); 1229/1550: Mog de villa Poca cum aliis ioubagionibus castri Clus scilicet Erdeu principe exercitus, Chicolou, Tenqneu, Pouca archiprecone, Cheycimam et Bulchu (VR 358., 296; EO I: 171); 1232: venerabili … Renaldo Transsilvano, Bulchu Chenadiensi, Benedicto Waradiensi episcopis ecclesias Dei feliciter gubernantibus (PRT VIII: 281); 1233: Bulchv Chenadiensi, Benedicto Waradiensi episcopis, ecclesias Dei feliciter gubernantibus (PRT X: 520); 1233/1345: Reynaldo Transsiluanensi, Bulchu Chanadiensi … episcopis (HO IV: 19); 1235: Cleto Agriensi … Bulchu Cenadiensi, Reynaldo Transilvano … episcopis (Száz 1897: 585); 1236: Gogan, Johannis filius de villa Ola et cognatus eius Jula, Bulchv filius de villa Zebuchka (ÁÚO VII: 17); 1237: de genere Orocha … Buga et Zeghen fratres filii Bulchu, Welprecht filius Bugur (Zala I: 12; OklSz 91); 1240: per Bulchonem episcopum Chanadiensem (Kieg); 1251/1281: populi … in villa Negeuen … Mortun, Bulchu, Jan, Buhte (HOkl 21; CDES II: 257; Gy II: 610); +1252/1270: condicionarys … in villa Negewen …Warod, Mortim, Bulchu, Iwan (HO VI: 72; CDES II: 281; Gy II: 610); 1255: servitores … ecclesie Strigoniensis … Lukam filium Echen, Halad cum filio suo Moka, Vonunto cum filio suo Bulchu ac Donkus filium Dominici (CDES II: 331; Gy IV: 316); 1258/1296: Alexandrum filium Bata et Omodey filium Pouce … de genere Laad cognatos Bulchu episcopi (HO VIII: 366); cr 1265: B. dei gracia rex vngarie fidelibus suis … Martino et Jacobo filys Bulchu, Blasio procuratori abbatis sancti Martini in Saar commoranti (HO IV: 19); 1266: villa Guelemer … ad metem terminum feneti Bulchu episcopi sicque ibi terminatur (CD IX/7: 680; Gutheil 306); 1272: Bulchu de Potun comes vduornicorum de Papa … terra eiusdem Bulchu comitis (Kub I: 87); 1275/1323: in suburbio Wesprimiensi … quatuor mansiones preconum Regalium … Paulus, Buga, Bulchu et Paulus item filius Marcelli consanguineus eorundem (ÁÚO IV: 53–54); 1276>1327: Petro filio Bulchu (ÁÚO IX: 165; Gy IV: 228); 1279: Salomon filius Bulchu … de villa Tevl (ÁÚO IV: 211); 1280: Bulchu iobagio Capituli Vespremiensis (Veszprém); [1280]: Bulchu, Gal [filios] Musun [de Gredey] (Gy I: 305.306); 1282–1285: Lel et Bulchu … in Teutoniam destinantur (Kézai 169); 1293: comes Been officialis ecclesie de Beel, Hunth et Petehe fratres eiusdem, item Kama, Bulchu, Dominicus iobagiones ecclesie de Beel de Koppan (VeszpReg 27); 1294: Nicolao filio Bulchu, Blasio filio Karachini … Nicolaus et Blasius sunt confessi … terra ipsorum Torch uocata (ÁÚO V: 102); 1294: Stephanus filius Bulchu [in Comitatu Posoniensi] (ÁÚO XII: 560); 1299: Bulchu filius Botha et Andreas filius Fynta … de villa Cherkuth (MES II: 474; Gy I: 295); [1299]: comes Boch, comes Paulus filius Tyua, Bulchu filius Buch … de Sceuleus (MES II: 474; Gy I: 393); 2. Bulsou, Bulsu, Bulsuh, Bulsuu 1138/1329: In villa Geu … nomina servorum: File, Bene, Wandi, Rece, Bulsu, Geugu; In villa Babusa … Vldurih, Vandi, Bulsu, Halaldi; Hij omnes cum terra sua dati sunt. In villa Tamach … Petus, Latus, Bulsu; In villa Herudi … Bulsu (MNy 1936: 132, 133, 134; Gy I: 502, 895); cr 1200: Lelu filius Tosu … et Bulsuu filius Bogar! … pugnaturi venire ceperunt; Lelu, Bulsu et Botond … reversi fuissent (Anon 82, 88); 1202–1203/cr 1500: Villa Reguen … Vinitorum nomina … Stepan cum uno, Capan, Bulsu, Numquiz, Samudi (LK 1962: 216; Gy I: 656); 1208: ecclesiam de villa Bulsou in honore S. Marie (MES I: 186; Gy II: 229); 1210: Opus … de servis suis … disposuit . . . Soma, Bulsuu, Keseud cum filio (PRT I: 618); 1211: In villa Zamthou … vndornicicij! ... filius Suma, Iseph (Isip), cum filiis suis Bolsou, Bocca (Bulsou, Bacca) (PRT X: 515); 1213/1550: Bulsuh dux exercitus de castro Zounuc (VR 148., 173); 1215/1550: Ioubagiones Petri filii Pou scilicet Bulsu, Echi, Scemera (VR 282., 200); 1216/1550: castrenses Bichorienses de villa Gyan … impetierunt libertinos … Iseput, Bulsuhut, Chimont . . . pro concivibus suis (VR 241., 210; Gy I: 620); 1219/1550: Peth de villa Bagya impetiit Pousam de villa Sceguen pro furto, iudicibus Paulo curiali comite et Pet et Bulsu bilotis de Heues (VR 78., 223;Gy III: 100); 1221/1274: Bulsw prepositum Iauriensem (UB I: 87); 1221/1550: iudice Mauriano curiali comite de Zounuk et biloto Bulsu (VR 95., 259); 1222: Bulsw Prepositum Geuriensem (ÁÚO VI: 407; UB I: 87; Gy II: 591); 1222/1550: Echilleu de villa Bulsu (VR 205., 280; Gy I: 606); 1224/1291/1389: ad terram filiorum Kollou … ad terra, servorum regis … ad terram Bulsu (MES I: 247; Gy I: 714, 715); 1228: datum per manus Bulsu prepositi Geuriensis aule nostre cancellarii (CDES I: 244; Gy II: 591); 1228/1378: villam … Gyeka, cuius … secunda meta tangit Bulsu … magister Bulsu cancellarius (EO I: 170; Gy III: 361); 1229: Datum per manus magistri Bulsu aule regie cancellarii et Geuriensis prepositi (PRT I: 696); 1230: T. comes dedit monasterio sancti Saluatoris … VIII mansiones … Buda cum II filiis Bulsv cum filio Ynes (HO VI: 26); 1230: Renaldo Transsiluano, Bulsu Chenadiensi episcopis ecclesies … gubernantibus (UB I: 122); 1234: Cleto Agriensi, Renaldo Ultrasilvano, Bulsu Chenadiensi … episcopis (UB I: 160); 1241/1346: existentibus … Cleto Agriensi, Bartholomeo Vesprimiensi, Bulsu Chanadiensi … episcopis (Blagay 11); 1250: Bul(su) de Leeg … centuriones uduornicorum in Chollocuz (HOkl 18; CDES II: 246); 3. Bolchou, Bolchu, Bolsou 1199: Olechol eciam seruum et Visoborum et Bolchu manumisit (HO V: 2; OklSz 92); 1211: In villa Udori … sunt ioubagiones … _lius Bolsou, Warou cum filiis suis Albert, Poca, Cubot; In villa villa Zeuleus ultra Bocon joubagiones … nepotes Bolchou; In villa Pilip … sunt vinitores … Bolchou cum filio suo Euzin (PRT X: 504, 507); 1211: In villa Beseneu … sunt agasones: filius Pot, Zemd, cum filiis suis Bolchou, Stephano; In villa Gamas … de alia generacione vdornicorum: filius Bolsou, Micola cum filiis suis Tubus, Dolus, Thimoteo (PRT X: 510, 513); 1211: In villa … Gomas … sunt agricolee: filii Bulchou, Keched (Bolchou, Keced) cum filio suo Thexa et filius eius Beche (PRT X: 514); 1211: In villa Zamthou … vndornicicij! … filius Suma, Iseph (Isip), cum filiis suis Bolsou, Bocca (Bulsou, Bacca) (PRT X: 515); 4. Bulzo, Bulco 1221: presentibus … Bulcone prepositus, Beda custode, Veruntone decano (UB I: 85); 1233: Rainaldo Transilvano, Bulzo Cenadiensi … episcopis (CDES I: 300); [1241]/1243.1244: cum Bulzo Chanadiensis episcopus … uxores, filios et filias et familias ad partes superiores conducerent (SRH II: 567). – Cf. Bulch, Bulchi, Bulza, Buchu7Poic, Poik: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből.1243: Johannes de villa Poyc (HO VIII: 426); 1282/1351: ancillam suam filiam Poyk Agnus nominatam … una ancilla filia dicti Poyk Margita nominata … Koytka filio dicti Poyk … dictus Poyk servus … cum uxore sua et Paul filio suo (HO VIII: 225.226; MNy 1915: 282; Gy II: 539)
Polk: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből.1263/1326: Thomam filium Polk, Onth et fratres suos filios Stephani … terre ipsorum hereditarie Waag vocate (UB I: 282–283).
Polko, Polku1230/1283: nos fidelibus nostris Beucha videlicet Hauch, Polko … terram vacantem in territorio de Lyptou sitam que quondam terra fuerat ville que vulgo Mogiorfolu vocabatur … possidendam (Sztp I: 148; CDES I: 257; Gy IV: 77); 1239/1340: Polku de villa Mogorfalu … predicto Polku et suis heredibus (HO VII: 25; CDES II: 39; Gy IV: 77); +1287/XIV: Bogomerius vel Seraphyl filii Vavrin aut Detrych filius Polko de Lyptov (Sztp II/2.3: 385). – Cf. PulcuPolouc: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből.1220/1550: Vztras frater Tubul de villa Hongun impetiit ioubagiones castri Sasvar scilicet Zobozlou, Vtesam, Bagdanum, Chequeleu, Polouc … de destructione praedii sui (VR 124., 244; Gy I: 769: Polonk; Gy IV: 455)8Pulch: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből.[1177]/1500: iuxta Drauam … Kemes maior et Kemes minor, Zeredahel, Sok, Pulch, Kethey (Gy I: 324, 370)
Pulcu: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből.[1230]/1231: ad portum Nuach est meta de Drawa et tendit ad meridiem usque ad domum Pulcu (ÁÚO XI: 230). – Cf. Polko9Buchu: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből.+1086: ad puteu(m) Buchu (DHA I: 252; ChAHT 24); +1252/1270: vinitorum nomina hec sunt … In uilla SceuleusMeger … Bene, Duchk, Buchw, Kuthur, Mark, Anthon (HO VI: 72; CDES II: 280; Gy II: 608); 1263: Alexandro filio Jakou de Soulog ab una parte et Henyz filio Jacobi ac Burreu una cum uxore sua nomine Alheyt filia eiusdem Jacobi ex altera … racione dotis uxoris Henyz decedentis filij Buchu aue ipsorum iunioris Henyz et sororis sue domine … Alheyt (ÁÚO VIII: 73); 1281>1381: Buchu filius Vrud … de villa Aztar (Sztp II/2.3: 272). – Cf. Bucho, Bulchu101 Fehértói i. m. 84. o.
2 Uo 87. o.
3 Uo. 136. o.
4 Uo. 137. o.
5 Uo. 139. o.
6 Uo. 140. o.
7 Uo. 161–162. o.
8 Uo. 642–643. o.
9 Uo. 658. o.
10 Uo. 153. o.
„Βάλας: Together with Sinnion, commander of six hundred Massaget auxiliaries, all mounted archers, in Belisarius' army in 533. Balas, transcribed Βάλας, Ουαλας, Βλάσης, and Βλάσος, is a common Persian name.”
Ezek szerint Balázs, Balassi, Balassa (és talán Balogh) nevű kedves elődeink sem az észak-szibériai tundrán melengették a tábortűz mellett elgémberedett tagjaikat...
Szám szerint hat Vâlgaš nevű parthus nagykirály ismert
Parthus Vâlgaš, Vâlgašy
Arámi wlgš, wlgšy
Ógörög Vologaszész, Volagaszész
Vulcaz, Vlkoz, Volcaz, Volkaz: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből.1221/1550: Andreas de villa Wolcaz (VR 372., 275); 1226: iobagionibus castri Bana … Vulcaz tunc centurione de villa Kyvd et Michaele ab una parte (CDES I: 232; Gy III: 434; IV: 347); 1251/1305: terra … Hrusoua … meta vadit … ad t[erra]m f[ilio]rum Wlkoz (EngelPozs: Hrusovc); 1264: terra Podwrs … cuius meta … supra mansionem Wolkaz exit ad arbores duorum cerasorum (ÁÚO VIII: 114; EngelPozs: Podvers(a)). – Cf. Vlcasius, Vlkous1Bolcus: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből.1221: Sol comes … duas vineas, quas dicunt vineam Zumboth et vineam Bolcus contulit fratribus Beatae Helenae (CD III/1: 327)2Balas: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből. 1234/1392: v. Balasy f-i Apa (Gy II: 578); cr 1267: testimonio capituli Castri Ferrei et Balas de Lad, qui pristaldus (UB I: 333); [1270–1272]: Opoy [filius] Opoy [servos suos] Mathe … Bene, Punke, Paul, Balas, File … Lucach (SMM 1995: 10); 12[9]2/1333>1347: Em[ericu]m et Lad[islau]m f[ili]os Balas de Ruzua! (Gy II: 85); 1293/1312: magistro Mychaele preposito, Cosma cantore, Balase custode, Symone decano ecclesie nostre [de Castro Ferreo] existentibus (UB II: 290); 1300/1370/1386: in verticem … montis Sauli … ad … Zenthkiralpataka … in cd. vadum vulgo Balasreue (Gy II: 551). – Cf. BalaseBalase, Bolose: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből.1277/1347: septimus fundus curiarum dicitur fuisse Balase, in quo Buhtus residet, cui vicina est … curia cuiusdam Anus nomine (MES II: 73; Gy IV: 637–638); 1281: Balase et Mauricius fily Donath de genere Lyponuk (HO VI: 267; Gy IV: 418); 1281: Balase filius Ikuar, item Berceus filius Berceus omnes de eodem genere Jurle (HO VI: 268); 1290/1293: Paulus et Balase fily Furd (HO VI: 360, 403; Sztp II/4: 29); 1299: comes Blasius et Bolose filii Borla (MES II: 475; Gy I: 282). – Cf. Balas, BalaseiBalasei, Ballasei, Bolasei, Bolosei, Bolosi, Bolosoi, Bulusoi: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből. 1. Balasei, Ballasei +1237: testes … abbas de Topulka, Balasey de Kaza (UB I: 181; ÁÚO XI: 300; Gy I: 779–780); 1256: Balasey maior exercitus Zaladiensis (Zala I: 29); 1274: Balasey (Bolosy), [filius] Myles (LK 1924: 128–129; Sztp II/2–3: 87); 1286: Denem et Balasey de Kayar … Dene et Bolosey (PRT VIII: 301); [1286]: Denem et Ballasey de Kayar (ÁÚO IV: 382); 1289/1341: presentibus Mychaele preposito, Balasey custode et Cosma cantore ecclesie [beati Michaelis de Castro Ferreo] (UB II: 219); 1300: Cosmas paruus pro quo Egidius seruiens suus comparuit … contra Paulum et Balasey Thawarnicos Regis pro quibus Syd serviens Ladizlay fily Thome astitit (HO VII: 291); [1300]: contra Mykus, Balasey, Laur-m et Mich-em f-os suos, item Pouka de Kyrth et Maur-m f-m suum (Gy III: 214); 2. Bolasei, Bolosei 1211: In villa Zeuleus hii sunt vdornici: filii Arud, Cepous (Chepov) cum filio suo Gregorio, filius Feleh cum filio suo Bolosey (PRT X: 506); 1211: Vdornici de Mortus … filius Samson (Samsou), Bochochi (Bocochi) cum filiis suis Theke, Bolosoy (Bolosey), Marcel, frater eius, Tenc (Tencu) cum filiis suis Mocud, Venes (Venehs); vdornici in villa eadem Gomas … filius Stephan, Behneh cum _liis suis Bolosoy, Pota (PRT X: 512, 513); 1222: In villa Poloznuc … [mansiones] Bolasey, Lom, Chent et Benam (CD VII/1: 209–211; Sztp I: 128; Gutheil 304); 1233/XV: Herberdo! filio Bolosey (HO VI: 27); 1239: Pousa et Laurencius contra Rekam et Bolosey in examine duelli pro furti crimine sunt conuicti (ÁÚO VII: 78); 1256: porcionem Bolosey et Chaba filiorum Farcasi … in ipsa terra Chaba … Bolosey et Chaba possederant (HO VI: 86; Gy I: 764); 1266/1273: terra vacua, Kemunch vocata, quondam Thab, Bolosey, Marci et Dominici, iobagionum castri Neugradiensis, sine herede decedencium (MES I: 537; Gy IV: 256); 1270/1274: ad petitionem domine Kingue ducisse … Bolosey servienti suo in terra Pokoy in … Scepus dedimus … terrarum duorum aratrorum (LK 1924:129; Sztp II/1: 71); 1272: Guna filius Gyuga cocus noster [regine] de villa Kulked … ac fratres suos vterinos Noboy uidelicet, Chaba et Bolosey de villa Kulked (ÁÚO III: 275); 1275: secundum arbitrium Comitis Bolosey filij Bolosey (ÁÚO XII: 161); [1280]: Bolosey de Pecherd (ÁÚO X: 432); 1283: c. Bolosey f. Bolosey de Peturd (Gy I: 304, 342, 368); cr 1285: Valentinus et Bolosey filii Cogne (UB II: 196.197); 1286: Denem et Balasey de Kayar … Dene et Bolosey (PRT VIII: 301); 1292–1297: Matheus filius Bolosey, Petrus et Bolosey fratres sui (ÓMO 106; Gy I: 304); 1293: comes Andronicus, Nicolaus filius Bartholomei et Johannes filius Bolosey nobiles de Wamus (VeszpReg 27); 1294: domus Bolosey et Ladyzlai fabri (MES II: 360; Gy II: 263); 1295: Pous filium Laurencij de Wamus … pro Bolosey ac Nicolao necnon Petro filijs suis Vgrino fratre suo … constituti (ÁÚO V: 138); 3. Bolosi, Bolosoi 1138/1329: In villa Tamach: Siholt, Suda, Tumas, Bolosoy, Lengen … servi debent dare decimas (MNy 1936: 133); 1211: [In Tychon] hii sunt pistores … filius Moncha, Hoiud cum filiis suis Bolosoy, Forcos (PRT X: 504); 1211: Vdornici de Mortus … filius Samson (Samsou), Bochochi (Bocochi) cum filiis suis Theke, Bolosoy (Bolosey), Marcel, frater eius, Tenc (Tencu) cum filiis suis Mocud, Venes (Venehs); vdornici in villa eadem Gomas … filius Stephan, Behneh cum filiis suis Bolosoy, Pota (PRT X: 512, 513); 1214/1550: Bolosoi de villa Bulkan (VR 316., 185; SzabSzatm 31); 1214/1550: Adam filius Bolosoy de villa Ieneu (VR 322., 186.187; Gy I: 628); 1215/1550: pristaldus … Bolosoy de villa Bobona (VR 174., 193–194; Gy I: 754); 1219/1550: Michael de villa Sunad impetiit homines ecclesiae Vaciensis scilicet: Fiacham, Bolosoit de villa Pispuki pro furto (VR 77., 223; Gy IV: 553); 1222/1550: iudice Bolosoy comite de Naugrad (VR 207., 281; Gy IV: 277); 1252: cum vinea una in Enusth, iuxta Bolosoy (HOkl 26; Gy I: 300); 1255: Bolosoy Comes officialis Michaelis comitis de Sarus (ÁÚO VII: 407); 1263: St. f. Cheka de v. Yenev! … cum sua … consorte nomine Floriana f-a Bolosoy! de Wesprimio (Gy II: 389); 1266: Bolosoy, Iwan, Bertolom!, Symun! de populis Buchariorum regalium [de Wamusozo] (Sztp II/1: 30); 1273: Iacobus et Micael filii Bolosoy … de genere Heren (UB II: 36); 1274: Balasey (Bolosy), [filius] Myles (LK 1924: 128.129, Sztp II/2. 3: 87); 1276: Bolosoy et Blasium filios Blasii de Pokud (Zala I: 80.81); 1298/1350: Mart., Bolosy, Gueche et Lowas f-i Theod-i de Egres (Gy III: 194); 4. Bulusoi 1237.1240: In predio Lazi … nomina equestrium … Hanta, Buna, Chumoz, Bulusoy (PRT I: 775). – Cf. Balase, Balaseus, Blasei.
Balasen: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből.1240/1374: jobagiones Tytulensis ecclesie Mycho, Balasen et Andreas (HO IV: 24). – Cf. Bolosin.
Balaseus, Balassaeus: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből.1247: Balaseus cum Buc filio suo, Bud cum Georgio et Gurganus filiis suis … de minori villa Selepchen nomina, iobagiones monasterii sancti Benedicti iuxta Granum servientes in equo proprio, qui wlgo luosicsag dicuntur (CDES II: 166; Gy I: 476); [1247]/1248/1323: meta … tendit ad civitatem Nitriensem ad curiam Balassaey filii Petri iobagionum castri Nitriensis (CDES II: 191); 1255: Pousa filius Bala, Buc filius Balasey, Georgius filius Bud, Iuanc filius Staayzlai … [de] Scylipche (CDES II: 328; Gy I: 476); 1255/1273: Farkasium videlicet filium Balaseus [!] (UB I: 249); 1287: possessiones … presentibus … Leustachio filio Kothmanni … Beles, Ladislao et Johanne filiis Balasey … [vendidit] (MES II: 226); 1288: terra nobilium … Balasey … et Gregorij filiorum Wyd ac Chetre filij Zelemen Gormoth vocatam (ÁÚO IX: 467; Sztp II/2–3: 394; Gy II: 290); cr 1291: Johanne filio Langeussi, Demetrio filio Uz, ac Uza, Gregorio filio Kemez!, Uz filio Balasey de Tolchva (ÁÚO V: 59); 1298/1333: Johannem et Blasium filios Balasey … in possessione Raduh (Zala I: 115). – Cf. Balasei, Blasius.
Balasouosi: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből.1239/1241/1504: filii iobagionum castri Posoniensis … de villa Vota Buztos, Domoz, Balasouosy! et cognati sui (CDES II: 34)3Bolosin: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből.1202–1203/cr 1500: Villa Reguen … Nomina iobagionum sunt hec: Dersi cum uno, Bolosin cum uno, Fiza cum duobus, Petur, Petus, Borsa, Nepedi (LK 1962: 216; Gy I: 656: Bolosu). – Cf. Balasen4
--------------------------------------------
Vagharsh: From Parthian name Valakhš (Arabian Balas, Persian Valas) which is used in Arm since old times. We also have the surname Vagharshyan and Vagharshapat locality name.
David M. Lang (Professor of Caucasian Studies, University of London):„Armenian personal names are very largely Iranian in origin, and predominantly Parthian.”5
1 Fehértói i. m. 831. o.
2 Uo. 139. o.
3 Uo. 84–85. o.
4 Uo. 140. o.
5 The Cambridge History of Iran. Vol. 3 (1), Part 4: Iran and her neighbours; Cambridge University Press, 1983
Vásáry István a besenyő etnogenezisben részt vevő kangarokról (hun-avarokról):
„…etnogenezisük a törökön kívül más összetevőkre is utal. Emlékezhetünk, hogy Bíborbanszületett Konstantin császár a besenyőkről írva megjegyzi, hogy „a besenyőket kangarnak is nevezik, de nem mindet, hanem csak három tartomány népét, Javdiertimét, Küercsicsurét és Kabuksinjuláét, mint akik a többieknél vitézebbek és nemesebbek; mert ezt jelenti a kangar elnevezés”. A Konsztantinosznál különben név szerint feljegyzett nyolc besenyő törzs közül három kangar eredetű volt, s így a besenyő etnogenezisben egy kangar nevű nép is részt vett, amelyet a besenyők meghódítottak, majd a törzsszövetségükbe olvasztottak. A meghódolt népeket előre állították, akárcsak a magyarok a kavarokat. A kangarok már 6. századi szír forrásokban előfordulnak a Kaukázusban, a Szevan-tó és a Kura folyó közötti területen. A türk feliratokban szerepel a kengeresz nép, mely ellen nyugaton harcolnak a türk kagánok. Ez a név a kangar és az asz népnevet foglalja magában, mely utóbbi az iráni nyelvű alánok neve. Tudjuk azt is, hogy a Szir-darjának Taskenttől lefelé húzódó alsó folyását Kankar/Kangar néven is illették. Mindezen adatok alapján megállapíthatjuk, hogy a kangarok eredeti lakóhelye az Aral-tó és a Szir-darja középső folyása között, a mai Taskent vidékén lehetett … Helyzetüknél fogva fontos közvetítő szerepet játszhattak a transzkontinentális kereskedelemben, az 5–6. században lehettek telepeik Transzkaukáziában is (l. a szír adatokat a kangarokról).”
A 337–38. versekben az epikus hős a már meglévő kardja mellé egy második övön is a jobbjára köt egy újabb egyélű kardot, „pro ritu Pannoniarum”. Ez az adat sehogy sem illik bele a germanisztika eddig vázolt képeibe a Waldharius eredetére vonatkozólag ... A magyarországi avar régészeti eredmények mindenesetre azt mutatják, hogy a vezető réteg harcosai, sokszor tisztségük jelölésére is, egyszerre több övet is viseltek, és az akkori avar fegyverek között szép számmal szerepelnek az egyélű, rövid kardok is.
Az áldozatot bemutató Vâlgaš (Bologaszész, Balaš) nagykirály a biszituni sziklákról
Biszitun az iráni Kermansah régióban fekszik, a Zagrosz lábánál, az Ekbatanából, a méd fővárosból Babilonba vezető hajdani út mentén
Ugyanennek a jelenetnek a sematikus vázlata Sylvia Winkelmann nyomán
Az ábrán jól látszik, hogy az uralkodó a derekán mindkét oldalon egy-egy tőrt visel
A Hung-i Nauruzi-i sziklarelief és annak egy részlete, melyet már alaposabban bemutattunk Harmatta tanulmánya alapján
A közvetlenül a „királyok királya” előtt álló férfi valószínűleg nem más, mint az I. Mithradatésznak meghódoló és Szúszában Kr. e. 147−140 között pénzt verető II. Kabneškir (Kamniszkerész, Kapnaszkirész) elámi király
Harmatta János a Hung-i Nauruzi-i sziklareliefen látható és II. Kabneškirrel azonosított emberalakról:
„Derekán kettős övet figyelhetünk meg, az alsó a fegyveröv, amelyről jobb oldalon egy tőr (csak a markolata látszik), bal oldalán pedig 2 kardszíjon hosszú, markolatánál keresztvassal ellátott kard csüng alá”.
Lásd: I. Mithridates és Kamniskeres; in: Antik Tanulmányok XXVIII/2 (1981), 115. o.
Mellékesen jegyezzük meg, hogy bár az említett domborművön ez nehezen kivehető, de az elámi nadrágviselet eltért a parthustól annyiban, amennyiben az itteni hosszanti, függőleges ráncolással szemben az avarok vízszintesen „roggyantották” a nadrágjukat. Jól kivehető ez a különbség, ha a közeli – mintegy másfél kilométernyire található – Hong-e Yār-’Alīvand elámi sziklavésetein látható öltözéket a szomszédos Sāmiban talált híres parthus bronzszobor nadrágjával összevetjük. (Egyébiránt úgy a Hung-i Nauruzi-i dombormű, mint a monumentális sāmi szobor a környező elámi, tehát helyi eredetű alkotások között meglehetősen egyedül áll, s egyértelműen az északkelet felől érkező parthus hódítás eredménye.)
Vö. Harmatta János: Az utolsó Kabneškir; in: Antik Tanulmányok XXVIII/2 (1981), 155., 160. o.
A közölt részletek módot adnak a Waldharius hősköltemény szövegének beható elemzésére, hogy azokban az avar vonatkozásokra rámutassunk.[27] Mindenekelőtt azonban fel kell hívnom a figyelmet az eposz „hun-avar” népi vagy népnévi használatának folyamatosságára, amely a szövegen végighúzódik. Ennek a magyarázatát a szerző mindjárt a négy-öt verssorokban érthetően feltünteti a következő szavakkal: „. . . Pannónia népét, melyet többnyire csak hunnak nevezünk mi szokásból!” Ezt a szövegtöredéket a Waldharius-kutatók elsőrangú bizonyítéknak tekintik a költemény szerzésének idejére vonatkozólag, amennyiben a jelzett népet a jelenben rögzítve említi.[28] Mondanunk sem kell, a legtöbb szövegmagyarázó a magyarokat érti ama nép alatt, amelyet megszokásból „hunnak” nevez az epikus elemeket közvetítő népi eredetű forrás, és amelyet így rögzített le a szerző. A hunok, avarok és magyarok neveit a korabeli nyugati krónikások sűrűn „összetévesztik” a mai magyar terminológia szerint, a népi hagyomány azonban azt sejteti velünk, hogy az avarok büszkék voltak a velük egyfajú azonos hunok hőstetteire, és az avarok korábban érkező népével már ide jött magyar elemek is belekapcsolódtak ebbe a hagyományba.
Maga az egész első versszak egyébként teljesen elüt a kolostori krónikák „hivatalos” és nagyban elterjedt hun–avar–magyargyűlölő szellemétől és a környező népek eddig egyedüli forrásként felhasznált írásbeli adataitól.[29] Sőt az egész versszakaszt az „eurázsiai nomád nép” valóságos dicshimnuszának lehet tekinteni, mint erre már Solymossy Sándor is rámutatott a Magyarok dicsérete 1000év előtt c. kis tanulmányában.[30]
A párizsi kéziratban, amelyet következőkben csak „P”-vel jelölök, azonban maga az avar név is többször szerepel: „… Non adsunt auares … cultores regionis” (13. vers), „… Populi avarorum pugnant” (67. vers). Így a hunnak „szokásból nevezett” nép alatt a szerző minden esetben avarokat ért.
Ugyancsak kormeghatározási szempontból emlegetik mint döntő adatot a P kézirat 69-es verssorát, amely szerint: „paca Hunni malunt regnare”. Az időbeli rögzítés mellett azonban e szöveg arra is alkalmas, hogy az avarság békés, megtelepülésére mutasson rá.
Sokkal súlyosabb adatnak tekintem azonban a hőskölteményben szereplő hajviseleti leírást, amely szerint Waldharius „nagyon büszke volt hosszú fonatos hajviseletére”.[31] Az avarok jellegzetes és Európában addig egészen ismeretlen hajfonatviseletét már a kínaiak is feljegyezték. Említik Agathiasz[32], Theophülaktosz[33], aki „altáji eredetűnek tartja”, Szír Mihály[34] mint források. A kutatók nagy csoportja szintén foglalkozott ezzel a hajviselettel: Haussig[35], Altheim[36], O. Maenchen-Helfen[37], V. Terras[38], Namio Egami, a japánok nagy kutatója[39] és legutóbb J. M. Wallace Hadril[40], aki kutatásaiban azt is felderítette, hogy ez a hajviselet a merovingek és karolingok udvarában is fellelhető mint „eurázsiai hatás”, amelyek mellett a leghatásosabb adata az, hogy Childeric kedvenc harci lovának fejével temettette el magát. A teljesség kedvéért meg kell említenünk a magyar kutatók részéről a legnevesebbeket id. Fehér Géza és László Gyula személyében.[41]
Miután a hunok és avarok varkocsviseletével tanulmányomban egy egész külön fejezetben foglalkozom, és az eddigiekben csak a források és kutatók munkainak felsorolásaira szorítkoztam, szükségesnek tartom megemlíteni, hogy az „aquitaniai” varkocsviseletről, sőt az altájinak tartott hajlevágásról a gyászszertartások folyamán az ún. vizigót spanyol tartomány egyik legősibb, reánk maradt kódexében korabeli rajz mutatja ennek a szokásnak Európa eme legtávolabb sarkáig nyúló hatását.[42]
A fegyverviselettel kapcsolatban is találunk a Waldharius eposzban avar jellegzetességet. A 337–38. versekben az epikus hős a már meglévő kardja mellé egy második övön is a jobbjára köt egy újabb egyélű kardot, „pro ritu Pannoniarum”.[43] Ez az adat sehogy sem illik bele a germanisztika eddig vázolt képeibe a Waldharius eredetére vonatkozólag. Von den Steinen az 1390. majd az 1393–1395. versek alapján ezt a „második egyélű kardot” „semmispata” névvel illeti, és egyben citálja a frank fegyvertörténet szakértőjét, Althofot:[44] „… Das Messerschwert ist nicht pannonisch oder hunnisch, sondern germanisch.” A magyarországi avar régészeti eredmények mindenesetre azt mutatják, hogy a vezető réteg harcosai, sokszor tisztségük jelölésére is, egyszerre több övet is viseltek, és az akkori avar fegyverek között szép számmal szerepelnek az egyélű, rövid kardok is.[45] Bár az avarok fegyvereiről szintén külön részletes fejezetben foglalkozom, a germanisztikának fejtörést okozó és a Waldharius eposz 919. versében szereplő „kétélű baltáról” röviden itt is meg kell emlékeznem. A már idézett Althof magyarázata szerint ez a harci balta a karoling korszakban már csak mint „Sage fortlebte”, mint mondai anyag élt az emberek emlékezetében. A hagyományból merített adatot a német szaktudás „naiv néphagyományként” igyekszik elkönyvelni, vagy a kolostori krónikás hadászati járatlanságának tudja be.[46] Mindenesetre Darkó[47] és Fettich Nándor[48] nyomán kimutatható a magyar régészet adataiból az avarok, illetve őket megelőzőleg a hunok harcaiban használt fokos vagy harci balta, amelynek altáji eredetét Namio Egami sírmellékletként szereplő 5. századi szobrocskán is bemutatta.[49] A legújabb német kutatók azonban már annyit mindenesetre kényszerűségből elismernek, hogy a „chakan” (csákány) összetételű helynevek hajdani avar telepeket jelölnek az általuk használt csákány harci eszköz nyomán.[50] Az epikus hős, Walther egyébként 12 kard boldog tulajdonosa volt, és mindegyik kardjának külön-külön neve volt, amelyeket azonban a hősköltemény sajnálatos módon nem sorol fel. Ez a nagy fegyverbőség és -kultusz azonban mindenesetre nagyon elgondolkoztató, ismerve az avar fejedelmek és úri osztály ily irányú fényűzését.
Von den Steinen a klasszikus latin költő hatására Vergilius befolyására vezeti vissza a hősköltemény két további hadászati adatát, amelyek szerint a 44. és 106. versekben „aequati numero” Waldharius számba veszi harcba indítandó lovasait.[51] Ezzel a „klasszikus ráhatással” szemben tudjuk azt, hogy az altaji népek köztük az avarok is a tízes számrendszer alapján csoportosították seregrészeiket és alakulataikat. Magukról az avarokról pedig pontosan tudjuk korabeli leírások alapján, hogy a harcba indítást maga a vezérlő kagán intézte, ostorcsörrentésével száz és újabb száz ló indult az ütközetbe.[52] Bár az avar hadviseleti módszerekkel tanulmányunk szintén külön fejezetben foglalkozik, mint jellegzetes érdekességet már itt is megemlítem, hogy egyesek szerint a mai magyar zászló szavunk ebből a „száz ló” indításból nyerhet elfogadható népi etimológiai magyarázatot.[53] Hogy az avar fejedelmek méltóságjelvényei közt a karikás ostor is szerepelt, azt a napjainkban Bábonyban előbukkant avar fejedelmi sír „madárfejre emlékeztető préselt aranylemeze” bizonyítja, amely a régészek feltevése szerint egy korbácsnyél vége volt.[54][27] A hun–avar kárpát-medencei együttélésnek ez is egyik bizonyítéka
[28] Von den Steinen: ZFDA 84 (1952), 40. Die Hunnen Sitzenling Pannonien (Präsens). Ugyancsak így értelmezi a 69. verset is: Pace Hunni malunt regnare.
[29] H. Gregoire tanulmányai is rámutatnak erre a túlhajtott kolostori krónikai felfogásra, amelyet egyik kézirat a másiktól töretlen kitartással kritika nélkül átvesz és továbbít
[30] A würzburgi kézirat másolatának magyar fordítása
[31] Az eposz a 971., 979. és 991. verssorokban részletezi. Von den Steinen: „Waldharius lange Locken und sein stolz darauf passen nicht zu den kurzharigen Karolingern…”I. m. 43. és végső megállapítása szerint „… Dies Motiv aus älterer Überlieferung stammen wird.”
[32] Niebuher Agathiae Myriaei Historiarum Libri Quinque. Bonn, 1928, 19–20.
[33] Ed. de Boor, 262.
[34] E. W. Brooks: (Csco) III. 1936. 260.
[35] Haussig i. m. 362.
[36] Altheim: Die Nachfolger der europäischen Hunnen 255. (Attila und seine Hunnen V)
[37] O. Maenchen-Helfen: Huns and Hsiung-Nu, in: Byzantion, vol. 17, 236.
[38] Terras: Leo Diaconus and the Ethnology of KievanRuss, in: Slavic Review 24/3 (1965), 403. A szerző a „nemesség” viseleteként állítja be Agathiasz adatát, amely azonban élesen szétválasztja a vikingeknél és az ősgermánoknál is szokásban lévő hosszú haj viseletét, ez azonban nem azonos az avarok „a var kocs” nevezetű hajfonatával. Az általa említett hitita harcos ábrázolása tincseket hagyó hajnyírás után, nem erősíti tételét.
[39] Namio Egami: Die alte Zivilisation norde Urasiens, Kyoto, 1948, citálja a 36. jegyzet
[40] J. M. Wallace Hadril: Long-haired Kings and Other Studies in Frankish History, London, 1962
[41] Fehér Géza: Les Monuments de la Culture proto-bulgare et leurs Relations Hongroises, Budapest, 1934 és László Gyula: A kettős honfoglalásról, Archeológiai Értesítő 97. k. (1970), 176 sk.
[42] M. Pidal: Historia de España VI, 426, Madrid, 1948
[43] Waldharius eposz, 337–38. versek
[44] Von den Steinen i. m. 42.
[45] Uo.
[46] A frank fegyverekről egyébként sokkal elevenebb és igazságnak megfelelő képet fest a germanisták véleményével szemben Toursi Gergely, akinek a beszámolóját B. Bachrach Procopius, Agathias and the Frankish Military c. kimerítő tanulmánya hasonlította össze (Speculum 1954, 435–44). Mindenesetre a hun műveltségnek az alánoktól való átvételét a fegyverzett terén nem tartjuk meggyőzőnek.
[47] Darkó J.: Az ősmagyar hadművészet fejlődése és hatása Nyugat-Európára, Budapest, 1934
[48] Fettich Nándor: Die Metalkunst der Landnehmende Ungarn,A. H. 21 évf., 1937 (A honfoglaló magyarság fémművészete)
[49] Uő., 39. jegyzet
[50] J. Oswald: Die Donau von Passau bis Wien, é. n., 41–42.
[51] Von den Steinen i. m. 40.
[52] Pisides: Bellum avaricum, Anthologia Palatina I, 120–122.
A „Waltharius manu fortis” hősköltemény avar vonatkozásai
2. rész
A Waldharius-eposz és általánosságban a Nibelungen-énekek kutatástörténeti adatainak a munkamenetünkre nézve megválogatott forrásainak szükséges felsorolása után szükségesnek tartjuk a jelzett hősköltemény tartalmának rövid, vázlatos ismertetését. Erre nagyon alkalmasnak ígérkezik Solymossy kivonata, annak ellenére, hogy – mint a későbbiekben látni fogjuk – tévedett a szerző személyében, a megírás idejében, amelyet 933–936 tájára helyez.[26] Szerinte a német szerző:
„Amit másolt, az az erős karú aquitaniai fejedelemfi, Valter (Waldharius manufortis) története volt ékes latin versekbe öntve. Hogy miként nevelkedett kisgyermekkorától mint túsz Attila Tisza-menti székhelyén, ennek udvarában. Hogyan lett belőle híres hadverő hős, a hun fejedelem kedves vezére. Azután hogyan nevelkedett ugyanakkor a hun udvarban a burgundi királynak fiutód hiányában túszul adott lánya, Hildegunda, akit a hun fejedelemné vett oltalmába, s felnövekedve úgy szívébe zárt, hogy rábízta kincseskamrája őrzését. Sorsuknak van egy harmadik osztályos társa, a frank udvarból való trónjei Hagen, akit kezdettől sóvár honvágy emészt, s amint szerét teheti, hazaszökik. Ez a példa hasonlóra sarkallja Valtert is. Titkon megállapodnak Hildegundával, hogy a királyleány vegye magához a kincstárból a tőlük annak idején elvett drágaságokat, a szökést gondosan előkészítik, és paripáikon vezetéklovakkal, éjféli sötétben megindulnak nyugatra, hazájuk felé. Nappal erdőben pihennek, éjjel úttalan utakon haladnak egyre nyugat irányában. Éber figyelmüknek köszönhetően sikerül az üldözők elő rejtve maradniok, de midőn a hun határokon túl bejutnak az irdatlan hegyek közé, jöttüknek hírét veszi Gunther, a frank király. Útjukat állatja embereivel, adják oda kincseiket, és szabadon elvonulhatnak. Valter eleinte alkura hajlandó, de a frankok az egész kincset akarják, erre Valter megköti magát, büszkén visszautasít minden alkudozást, mire Gunther emberei lovagi tornában egyenkint állnak ki vele mérkőzésre. Valter valamennyi páros tusában győztes marad, most már tömegtámadást intéznek ellene. Valter szűk sikátorba veszi magát, ahol sebektől borítva, végső erőfeszítéssel védekezik. Támadói sorra elhullnak, az utolsó kettő menekülve visz hírt Gunthernek a kudarcról, Hilde ápolja a pihenő hőst. Gunther nem nyugszik, kelepcét készít neki, és legnagyobb hősével, Hagennel maga áll eléjük. Hagent küldi szembe egykori fogolytársával, de ez dacosan fel akarja királyának mondani a hűbéri viszonyt, nem verekszik egykori kezestársával, Valterrel. Gunther erre maga áll ki, a viadal vége a frank király legyőzetése, kinek, hogy életét megmentse, Hagen kénytelen szembeszállni régi barátjával, megvívják ekkor a párharcok legszebbikét. Mind ketten a vérveszteségtől végkimerülésben összeroskadnak. A tehetetlen két vergődő végül baráti jobbot nyújt egymásnak. Gunther bocsánatot kér, s a három nehéz sebesültet Hilde ápolja, kötözgeti. A sok szenvedést átélt pár ezután bántatlanul mehet tovább hazájába, ahol annyi szenvedés után zavartalanul szerelemben egyesülhetnek.”
A Waldharius manu fortis, az Erős kezű Walthar hősköltemény 1450 sorának eme rövid kivonata után munkamenetünk hathatósabb megvalósítása céljából ugyancsak Solymossy Sándor nyomán közlöm a würzburgi kézirat facsimilében publikált első versszakát, majd annak latin feloldását és ennek Kozma Andor, nagynevű költőnk hexameterbe szedett mesteri fordítását is, hogy a hősköltemény avar vonatkozásaira már ezekben rámutathassunk.
A sok középkori rövidítéssel összevont gótikus írás feloldott latin szövege a következő:
„Tertia pars orbis, fratres, Europa vocatur,
Moribus ac linguis varias et nomine gentes
Distinguens cultu, tum religione sequestrans.
Inter quas gens Pannoniae residere probatur,
Quam tamen et Hunnos plerumque vocare solemus.
Hic populus fortis virtute vigebat et armis,
Non circumpositas solum domitans regiones.
Littoris Oceani sed pertransiverat oras,
Foedera supplicibus donans sternensque rebelles.
Ultra millenos fertur dominarier annos.
Harmadik a földnek főrészei közt,
Sok más-más nevű nép, kit a nyelv, a szokás meg az erkölcs
És a hit elkülönöz, bírlalja felosztva e földrészt.
Joggal számítják közibük Pannónia népét,
Melyet többnyire csak hunnak nevezünk mi szokásból.
Ím ez erényeiben és harci tusákban erős nép
Nemcsak a szomszédos tereken terjeszti hatalmát.
Ám utat is lelt és lenyomult a nagy Óceánig,
Védve a hódoltat, hódítva az ellene állót.
Úgy mondják, hogy e faj ezer éve uralkodik immár.”
A „Waltharius manu fortis” hősköltemény avar vonatkozásai
1. rész
Az „eltűnt” avarok hősi eposzairól, csatadalairól, népi énekeiről a VII. század első felében élt Theophülaktosz görög „haditudósító” és történetíró emlékezik meg az avar történeti irodalom legjelentősebb forrásművének tekinthető Hisztoria Oikumenikéc. munkájában, az „avarok énekei”-ről szóló, sajnos mindössze háromsoros megemlékezésében.[1] Szerinte az avaroknak szép, hősi énekeik, csatadalaik, valamint népies nótáik is voltak. Arról is tudósít, hogy ezeket az énekeket részint magános regösök, részint énekkarok dalolták tábortüzeknél, esti pihenő órák alatt a falvakban. Éneküket húros hangszerekkel kísérték, mialatt a hallgatóság időnként tapssal kísérte az énekek ütemét.[2] Köztudomású a mélységes gyűlölet Theophülaktosz részéről az avarok irányában, és így kényszerű elismerése énekművészetükről hatványozott értékű.[3]
A tudósítást más helyütt Theophülaktosz kibővíti azzal, hogy az avarokat környező szláv népek ismerik ezeket az avar énekeket. Ez a híradás nagy jelentőségű az avarok szellemi hatásának felmérésében Európa-szerte, és miután a kora középkori hősköltemények egész sora és szövevénye ilyen hatásokra vezethető vissza, a legújabban nagy lendülettel dolgozó avar-kutatás, amely főként régészeti anyaggal dolgozik, kiegészítendő a korábban ógermánnak ítélt hun-avar szellemtörténeti kutatással is.[4]
Az avar-kutatás az európai történelemtudomány mostohagyermeke volt századokon át, és minden ilyen irányú törekvésre rányomta bélyegét az orosz őskrónika mindenütt idézett, de a mai eredmények alapján naivnak és korabeli szláv hatalmi törekvésnek, történelmet hamisító kísérletnek tekintett mondása: „… És az Isten elveszíté őket, és elhaltak mind, és nem maradt egyetlen oborin sem, és máig él az oroszoknál a közmondás: elvesztek, mint az oborinok, akiknek sem nemzetségük, sem ivadékuk nincs.” Ugyanilyen alapvető tévedésnek minősíti a mai tudomány Nagy Károly 796. évi, „avarokat megsemmisítő” hadjáratát. Ez az új történelmi felfogás igyekszik igazságot szolgáltatni az Európa szívéig hatolt és közel 300 éven át kifejezett államformában nagyhatalomként szereplő Avar Birodalomnak. Az átértékelés munkája azonban egészen új keletű, felette bonyolult, hiszen a valóban illetékesnek tekinthető magyarországi avar-kutatás a germanisztika és szlavisztika összes tévedéseit szolgai alázattal fogadta el.[5] Krónikáink hitelét magunk romboltuk le. A hun–avar–magyar népi folytonosságot – bár tiszteletreméltó törekvések igyekeztek bizonyítani hivatalos részről – idegen befolyásokra[6]tudománytalannak minősítették. Bár a krónikák már 700 éve „második honfoglalás”-ként említik Árpád magyarjainak bejövetelét Pannóniába, régészeink még mai felfogásuk szerint is csak ilyen „lehetőség”-ről, vagy „feltételezés”-ről mernek nyilatkozni.[7]
Bár az avar-kutatás az egyre-másra előbukkanó régészeti adatok nyomán mérföldes lépésekkel igyekszik a nagy késedelmet behozni, tévedéseit helyesbíteni, az avarok szellemi hagyatékának számontartása még mindig Bleyer Jakab „Nagy-Morávia”-örökségeként van elkönyvelve. Az „elszlávosodott avarok” téves nézete még mindig hatékony e tekintetben.[8]
Ezért kell visszamennünk az avar szellemtörténet legősibb forrásaihoz, hogy minden germanisztikai és szlavisztikai befolyást lehántva keressük ennek az „eltűnt” népnek az európai szellemi kincsekhez való hozzájárulását.
Az alábbiakban a bonyodalmas kora középkori frank, germán, sőt északi hőskölteményekkel szorosan összefüggő és egymagában is sok rejtélyt hordozó eposzt, a több másolatban és latin nyelven fennmaradt Waldharius manu fortis minden vitán felülálló avar vonatkozásait vesszük vizsgálat alá. A kérdést ugyan már eddig könyvtárnyi irodalom tárgyalta, de az „avarok eltűnése” miatt ezt a népet csak elutasítólag, mellesleg említik. Az eposszal foglalkozó szakirodalom sokoldalú kutatásának sok-sok tanulmányát e helyütt csak vázlatosan érintjük a teljességre törekvés szándéka nélkül, s csak a legújabb összegezett eredményeket vesszük figyelembe. A germanisztika keretében ilyennek tartjuk Von den Steinen szöveganalízisét, Der Waldharius und sein Dichter c. tanulmányát.[9] Bár nem kifejezetten veszi tárgyalás alá a Waldhariust Gutenbrunner Namen in der Nibelungendichtung c. tanulmánya, névanalízisei újak, kiérleltek, a hagyományos germanisztikus kutatásoktól függetlenek, és ezért feltevései, „engedményei” sokban hozzájárulnak a kérdés tisztázásához.[10]
Nem ennyire újkeletű H. Gregoire vonatkozó tanulmánysorozatának két jelentős darabja, a La Patrie des Nibelungen[11] és az Où en est la question des Nibelungen?[12] címmel. Ezeknek a jelentőségét abban látjuk, hogy a germanisztika nem mindig tárgyilagos állásfoglalásait megdönthetetlen érvekkel és mindig újszerű adatokkal forgácsolja szét, miközben a tőle megszokott intuitív meglátásaival, a hagiografiában, a meroving és frank krónikairodalomban való jártasságával érdektelenül törekszik a problémák megoldására.
Még régebbiek és ma már a régészeti és történelmi kutatások folytán elavultnak tekinthetők a régi szlavisztika eredményei, amelyeket főként a jelen század húszas évei során a bécsi „Akademia der Wissenschaften” eposzkutató sorozata közölt; bizonyos politikai, jellegzetesen torzító eszközökkel tévútra terelték egy időre magát a magyar kutatás menetét is. Közülük csak Lunzer Steiermark in der deutschen Heldensage, A. Jaksch-Wartenhorst Die Edlinge in Karantanien[13] ésO. L. Hiriszek Die deutsche Heldensage[14] c. tanulmányait alkalmazzuk munkamenetünkben, annak ellenére, hogy szándékolt szövegátírásaik még a teljesen laikus olvasónak is szemet szúrnak, negatívumaikkal használható nyomokra vezetnek.[15]
Magyar részről a Waltharius hősköltemény teljes szövegének fordítása során Antal Géza foglalkozott, Scheffel V. Ekkehard – Ein Klostergeschichte aus dem X. Jahrhundert c. munkája alapján.[16] A fordítás azonban épp a legjelentősebb részeknek elhagyásával történt, amelyek hiányára Sebestyén sem jött rá, bár saját szavai szerint a fordítás szövegét latin eredetivel „összevetette”.[17] Ezt a jelentős hibát igyekezett kijavítani, illetve a szakkörök figyelmét arra felhívni Solymossy Sándor Magyarok dicsérete 1000 év előtt c. kis cikkében, melyben a sok Waldharius-kézirat közül a würzburgi példányról eredeti facsimilét is közöl a mellőzött részt illetően.[18]
Solymossy tanulmánya arra ösztökélt, hogy a sok kéziratos szövegből a legrégibbnek tekintett párizsi példányt eredeti szövegével behatóbban tanulmányozzam. Attól eltekintve, hogy ennek a kéziratnak a szövege végző soraiban egy esetleges új szerzőt is sejtet a „senkiházi kövér Tifrid püspök” ma még ismeretlen tréfás hangulatú személyében.[19] Feltűnően sok az írásbeli eltérés ebben a legrégibb kéziratban[20] a többiektől. Az eltérések kihangsúlyozására azért kell különös gondot fordítanunk, mert a személynevek elírásainál bizonyos germanizáló törekvések egészen szembeötlőek.[21] Miután a párizsi irat szövegét illetően – hat különböző kézmásolat, a paleográfiai bizonyítékok mellett – az a vélemény formálódott ki bennem, hogy ez a szöveg áll legközelebb az epikus szöveget alakító igazi népköltészeti forráshoz, ez a kézirat az epikus tartalom, a benne szereplő személynevek formája szempontjából valóban elsőrangú forrásként kínálkozik. O. Schumann szerint is ez a kézirat nyújt a maga sok javításával, „idegenszerű” névalkalmazásaival legtöbb tápot arra a feltevésre, hogy nyers formáját a „narrant” (= mesélik) és „referunt quidam” (= beszélik egyesek) beszúrások alapján a végső verses forma előtt népi hagyományok alapján fogalmazta meg a mű szerzője.[22]
A munkamenetünknél igénybe vett magyar művek sorozatát a közbevetett kéziratvizsgálat előlegezése után még folytatnunk kell pár jelentős kutatás felsorolásával. Ezek közt legjelentősebb Hóman Bálintnak a nem kimondottan a Walharius szövegével, hanem a Nibelung-énekekkel foglalkozó tanulmánya, amely azonban tárgyunkat is jelentősen érinti, bár eredményeit ma már a keletkezési időre való téves rögzítés miatt nem tekinthetjük elfogadhatónak. Munkája címe: X. és XI. századi történeti elemek a Nibelungen-énekekben[23] és német nyelvű változata: Geschichtliches im Nibelungenlied.[24]Ugyancsak ide tartozik Bleyer Jakab A magyar hun monda germán elemei c. tanulmánya, amely a magyar történetkutatás téves eredményeinek a hű tükörképe, és a germanisztika összes eredetbűneit még a szlavisztika elfogultságaival is megtoldja.[25]
[1] H. W. Haussig: Theophylacth’s Exkurs über die skythischen Völker, Byzantium 23 (1953)
[2] Theophylactos (ed. Ded Boor) p. 236, 6.
[3] H. W. Haussig: Die Erwähnung der Kenntnis awarischer Lieder bei den Slavenen durch Theophylakt lässt auf das Bestehen alter Beziehungen zwischen Altaiern und Slawen schiessen die nicht erst durch die 558 in Europe eingewanderten Pseudoawaren hergestellt sein können. I. m. 434. old.
[4] Csallány D.: Archäologische Denkmäler der Awarenzeit in Mitteleuropa. Budapest, 1956. Ennek az alapvető munkának a jelentősége ma még kiszámíthatatlan az avarság továbbélésének kérdésénél. Ugyancsak jelentős az avar rovásírás adatainak a feltárása, amely a legnagyobb mai magyar avarszakértő évtizedes kutatásainak elvitathatatlan érdemeket biztosít.
[5] Bleyer Jakab: A hun monda germán elemei. Századok 7(1905), 202 sk. folyt.
[6] Karácsonyi J.: A székelyek eredete és Erdélybe való betelepülése. Értekezések a Tört.tudomány Köréből 20 (1905)
[7] László Gyula: Kérdések és feltevések a „második” honfoglalásról. Valóság, 1970. 1 sz., 48–69; A kettős honfoglalásról. Archaeologiai Értesítő 97 (1970) 2. sz., 161. 190. és Magánbeszéd a kettős honfoglalásról, Népszava. 1971. dec. 19. sz. Ebből a három tanulmány, illetve közleményből ma már a „vetélkedés” érződik afölött, hogy ki fedezte fel előbb a „kettős honfoglalás tényét”.
[8] László Gyula: „… Györffy tagadja – az általa elszlávosodottnak vélt – avarság tömeges fennmaradását…” I. m. (Archaeologiai Értesítő 187)
[9] ZFDA. 84 (1952), 1. sk.
[10] ZFDA 83 (1951)
[11] Byzantion 9 (1934), 1–39
[12] Uo. 10 (1935), 227 sk.
[13] Sitzungsberichte 205 (1927)
[14] Uo. 204 (1926)
[15] Ez egész különlegesen torzított módon jelenik meg A. Jaksch-Wartenhorst munkáiban, mint például Die Edlinge in Karantanien… Sitzungberichte 205 (1927)
[16] Idézi Solymossy Sándor: Magyarok dicsérete 1000 év előtt, 119 old.[17] Philologiai Közlönyhöz sajnálatos módon csak Xerox-másolatban jutottam hozzá, amely közelebbi adatokat nem tartalmaz.
[18] J. Grimm–A. Schmeler: Lateinische Gedichte des X. und XI. Jahrhunderts. Göttingen, 1838, 1–53.
[19] O. Schumann: Über die Pariser Waldharius Handschrift. „Korona-quernea” – Festgabe Karl Strecker, Stuttgart, 1941
[20] Uo. 3. tábla.
[21] A párizsi kézirat száma: Bibliothèque Nationale MS. Lat. 8488 A.
[22] Vö. 19. sz. jegyzet
[23] Philologiai Közlöny 67 évf., 44–78.
[24] Ungarische Bibliothek, Berlin, 9. szám.
[25] Vö. 5. sz. jegyzet
Antal Géza fordítása nem tekinthető mérvadónak, mert épp a számunkra leglényegesebb részeket hagyja ki a nyelvünkre egyébként is a teljesség igényével átültetett költeményből...
Latin nyelvű költemény a X. sz. elejéről, melynek szerzője a 973-ban elhunyt Eckehart St. Gallen-i dékán. A művet egy későbbi, ugyancsak Eckehart nevű szerzetes (kb. 980–1060) dolgozta át, akit a hungarusok 925. évi látogatása alkalmából e topikban már hosszabban idéztünk.
Az ének egy Walter nevű aquitaniai hős és szeretője, Hildegunda burgundi hercegnő menekülését beszéli el a hunok országából, majd pedig az előbbinek a küzdelmeit Guntharival, a burgundok királyával. Gunthari és emberei mindhiába igyekeznek Waltertől a hun kincseket és a menyasszonyt elrabolni. Tizenketten állnak ki ellene, de hasztalan, végül aztán szélnek eresztik őt, Atilla minden szándéka ellenére.
A költeményt Joseph Victor von Scheffel fordítása tette népszerűvé1. Azóta többször kiadták, és jó néhányszor elemezték2, de magyar fordítása még várat magára3.
1Ekkehard – Lateinische Gedichte des X. und XI. Jahrhunderts; Grimm–Schmeller, Göttinga, 1838
2 Pl. Charles Schweitzer: De poemate latino, Walthario; Berger-Levrault és Tsa., Párizs, 1889; Szász Károly: A világirodalom nagy eposzai II; MTA, Bp., 1882; Heinrich Gusztáv: A német irodalom története I; MTA, Bp., 1886, 113–125. o.; Wlislocki Henrik: Attila három ó-germán eposzban; in: Egyetemes Philologiai Közlöny VII. köt. (1884)
3 Egy részlet fordítása Vende Ernőtől az Egyetemes Philologiai Közlöny 1889. évi folyamában
A székelyderzsi gótikus freskó részlete 1419-ből
A megszabadított leány Szent László "fejében" turkál a karaszkói templom falképén
Szláv eredetűnek minősített helynevek Ausztriában
A csanádi káptalan 1359. évi kiadványa Balak birtok megszerzéséről
Franz Ertl háromkötetes, Topographia norici című könyvében (Kremsmünster, Verlag der Topographia Norici, 1965) írja, hogy a bajor nagyon kevert nép, a germán mellett jelentős avar és szláv összetevőkkel. Kimutatja, hogy Alsó- és Felső-Ausztriában több Oberndorf nevű helység nem „oberes Dorf” -nak (felső falu), hanem „Oborendorf”-nak, azaz Awarendorfnak (Avarfalu) értelmezendő. Ez pl. a felső-ausztriai Krems folyó melletti, Linztől délre fekvő Oberndorf esetében a mellet talált avar temetővel egyértelműen bizonyítható. Rámutat arra is, hogy ausztriai szlávok még az egészen késői időkben, a Karoling-korban avar vezető réteg uralma alatt álltak. 
Az áldozatot bemutató Vâlgaš (Bologaszész, Balaš) nagykirály a biszituni sziklákról
Ugyanennek a jelenetnek a sematikus vázlata Sylvia Winkelmann nyomán
A Hung-i Nauruzi-i sziklarelief és annak egy részlete, melyet már alaposabban bemutattunk Harmatta tanulmánya alapján
A közvetlenül a „királyok királya” előtt álló férfi valószínűleg nem más, mint az I. Mithradatésznak meghódoló és Szúszában Kr. e. 147−140 között pénzt verető II. Kabneškir (Kamniszkerész, Kapnaszkirész) elámi király
Harmatta János a Hung-i Nauruzi-i sziklareliefen látható és II. Kabneškirrel azonosított emberalakról:
