Nagy az én utam, tudja egész világ, s nem apad soha: mert végtelen, azért nem apad soha. Hogyha fogyna, az időben már elfogyott volna. Három kincsemhez ragaszkodom: első a szeretet, második a mérték, harmadik a tartózkodás Szeretek, ezért bátor vagyok, mérték által hatalmas vagyok, visszavonulok, hát vezető vagyok. Manapság szeretet nélkül merészkednek, mérték nélkül vezérkednek, tartózkodás nélkül hatalmaskodnak: ezért elpusztulnak. Aki tapintattal vezet hadat, győzelmet arat; a szeretettel védekező legyőzhetetlen. A természet fegyverezi s a szeretet védelmezi.
Weöres Sándor fordítása
{Forrás: Lao-ce: Az út és az erény könyve}
Mondd,van olyan hogy bocsánat-raktár? Mondd,miért van,hogy nekem nem jut, mikor te az előbb kaptál? Mondd, van olyan,hogy elfogy a bocsánat? Mondd,mit kap az,aki csak ennyit kér magának? És mondd,van a bocsánatnak ára? Meg tudja fizetni,akinek nem telik ruhára cipőre,kenyérre,ételre,italra, -mondd,az ilyennek meg lesz-e bocsátva?
És mondd,mennyi időre kapod,hogyha kéred? Örökké tied lesz,vagy csak egy időre bérled? És mondd,mi van ha lejár az időd? Hogy állsz meg majd akkor az emberek előtt? Vagy ha végtelen a bocsánat joga: minden bűnöd meg van bocsátva? Mondd,a bocsánatot kitől kell kérni? És aki adja,mindenkinek egyforma mértékkel méri?
Mondd,miért nehéz megbocsátani? Mondd,kitől lehet az ilyet tanulni? Mondd,a megbocsátást ő hol tanulta? S mondd,nem felejthette el már régen azóta?
Mondd,a bocsánatot elveszteni lehet? S,ha találtam,továbbadhatom neked? És,ha én valaha elvesztem,ha kaptam, kérhetek megint,vagy örökre elhagytam? Mondd,lehet-e több adagot kérni, hogyha tőlem kérnek,én is tudjak adni? Mondd,egy embernek hányszor jár bocsánat? Mondd,a bocsánattal véget ér a bánat?
Mondd,-és bocsáss meg,hogy ennyit kérdezek-: ez tényleg ilyen nehéz,vagy én vagyok gyerek?
Gyakorta érzek Olyan különös Kimondhatatlan Valamit - Mikor a kezem A rózsafáról Egy szirmot halkan Leszakít, Mikor átrezeg Egy síró dallam Finom húrjain A zongorának; Mikor szívemben Harcokat vívnak Hatalmas fénnyel Hatalmas árnyak: Mikor a szó Mire se jó, Mikor szemem egy Ártatlan fényű Szempárba mélyed; Mikor álmodom S messzire elhagy A fájó élet; Mikor ujjongva Nevet a kék ég, S a szellő mégis Ezer zizegő Halott levélkét Takarít - Gyakorta érzek Olyan különös Kimondhatatlan Valamit.
S akkor előttem Áll a nagy titok, Amelynek soha Nyomára jönni Nem birok:
Miért nem szabad Azt a sejtelmes Suttogó halált, Letépett szirmot Szavakba szednem? Miért nem lehet Azt az örökös Borongó, ködös Szomorú álmot Papírra vetnem? Miért nem tudom Azt a pillantást Azt a sóhajtó, Méla akkordot, Mit a futó perc Szárnyára kapván Régen elhordott, - Megrögzíteni, S aztán őrizni Örökre, csendben? Az a sok síró Ábrándos érzés Miért nem ülhet Miért nem gyűlhet Lelkem mélyére S nem tömörülhet Dalokká bennem?
Vagy ha már róluk Dalt nem is zengek, Miért nem tudom Tud tokra adni Csupán azoknak, Kiket szeretek, S akik szeretnek? Nem mondom: szóval, Csak egy mélységes Szempillantással, Egy fénylő könnyel, Egy sóhajtással, - S csupán ők tudnák, Hogy mit jelent Ez a rejtélyes Titkos beszéd...
Ha itt volnál
Ha most itt volnál: olyan szívből köszönnél a munkából hazatérő embereknek. Ez az egyenes, csöndes falusi út, két oldalán lombos fákkal, úgy kibékít, úgy megszelidít. Itt csak pár lépésre van mindig a megoldás, csak gyorsabban mennék, biztosan elérném. Ha most itt volnál: apró mondatokból fonnék ruhát hűvös testedre, szelíd és megnyugtató puhaselyem-mondatokból, hogy te légy a legszebb, te légy a legmosolygóbb. S egy égszinkék szót az ujjadra húznék. S egy rózsaszínű szót a hajadba kötnék.
1929. V. 23.
Szeretnék
Szeretnék: kimenni messze, a víz partjára s a lemenő nappal szembenézve nekidőlni egy fának.
Hetenként többször.
A fejemet is hátravetve hallgatni a halk szúnyogdongást, meg a zsongó, csobogó vizet, mikor beszél a Csenddel.
Úgy maradni, míg feljönnek a csillagok és simogató ezüst fényüket fejemre hintik.
...Először egy napig maradni ott azután két napig, azután három napig, azután mindig...
Szatmár, 1925. július 10-én
Dsida jenő Súgás az ősznekŐsz, te sokat tudsz: mert sétálsz furcsán és hallgatagon, s hervasztó, irgalmatlan szomorú szemeiddel befigyelsz minden ablakon. Ősz, te sokat tudsz, s tudásod soha el-nem-vehető, mert a halottak nagy-erősek és tanítód a temető. Ősz, te sokat tudsz és ajtómat ha titkon benyitod, mellém lopózva böngészed ki, miket szitálón, csöndesen a papírra írok. Ősz, te sokat tudsz, de most nyílik a szám s oly valamit súgok, mit te se tudsz talán: Most, hogy üvöltő, lázadt szél rohan köd-váraktól köd-várakig, van egy búsongó kis fiú, van egy sóvárgó kis fiú, - - ki ibolyákat álmodik. Szatmár, 1924. szeptember 15-én
VágyvirágokSzeretném ha szeretnél Velem együtt nevetnél Mosolyomat neked adnám Reményeid megváltanám… Szeretnélek megcsókolni Boldogságot nem álmodni Arcod lágyan simogatnám Szemed csillogását látnám… Szeretnélek átölelni Sötét éjjel veled lenni Együtt gyújtani a lángot Mint a szerelemvirágot… Szeretnélek úgy szeretni Végre boldogságban élni Oly nagy kérés ez tudom Mégis errol álmodom…
ElkísérlekHallgasd! Hallgasd a csendet, ott van, benned. Mélyen, ősi egészben. Hallgasd és érezd, ahogy áramlik ereidben a véred. Az élet, színei szépek, s a fények, mint sugárzó utak, fekete lyukak. Spirális rendszerek - űrben bolyongó magányos szellemek. Lépek feléd, vezetsz? Engedd meg, hogy elkísérjelek
ott, ahol a tenger-szem csillogva hullámzik, s madarak röppennek fel, fel az égig, ott, ahol a hegyek havas csúcsukkal a magasba törnek, ott, ahol az alpesi réten az anemonák szirmai zenélnek, ott, ahol a fenyok közt álmosan bújik a napsugár, ott a selymes fuben fekve a kék eget nézem már, arcod látom felhok közt, árnyakat a fényben, s ha szél borzolja hajam, mint kezed simítása, elképzelem milyen lenne szíved dobbanása,
s látom repülni a türkizkék madarat ott, ahol egy árnyas lombú fa alatt ülök és rád gondolok, rád gondolok, könnyeim erednek' ott a pipacsok közt, végre, csodás álmok jönnek…
Japán haiku költőkJapán haiku versnaptár, fordította Tandori Dezső, Magyar Helikon, 1981.
Drága barátom, felhők választanak el: vadliba-búcsú.
[Matsuo Bashó]
Tavaszi eső. Darázsfészkeket önt el tető-szivárgás.
[Matsuo Bashó]
A bronzharangra pilangó telepedett; alussza álmát.
[Yosa Buson]
Vigyázz, hova lépsz! Szentjánosbogár fénylett tegnap este ott.
[Kobayashi Issa]
Csak lassan, szépen; gondosan mászd meg, csiga, a Fuji hegyét.
[Kobayashi Issa]
Szulák virága. Tölcsérébe egy kislány fújja az orrát.
[Kobayashi Issa]
A száraz ágon varjú telepedett meg. Ősz van, este van.
[Matsuo Bashó]
Ne sírj, kabóca. A szerelmes csillagok sorsa is válás.
[Kobayashi Issa
Remélni jót és alkotni szépet Boldognak látni minden népet Megetetni az összes éhezőt Virággal ültetni be tar mezőt És meglocsolni a sivatagot Ez - mit az élettől akarok
Békében nevelni sok gyermeket S ne legyen rémisztő a rengeteg Fény gyúljon fel az agyakban S az ember ne éljen akaratlan Csak az örömök legyenek nagyok Ez – mit az élettől akarok
Emlékezni arra mi régen volt Becsülve tisztelni az öregkort Mert tapasztalás tanít jövőt És erős oltalmazhat serdülőt Hogy városokat ne fedjen el homok Ez – mit az élettől akarok
A vérnek legyen végre értéke S nem kérdezve, hogy kérték-e Csak adni, magadból őszintén Hogy kísérjen a tudás, a fény S a gyermekek legyenek boldogok Ez – mit az élettől akarok
Kérem, legyen mindennap ünnep Hol könnyet nem a fájdalmak szülnek Legyen hit, megértés, szeretet, béke Hisz az életnek van valódi értéke Így büszke lehetek, hogy ember vagyok Ez – mit az élettől akarok
"Vannak közöttetek, akik azért keresik a beszédeseket, mert félnek az egyedülléttõl.Az egyedüllét csöndje feltárja elõttük meztelen önmagukat, és szeretnének elmenekülni elõle.És vannak, akik beszélnek, és anélkül, hogy sejtenék vagy remélnék, olyan igazságot fednek fel, amelyet maguk sem értenek.És vannak olyanok, akik belül ismerik az igazságot, de szavakkal nem mondják el.Az ilyenek keblében lakik a csend, amelynek ritmusa van. Amikor az útfélen vagy a piactéren barátoddal találkozol, ajkadat a lélek mozgassa, nyelved õ irányítsa.A hangod hangja szóljon az õ fülének füléhez;Mert az õ lelke megõrzi szíved igazságát, miként a bor ízére emlékezünk.Amikor a színét már elfelejtettük, és a korsó sincs többé."(Kahlil Gibran
Vannak álmok, melyek valóra sosem válnak, Hisz csak egy tavasza van minden ibolyának. Lehet gyönyörű, napsugaras nyarunk, Az ibolya sosem virít ugyan úgy. De tudnunk kell még valamit róla, Könnycseppet sosem ejt a búban. Ha virágzásának hóvihar vet véget, Akkor sem szomorkodik egy pillanatnál többet. Mert hiszi, hogy néhány óra múlva, Az idő újabb lehetőséget nyújtva Biztosítja őneki az ujjá születést, S ha jön ismét a hóvihar, az újabb reményt.
Álmomban egy öreg állt elém, S megkérdezte, mi lennék, ha lehetnék. A kérdés meglepett S a válaszom hosszú perceket késett, S az öreg elindult a semmiségbe. Én kiabáltam, hogy maradjon, Futottam volna, de nem mozdult végtagom. Hiába kiabáltam, hogy várjon, Sajnos itt befejeződött az álom. Felébredve eszembe ötlött a kérdés: Mi lennék, ha lehetnék? Talán király, vagy báró, Ki nem lát a vagyonától? Vagy lennék oroszlán, ki oly erős, Király ő az állatok között. Vagy talán építmény, Mely dacol az idővel? Mi oly ékes mit kívánnom kéne? Így telt el a nap, Lassan, döcögve haladt S a várt éjjel újra rámszakadt. S az öreg újra rámakadt… Nem szólt semmit, Csak mélyen a szemembe nézett. Hegyek s völgyek suhantak szemében. Idők, régmúlt évek pörögtek halkan, S eszembe jutott a kívánság magamban. Felkiáltottam, mintha megcsíptek volna, Lennék bár felhő, mely suhan évezredek óta. Igen ez az, ez mi oly ékes, Mint egy drága, csillogó ékszer. Felhő lennék, ha lehetnék, Az égbolton vidáman suhannék, Távoli múltat látogatnék, S egy pillanat, s újra itthon lennék. Az öreg rámnézett, A tekintete szinte égetett És akkor újra kérdezett: Miért pont felhő? Kérésed meglepő! Válaszolni akartam, De az öreg halkan, Csendben távozott.
Az öreg eltűnt, S vele az álom is. Gondolkoztam egész nap, Miért pont felhő az akarat? Délután kaptam egy levelet Üres lap volt benne. Tudtam, hogy ez a válasz helye Fogtam a tollat s így írtam: A felhő szent és sérthetetlen, Elpusztítani lehetetlen. A menny és a föld között Vígan közlekedhet, Isten és ember között közvetíthet. Többet írni nem tudtam, A toll lehullt, s elaludtam. Sehol sem voltam, vagy mindenhol, Élet és halál között félúton. Elmondani nem lehet, leírni végképp nem… Voltam ott, hol csillog az ég kékje, Voltam, hol vörösek a tengerek, S a lényeg, hogy nincsenek emberek. Így lettem felhő, szállok az égen, Versemet írom könnycseppjeimmel, S vigyázok arra a helyre, ami még jó, Ahol még nincs gonosz, s ártó. Versem lassan végefelé járok, Búcsúzom, te gyönyörű, vígasztaló álom
"Hideg, unalmas őszben borús eső esik nagy szomorú-szükre felhő mélyéből, de nézz a gyönyörű, csillogó-átlátszó, ezerszínű, vidáman szépséges vízcseppbe, és gondolj csak jobban bele: Honnan veszed, hogy az eső, a színes-sárga avarra cseppenő, gyönyörű vízcsepp-kavalkád szomorú?"
Orthmayr Flóra (Metaflora) Keserv
Ó, hála neked, könnyek Istene:hogy adtál nekem két síró szemet,és fájdalmat, és bánatot is hozzá,s egy lelket, aki sohasem nevet.Te tettél az ősz rokonává engem,adtál magától omló könnyket,hogy megsirassak minden hantra hulló,reszketve hulló őszi levelet.Ó, hála neked könnyek Istene,hogy annyi bús mosolyt adtál nekem,s megengedéd, hogy mindent eldaloljakegyetlen húrra hangolt lelkemen.Tudom, ha egyszer kedvem kerekedne,hogy húromat másra hangoljam át,hálátlan voltomon haragra kelve,Isten-kezeddel leszakítanád.(Wass Albert)
Azt mondják, hogy pénzért mindent meg lehet kapni, de ez nem igaz. Ételt vehetsz pénzért, de étvágyat nem; orvosságot igen, de egészséget nem; csillogást igen, de szépséget nem; jókedvet igen, de örömet nem; szolgákat igen, de hűséget nem; szabadidőt igen, de békességet nem. Pénzért csak a kérgét kapod meg mindennek, nem a magvát." (Arne Garbort)
John Heinder
A természet ereje
Az ég tisztasága
A föld vonzása.
Az űr végtelen je
A gondolatok fénye
Nélkülük a nap elsötétül,
A föld összeomlik,
Az égbolt összeszűkül
A gondolat szét esik.
Ezért a bölcs:
Vágy és túlzás nélküli
Szabad, mert a törvényt követi,
Független, mert szolgál,
Ereje a természeté.
John Heider
A csend
A felhő széle:
a zápor vége,
Kevés szó:
A lét békéje
A szó elveszti az erőt,
A hallgatás növeli az erőt.
A bölcs tudja ezt,
ezért bírja viselni mások terhét
A csend hatalmát mutatja tanítványainak
a gyertya fényét, a talmi csillogás helyet.
Ha majd fűszál leszek, Mert az leszek, Igénytelen, egyetlen-egy fűszál, Egy a sok-sok közül, ahogyan most A hó alól kibukva sorba áll, - Ha majd fűszál leszek, Lesz-e emlékem régi életemről, A fájdalmasról, torzról, tévedettről?
Ó, voltak itt is fűszál-perceim Igénytelenek, tiszták, szabadok, Az egész réttel együtt-zizzenők, Nem nagyzolók, és nem hitegetők, - Ó, néha itt is hajnal ragyogott.
A hajnal harmatot is hullatott: Részvét esője csókolta fejem, És tündöklött az álom-kék magasság A lelkembe hullt harmatcseppeken. E ritka, drága fűszál-perceket, Amikor nyitva láttam az eget: Ezeket nem hagyom a sírverembe.
