Ha már az előbb a parthus eredetű héber személynevek szóba kerültek, egy rövid idézet a Cambridge History of Iranból (vol. III/2, 913. o.):
„We furthermore have some stories about Jewish officials bearing Parthian names, Arda, Arta, and Pyl-y Barish who had a mounted retinue of troops and wore high hats.”
Ezekből a parthus uralkodói és mágussapkákból lettek egyébként a középkori Európa varázssipkái, melyeken az ősi (és parthus érméken ugyancsak megfigyelhető) félholdat gyakran ábrázolták
On the character of the Parthian Zoroastrianism (upon some Parthian and Pahlavi sources)
This paper deals with the problem of determination of the Parthian religion or the Parthian (Arsacid) variety of Zoroastrianism. Observation of this problem is based on some Parthian and Pahlavi sources, such as analysis of the Parthian names from the Old Nisa archives, accounts from the Pahlavi Zoroastrian books, evidences from the Sassanian literary writings of the Parthian origin: "Ayadgar i Zareran" (Memorial of Zarer) and "Drakht i asurig ud buz" (Date-tree and goat). The analysis of the Parthian names from the Old Nisa archives proves that the Parthians worshiped the following Zoroastrian divinities: Mihr (Mithra), Ohrmazd (Ahura-Mazda), Arta (Asha), Den (Daena), Ram (Rama), Rashn (Rashnu), Srosh (Sraosha), Tir (Tishtrya), Varahran (Verethragna) . Such reconstruction derives from the most typical names: Mihrdat, Ohrmazdik, Artapan, Denich, Ramenak, Rashn, Sroshdatak, Tiridat, Warahragn, and so on. Some names such as Spandarmat, Wohuman and Artawahisht prove that the Parthians recognized the holy immortal Zoroastrian archangels, the Ameshaspentas Spenta-Armaiti, Vohumana and Artavahishta.
According to the Pahlavi Zoroastrian book Denkard (Denkard IV.16), the revival of the Zoroastrian religious literature (Abastag ud Zand - Avesta and Zand) has begun during the rule of the Parthian Arsacid king Vologezes (Walakhsh i Ashkanan) . The Denkard preserved also an account on the Zoroastrian priests of the Seleucid and Arsacid periods: Arezwag, Srudog-spadag, Zrayanh, Spendo-khradwo (Denkard VII.7.5-11). Their original names are also known from the memorial part of the Avestan Fravardin Yasht: Erezva, Sruta-spada, Zrayanha and Spento-khratu (Yasht 13.115). These Zoroastrian priests were encountered in a religious controversy with an apostate and heretic Rashn-resh ("someone who harms Rashn, the divinity of justice").
Middle Persian (Pahlavi) Sassanian writings of the Parthian origin "Ayadgar i Zareran" (Memorial of Zarer) and "Drakht i asurig ud buz" (Date-tree and goat) confirm that an orthodox type of Zoroastrianism might be existing in Parthian times. Thus, "Ayadgar i Zareran" celebrating the tragical and triumphal events of the great war with the Hyon adversary, tells about the adoption of the Zoroastrian faith by the Eranian king Kay-Wishtasp. Zoroastrian faith is called here as "the Mazdayasnian unblemished faith" (dкn о abкzag о mвzdвsnвn) . The poem "Drakht i asurig ud buz" mentions many Zoroastrian themes and glorifies the adoption of the faith in creator Ohrmazd. The faith is called here as "unblemished Mazdayasnian faith" (abкzag dкn о mвzdкsnвn).
Nevertheless, the local Zoroastrian faith in the Nisa region of Parthia, as it is shown by the reconstructed divine names, should be characterized as a n orthern type of Zoroastrianism. Northern Iranian tribes such as Parthians, Dahas and Aparnis, while adopting the faith in Ohrmazd, continued to worship their local divinities in a pagan way. As it seems they glorified predominantly the Aryan Khvarenah ( cf. the names from Nisa: Aryabarzan, Aryashahrak, Aryamihrak, Aryafrianak). Conventionally the southern type of Zoroastrianism, with glorification of the Kavian Khvarenah and other local divinities, was spread not in proper Parthia, but in other Iranian provinces (Sakastan).
So much, then, can we deduce about Darius' religious policy from his inscriptions. His son, Xerxes, left no comparable evidence of the quality of his personal religion, but one inscription which only came to light in the nineteen-thirties, shows that he had a religious policy of his own. Like his father he was a worshipper of Ahura Mazdah, but not to the exclusion of other gods, and, again like his father, he acknowledged him to be creator of heaven and earth, of man and of man's happiness. In addition, however, he tells us that whereas previously the daevas had been worshipped within the Empire, this must stop. This is what he says: 'Within these provinces there were places where previously the daivas had been worshipped. Then by the will of Ahura Mazdah I uprooted that cult of the daivas, and I made a proclamation [saying]: "The daivas shall not be worshipped." Where the daivas had previously been worshipped, there did I worship Ahura Mazdah in accordance with Truth and using the proper rite. Much else that was ill done did I make good. All that I did, I did by the will of Ahura Mazdah. Ahura Mazdah brought me aid until I finished my work. O thou who shalt come after me, if thou wouldst be happy when alive and blessed when dead, have respect for the law which Ahura Mazdah has established, and worship Ahura Mazda in accordance with Truth and using the proper rite. The man who has respect for the law which Ahura Mazdah has established and who worships Ahura Mazdah in accordance with Truth and using the proper rite, may he be both happy when alive and blessed when dead.'
The daivas mentioned in the inscription can scarcely be other than the daevas whom Zoroaster so vigorously attacks in the Gathas, a class of Indo-Iranian deity which had come to be associated with violence. This does not necessarily mean that Xerxes was a professed Zoroastrian, for it is perfectly possible that there were communities before Zoroaster which did not worship the daevas, nor does the 'law which Ahura Mazdah has established' necessarily mean his revelation to Zoroaster, for in the Avesta there are two laws -the law against the daevas and the law of Zoroaster- and it is quite possible, as we have clearly seen, that Zoroaster was born into a community in which the daevas were no longer worshipped. On the other hand, the command to worship Ahura Mazdah 'in accordance with Truth and using the proper rite' must refer to come kind of already existing orthodoxy which made Truth (arta =Avestan asha) central in the worship of Ahura Mazdah; and such a form of worship can scarcely have been any other than that of the Zoroastrians. The use of the word artavan (= Avestan ashavan) to refer to the state of the blessed dead confirms this, for it is commonly so used in the later Zoroastrian texts and on the Sassanian inscriptions. It is not used by Darius when he speaks of the happiness the righteous dead were supposed to enjoy; he merely says: 'Whoso shall worship Ahura Mazdah so long as he has strength, may he enjoy happiness both when alive and when he is dead.' The terminology is not yet Zoroastrian; with Xerxes it is. It can then be assumed that during the reign of Xerxes Zoroastrianism became almost a state cult.
A niszai parthus osztrakonok elemzése azt mutatja, hogy az avarok főleg a következő isteneket tisztelték: Mihr (Mithra), Ohrmazd (Ahura-Mazda), Arta (az Avesztában Asha), Den (Daena), Ram (Rama), Rashn (Rashnu), Srosh (Sraosha), Tir (Tishtrya) és Varahran (Verethragna). Ezekből az istennevekből képezték pl. a gyakori Mihrdat, Ohrmazdik, Artapan, Denich, Ramenak, Rashn, Sroshdatak, Tiridat, Warahragn személyneveket.
„A párthus korban a zsidóság nagymértékben elterjedt Babilóniában. I. e. 20-ban az Eufrátesz mentén valóságos kis zsidó állam jött létre, és közel húsz éven át fennmaradt. A zsidó nép erre a vidékre, Babilónba és a görög városokba menekítette, és itt virágzó iskoláiba folytatta erkölcsi és szellemi életét … Az egész római Keletet megrázó i. sz. 2. századi nagy zsidó lázadás idején a párthusok a felkelőket támogatták, ez a segítség jut kifejezésre a következő jól ismert mondatban: »Ha majd párthus lovat látsz palesztinai sírhoz láncolva, közel lesz a Messiás órája.«”
Forrás: Ghirshman i. m. 244–245. o.
Waridan magyar személynév a dömösi adománylevélben is előfordul, egyebek mellett Huru és Subram társaságában.
Vö. Urûd, Oródész, Vartan, Vardanész, Heródes
Lásd: Szabó Dénes: A dömösi prépostság adománylevele; in: Magyar Nyelv 1936, 56–57., 130–135., 203–206. o. Uő: A dömösi adománylevél hely- és víznevei 1138–1329 (Az itt felsorolt településeket III. Béla íratta össze.)
I. Urûd parthus nagykirály ur. Kr. e. kb. 90–80
II. Urûd parthus nagykirály ur. Kr. u. kb. 57–38
III. Urûd parthus nagykirály ur. Kr. u. 6 körül
Parthus alak: Urûd / Vîroy
Arámi ~: Wrwd
Ógörög ~: Oródész
Akkád U-ra-da-a, U-ru-da
Árpád-kori személynevek a Kárpát-medencéből:
Urud 1281>1381: Buchu filius Vrud … de villa Aztar (Sztp II/2.3: 272)1Urod1201: tredecim mansionibus seruorum … Wollod cum duobus filys et Fornos, item Vrod (HO V: 4; Gy II: 404); 1211: In villa Fotud … sunt aratores … filii! Dudor, Vrod cum filio suo Zica (PRT X: 511)
Urodi, Uroudi, Uradi +1086: homines … Osli, Vrodi, Michael (DHA I: 254; ChAHT 25); 1138/1329: mansiones servorum … In villa Kunda: Soulum, Stephan, Martin, Dienis, Bagan, Vradi, Vitalis; In villa Tamach … Tosu, Tuke, Vradi, Behu, Vdelen, Perluke … hec villa cum terra sua data est (MNy 1936: 130, 133); 1138/1329: In villa Geu … nomina servorum … Lengen, Arunt, Vrovdi, Ianusti, Heimu; In villa Enderedi: Lapudi, Firedi, Vrodi, Keseudi, Feledi; In villa Hedekcut: Vrodi; In villa Vduornic … Vrodi, Muncas, Isaac; In villa Setkelu … mansiones Kiliani … Sudu (MNy 1936: 132, 134, 205; Gy I: 896)2Arad 1237–1240: In predio Nul hec sunt nomina vinitorum: Melegd, Arad , Buch (PRT I: 774; Gy II: 613); 1246/1348/1408: Chazar filius Stephani et Stephanus filius eiusdem de Kynis … terram suam, que Fyged vocatur … de voluntate omnium cognatorum suorum videlicet Arad , Andree, Jule … vendidissent (ÁÚO VII: 212. 213; Gy I: 82); cr 1247: Arad et Scereda pro tota villa Ton [testes] (ÓMO 99; Gy III: 457; CDES II: 179); 1295: destructione v[ill]e Arad [in Comitatu Strigoniensi] (Gy II: 224) – Cf. Aradia, Aratas, ArudAradia Cr 1260–1270: Nicolaum filium Jula et Aradiam officialem eiusdem Nicolay (HO VI: 162) – Cf. AradAratas 1211: In villa Supoc hii sunt vdornicij … filii Vasaard (Vasard), Somciu, Aratas (PRT X: 513; OklSz 28) – Cf. Arad3Aruad, Aruod, Aruud +1171/a 1334: [servos] … Bula, Attun, Dursi, Aruad , Kacar, Busar (PRT VIII: 275); 1211: In villa Zeuleus ultra Bocon joubagiones … filius Aruad , Somur (PRT X: 507); 1225: omnes udvornicos … Karachan cum fratre msuo Symone, Dema cum fratre suo Bodov, Aruud cum nepote (PRT I:
671; Gy II: 588); 1229/1550: Pangratius filius Petae de villa Cupa traxit in causam quosdam convillanos suos scilicet: Aruad et filios eius scilicet Chicham et Monost (VR 348., 291); 1238: Arvod comiti et fratri eiusdem nomine Bon (HO VI: 36)4Orod 1202–1203/cr 1500: Villa Bodol … Jobagionum nomina … Agus cum quatuor ex quibus Boda cum tribus filiis, Bodos, Orod, Bodamer cum duobus (LK 1962: 216); +1214/1334: servos … Nanas, Orod cum filio nomine Bozonchy et fratre nomine Kyseud (CDES I: 149); 1219/1276: villa Wynchy … meta … descendit ad sepulchrum sacerdotis Orod et inde ad stagnum Chazar (MES I: 223; EO I: 151); 1230: iobagiones castri Wesprimiensis sscilicet Soul, Welemyr, Gallus, Pangracius, Matheus, Tywan, Orod , Zobov et populi de villa Norap (Veszprém); [1230]/1231: in Belzund … cum sex mansionibus libertinorum … Petrus cum duobus filijs, Numus cum duobus filijs, Chuer, Pouca, Zumbat, Orod cum duobus filijs et uno piscatore nomine Fyod (ÁÚO XI: 224; OklSz 245; Gy I: 237); 1237.1240: In villa Nelka … nomina qui parant marcium … Orod , Chod; In predio Enyg … (nomina) aratorum: Orod , Modoros (PRT I: 773, 784; Gy II: 612); 1258/1342/1436: libertinorum nomina … Orod cum filiis, Paul filius Hemche cum filiis, Zochk cum filiis … hii sunt de Zeredahel (M_ uvtörtÉrt 1956: 280; Gy II: 634; IV: 714); 1282: c. Guentyr! (Guntyr, Gutyr) f. Orod de Kynis (Sztp II/2.3: 297; Gy I: 112). – Cf. Horrod5Horrod 1211: In villa Fotud … curriferi … filius Zulcu, Horrod cum filio suo Vosca (PRT X: 511). – Cf. Hirrud, Orod6Hirrud 1211: In villa Fotud … aratores … filii Forcost, Hyrrud, Zeche, Chipeu (PRT X: 511). – Cf. Chird, Horrod7Chird +1264: de Wosyan … Thomas filius Chyrd (ÁÚO III: 116). – Cf. Hirrud81 Fehértói i. m. 784. o.
2 Uo. 782. o.
3 Uo. 71. o.
4 Uo. 75. o.
5 Uo. 605. o.
6 Uo. 391. o.
7 Uo. 387. o.
8 Uo. 198. o.
Herod: From the Greek name ‘Ηρωδης (Herodes), which probably means "song of the hero" from ‘ηρως (heros) "hero, warrior" combined with ωιδης (oides) "song, ode". This was the name of several rulers of Judea during the period when it was part of the Roman Empire. This includes Herod the Great, the king who ordered the slaughter of the children in the New Testament.
Bizonytalan és meglehetősen értelmetlen magyarázat, különösen annak fényében, hogy a zsidók összességében inkább a parthusokhoz húztak, tőlük várták a római uralom alóli megváltást.
A párizsi Louvre-ban őrzik ezt a 65x22 cm-es, 16 cm vastagságú szürke márványtömböt, melyet Roland de Mecquenem talált Szúszában az 1932–33. évi ásatások során. A görög nyelvű feliratban II. Ardavân nagykirály (Kr. u. kb. 10–38) erősíti meg tisztében Szúsza város kincstartóját az alkotmányos rend felrúgásával. Ugyanis a kincstárnok már letöltötte a törvények szerint engedélyezett hivatali idejét, s miként az a kései köztársaság idején az ókori Rómában is egyre inkább gyakorlattá vált, az annuitás elvét kivételezett személyek esetében áthágták. (A rivális birodalomban a két századdal előbb – Kr. e. 180-ban – elfogadott lex Villia annalis és a Kr. e. 82-ben született lex Cornelia de magistratibus két évben határozta meg azt az időtartamot, amelynek két különböző állami főtisztség viselése között el kellett telnie, az említett korszakban azonban a prorogatio révén már rendszeresen megkerülték ezt a rendelkezést.)
A Louvre-ban őrzött levelet a parthus időszámítás 268. évére, Audnaeus havának 17. napjára keltezték, amit Charles Bradford Welles a keresztény éra 21. évének december 17. napjával azonosít. Az új datálás megdönti azt a korábbi vélekedést, mely szerint az athnáme kibocsátója a kb. 80–90-ig uralkodó III. Ardavân nagykirály volt. Mások Kr. u. 20. dec. 17-ére teszik a levél keltét.
A dokumentum szövege:
„King of kings Arsaces to Antiochus and Phraates the two archons in Susa and to the city, greeting. [Since Hestiaeus the son of Asius], one of your citizens and a member of the order of »the first and chief-honored friends« and of »the bodyguards,« conducted himself in the office of treasurer in the year ([according to the former] numbering) 329 most honorably and justly and with all incorruptibility, shrinking from [no expense] of his own when the outlay was for the good of the city; twice during his term of office when the city [had] need of an envoy [he made the journey] himself, thinking the care of his own property unimportant but the city's affairs more urgent, and sparing neither money nor trouble he devoted [himself without reserve] to the two embassies, and having managed them to the city's advantage he received the appropriate honors, as the decree voted [by the city] in the year 330 testifies; since in the year 331 when need arose of a good [man he was again nominated] for the same office for the year 332, and after a long examination (when Petasus the son of A[ntiochus had been elected archon with Aristomenes] the son of Philip) he came forward and deposed that he was debarred by the constitution (?) from filling the same office a second time before the lapse of three years; since the city, [knowing from experience] his good character and remembering his administration of the same office, decided to choose him treasurer, and so he was elected [for the] year 332 in the archonship of Petasus the son of Antiochus and Aristomenes the son of Philip; since then [you have reported] Hestiaeus [to us] on the above grounds, we decide that his election was valid and that he is not to be prosecuted for having filled the same office twice without allowing an interval of three years to elapse, nor on the basis of any other royal order dealing with the subject whatsoever, and we decide in general that the [illegality which] has been pointed out be expressly forgiven, no denial or investigation either general or specific being required (?). Year 268, Audnaeus 17”
Kiss Irén
Egy ősi megváltásmítosz
A honfoglaló magyarok hitvilágában valószínűleg nagy szerepe volt a manicheizmusnak. Ez az iráni eredetű, gnosztikus fényvallás sok rokon vonást mutat a kereszténységgel, de annak ortodox változatával ellentétben nem a Jahve-hitet, hanem a zoroasztrizmust és a buddhizmust választotta szellemi előzményének.
Mivel a középkor európai eretnekmozgalmait jórészt a manicheizmus ihlette, ma már nem könnyű ilyen szövegeket találni. Kíváncsi iranisták azonban időnként mégis rábukkannak egy-egy rejtett kincsre. Ez történt Mary Boyce-szal is az ötvenes évek elején, aki ki is adta a párthus nyelvű manicheus himnuszokat.
A ritka gyöngyszemekre eredetileg egy német régészeti expedíció lelt rá Kínai-Turkesztánban, az anyag feldolgozását azonban nehezítette annak töredékessége. A szaktudósok körében azonban ismert tény volt, hogy létezett egy megváltásmisztérium az iráni zoroasztriánusok körében, amelyet azután a manicheusok megörököltek, és nyugati vallási közösségeknek közvetítettek. Az Angad rošnan (Nyolcadik bugyor) címet viselő ciklus halottas és világvégi himnuszokból áll, és szoros kapcsolatban van gnosztikus szekták gyászirodalmával. Az iráni szövegek ugyanis a titokzatos Első Ember haláláról és üdvözüléséről, a Fény és az egyes lelkek felszabadításáról szólnak – vagyis a manicheus vallás központi kérdéséről! Ennek a szent halálnak tehát az életszentséget megvalósított életpálya az előfeltétele. A párthus nyelvű himnuszokat élet iránti közöny és a halál miatti aggodalom jellemzi.
Az értelmezés kulcsát egy Ibn an-Nadim nevű szerző adja meg a maga Fihrist című munkájában. Mikor a halál egy igaz emberhez közelít, bölcs vezető alakjában egy fényisten érkezik hozzá, s vele három istenség, és utóbbiak vizesedényt, köntöst, hajpántot, koronát és fénykoszorút hoznak a haldoklónak. Ugyanakkor az Ördög is megjelenik elõtte bírvágy és bujaság képében, más ördögökkel együtt. Mikor az igaz ember mindezeket megpillantja, hívja a Bölcsesség alakjába öltözött fényistent (vagy fényistennőt), és ez körbe is fogja őt a másik három segítő istenséggel (arkangyallal). Ezt látva az ördögök meghátrálnak, és elszállnak.
Más himnuszok szerzői is vállalkoztak ugyanannak a pillanatnak az ábrázolására: hősük a testből frissen kiszabadult, sorsára várakozó lélek. Ilyen helyzeteket a kopt Zsoltároskönyv is megörökít. Jézus és Hérakleidész zsoltáraiban a lelket szintén ellenségei veszik körül a halál bekövetkezte után: kegyetlenek, akár a dögkeselyűk. A hét démon (hét bolygó) rágalmazza őt, vadállatokat uszít rá, csapdákat állít neki. Ám az Üdvözítő meghallja a lélek segélykiáltásait: vigaszt és védelmet hozva siet hozzá. A hét iszonyú démon ekkor lemond a lélekről, aki, miután megkapta a maga már ismert győzelmi szimbólumait, a Paradicsomba emelkedik, hogy visszaszerzett istenségének örvendjen.
A kopt zsoltárok és a párthus nyelvű halottas himnuszok közti szemléleti rokonság nyilvánvaló. Valószínűleg volt egy közös ősmintájuk a manicheizmus születésének idején. A lélek halál utáni felszállása a korábbi gnosztikus vallásokban is kiemelten fontos motívum. Utóbbiakban a hét gonosz bolygó elállja a lélek útját, és az csak a megfelelő varázsszavak elmondása révén tudja megfosztani őket hatalmuktól. Ha a lélek átment a tudás próbáján, az erény próbája következik, ám az erény mit sem ér önmagában, ezoterikus tudás nélkül.
A manicheus gyászirodalom más szemléletet tükröz: eszerint a tudásnak (a gnózisnak) már a földi életben meg kell hoznia a maga gyümölcseit. Mániazt tanította, hogy az erény a Fény és a Sötétség elvének megértésétől függ. Ez azonban nem ellensúlyozhatja az elkövetett bűnöket: a mennyek kapuját ugyanis nem a szavak, hanem a jó cselekedetek nyitják meg a lélek számára. Ilyen értelemben a manicheizmus a gnózis korrekciója.
A halottas zsoltárok többségében a lelkek erkölcsi „entitások”, akik tisztán rálátnak befejezett életükre, és még nem vágták el teljesen az ahhoz fűződő érzelmi szálaikat. A párthus nyelvű szövegekben viszont a lélek a száműzött Fény része, ezért az emberséggel szemben túlteng benne a személytelen nagyság. A lélek kívül áll földi körein, és egyedül fejezi be utazását, miközben világok omlanak össze, és természeti törvények változnak meg körülötte. Van azonban egy kopt zsoltár, amely szemléletében rokon a párthus nyelvű szövegekkel, s amely nyersfordításban így szól:
Jer hozzám, én vérem, én Fényem, vezérem.…támadj fel, én lelkem: Megváltódhoz siess:menedéked, Krisztus vár rád Királyságában.Mivel sötétségben haladtam, vizet itattak velem, ami…engem. Teher alatt roskadozom, ami nem enyém.Ellenségeim gyűrűjében vagyok, körülöttem vadállatok,erők és hatalmasságok terhével küszködöm.Lidércként ijesztgetnek, támadnak ellenem, tüsténtfel... engem, pásztor nélküli bárányt.Az Anyag s fiai felosztottak egymás közt, tüzükbensütögettek, mig megkeseritettek.Ám az idegenek, akik közé kerültem, nem ismertekengem: édességem kóstolgatták, mind birtokolniakartak.Az élet voltam nékik, de ők nékem a halálvoltak: roskadoztam alattuk, s ők engemköntösként viseltek.Mindenben én lakom, tartom az egeket. Én vagyok a szegletkő, én támasztoma földet, én vagyok a sugárzó Fény, amely gyönyörűséga lelkeknek.Én vagyok a világ élete: én vagyok a fák vénáiban keringőtej: én vagyok az édesviz az Anyag fiainaktalpa alatt.Elmentem a ... ig...az eónok...elküldtek engem a...hezAddig viseltem mindezeket, míg Atyám akaratát teljesítettem:atyám az Első Ember, kinek akaratát szolgáltam.Ím legyőztem a Sötétséget: ím eloltottam a szökőkutaktüzét, ahogy a Szférák körbeforognak, ahogy a Napuraljaaz élet jobb felét.Ó lélek, emeld pillantásodat a magasba, tekintsd köteléked......te már elérted: íme, Atyáid hívnak.Szállj fel a Fény Hajóira, vedd dicsőségedkoszorúját, térj meg királyságodba, örvendj együttaz eónokkal.Dicsőség s tisztelet Máni Urunknak s az őSzent Választottjának, s az áldott Mária lelkének!
(246-ik zsoltár)
Ezt a zsoltárt valószínűleg egy választott lélek halálára költötték, más hasonló szövegek hagyományát követve. Ám a zsoltár nem a halott életével és erényeivel foglalkozik; annak kis léte fokozatosan beleolvad a Fénybe. A lelket alkotó Fényt a világ kezdetén száműzték otthonából, s az anyagban kellett szenvednie, de holta után visszatérhet fény-honába. A zsoltár írója nem együttérzést akar kelteni az olvasóban: inkább tiszteletét fejezi ki a gigászi isteni mű elõtt.
A zsoltár kulcs a párthus nyelvű himnuszok megértéséhez is, amelyek ugyanígy tekintenek a lélekre. Ez a szemlélet teljes mértékben megfelel a „megváltott Megváltó” elképzelésének, miszerint Isten egyszerre tekint a lélekre úgy, mint megmentendőre és úgy, mint megmentőjére. A kopt zsoltárban Krisztus a Fény, s a lélek az Ő királyságába tart. Megtudjuk továbbá, hogy a halandó lelke földi életeiben pásztor nélkül maradt juhéhoz hasonlít; hogy a lélek számára az Anyag másféleképpen fogant fiai idegenek és ellenségesek; hogy a halál után a lélek felismerheti tulajdon isteni természetét, és tudata kozmikussá tágulhat; hogy a léleknek, inkarnációs sora végén, le kell győznie a sötétséget, s csak ekkor térhet vissza a királyságba; hogy megdicsőülése kezdetekor mindenekelőtt Máni prófétának és Máriának, az Istenanyának kell lerónia a háláját.
A manicheizmusban az egyéni megváltás célja tehát az Örök Fénybirodalomba való (vissza)érkezés, míg az Új Fénybirodalom a „kozmogonikus istenek” lakhelye. Egy szogd nyelvű töredék arról vall, hogy a lelket a Nagy Király, Krisztus teremti újra tökéletesnek, s azután vagy az Örök Paradicsomba, vagy az Új Paradicsomba viszi. Az Új Paradicsom a megváltó istenek lakhelye, akik ki vannak tiltva az Örök Paradicsomból, míg csak az utolsó Fényt is vissza nem szerzik a gonosztól. Ez a „kitiltás” biztosítja a Fény Világának háborítatlan békéjét. Az idők végén a megváltó istenek (égi mesterek) királyukkal, az Első Emberrel együtt az Új Paradicsomba vonulnak, s addig maradnak ott, amíg a Fényt minden részecskéjében vissza nem szerzik. Akkor együttesen megtérnek az Örök Paradicsomba, ahol ismét láthatják a Nagyság Atyját.
Több himnusz is állítja, hogy a világ végéig bebörtönzött Fény az Utolsó Emberrel fog felszállni az Új Paradicsomba, onnan pedig az az Első Ember társaságában fog bemenni az Atya jelenlétébe – így lesz az utolsóból első. Ráadásul sisakot, koszorút és diadémot kap az Atyától, valamint nem múló örömöt és tartós dicsőséget.
Ha az Első Emberen Krisztust kell érteni, ami valószínű, akkor ez az Utolsó Ember – akiből a Krisztus oldalán ülő első lesz – minden bizonnyal a megváltott sátánnal azonos. Az ezoterikus tanítások szerint valaha ő volt a legfényesebb arkangyal, a Zoroaszter-vallás mitológiája pedig mint a Szaosjantra, a Megváltó gonosz ikertestvérére emlékezik rá, aki lázadása után a mélybe vettetett. Ohrmuzd ezek szerint olyan irgalmas isten, aki még a gonoszt is üdvözíteni akarja.
A kopt szövegekben kevés utalás van az Új Paradicsomra, a lélek azonban ott is megpillanthatja az Elsõ Embert. A Hérakleidész zsoltárai szerzője párhuzamot von a lélek Paradicsomba való visszatérése és az Első Ember végső, a Sötétségen aratott győzelme között. Előzőleg azonban az Első Lélek (Szentlélek) követségbe megy az Első Emberhez, hogy az idők végének teendőire figyelmeztesse őt. A szendergéséből ébredő megkérdi tőle:
Mit csinál Jóatyám, a Fény-Atya? …rajta kivül. Mondd el a hireket!Mit csinál a két Aión, akik távoztamkorkörülfogták Atyámat? Mondd el a hireket!
A követ beszámol arról, hogy a Paradicsomban az istenek már a győzelem fölött örvendeznek, és felszólítja az Első Embert, hogy most már térjen oda vissza, mégpedig az üdvözült lelkekkel együtt. Ezek a lelkek az ő zsákmánya, akiket elragadott a Sötétség hatalmából. Hosszú évszázadokon át addig gyűjtötte az Új Paradicsomban a megváltott lelkeket, amíg valamennyi megszabadult. Most ezek a Krisztus jobbján ülhetnek, mint királyságának örökösei.
A közvetlen megváltást (új ég és föld teremtése) az Atyával való együttélés követi a Fény Paradicsomában. Egy kopt halottas zsoltárban a kétfajta paradicsom színhelye a Hold és a Nap. A már hivatkozott Ibn an-Nadim úgy magyarázza a manicheus tanítást, hogy a lelkek a Dicsõség Oszlopán át a Holdra szállnak fel, az a Napnak adja át õket, utóbbi pedig a Dicsőítés Világába röpíti ezeket – vagyis a legmagasabb rendű, legtisztább Fénybe.
A szöveg szerint a Hold szféráját egy olyan istennő uralja, akit a szerző Minden Élő Anyjának nevez – vagyis az Istenanya. Mind neki, mind Fiának, az Első Embernek saját trónja van –bár néhány változatban a Fiú trónja a Napban van. Ám ők ketten mindenképpen az Új Paradicsom társuralkodói; a birodalmat az Első Ember kormányozza, az Anya pedig természetes segítője. Utóbbit a középperzsában Ohrmuzd isten anyjának hívják, mindamellett ő az Új Paradicsomban lakó megváltó istenségek anyja is. És ő a XX. század végi kereszténység Társmegváltója!
Helyzete azt az ősi szellemtudományi tanítást értelmezi, hogy a megváltás akkor következik be, amikor a Napszellem leszáll a Holdkehelybe. Helye olyan természetes az Első Ember mellett az Új Paradicsomban, mint a Lélek helye az Atya mellett az Örök Királyságban.
A párthus nyelvű himnuszok úgy írják le az égi királyságot, hogy az hatalmas és magas erődítmény – akár Milton látomásos Elveszett Paradicsomában. A kopt zsoltár is erősen őrzött kapukkal megerősített toronyról beszél. Ám a János jelenéseiben leírt Új Jeruzsálem is masszív és zárt építmény, jóllehet díszesebb, mint ahogy az a többi leírásban szerepel. Ott ragyog a királyi szék, és ott folyik az élet vize a trónus alól, a „nagy és magas kőfal” mögött.
The Hymns to the Living Soul – Middle Persian and Parthian Texts in the Turfan Collection
Brepols, Turnhout (Belgium), 2006
(Berliner Turfantexte XXIV.)
The ‘Hymns to the Living Soul’ presents texts in the Iranian languages Middle Persian and Parthian from the Turfan Collection in Berlin together with two fragments from the Otani Collection in Kyoto and one from St. Petersburg. The texts belong to the Manichaean community in Central Asia of a millennium ago which used Middle Persian and Parthian hymns in its rituals and celebrations. These hymns are predominantly in Parthian. They focus on a key area of Manichaean theology, the imprisonment of the divine principle light in the material world and the need for the Manichaean Chosen Ones to free this light, as they free themselves, in order to send it back to the paradise of light to where the Chosen Ones will eventually follow it. This edition gathers all the relevant published and unpublished texts (lists of hymns, hymns and ‘cantillated’ hymns as well as some possibly related hymns) and presents them in diplomatic edition together with a transcription and translation into English on facing pages. Unlike in previous editions great attention is paid to the formal structure of the hymns. An extensive introduction, notes, a complete glossary and facsimiles of fragments not previously reproduced accompany the edition.
You, oh Soul, would we praise, our bright Life! You would we praise, Jesus Messiah! Merciful savior, look upon us! Worthy are you to honor , redeemed Soul of Light! Salvation to you, and may we also receive salvation! Worthy are you of the Soul of Light, bright shining limb of Light. You have salvation, bright Soul of the gods that shines in the darkness. You sons of Truth, praise the Soul, the valiant god eager for battle. This fettered Soul has arrived, gathered in ... ... from heaven and from the depths of the earth, And from all creation. Meritorious and blessed is the auditor who gathers the Soul together, And blissful is the elect who purifies it. This redeemed Soul has come, It has come to this Church of Righteousness. Praise it forever, you elect, So that it may wondrously purify me And lead me to life. Blessed are you, oh Soul, you with the divine form! Blessed are you, oh Soul, weapon and battlement of the gods, Blessed are you, radiant Soul, Splendor and glory of the ... Worlds of Light! Blessed are you, divine radiant Soul, Weapon and might, soul and body, gift of the Father of Light.
Most egy legendát mesélek el, a Shawet Zionban megtalált föniciai hajó történetét, amely még most is foglalkoztatja a Közel-Kelet archeológusait. A több nyelven megjelenő, internacionális szaklap, az ARCHEOLOGY c. kiadvány 1973 július- augusztusi számában olvasható a történet.
A föníciai hajó nagy valószínűséggel időszámításunk előtt úgy 1400 évvel Karthágóba exportált agyagárut, főként korsókat, minden formában és méretben, de szállított terrakottából készült népszerű, a női termékenységet szimbolizáló, TANIT istennőt ábrázoló különböző nagyságú szobrokat is. 1969 kora őszén, a parttól mindössze egy kilométerre, a 8-10 méter "mély", még nyáriasan meleg vízben egy polip odúja mellett, a kidobált hordalék között egy 20 centis agyagszobrocskát pillantottam meg ... A szobrokat pár száz évesnek tartottam, legfeljebb csak azt furcsállottam rajtuk, hogy jobbjukat tenyérrel kifordítva feltartják, és a talpazaton egy különös formájú jel vagy egy delfin látható. Ezen a helyen akkoriban még elég sok hal is akadt, pár napig itt halásztam hát, és az utamba akadt szobrokat felszedtem. Osztogattam boldog-boldogtalannak ... kézen-közön úgy ezer szobrocska került avatatlan kezekbe, valamennyi bizonyosan a sziklák, a homok védelme alatt még felfedezésre vár, tehát másfélezer lehetett azok száma, amelyek felett elzúgtak az évezredek viharai.
The latest archaeological excavations in the basin of Halil Rud River resulted in the discovery of more than a hundred clay statuettes belonging to the Parthian era. The excavations have also led to the discovery of 53 pre-historic sites, cemeteries, workshops, and residential areas.
Historical site of Halil Rud, located on the basin of the river, enjoys a rich civilization. Some stone and clay evidence and architectural remains belonging to the third millennium BC were unearthed during the archeological excavations as well as the illegal diggings of the smugglers. 120 historical sites have been identified so far in the 400 kilometer length of Halil Rud River?s basin.
Animal and human clay statuettes were the most important discoveries during these excavations. These statuettes which were either simple or had beautiful designs were buried with the dead as gifts during the Parthian era.
Komoróczy Géza: „Az egyik nimrúdi sír mellékletei között egy szkítha aranykancsót is találtak. A melléklet úrnője, az eltemetett királyné személyében az asszír királyi levelezésből és Hérodotoszból (i, 103) ismert Bartatua / Prótothüasz / Prótothüész szkítha királynak i. e. 676-ban Assur-ah-iddina udvarába küldött leányát lehet sejteni. A királyi levéltárban fennmaradt Bartatua akkád nyelvű levele, amelyben feleséget kér magának Assur-ah-iddinától; a szövetséget vagy szerződést megpecsételő házasság nyilván, mint szokás, kétirányú volt.”11Az asszír nemzet; in: Élet és Irodalom XLIX (2005)/51
The documents that first mention the Scythians belong to a series of cuneiform tablets classified as politico-religious texts. They include enquiries made by Esarhaddon of Shamash, the sungod, through his priests, concerning the movement of troops, in particular those sent into Media to collect tribute. From these enquiries we learn that the people with whom they had to contend were not only the indigenous Medes but also the Gimiri and the Iskuzi or Scythians.
In one of these enquiries King Esarhaddon asks, 'Regarding Partatua, King of the Iskuza who has just sent his ambassador to Esarhaddon, King of Assyria, about a princess I ask you Shamash, great lord, if Esarhaddon gives a princess to Partatua King of the Iskuza for a wife, whether Partatua will observe and keep his oath to Esarhaddon, King of Assyria?' (translated from Politische-religiose Texte, p.30, by E.G. Klaube). As we shall see, there are grounds for believing not only that the marriage took place, but also that a military alliance between the Scythians and Assyrians was made, for Herodotus relates that on one occasion a Scythian army under the command of 'Madyes son of Protothyes' (Partatua) came to the relief of Nineveh. 'A battle was fought' he says, 'in which the Medes were defeated, and lost their power in Asia, which was taken over in its entirety by the Scythians' (1, 103, 104).
It is known that the name Scythians for the first time shows up in the Assyrian documents of the middle of the 7 c. BC. The country of Scythians is called Ishkuza, Scythian kings were Ishpakai and Partatua1
1 Marija N. Pogrebova: Monuments of Scythian culture in Transcaucasia; in: Caucasus and Central Asia in an antiquity and Middle Ages. M., 1981
Hérodotosz (I, 103–104):
„Phraortész halála után fia, Küaxarész, Déiokész unokája vette át az uralmat, s a hagyomány szerint sokkal erőszakosabb eszközökkel uralkodott, mint elődei. Ő osztotta először szabályos csapatokba Ázsia haderejét, s ő különítette el a katonákat fegyverzetük szerint lándzsásokra, íjászokra és lovasokra, korábban ugyanis ezek minden megkülönböztetés nélkül, egymással keveredve harcoltak. Ő vívta azt a csatát is a lüdek ellen, amelynek folyamán a nappal éjszakává vált. Ő csatolta a birodalomhoz Ázsiának a Halüsz folyótól északra fekvő minden részét. Végül, összegyűjtvén az uralma alá tartozó valamennyi népet, Ninosz ellen indult, hogy atyjáért bosszút álljon, és lerombolja a várost. De amikor egy csatában már legyőzte az asszürokat, és megkezdte Ninosz ostromát, Madüész szkütha király fiának, Prótothüésznek vezetésével egy szkütha sereg jelent meg. Ezek a szküthák azután törtek be Ázsiába, hogy Európából kiverték a kimmer népet, s ezeket üldözve érkeztek a médek földjére.
A Maiétisz-mocsártól a Phaszisz folyóig és Kolkhiszig egy jó gyalogló harminc nap alatt érhet el. Kolkhisztól a médekhez már nem nehéz eljutni, mert csak egyetlen nép – a szaszpeirok – lakik közöttük, s őket elhagyván máris Médiába érkezünk. A szküthák azonban nem erről érkeztek, hanem feljebb, egy jóval hosszabb kerülő utat választottak, jobb kézről hagyván el a Kaukaszosz hegységet. Itt aztán a médek összecsaptak a szküthákkal, de elvesztették az ütközetet, birodalmuk széthullott, s a szküthák lettek egész Ázsia urai.”
Természetesen nem lehetetlen, hogy már ekkoriban voltak parthusok a szkíták soraiban. Ebben nem lenne semmi meglepő.
Bartók vezetéknevünk megfelelője az örményeknél a Bartugh vagy a Bartik, ez a Bartughimeos rövidített formája. Végső soron héber eredetűnek mondják, és a Bertalan egyik változatának látszik.
From Hebrew name which means 'water weigher's son'. In Armenia the Greek, especially Latin spelling of this name was spread - Barthalomeos (French Barthelemy, Russian Varpholomey). The short form is Bartugh or Bartik.
-------------------------------------------------
Az avarság kaukázusi történetének ismeretében persze ez sem olyan biztos
Vagyis lehet, hogy a vizigótok (a "nyugati-hettiták") uralkodócsaládját a parthusok adták a 370-es évektől kezdődően, s a Baltha egyszerűen csak az etnikai hovatartozásra utalt. Ez egyúttal jól megmagyarázná a Bartha, Bartal (esetleg Bartus) személynevek gyakoriságát hazánkban.
Baroth, Baruth 1292/1407: Mychael filius Baroch de genere Chak et Johannes filius Baroth fily Baroch (HO III: 41; Gy I: 660); 1300>1338: Nic-o, St-o et Laur-o f-is Baruth de proximis Jolant bani (Gy I: 619)1
Bort 1211: [In Tychon] isti sunt pelliparii: filius Bort , Zorida (PRT X: 503)
Borta 1211: In villa Kecu isti sunt exequiales … filii Wlues, Tay, Vza, Somorou, Borta (PRT X: 505); [1285]: Petrus, Ihonnes frater eiusdem, Andreas filius Dominicy, Band, Gelianus, Bolta, Paulus, Ehelleus, Mathey, Saulus, Preucel et Borta ac aly socy eorundem de Eyka (HO IV: 99). – Cf. Bartha
Bortol, Borthol, Barthol, Bartol 1251/1281: populi … in villa Kulchud … Gonter, Bortol , Foca, Tuka, Iba … in villa Negeuen … Bortol , Chubzo, Symun (HOkl 21; CDES II: 257; Gy II: 607); +1252/1270: condicionarys … In villa Kulchud … Paka, Gonther, Barthol, Fatha, Thuka … in villa Negewen: Iba, Pynkusd, Barthol, Chobrou (HO VI: 72; Gy II: 607, 610; CDES II: 280: Bartol ); 1291/1299/XVIII: Barlabas filius Latus,
Borthol frater eius … de villa Padan (MKE 155); 1298/1374: castrenses de Feloboni … Andreas, Petrus, Bartol, Johannes filius Nicolai, Chuta frater eius (HOkl 165)2
Pecz (1896) és Gyomlay (1898) nyomán a sabaroiasphaloi nevet a mai napig általában 'rendíthetetlen szavárd'-ként emlegeti a hivatalosnak mondott történetírás, holott az e téren jelentkező nehézségekre Fiók Károly már 1896-ban felhívta a figyelmet. Darkó Jenő is csak fenntartásokkal csatlakozott Peczék értelmezéséhez. Mások az 'Alsó-Zab menti szabír' etimológia mellett foglaltak állást.
Az Aetas 1999/3. számában Ungváry Jenő végül meggyőzően bizonyította, hogy Konsztantinosz ominózus népnevének utótagja másolási hiba révén keletkezhetett, és eredeti jelentése: 'független/önálló/a maga feje után menő (autokefál) szabar'. A DAI több helyütt használja az autokefaloi kifejezést.
A gótok ugyanis nem voltak germánok, hanem egy, a Kr. e. VII. század körül Elő-Ázsiából idetelepült összetett népesség maradványa. Nyelvi tekintetben azért rokonok a germánokkal, mert az Európa északabbi vidékein vegetáló, állatbőrbe bújt primitívek közösségei sok mindent eltanultak tőlük. A géták (gótok, szkíták, hattik, hettiták) nyelvi hatása egyébként, ha csekélyebb mértékben is, de a szlávoknál ugyanígy kimutatható. Erre az elő-ázsiai származású szubsztrátumra települt rá tehát a feltehetően jelentős avar tömegeket magában foglaló hun társadalom, megint csak déli irányból, a IV. század utolsó harmadában.
Jav.: az ún. királyi szküthák, akiktől az északnyugatra élő germánok oly sok mindent eltanultak, azok a germánok, akiknek nyelvi konszolidálásában a szkütha közösség (értve ezalatt nemcsak a királyi szkítákat, hanem Hérodotosz szkítáit általában) oroszlánrészt vállalt.
Fehér M. Jenő gondolatmenete logikusnak tűnik: a hunok, akik pár évtizeddel korábban még a parthusokat hódoltatták Turkesztánban, Európába érve, a 370-es években elsőként a hettitákat győzték le, és tették alattvalóikká. A hettiták pedig nem mások, mint az ún. királyi szküthák, akiktől az északnyugatra élő germánok oly sok mindent eltanultak, s akiknek nyelvi konszolidálásában a szkütha közösség (értve ezalatt nemcsak a királyi szkítákat, hanem Hérodotosz szkítáit általában) oroszlánrészt vállalt.
A párizsi Louvre-ban őrzik ezt a 65x22 cm-es, 16 cm vastagságú szürke márványtömböt, melyet Roland de Mecquenem talált Szúszában az 1932–33. évi ásatások során. A görög nyelvű feliratban II. Ardavân nagykirály (Kr. u. kb. 10–38) erősíti meg tisztében Szúsza város kincstartóját az alkotmányos rend felrúgásával. Ugyanis a kincstárnok már letöltötte a törvények szerint engedélyezett hivatali idejét, s miként az a kései köztársaság idején az ókori Rómában is egyre inkább gyakorlattá vált, az annuitás elvét kivételezett személyek esetében áthágták. (A rivális birodalomban a két századdal előbb – Kr. e. 180-ban – elfogadott lex Villia annalis és a Kr. e. 82-ben született lex Cornelia de magistratibus két évben határozta meg azt az időtartamot, amelynek két különböző állami főtisztség viselése között el kellett telnie, az említett korszakban azonban a prorogatio révén már rendszeresen megkerülték ezt a rendelkezést.) 
A dokumentum szövege: 
Parthus divat szerint öltözött örmény katonák (fehér tunika és nadrág, vörös Mithra-süveg)
Avar naphimnusz
Parthus foglyok és hadizsákmány Traianus pénzén
100 Parthian statuettes discovered in Halil-Rud
Szám szerint hat Vâlgaš nevű parthus nagykirály ismert, a teheráni Pahlavi Könyvtár gyűjteményének itt látható mellszobra közülük az egyiket ábrázolja