A párizsi Louvre-ban őrzik ezt a 65x22 cm-es, 16 cm vastagságú szürke márványtömböt, melyet Roland de Mecquenem talált Szúszában az 1932–33. évi ásatások során. A görög nyelvű feliratban II. Ardavân nagykirály (Kr. u. kb. 10–38) erősíti meg tisztében Szúsza város kincstartóját az alkotmányos rend felrúgásával. Ugyanis a kincstárnok már letöltötte a törvények szerint engedélyezett hivatali idejét, s miként az a kései köztársaság idején az ókori Rómában is egyre inkább gyakorlattá vált, az annuitás elvét kivételezett személyek esetében áthágták. (A rivális birodalomban a két századdal előbb – Kr. e. 180-ban – elfogadott lex Villia annalis és a Kr. e. 82-ben született lex Cornelia de magistratibus két évben határozta meg azt az időtartamot, amelynek két különböző állami főtisztség viselése között el kellett telnie, az említett korszakban azonban a prorogatio révén már rendszeresen megkerülték ezt a rendelkezést.)
A Louvre-ban őrzött levelet a parthus időszámítás 268. évére, Audnaeus havának 17. napjára keltezték, amit Charles Bradford Welles a keresztény éra 21. évének december 17. napjával azonosít. Az új datálás megdönti azt a korábbi vélekedést, mely szerint az athnáme kibocsátója a kb. 80–90-ig uralkodó III. Ardavân nagykirály volt. Mások Kr. u. 20. dec. 17-ére teszik a levél keltét.
A dokumentum szövege:
„King of kings Arsaces to Antiochus and Phraates the two archons in Susa and to the city, greeting. [Since Hestiaeus the son of Asius], one of your citizens and a member of the order of »the first and chief-honored friends« and of »the bodyguards,« conducted himself in the office of treasurer in the year ([according to the former] numbering) 329 most honorably and justly and with all incorruptibility, shrinking from [no expense] of his own when the outlay was for the good of the city; twice during his term of office when the city [had] need of an envoy [he made the journey] himself, thinking the care of his own property unimportant but the city's affairs more urgent, and sparing neither money nor trouble he devoted [himself without reserve] to the two embassies, and having managed them to the city's advantage he received the appropriate honors, as the decree voted [by the city] in the year 330 testifies; since in the year 331 when need arose of a good [man he was again nominated] for the same office for the year 332, and after a long examination (when Petasus the son of A[ntiochus had been elected archon with Aristomenes] the son of Philip) he came forward and deposed that he was debarred by the constitution (?) from filling the same office a second time before the lapse of three years; since the city, [knowing from experience] his good character and remembering his administration of the same office, decided to choose him treasurer, and so he was elected [for the] year 332 in the archonship of Petasus the son of Antiochus and Aristomenes the son of Philip; since then [you have reported] Hestiaeus [to us] on the above grounds, we decide that his election was valid and that he is not to be prosecuted for having filled the same office twice without allowing an interval of three years to elapse, nor on the basis of any other royal order dealing with the subject whatsoever, and we decide in general that the [illegality which] has been pointed out be expressly forgiven, no denial or investigation either general or specific being required (?). Year 268, Audnaeus 17”
Kiss Irén
Egy ősi megváltásmítosz
A honfoglaló magyarok hitvilágában valószínűleg nagy szerepe volt a manicheizmusnak. Ez az iráni eredetű, gnosztikus fényvallás sok rokon vonást mutat a kereszténységgel, de annak ortodox változatával ellentétben nem a Jahve-hitet, hanem a zoroasztrizmust és a buddhizmust választotta szellemi előzményének.
Mivel a középkor európai eretnekmozgalmait jórészt a manicheizmus ihlette, ma már nem könnyű ilyen szövegeket találni. Kíváncsi iranisták azonban időnként mégis rábukkannak egy-egy rejtett kincsre. Ez történt Mary Boyce-szal is az ötvenes évek elején, aki ki is adta a párthus nyelvű manicheus himnuszokat.
A ritka gyöngyszemekre eredetileg egy német régészeti expedíció lelt rá Kínai-Turkesztánban, az anyag feldolgozását azonban nehezítette annak töredékessége. A szaktudósok körében azonban ismert tény volt, hogy létezett egy megváltásmisztérium az iráni zoroasztriánusok körében, amelyet azután a manicheusok megörököltek, és nyugati vallási közösségeknek közvetítettek. Az Angad rošnan (Nyolcadik bugyor) címet viselő ciklus halottas és világvégi himnuszokból áll, és szoros kapcsolatban van gnosztikus szekták gyászirodalmával. Az iráni szövegek ugyanis a titokzatos Első Ember haláláról és üdvözüléséről, a Fény és az egyes lelkek felszabadításáról szólnak – vagyis a manicheus vallás központi kérdéséről! Ennek a szent halálnak tehát az életszentséget megvalósított életpálya az előfeltétele. A párthus nyelvű himnuszokat élet iránti közöny és a halál miatti aggodalom jellemzi.
Az értelmezés kulcsát egy Ibn an-Nadim nevű szerző adja meg a maga Fihrist című munkájában. Mikor a halál egy igaz emberhez közelít, bölcs vezető alakjában egy fényisten érkezik hozzá, s vele három istenség, és utóbbiak vizesedényt, köntöst, hajpántot, koronát és fénykoszorút hoznak a haldoklónak. Ugyanakkor az Ördög is megjelenik elõtte bírvágy és bujaság képében, más ördögökkel együtt. Mikor az igaz ember mindezeket megpillantja, hívja a Bölcsesség alakjába öltözött fényistent (vagy fényistennőt), és ez körbe is fogja őt a másik három segítő istenséggel (arkangyallal). Ezt látva az ördögök meghátrálnak, és elszállnak.
Más himnuszok szerzői is vállalkoztak ugyanannak a pillanatnak az ábrázolására: hősük a testből frissen kiszabadult, sorsára várakozó lélek. Ilyen helyzeteket a kopt Zsoltároskönyv is megörökít. Jézus és Hérakleidész zsoltáraiban a lelket szintén ellenségei veszik körül a halál bekövetkezte után: kegyetlenek, akár a dögkeselyűk. A hét démon (hét bolygó) rágalmazza őt, vadállatokat uszít rá, csapdákat állít neki. Ám az Üdvözítő meghallja a lélek segélykiáltásait: vigaszt és védelmet hozva siet hozzá. A hét iszonyú démon ekkor lemond a lélekről, aki, miután megkapta a maga már ismert győzelmi szimbólumait, a Paradicsomba emelkedik, hogy visszaszerzett istenségének örvendjen.
A kopt zsoltárok és a párthus nyelvű halottas himnuszok közti szemléleti rokonság nyilvánvaló. Valószínűleg volt egy közös ősmintájuk a manicheizmus születésének idején. A lélek halál utáni felszállása a korábbi gnosztikus vallásokban is kiemelten fontos motívum. Utóbbiakban a hét gonosz bolygó elállja a lélek útját, és az csak a megfelelő varázsszavak elmondása révén tudja megfosztani őket hatalmuktól. Ha a lélek átment a tudás próbáján, az erény próbája következik, ám az erény mit sem ér önmagában, ezoterikus tudás nélkül.
A manicheus gyászirodalom más szemléletet tükröz: eszerint a tudásnak (a gnózisnak) már a földi életben meg kell hoznia a maga gyümölcseit. Mániazt tanította, hogy az erény a Fény és a Sötétség elvének megértésétől függ. Ez azonban nem ellensúlyozhatja az elkövetett bűnöket: a mennyek kapuját ugyanis nem a szavak, hanem a jó cselekedetek nyitják meg a lélek számára. Ilyen értelemben a manicheizmus a gnózis korrekciója.
A halottas zsoltárok többségében a lelkek erkölcsi „entitások”, akik tisztán rálátnak befejezett életükre, és még nem vágták el teljesen az ahhoz fűződő érzelmi szálaikat. A párthus nyelvű szövegekben viszont a lélek a száműzött Fény része, ezért az emberséggel szemben túlteng benne a személytelen nagyság. A lélek kívül áll földi körein, és egyedül fejezi be utazását, miközben világok omlanak össze, és természeti törvények változnak meg körülötte. Van azonban egy kopt zsoltár, amely szemléletében rokon a párthus nyelvű szövegekkel, s amely nyersfordításban így szól:
Jer hozzám, én vérem, én Fényem, vezérem.…támadj fel, én lelkem: Megváltódhoz siess:menedéked, Krisztus vár rád Királyságában.Mivel sötétségben haladtam, vizet itattak velem, ami…engem. Teher alatt roskadozom, ami nem enyém.Ellenségeim gyűrűjében vagyok, körülöttem vadállatok,erők és hatalmasságok terhével küszködöm.Lidércként ijesztgetnek, támadnak ellenem, tüsténtfel... engem, pásztor nélküli bárányt.Az Anyag s fiai felosztottak egymás közt, tüzükbensütögettek, mig megkeseritettek.Ám az idegenek, akik közé kerültem, nem ismertekengem: édességem kóstolgatták, mind birtokolniakartak.Az élet voltam nékik, de ők nékem a halálvoltak: roskadoztam alattuk, s ők engemköntösként viseltek.Mindenben én lakom, tartom az egeket. Én vagyok a szegletkő, én támasztoma földet, én vagyok a sugárzó Fény, amely gyönyörűséga lelkeknek.Én vagyok a világ élete: én vagyok a fák vénáiban keringőtej: én vagyok az édesviz az Anyag fiainaktalpa alatt.Elmentem a ... ig...az eónok...elküldtek engem a...hezAddig viseltem mindezeket, míg Atyám akaratát teljesítettem:atyám az Első Ember, kinek akaratát szolgáltam.Ím legyőztem a Sötétséget: ím eloltottam a szökőkutaktüzét, ahogy a Szférák körbeforognak, ahogy a Napuraljaaz élet jobb felét.Ó lélek, emeld pillantásodat a magasba, tekintsd köteléked......te már elérted: íme, Atyáid hívnak.Szállj fel a Fény Hajóira, vedd dicsőségedkoszorúját, térj meg királyságodba, örvendj együttaz eónokkal.Dicsőség s tisztelet Máni Urunknak s az őSzent Választottjának, s az áldott Mária lelkének!
(246-ik zsoltár)
Ezt a zsoltárt valószínűleg egy választott lélek halálára költötték, más hasonló szövegek hagyományát követve. Ám a zsoltár nem a halott életével és erényeivel foglalkozik; annak kis léte fokozatosan beleolvad a Fénybe. A lelket alkotó Fényt a világ kezdetén száműzték otthonából, s az anyagban kellett szenvednie, de holta után visszatérhet fény-honába. A zsoltár írója nem együttérzést akar kelteni az olvasóban: inkább tiszteletét fejezi ki a gigászi isteni mű elõtt.
A zsoltár kulcs a párthus nyelvű himnuszok megértéséhez is, amelyek ugyanígy tekintenek a lélekre. Ez a szemlélet teljes mértékben megfelel a „megváltott Megváltó” elképzelésének, miszerint Isten egyszerre tekint a lélekre úgy, mint megmentendőre és úgy, mint megmentőjére. A kopt zsoltárban Krisztus a Fény, s a lélek az Ő királyságába tart. Megtudjuk továbbá, hogy a halandó lelke földi életeiben pásztor nélkül maradt juhéhoz hasonlít; hogy a lélek számára az Anyag másféleképpen fogant fiai idegenek és ellenségesek; hogy a halál után a lélek felismerheti tulajdon isteni természetét, és tudata kozmikussá tágulhat; hogy a léleknek, inkarnációs sora végén, le kell győznie a sötétséget, s csak ekkor térhet vissza a királyságba; hogy megdicsőülése kezdetekor mindenekelőtt Máni prófétának és Máriának, az Istenanyának kell lerónia a háláját.
A manicheizmusban az egyéni megváltás célja tehát az Örök Fénybirodalomba való (vissza)érkezés, míg az Új Fénybirodalom a „kozmogonikus istenek” lakhelye. Egy szogd nyelvű töredék arról vall, hogy a lelket a Nagy Király, Krisztus teremti újra tökéletesnek, s azután vagy az Örök Paradicsomba, vagy az Új Paradicsomba viszi. Az Új Paradicsom a megváltó istenek lakhelye, akik ki vannak tiltva az Örök Paradicsomból, míg csak az utolsó Fényt is vissza nem szerzik a gonosztól. Ez a „kitiltás” biztosítja a Fény Világának háborítatlan békéjét. Az idők végén a megváltó istenek (égi mesterek) királyukkal, az Első Emberrel együtt az Új Paradicsomba vonulnak, s addig maradnak ott, amíg a Fényt minden részecskéjében vissza nem szerzik. Akkor együttesen megtérnek az Örök Paradicsomba, ahol ismét láthatják a Nagyság Atyját.
Több himnusz is állítja, hogy a világ végéig bebörtönzött Fény az Utolsó Emberrel fog felszállni az Új Paradicsomba, onnan pedig az az Első Ember társaságában fog bemenni az Atya jelenlétébe – így lesz az utolsóból első. Ráadásul sisakot, koszorút és diadémot kap az Atyától, valamint nem múló örömöt és tartós dicsőséget.
Ha az Első Emberen Krisztust kell érteni, ami valószínű, akkor ez az Utolsó Ember – akiből a Krisztus oldalán ülő első lesz – minden bizonnyal a megváltott sátánnal azonos. Az ezoterikus tanítások szerint valaha ő volt a legfényesebb arkangyal, a Zoroaszter-vallás mitológiája pedig mint a Szaosjantra, a Megváltó gonosz ikertestvérére emlékezik rá, aki lázadása után a mélybe vettetett. Ohrmuzd ezek szerint olyan irgalmas isten, aki még a gonoszt is üdvözíteni akarja.
A kopt szövegekben kevés utalás van az Új Paradicsomra, a lélek azonban ott is megpillanthatja az Elsõ Embert. A Hérakleidész zsoltárai szerzője párhuzamot von a lélek Paradicsomba való visszatérése és az Első Ember végső, a Sötétségen aratott győzelme között. Előzőleg azonban az Első Lélek (Szentlélek) követségbe megy az Első Emberhez, hogy az idők végének teendőire figyelmeztesse őt. A szendergéséből ébredő megkérdi tőle:
Mit csinál Jóatyám, a Fény-Atya? …rajta kivül. Mondd el a hireket!Mit csinál a két Aión, akik távoztamkorkörülfogták Atyámat? Mondd el a hireket!
A követ beszámol arról, hogy a Paradicsomban az istenek már a győzelem fölött örvendeznek, és felszólítja az Első Embert, hogy most már térjen oda vissza, mégpedig az üdvözült lelkekkel együtt. Ezek a lelkek az ő zsákmánya, akiket elragadott a Sötétség hatalmából. Hosszú évszázadokon át addig gyűjtötte az Új Paradicsomban a megváltott lelkeket, amíg valamennyi megszabadult. Most ezek a Krisztus jobbján ülhetnek, mint királyságának örökösei.
A közvetlen megváltást (új ég és föld teremtése) az Atyával való együttélés követi a Fény Paradicsomában. Egy kopt halottas zsoltárban a kétfajta paradicsom színhelye a Hold és a Nap. A már hivatkozott Ibn an-Nadim úgy magyarázza a manicheus tanítást, hogy a lelkek a Dicsõség Oszlopán át a Holdra szállnak fel, az a Napnak adja át õket, utóbbi pedig a Dicsőítés Világába röpíti ezeket – vagyis a legmagasabb rendű, legtisztább Fénybe.
A szöveg szerint a Hold szféráját egy olyan istennő uralja, akit a szerző Minden Élő Anyjának nevez – vagyis az Istenanya. Mind neki, mind Fiának, az Első Embernek saját trónja van –bár néhány változatban a Fiú trónja a Napban van. Ám ők ketten mindenképpen az Új Paradicsom társuralkodói; a birodalmat az Első Ember kormányozza, az Anya pedig természetes segítője. Utóbbit a középperzsában Ohrmuzd isten anyjának hívják, mindamellett ő az Új Paradicsomban lakó megváltó istenségek anyja is. És ő a XX. század végi kereszténység Társmegváltója!
Helyzete azt az ősi szellemtudományi tanítást értelmezi, hogy a megváltás akkor következik be, amikor a Napszellem leszáll a Holdkehelybe. Helye olyan természetes az Első Ember mellett az Új Paradicsomban, mint a Lélek helye az Atya mellett az Örök Királyságban.
A párthus nyelvű himnuszok úgy írják le az égi királyságot, hogy az hatalmas és magas erődítmény – akár Milton látomásos Elveszett Paradicsomában. A kopt zsoltár is erősen őrzött kapukkal megerősített toronyról beszél. Ám a János jelenéseiben leírt Új Jeruzsálem is masszív és zárt építmény, jóllehet díszesebb, mint ahogy az a többi leírásban szerepel. Ott ragyog a királyi szék, és ott folyik az élet vize a trónus alól, a „nagy és magas kőfal” mögött.
The Hymns to the Living Soul – Middle Persian and Parthian Texts in the Turfan Collection
Brepols, Turnhout (Belgium), 2006
(Berliner Turfantexte XXIV.)
The ‘Hymns to the Living Soul’ presents texts in the Iranian languages Middle Persian and Parthian from the Turfan Collection in Berlin together with two fragments from the Otani Collection in Kyoto and one from St. Petersburg. The texts belong to the Manichaean community in Central Asia of a millennium ago which used Middle Persian and Parthian hymns in its rituals and celebrations. These hymns are predominantly in Parthian. They focus on a key area of Manichaean theology, the imprisonment of the divine principle light in the material world and the need for the Manichaean Chosen Ones to free this light, as they free themselves, in order to send it back to the paradise of light to where the Chosen Ones will eventually follow it. This edition gathers all the relevant published and unpublished texts (lists of hymns, hymns and ‘cantillated’ hymns as well as some possibly related hymns) and presents them in diplomatic edition together with a transcription and translation into English on facing pages. Unlike in previous editions great attention is paid to the formal structure of the hymns. An extensive introduction, notes, a complete glossary and facsimiles of fragments not previously reproduced accompany the edition.
You, oh Soul, would we praise, our bright Life! You would we praise, Jesus Messiah! Merciful savior, look upon us! Worthy are you to honor , redeemed Soul of Light! Salvation to you, and may we also receive salvation! Worthy are you of the Soul of Light, bright shining limb of Light. You have salvation, bright Soul of the gods that shines in the darkness. You sons of Truth, praise the Soul, the valiant god eager for battle. This fettered Soul has arrived, gathered in ... ... from heaven and from the depths of the earth, And from all creation. Meritorious and blessed is the auditor who gathers the Soul together, And blissful is the elect who purifies it. This redeemed Soul has come, It has come to this Church of Righteousness. Praise it forever, you elect, So that it may wondrously purify me And lead me to life. Blessed are you, oh Soul, you with the divine form! Blessed are you, oh Soul, weapon and battlement of the gods, Blessed are you, radiant Soul, Splendor and glory of the ... Worlds of Light! Blessed are you, divine radiant Soul, Weapon and might, soul and body, gift of the Father of Light.
Most egy legendát mesélek el, a Shawet Zionban megtalált föniciai hajó történetét, amely még most is foglalkoztatja a Közel-Kelet archeológusait. A több nyelven megjelenő, internacionális szaklap, az ARCHEOLOGY c. kiadvány 1973 július- augusztusi számában olvasható a történet.
A föníciai hajó nagy valószínűséggel időszámításunk előtt úgy 1400 évvel Karthágóba exportált agyagárut, főként korsókat, minden formában és méretben, de szállított terrakottából készült népszerű, a női termékenységet szimbolizáló, TANIT istennőt ábrázoló különböző nagyságú szobrokat is. 1969 kora őszén, a parttól mindössze egy kilométerre, a 8-10 méter "mély", még nyáriasan meleg vízben egy polip odúja mellett, a kidobált hordalék között egy 20 centis agyagszobrocskát pillantottam meg ... A szobrokat pár száz évesnek tartottam, legfeljebb csak azt furcsállottam rajtuk, hogy jobbjukat tenyérrel kifordítva feltartják, és a talpazaton egy különös formájú jel vagy egy delfin látható. Ezen a helyen akkoriban még elég sok hal is akadt, pár napig itt halásztam hát, és az utamba akadt szobrokat felszedtem. Osztogattam boldog-boldogtalannak ... kézen-közön úgy ezer szobrocska került avatatlan kezekbe, valamennyi bizonyosan a sziklák, a homok védelme alatt még felfedezésre vár, tehát másfélezer lehetett azok száma, amelyek felett elzúgtak az évezredek viharai.
The latest archaeological excavations in the basin of Halil Rud River resulted in the discovery of more than a hundred clay statuettes belonging to the Parthian era. The excavations have also led to the discovery of 53 pre-historic sites, cemeteries, workshops, and residential areas.
Historical site of Halil Rud, located on the basin of the river, enjoys a rich civilization. Some stone and clay evidence and architectural remains belonging to the third millennium BC were unearthed during the archeological excavations as well as the illegal diggings of the smugglers. 120 historical sites have been identified so far in the 400 kilometer length of Halil Rud River?s basin.
Animal and human clay statuettes were the most important discoveries during these excavations. These statuettes which were either simple or had beautiful designs were buried with the dead as gifts during the Parthian era.
Komoróczy Géza: „Az egyik nimrúdi sír mellékletei között egy szkítha aranykancsót is találtak. A melléklet úrnője, az eltemetett királyné személyében az asszír királyi levelezésből és Hérodotoszból (i, 103) ismert Bartatua / Prótothüasz / Prótothüész szkítha királynak i. e. 676-ban Assur-ah-iddina udvarába küldött leányát lehet sejteni. A királyi levéltárban fennmaradt Bartatua akkád nyelvű levele, amelyben feleséget kér magának Assur-ah-iddinától; a szövetséget vagy szerződést megpecsételő házasság nyilván, mint szokás, kétirányú volt.”11Az asszír nemzet; in: Élet és Irodalom XLIX (2005)/51
The documents that first mention the Scythians belong to a series of cuneiform tablets classified as politico-religious texts. They include enquiries made by Esarhaddon of Shamash, the sungod, through his priests, concerning the movement of troops, in particular those sent into Media to collect tribute. From these enquiries we learn that the people with whom they had to contend were not only the indigenous Medes but also the Gimiri and the Iskuzi or Scythians.
In one of these enquiries King Esarhaddon asks, 'Regarding Partatua, King of the Iskuza who has just sent his ambassador to Esarhaddon, King of Assyria, about a princess I ask you Shamash, great lord, if Esarhaddon gives a princess to Partatua King of the Iskuza for a wife, whether Partatua will observe and keep his oath to Esarhaddon, King of Assyria?' (translated from Politische-religiose Texte, p.30, by E.G. Klaube). As we shall see, there are grounds for believing not only that the marriage took place, but also that a military alliance between the Scythians and Assyrians was made, for Herodotus relates that on one occasion a Scythian army under the command of 'Madyes son of Protothyes' (Partatua) came to the relief of Nineveh. 'A battle was fought' he says, 'in which the Medes were defeated, and lost their power in Asia, which was taken over in its entirety by the Scythians' (1, 103, 104).
It is known that the name Scythians for the first time shows up in the Assyrian documents of the middle of the 7 c. BC. The country of Scythians is called Ishkuza, Scythian kings were Ishpakai and Partatua1
1 Marija N. Pogrebova: Monuments of Scythian culture in Transcaucasia; in: Caucasus and Central Asia in an antiquity and Middle Ages. M., 1981
Hérodotosz (I, 103–104):
„Phraortész halála után fia, Küaxarész, Déiokész unokája vette át az uralmat, s a hagyomány szerint sokkal erőszakosabb eszközökkel uralkodott, mint elődei. Ő osztotta először szabályos csapatokba Ázsia haderejét, s ő különítette el a katonákat fegyverzetük szerint lándzsásokra, íjászokra és lovasokra, korábban ugyanis ezek minden megkülönböztetés nélkül, egymással keveredve harcoltak. Ő vívta azt a csatát is a lüdek ellen, amelynek folyamán a nappal éjszakává vált. Ő csatolta a birodalomhoz Ázsiának a Halüsz folyótól északra fekvő minden részét. Végül, összegyűjtvén az uralma alá tartozó valamennyi népet, Ninosz ellen indult, hogy atyjáért bosszút álljon, és lerombolja a várost. De amikor egy csatában már legyőzte az asszürokat, és megkezdte Ninosz ostromát, Madüész szkütha király fiának, Prótothüésznek vezetésével egy szkütha sereg jelent meg. Ezek a szküthák azután törtek be Ázsiába, hogy Európából kiverték a kimmer népet, s ezeket üldözve érkeztek a médek földjére.
A Maiétisz-mocsártól a Phaszisz folyóig és Kolkhiszig egy jó gyalogló harminc nap alatt érhet el. Kolkhisztól a médekhez már nem nehéz eljutni, mert csak egyetlen nép – a szaszpeirok – lakik közöttük, s őket elhagyván máris Médiába érkezünk. A szküthák azonban nem erről érkeztek, hanem feljebb, egy jóval hosszabb kerülő utat választottak, jobb kézről hagyván el a Kaukaszosz hegységet. Itt aztán a médek összecsaptak a szküthákkal, de elvesztették az ütközetet, birodalmuk széthullott, s a szküthák lettek egész Ázsia urai.”
Természetesen nem lehetetlen, hogy már ekkoriban voltak parthusok a szkíták soraiban. Ebben nem lenne semmi meglepő.
Bartók vezetéknevünk megfelelője az örményeknél a Bartugh vagy a Bartik, ez a Bartughimeos rövidített formája. Végső soron héber eredetűnek mondják, és a Bertalan egyik változatának látszik.
From Hebrew name which means 'water weigher's son'. In Armenia the Greek, especially Latin spelling of this name was spread - Barthalomeos (French Barthelemy, Russian Varpholomey). The short form is Bartugh or Bartik.
-------------------------------------------------
Az avarság kaukázusi történetének ismeretében persze ez sem olyan biztos
Vagyis lehet, hogy a vizigótok (a "nyugati-hettiták") uralkodócsaládját a parthusok adták a 370-es évektől kezdődően, s a Baltha egyszerűen csak az etnikai hovatartozásra utalt. Ez egyúttal jól megmagyarázná a Bartha, Bartal (esetleg Bartus) személynevek gyakoriságát hazánkban.
Baroth, Baruth 1292/1407: Mychael filius Baroch de genere Chak et Johannes filius Baroth fily Baroch (HO III: 41; Gy I: 660); 1300>1338: Nic-o, St-o et Laur-o f-is Baruth de proximis Jolant bani (Gy I: 619)1
Bort 1211: [In Tychon] isti sunt pelliparii: filius Bort , Zorida (PRT X: 503)
Borta 1211: In villa Kecu isti sunt exequiales … filii Wlues, Tay, Vza, Somorou, Borta (PRT X: 505); [1285]: Petrus, Ihonnes frater eiusdem, Andreas filius Dominicy, Band, Gelianus, Bolta, Paulus, Ehelleus, Mathey, Saulus, Preucel et Borta ac aly socy eorundem de Eyka (HO IV: 99). – Cf. Bartha
Bortol, Borthol, Barthol, Bartol 1251/1281: populi … in villa Kulchud … Gonter, Bortol , Foca, Tuka, Iba … in villa Negeuen … Bortol , Chubzo, Symun (HOkl 21; CDES II: 257; Gy II: 607); +1252/1270: condicionarys … In villa Kulchud … Paka, Gonther, Barthol, Fatha, Thuka … in villa Negewen: Iba, Pynkusd, Barthol, Chobrou (HO VI: 72; Gy II: 607, 610; CDES II: 280: Bartol ); 1291/1299/XVIII: Barlabas filius Latus,
Borthol frater eius … de villa Padan (MKE 155); 1298/1374: castrenses de Feloboni … Andreas, Petrus, Bartol, Johannes filius Nicolai, Chuta frater eius (HOkl 165)2
Pecz (1896) és Gyomlay (1898) nyomán a sabaroiasphaloi nevet a mai napig általában 'rendíthetetlen szavárd'-ként emlegeti a hivatalosnak mondott történetírás, holott az e téren jelentkező nehézségekre Fiók Károly már 1896-ban felhívta a figyelmet. Darkó Jenő is csak fenntartásokkal csatlakozott Peczék értelmezéséhez. Mások az 'Alsó-Zab menti szabír' etimológia mellett foglaltak állást.
Az Aetas 1999/3. számában Ungváry Jenő végül meggyőzően bizonyította, hogy Konsztantinosz ominózus népnevének utótagja másolási hiba révén keletkezhetett, és eredeti jelentése: 'független/önálló/a maga feje után menő (autokefál) szabar'. A DAI több helyütt használja az autokefaloi kifejezést.
A gótok ugyanis nem voltak germánok, hanem egy, a Kr. e. VII. század körül Elő-Ázsiából idetelepült összetett népesség maradványa. Nyelvi tekintetben azért rokonok a germánokkal, mert az Európa északabbi vidékein vegetáló, állatbőrbe bújt primitívek közösségei sok mindent eltanultak tőlük. A géták (gótok, szkíták, hattik, hettiták) nyelvi hatása egyébként, ha csekélyebb mértékben is, de a szlávoknál ugyanígy kimutatható. Erre az elő-ázsiai származású szubsztrátumra települt rá tehát a feltehetően jelentős avar tömegeket magában foglaló hun társadalom, megint csak déli irányból, a IV. század utolsó harmadában.
Jav.: az ún. királyi szküthák, akiktől az északnyugatra élő germánok oly sok mindent eltanultak, azok a germánok, akiknek nyelvi konszolidálásában a szkütha közösség (értve ezalatt nemcsak a királyi szkítákat, hanem Hérodotosz szkítáit általában) oroszlánrészt vállalt.
Fehér M. Jenő gondolatmenete logikusnak tűnik: a hunok, akik pár évtizeddel korábban még a parthusokat hódoltatták Turkesztánban, Európába érve, a 370-es években elsőként a hettitákat győzték le, és tették alattvalóikká. A hettiták pedig nem mások, mint az ún. királyi szküthák, akiktől az északnyugatra élő germánok oly sok mindent eltanultak, s akiknek nyelvi konszolidálásában a szkütha közösség (értve ezalatt nemcsak a királyi szkítákat, hanem Hérodotosz szkítáit általában) oroszlánrészt vállalt.
… mox Gothis fastidium eorum increvit; verentesque, ne longa pace sua resolveretur fortitudo, ordinant super se regem Alaricum, cui erat post Amalos secunda nobilitas, Balthorumque ex genere origo mirifica, qui dudum ob audaciam virtutis Baltha, id est, Audax, nomen inter suos acceperant.
„A gótok körében gyorsan nőtt az elégedetlenség a rómaiakkal szemben, és attól a félelemtől vezérelve, hogy harci kedvük elszáll a hosszú béke miatt, maguk fölé Halaricust királynak választották, aki előkelő származású volt, mert az Amalok utáni második nobilitasból, a Balthák nemzetségéből származott, akik egykor nagy bátorságuk miatt kapták népüktől a Baltha nevet, ami annyit jelent, hogy merész.”
A géta és gót népnevet felváltva, egymás szinonimájaként használó Jordanes írja (V, 42):
Tertia vero sede super mare Ponticum jam humaniores et, ut superius diximus, prudentiores effecti, divisi per familias populi, Wisigothi familiae Balthorum, Ostrogothae praeclaris Amalis serviebant.
„A Pontus felett levő harmadik lakóhelyükön már emberségesebbek és – ahogy fent említettük – képzettebbek voltak, s a két nép családokra bomlott. A vizigótok a Balthák, az osztrogótok az Amalok híres nemzetségét szolgálták.”
A „Waltharius manu fortis” hősköltemény avar vonatkozásai
5. rész
Az eddig elsorolt kultúr történelmi, hadászati stb. adatelemzés után elengedhetetlenül fontosnak tartom a Waldharius eposz főbb szereplőinek neveit is vizsgálat tárgyává tenni, mert a személy- és helynevek maradandóbbak még a maguk romlott formáiban is, mint a köréjük szövődő vagy általuk mozgatott események.
Az eposz névadó főhőse, Waldharius nevének formájával a Nibelung-kutató tudósok egész sorát foglalkoztatta. Eredményeik legtöbbnyire ellentmondóak, és időről időre új formában ismétlik a régi tévedéseket. A magyar kutatók egyszerűen a német Valter keresztnévvel jelzik a hőst, és soha a legkisebb gyanújuk sem támadt még a legjobbaknak sem, hogy a Waldharius név, eltekintve a latinizált végződéstől, többet mondhat, mint egy egészen megszokott keresztnév. Maga Solymossy is így használja helyreigazító tanulmányában. Az első, aki a nevet elemezni kezdte, ismét a francia H. Gregoire volt, aki nem engedte át „olyan egyszerűen a dicsőséget” a germanistáknak, hogy az aquitániai királyfi nevét „kisajátítsák”.[66] Kutatásátk e téren a lehető legügyesebb fogással a germanisztika sajátos forrásánál, Jordanes gót történelménél kezdte, amivel ellenlábasait jó időre elnémítva, nagy szolgálatot tett az általános emberi kultúrának is, főként az avarság kultúrszerepének a tisztázásában. Mindenesetre meg kell jegyeznem, hogy a francia tudós ebben az esetben is, mint oly sokszor, akaratlanul tört lándzsát a jelzett avar ügy mellett. Ez azonban semmit sem von le munkája értékéből, sőt ezzel is növeli elgondolásaink igaz voltát.
A Waldharius a jordanesi szövegben H. Gregoire szerint Baltha formában szerepel leggyakrabban, mint Alaric vizigót király „epiteton ornans”-a, díszjelzője.[67] A francia tudós ezzel a Walthar névnek eltérő változatait akarta demonstrálni, anélkül hogy elemzésébe bocsátkozott volna. Alaric díszjelzője mellett még felsorolja a Jordanes-történet szövegében önállóan is előforduló nevet Baltharum, Balthorum, Baltha formában. Már ez a három eltérő írásmód is azt sejteti velünk, hogy Jordanes előtt a név idegen hangzású volt, tehát nem a gótokkal kapcsolatos tisztségnévről van a citált esetben szó. H. Gregoire rámutat, hogy Alaric gyermekkorában a Duna partjain élt, és népe már akkor kapcsolatban állott a hunokkal.[68] Így a történelmi népi érintkezés a gótok és hunok közt bizonyságnak tekinthető, amelyből azt a következtetést vonja le a tanulmány részleteredményeként, hogy ezt a Baltha címet hun eredetűnek tekinthetjük. A megállapítás kétségtelenül sokkal biztosabb alapokon állt volna H. Gregoire tanulmányában, ha az epikai hősök díszneveinek, jelzőinek nemcsak Európa-szerte való elterjedésére mutatott volna rá, hanem azoknak – közöttük a mi esetünkben a Baltha névnek – a jelentéstartalmát is a hunoknál kereste volna. A szó török eredetét még Bárczi Géza is elismeri, ótörök jellegét pedig „valószínűbbnek” véli, mint kun eredetét. Mindenesetre, mint személynév is előfordul Baltha formában[69], és helynévkutatóink közül Moór, Stur és Melich stb. azon az állásponton vannak, hogy a magyar topográfiai nevek zöme személynevekre vezethető vissza, tehát ajánlatos ilyen irányba is kiterjeszteni vizsgálatainkat. A Zala megyei Baltavár mindenesetre jellemző adat a nyugati részeken, ahol a Nagy Károly előtti időkben főként nagy számban telepedtek meg az avarok. Stur szláv helynévkutatásaiban is akadunk ilyen adatra Platen-bach nevében, amely szerinte eredetileg Palto volt, és csak 1074–84 között történelmileg is igazolhatólag, „durch Methatesis von *a und *l entstanden”[70], és Baltának hangzott.
Eddigi eredményeink alapján tehát a Walthar név az ótörök (hun–avar–magyar) Balthával azonosítható. Jelentéstartalma minden magyar számára érthető. Hogy a hunok is használták már mint fegyvert, arról Toyo Bunko japán tudós ad hírt.[71] Magyar művészettörténeti alkalmazását a baltának a Szt. István korabeli pécsi bazilika egyik oszlopfőjén is fellelhetjük.[72]
A Waldharius névhez közelebbi meghatározásként az „aquitaniai királyfi” azonosító jelző csatlakozik. Ennek az adatnak szemmel tartása további következtetésekre nyújt alapot, mert a hősköltemény főszereplőire, névadó hősére és korára hasznos nyomokra vezethet. Von den Steinen is így vélekedik.[73] Az tény, hogy az ún. második Aquitania, amely a régi római provincia folytatásaként jelentkezik, kezdetben a kelták és vizigótok birodalmát jelenti, s csak 781–882-ig szerepel mint királyság. Előtte és utána „condé”-k vagy latinosan „comes”-ek (grófok) voltak az urai. Területe változó. Vezető rétege és népe elüt a franciákétól, főként hajviseletében, amely „keletiesen fonatokban lóg hátukon”.[74] A mór és frank krónikák Gaifer conde nevét leggyakrabban mint királyét említik, aki nagy szervező és uralkodó volt. Származása, faji hovatartozása sokáig rejtélyes volt, amíg Haussig fényt nem derített hun származására.[75] Fia, Hunaldor már sokat szerepel Aquitania történetében, főleg a Katalán és Aragón részeken. A hun hatások tehát Európa eme eldugott sarkában is tapasztalhatók, és a Vas Congadia területén, a mai baszkok között élő Attila-kultusz, amelyről több magyar utazó, P. Böle Kornél és Körösi Albin is megemlékeznek útleírásaikban, valószínűleg erre vezethető vissza. Magam is éltem a baszkok földjén nyolc falu lelkészeként, és sok régi házban, sőt kastélyban is találkoztam Attila képeivel.
A föntebb elmondottak azonban javarészt a hunokkal voltak kapcsolatban, és jelentőséget csak akkor nyerhetnek, ha a hun–avar kapcsolatokat valamiféle közös nevezőre hozva elfogadjuk. Ami azonban már magukkal az avarokkal hozható kapcsolatba, az megerősíti a hunokról szóló adatokat is. Erre vonatkozólag elég megjegyeznünk, hogy Aquitania fővárosát a kelták egészen meglepő módon Avaricumnak hívták. Későbbi neve Burges (Bourges), amely a magyar mesék „burkus királyát” idézi, és ma francia területen fekszik a Yeure (Győr) és Auron (Orony) folyócskák egybeömlésénél. Ezek az adatok jelen tanulmányunkban csak mint a német lexikális adatok egymásutánjaként szerepelnek.[76] És további aprólékos, részletes kutatásokat igényelnek a népi hagyomány és régi helynevek terén.
A Waldharius személye köré font hősi eposz tehát a nagy hun–avar birodalom egész területét behálózza szétszórt adataival, amelyek eredetileg minden bizonnyal népi soron élő, nemzedékről nemzedékre átmentett mondákból maradtak fenn.
A kérdést a közelmúltban a nyelvészet és a régészeti-történeti kutatás is újraértékelte. A nyelvész Benkő Loránd Földvár helyneveink tanúságtételéről1 és a régész-akadémikus Bóna István2 egybehangzóan állapították meg, hogy a földvár elpusztult régi vár maradványait jelenti a magyar nyelvben. Vagyis nem arról van szó – mint ahogyan szakemberek is tévesen vélik – hogy egykor földből épült sáncokkal védett erődítmények lettek volna a „földvárak”, hanem „földdel egyenlővé tett” vagy azzá lett várakról van szó. A ma látható földsáncokról kutatásaik során kiderült, hogy azok épített fa szerkezetekkel rendelkeztek. A faszerkezeteknek az idő múlásával szükségszerűen bekövetkező pusztulása után, hogy további védelmi célú hasznosításukat biztosítsák, gyakran kő- vagy téglafalat húztak a gerincükre.
Vagyis, ha következetesek kívánunk lenni, akkor minden elpusztult vagy részben elpusztult vármaradványt – nemcsak a mindenki által érzékelhető, domborzati elemként meglevő helyszíneket – a földvár fogalmába kell vonnunk. A földvár tehát egy pusztulási fokozat elnevezése. Ellentéte a ma is lakott, részben tető alatt is lévő, valamilyen célirányos használatban álló vár. Mivel eredeti funkciójában ma is hasznosított, ép állapotban fennmaradt vár hazánkban egyetlenegy sincs, a szó eredeti értelmében ma már tulajdonképpen minden vár földvár. Vagyis a fogalomnak nálunk igazából semmi értelme! Jó szándékú használata persze mindenképpen dicséretes, mert abból a helyes törekvésből indul ki, hogy nemcsak a közismert, félig-meddig épen vagy látványos romokban fennmaradt várak érdemesek a védelemre, fennmaradásuk biztosítására.
A régészek általában – helytelenül – a látható falmaradványokkal már nem rendelkező várhelyeket nevezik földvárnak, gyakran pedig az eredetileg faszerkezetes sáncokkal védett várakat is így hívják. Mivel ez a szóhasználat szorosan össze nem tartozó jelenségeket von a látszólagos hasonlóság miatt megtévesztő módon egy fogalom alá, használatát fölöslegesnek, módszertanilag mindenképpen helytelennek tekinthetjük.
1 In: Benkő Loránd: Név és történelem – Tanulmányok az Árpád-korról; Bp., 1998, 127–132.
2Az Árpádok korai várairól; Debrecen, 1998, 22–23.
Emlékeztetőül: a kiégetett, ún. vörös sáncokkal a 3900–3911. hsz.-okban foglalkoztunk, legalábbis jó néhány letölthető tanulmány elérhetőségét megadtuk ott
Dénes József
Castellum Guntionis
In: Savaria – Pars Archaeologica XXII/3 (1992–1995), 173–177. o.
Az avarok történelmét kutató historikusokat, régészeket, sőt a téma iránt érdeklődő – sokszor romantikus hajlamú – laikusokat régóta foglalkoztatja az avarok erődítményeinek, „gyűrűinek” kérdése. Noha a 791–803 közt lezajlott frank–avar háborúk történetének forrásaiból teljesen egyértelmű, hogy voltak az avaroknak védművei, ezek konkrét azonosítására még csak a Duna balpartján, osztrák területen tettek kísérletet. A múlt századi szerzők főleg őskori, esetenként kora középkori sáncvárakat véltek tévesen avarkorinak. Ezekről azóta egytől egyig kiderült, hogy semmi közük a VI–IX. századhoz. Főleg a Sankt Gallen-i barát részletes leírása mozgatta meg a szakemberek fantáziáját, aki kilencszeres határvédő sáncgyűrűt ír le. A sáncok egymás közti távolsága megfelelne Zürich és Konstanz távolságának (64 km). Szőke Béla az avar „hring”-et fejedelmi székhelyként határozta meg, ilyenek régészetileg ismeretlenek lévén, semmit sem tudunk róluk. A közelmúlt évtizedeiben eljutottunk oda, hogy semmiféle avarkorra datálható erődítményt sem ismerünk.
A frank forrásokban 802. évi csatahelyként szereplő castellum Guntionis helyének meghatározása kezdettől foglalkoztatja a téma kutatóit. Először a legkézenfekvőbbnek az tűnt, hogy Kőszeg német Güns nevével hozható kapcsolatba. Miután azonban kiderült, hogy a Güns a magyar Gyöngyös név származéka, mindenki átcsapott az ellenkező végletbe, nevezetesen abba, hogy mivel 802-ben eleve nem számoltak a Nyugat-Dunántúlon magyarnyelvűséggel, ezért mindenáron valami nyugatabbi lokalizálási lehetőséget kerestek.
Ennek legextrémebb példáját Belitzky János nyújtotta, aki castellum Guntionist az Ulmhoz közeli Duna-menti sváb kisvárossal, Günzburggal azonosította. Ez utóbbi városka annak a Günz folyónak Dunába torkollásánál található, melyről a jégkorszak első glaciálisát elnevezték. Egyébként ugyanazt a német helységnévképződési logikát követi az elnevezés, mint a majd az alábbiakban általunk javasolt lokalizálású castellum Guntionis. Belitzky helymeghatározásának erősen ellentmond Günzburg földrajzi helyzete. A háború – egyébként hézagosan ismert – történetének folyamatába nehezen volna beilleszthető egy ilyen távoli avar előrenyomulás. Már csak azért sem, mert az avarok ellenfelei a keleti ostmarki és karintiai határgrófok voltak.
Más lokalizálási kísérletek azzal számoltak, hogy egy Gunzo nevű személy váráról van szó castellum Guntionis esetében. Ez természetesen nem kizárt, de nem is valószínű. Túl azon, hogy az ausztriai – szóba jöhető – területen nem ismerünk ennek megfelelő helynevet, a történeti körülményeket megfontolva nem is könnyen képzelhető el korabeli léte. A 791, illetve inkább 796 és 802 közti rövid időszakban nehéz feltételezni, hogy a félig-meddig meghódított egykori avar határvidéken máris olyan körülmények teremtődtek volna, hogy frank, bajor, magánbirtokosok (tudniillik az ismert grófok között nincs Gunzo nevű!) várakat építhettek volna maguknak.
Az utóbbi években Vékony Gábor rovásírás-megfejtése, illetve Engel Pál és Makkay János történeti következtetései kellőképpen alátámasztották annak a régóta sejtett lehetőségnek a valószínűségét, hogy az avar korban magyarnyelvűséggel (is) számolhatunk a Kárpát-medencében. Vagyis egyáltalán nem kizárt, hogy a Gyöngyös folyó neve ebből az időszakból származik. Márpedig ebben az esetben castellum Guntionist a Gyöngyös mellett kereshetjük, méghozzá olyan helyen, ami megfelel a német helynévképződés sok más példából ismert logikájának. A németországi és a magyarországi német településnevek közül a teljességre törekvés igénye nélkül a következőket említeném meg:
- az Enns dunai torkolatánál építették a bajorok Ennsburgot - a Majna Rajnába torkollásánál keletkezett Mainz - a Günz–Duna összefolyásnál épült Günzburg - a Rába–Duna találkozásánál keletkezett Raab (a magyar Győr) - a Garam Dunába folyásánál Gran (a magyar Esztergom)
A másik fontos tényező, amelyet mérlegelnünk kell castellum Guntionis helyének meghatározásánál, az, hogy nem valami félreeső helyen lehetett. Ha az avarok létesítették az erődítést, akkor az leginkább a nyugatról a Kárpát-medence belsejébe vezető utak valamelyik folyóátkelőjénél helyezkedhetett el, valószínűleg az átkelő keleti oldalán. Tudniillik az a csata, amelyben a Nagy Károly környezetéhez tartozó két keleti határgróf – vélhetően a frank sereg két vezére – elesett, jelentős összecsapás lehetett. Ilyenekre fontos utak mentén, stratégiai jelentőségű pontokon szokott sor kerülni. Mint az közismert, a VIII–IX. század fordulóján leginkább a régi római utak voltak használatban. Történeti forrásokból tudjuk, hogy pl. 791-ben Nagy Károly hadserege az Arrabona–Savaria közti úton vonult vissza. Ennek az útnak a Karoling-kori használatát régészetileg is alátámaszthatja a Gabler Dénes által Sárvár-Végh malomnál feltárt temető.
Eljutottunk oda, hogy castellum Guntionisnak nagy valószínűséggel a Gyöngyös Rábába folyásánál kellett elhelyezkednie, ot, ahol a római út átkelt a Rábán. Ott is volt! Ezek után már könnyű dolgunk van, tudniillik az objektum helye ismert, sőt kisebb régészeti kutatás is folyt benne. A régészeti leletmentésre 1970-ben, illetve 1974-ben az ERTI (Erdészeti Tudományos Intézet) kísérleti erdőtelepének előkészítő munkálatai adtak lehetőséget. Jelenleg Sárvár, korábban Kissitke határához tartozik a sáncvár területe (ezért kapta a Sitkei-erdő elnevezést). A Rába folyó jobb partján található, pontosan szemközt a Gyöngyös Rábába torkollásával. Az alacsony fekvésű (151 m tszf magasságú) területen a Rába és a Lánka patak gyakran változtatta erősen kanyargó medrét. Az egykori erődítményből a topográfiai térkép az É-i, ÉK-i sáncszakaszt jelöli, utóbbinál külső árokkal. Ennek hossza kb. 300 m. A vár egykori kiterjedését nem tudjuk pontosan megállapítani, valószínű, 15 ha körüli lehetett. A lelőhely megközelítése a sárvári Rába-híd K-i oldalán található Herpenyő csárdánál É-i irányba, Ostffyasszonyfa felé leágazó úton lehetséges. Az úton közel 3 km-t haladva a Lánka patak hídjánál ágazik le Sarolta-major, illetve az ERTI-telep felé a bekötőút. A lelőhely a kísérleti telep bekerített területén van. A kutatást P. Buócz Terézia és Károlyi Mária végezték. A beszámoló szerint törmelékhalmokat, a település szélén pedig „hatalmas égett omladéktömeget” (égett sánc maradványait?) lehetett megfigyelni kora középkori edénytöredékekkel. Egyébiránt – az említett munkálatok miatt elegyengetett – sánc és árok vonalát az 1960-ben készült 10 000-es topográfiai térkép is jelöli. Sajnos a talajgyaluk sürgető közelsége miatt csak kisebb ásatásra volt lehetőség. A megfigyelt törmelékben másodlagosan felhasznált római tegula- és imbrextöredékek voltak. A telepen belül agyagtapasztású, vesszőfonatos falú házak álltak. Noha az ásatók az előkerült leletanyagot összességében XI–XII. századinak határozták meg, az mégis inkább a VIII–IX. századi lehet. Az ásatás anyaga jelenleg még közöletlen, Károlyi Mária szívességéből volt módom tanulmányozni.
Felhasznált irodalom:
Deér, Joseph: Karl der Grosse und der Untergang des Awarenreiches; in: Karl der Grosse. I. Ed: Braunfels, W., Düsseldorf, 1965, 719–791. Harmatta János: Adatok az avar hring kérdéséhez; in: Arch. Ért. 87. (1960), 63–64. Károlyi Mária: Korai Árpád-kori falvak Sárvár környékén; in:: Vasi Szemle XXIX (1975), 228–235. Makkay János: Attila kardja, Árpád kardja – Irániak, szarmaták, alánok, jászok; Csongrád Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szeged, 1995 P. Buócz Terézia–Károlyi Mária: Sárvár-Sitkei erdő; in: Régészeti Füzetek I/24 (1971), 36. p., No. 52. P. Buócz Terézia: Sárvár-Sitkei erdő; in: Régészeti Füzetek I/28 (1975), 133–134. p., No. 189. Szőke Béla: Az avarok hringje; in: Arch. Ért. 87 (1960), 61–63. Váczy Péter: A frank háború és az avar nép; in: Váczy Péter: A magyar történelem korai századaiból; História – MTA Történettudományi Intézete, Bp., 1994, 34–51.
A párizsi Louvre-ban őrzik ezt a 65x22 cm-es, 16 cm vastagságú szürke márványtömböt, melyet Roland de Mecquenem talált Szúszában az 1932–33. évi ásatások során. A görög nyelvű feliratban II. Ardavân nagykirály (Kr. u. kb. 10–38) erősíti meg tisztében Szúsza város kincstartóját az alkotmányos rend felrúgásával. Ugyanis a kincstárnok már letöltötte a törvények szerint engedélyezett hivatali idejét, s miként az a kései köztársaság idején az ókori Rómában is egyre inkább gyakorlattá vált, az annuitás elvét kivételezett személyek esetében áthágták. (A rivális birodalomban a két századdal előbb – Kr. e. 180-ban – elfogadott lex Villia annalis és a Kr. e. 82-ben született lex Cornelia de magistratibus két évben határozta meg azt az időtartamot, amelynek két különböző állami főtisztség viselése között el kellett telnie, az említett korszakban azonban a prorogatio révén már rendszeresen megkerülték ezt a rendelkezést.) 
A dokumentum szövege: 
Parthus divat szerint öltözött örmény katonák (fehér tunika és nadrág, vörös Mithra-süveg)
Avar naphimnusz
Parthus foglyok és hadizsákmány Traianus pénzén
100 Parthian statuettes discovered in Halil-Rud
Szám szerint hat Vâlgaš nevű parthus nagykirály ismert, a teheráni Pahlavi Könyvtár gyűjteményének itt látható mellszobra közülük az egyiket ábrázolja
A székelyderzsi gótikus freskó részlete 1419-ből