"Ha barát kell,a legjobb barátod leszek Ha magányra vágysz , én a csönded leszek ,és ember leszek , mert emberre vágyszki szeret , ki elfogad s kit igaznak látsz ."/ Dickens/
A Kék Madarat nem kell távoli országban keresni. A Kék Madár mindig velünk
van, ha szeretjük egymást és örülünk az élet legkisebb ajándékainak is.
De mindig elrepül, ha bántjuk egymást, ha irigykedve figyeljük mások örömét.
Mert a Kék Madár maga a boldogság, és kalitkája az emberi szív. ( Maurice Maeterlinck)
SZÉL HOZOTT, SZÉL VISZ EL
Köd előttem, köd mögöttem, isten tudja, honnan jöttem, szél hozott, szél visz el, minek kérdjem: mért visz el?
Sose néztem, merre jártam, a felhőknek kiabáltam, erdő jött: jaj, be szép! - megcibáltam üstökét.
Jött az erdő: nekivágtam, a bozótban őzet láttam, kergettem, ott maradt, cirógattam, elszaladt.
Ha elszaladt, hadd szaladjon, csak szeretőm megmaradjon, szeretőm: a titok, ő se tudja, ki vagyok.
Isten tudja, honnan jöttem, köd előttem, köd mögöttem, szél hozott, szél visz el, bolond kérdi, mért visz el?
Szabó Lőrinc
AZ ÉN AJÁNDÉKOM
A szívem hoztam el. Csinálj vele Amit akarsz. Én nem tudok mást tenni És nem fáj nekem semmi, semmi, semmi, Csak a karom, mert nem öleltelek.
Oly fényes az még, mint uj lakkcipő És lábod biggyedt vonalára szabták, De ruganyos, mint fürge gummi-lapdák És mint a spongya, mely tengerbe' nő.
Két fájó karral nyujtom mostan néked És fáradt barna szóval arra kérlek: Ha eltiporsz is füvet, harmatost,
Ha elkopott a lakktopánka egyszer S ki megfoltozza, nem terem oly mester, Az uccasárba akkor se taposd.
József Attila
Reményik Sándor
Száraz levél
Egy lány hajába hullt, A véletlen, a szél Hozta. Gyűrött kis múmia-levél, A sötét fürtök közt pihen: Vándor, különös, oda nem való, Szomorú idegen, Egy lány hajába hullt, most ott pihen.
A lelkem is, ha lány hajára száll, Ott úgy pihen, Mint ez a vándor, Ez a szomorú, száraz idegen. Hogy megpihent: tán maga sem hiszi, Egy pillanat - s a szél tovább viszi, Tovább, tovább...
Reményik Sándor
Homokba írtam...
Puszták homokján különös betűk. Fénylik a rajzuk, a vonaluk él, Puszták homokján különös rovás; Tán harci dal, tán baráti levél, Talán imádság. Olyan egyre megy, Elmossa zápor, letörli a szél. Puszták homokján különös rovás.
Homokba írtam minden mondatom, Zápor elmossa: ne fájjon nagyon, Letörli a szél: ne fájjon nagyon, Homokba írtam minden mondatom.
Reményik Sándor
Mi mindíg búcsuzunk
Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk. Az éjtől reggel, a nappaltól este, A színektől, ha szürke por belepte, A csöndtől, mikor hang zavarta fel, A hangtól, mikor csendbe halkul el, Minden szótól, amit kimond a szánk, Minden mosolytól, mely sugárzott ránk, Minden sebtől, mely fájt és égetett, Minden képtől, mely belénk mélyedett, Az álmainktól, mik nem teljesültek, A lángjainktól, mik lassan kihűltek, A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk, A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz, Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz, Elfut a perc, az örök Idő várja, Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána, Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj. Hidegen hagy az elhagyott táj, - Hogy eltemettük: róla nem tudunk. És mégis mondom néktek: Valamitől mi mindíg búcsuzunk.
Reményik Sándor
Márványtömb
Áll formátlanul, faragatlanul: Nyers, puszta kőtömb, szikla-hatalom, A művésszel áll szemközt zordonul, Ki tépelődik már az Alakon.
A felszikrázó márványereken Sivár, kietlen dac vonaglik át, A kő, s a lélek perbeszállni kész: Vajjon ki nyeri meg ezt a csatát?
A művész büszke homloka mögött Bontakozik fénylőn egy istenarc, A természet, az ős márvány tagad: Ember, minek az egetvívó harc?
A véső cseng és döng a kalapács, A márvány tűr és konokul kacag, Egy elhibázott mozdulat csupán, S a formán újra úr az ősanyag.
A véső cseng és döng a kalapács, Tán - évekig - míg elkészül vele, Talán a márvány istenarcot ölt, Talán a művész elpusztul bele.
Reményik Sándor Egy virág úszik...
Egy virág úszik végtelen vizen, Ringatja szelíden az ár, Ősszel fogant, ugaron termett, Nem tudja, mi a nyár, Egy álom úszik végtelen vizen, Ringatja szelíden az ár.
Valaki állt egy kőhíd magasán, És a kezében volt egy kis virág, Ősszel termett, ugaron nőtt virág, És a szívében volt egy álom, S a vándor szólt: "Mit érek véle, ha valóra váltom?
Ez álomnak itt nincs otthona, háza - És ez a virág túlon-túl fehér: Az élet neki rút, s törékeny váza.
Ez az álom Se másnak, se nekem ne fájjon, Ne hulljon erre senki könnye És hervadó szirmához mi sem érjen, Még egy imakönyv se!
A virágot a folyóra bocsátom, A szent, örök folyóra, A tengerhez hadd vigye közelebb Minden hullám és minden óra, Lehullatom a szent, örök folyóra.
Tartsa meg öröknek az örök víz, És viruljon a tenger közepén, Mint őszi pompa, s mint tavaszi dísz!"
S úgy lőn. A vándor ott maradt, a hídon állva, És a virág - elment - az óceánba.
Reményik Sándor Tavon
Hány fodra van a tónak, Ha rajta ring a csónak? Szívemnek hány redője: Hány fodra rossznak-jónak? Hány álomgyűrű tágul, Vesz végbúcsút a mátul, Oszlik és alakul meg újra, Viharszárnytól hány örvény támad Tölcsérit a fenékbe fúrva?
Az én tavam most tükörsíma, Oly csendes, mintha halni hína, Nem zúg a nádas, áll a szél, A véghetetlen magasságból, Valami égi rózsafáról A holt tükörre libben egy levél.
Reményik Sándor Csak így...
Hogy mért csak így: Ne kérdezzétek; Én így álmodom, Én így érzek. Ilyen messziről, Ilyen halkan, Ily komoran, Ily ködbehaltan, Ily ragyogón, Ily fényes vérttel; Űzött az élet, S mégsem ért el. Menedékem: A nagy hegyek, Az élet fölött Elmegyek; S köszöntöm őt, ki zajlik, és pihen: Én, örök vándor, s örök idegen.
Hópelyhek
Hópelyhek az én álmaim, Fehérek, halaványak, Néha eltűnnek-foszlanak, Alighogy földreszálltak.
Hópelyhek az én álmaim, Fenn zizegve zenélnek, Szelíden, árván, félszegül - Meg ne lássa az élet!
De néha szél jő hirtelen, Jőnek kemény fagyok S az ártatlan sok hópehely Vésztjóslón kavarog.
Akkor halomba hullanak, Mint kísértetek nőnek S leplük végül elég a föld Felére szemfedőnek.
És akkor, mintha Istenük Örök párbajra hínák: A feneketlen mélybe lenn Döngenek a lavinák!
Ne szóljatok
Ne szóljatok, és ne mozduljatok, Fojtsátok vissza lélekzetetek... Nézzétek: fa vagyok, Reszketnek rajtam a színes levelek. Egy vékony, vékony tündér-cérnaszálon, Életen túl, innen a halálon Még tartja őket valami csoda... Pedig elmult Halottak napja is, Mi most nem hull le, nem hull le soha,
Ne szóljatok, és ne mozduljatok, - Egy pillantás, egy sóhajtás elég: És lehullnak a legutolsó álmok, És meghalnak az utolsó mesék. Ne szóljatok és ne mozduljatok, Egy nesztelen lépést se tegyetek, - Mi most nem hull le, nem hull le soha, Hátha örökké tart ez a csoda, Hátha nem hullnak le a levelek...
Kolozsvár, 1927 november 6
Szemben az örökméccselAnyámnak
Ég, - de azt, aki gyujtotta, nem láttam. És azt sem, aki szelíd olajával Táplálja, hogy ki ne húnyjon a lángja, Szent, személytelen járása-kelése, Művében dereng alázatossága, - Hajnalban jár, vagy éjnek idején, Meg nem foghatom s még nem láttam én.
Ó, égnek, égnek ilyen örökmécsek, Derengnek, - és nemcsak a templomokban, És vannak ilyen szolgáló-leányok, Suhanók, lengők, tűnők, mint az álmok, Művökben dereng alázatosságok.
Ilyen lélek szerettem volna lenni, Láthatatlanul munkálkodva menni Szürkületkor az élet templomába. Míg künt ragyognak reklám-fényjelek S lüktet a világ torkában a láva...
Pécs, 1928 november 22
Remenyik Sándor Másvilági vándor a kezemen
Fehér lepke felhőtlen ég alatt, Hagyd most egy percre a virágokat.
Ne nézd, hogy száraz kóró a kezem, Ne nézd, hogy lelkem mézet nem terem.
Jer, telepedj meg a kezem fején, - Csupán te érintsd, - nem érintlek én.
Az érintésed mily finom, - ilyen Lehet egy túlvilági szerelem.
És most mesélj, - mondd el, hogy egykoron Itt ültél te is egy kerti padon.
Magadbaroskadtan és egyedül, Némán, bénán és tehetetlenül.
Emberként, kit a teste-lelke nyom, S tudja, nincs szabadító hatalom.
S ím, lepke lettél, szárnyaló, szabad: Fehér álom, nyugtató gondolat.
Ne nézd, hogy lelkem mézet nem terem, Egy pillanatig maradj még velem.
És vigasztalj, hogy lepke leszek én, S lebegek, mint te, valaki kezén,
Ki majd, magába rogyva - egykoron, Ül itt, mint én most, egy kerti padon.
Nagyvárad, 1929 július 1
Akarom
Akarom: fontos ne legyek magamnak.
A végtelen falban legyek egy tégla, Lépcső, min felhalad valaki más, Ekevas, mely mélyen a földbe ás, Ám a kalász nem az ő érdeme. Legyek a szél, mely hordja a magot, De szirmát ki nem bontja a virágnak, S az emberek, mikor a mezőn járnak, A virágban hadd gyönyörködjenek. Legyek a kendő, mely könnyet töröl, Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad. A kéz legyek, mely váltig simogat, Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok. Legyek a fáradt pillákon az álom. Legyek a délibáb, mely megjelen És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem, Legyek a délibáb a rónaságon Legyek a vén föld fekete szívéből Egy mély sóhajtás fel a magas égig, Legyek a drót, min üzenet megy végig És cseréljenek ki, ha elszakadtam. Sok lélek alatt legyek a tutaj, Egyszerű, durván összerótt ladik, Mit tengerbe visznek mély folyók.
Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír, Míg le nem teszi a művész a vonót.
Fekete gyémánt
Egy arc derűje lelkembe ivódott: Őserdő fáiba a napsugár. Tegnap volt, vagy százezer éve már: Én nem tudom. Én azt tudom csak, hogy lement a nap, Egemről egy mosoly leáldozott. Kihűlt és megkövült a rengeteg. - De mit most tárnamélyről felhozok: A fekete gyémántban napmeleg: Az a mosolygás lappangva remeg.
Nektek adom - hogy melegedjetek.
Kolozsvár, 1928 április 18
Ó kérlek, hidd el, lelkünk van nekünk És ez a lélek csupa fájdalom, Ó hogyha látnád, szived tán megesne.
...Öröm? Az is van. Ó megismerém! Kigyult hajómon színes sok tüze, Zászlódíszt öltött rengő árbocán S kötélzetén megülve, mint a fecske... Parázslott messze még a kikötő, Száz lámpásból, az éjnek száz sebéből Csurgott a vízbe izzó tűzpatak, Piros, arany, zöld gyöngyöző barázda... Szállt, szállt hajóm s ujjongva s ámulón Néztem fel én a csillagok rajára, Bolygó tüzemmel mely versenyt futott: Miriád szikra, mit repít a szél…
- De oly fájdalmas-csendes volt a tenger! Oly sápadtan csillant meg tűköre! Olyan nehéz mozgásu volt a hullám... - S megismerém: a környék óceánján Hajózok én! Százezrek sóhajából Támadt a szél, mely vásznaim dagasztja... Megismerém! S hajóm megállt, törött Bordáin át ömlött belé a hullám, A szél kioltott lámpát s csillagot S könnyem szakadt a zúgó óceánba.
...S a föld kering a nap körül, szünetlen Forgatván ősi pórázán a holdat, S napunk forgatja más nap s végtelen Világok lánca csak ködfolt az Űrben. S egy porszemen itt sír a pornál semmibb: Egy ember lelke. Kérdez s nem felelsz!
Te nem felelsz... De én valamit sejtek! A gondolat derengő ködfoltjában Minthogyha látnék tűnő csillagot... - Ó hátha hold vagy csak az istenek közt S van egy Nap-isten, lángoló, erős S ez is csak láncszem még a Szellemeknek Felfoghatatlan ős naprendszerében... Ó hogyha van, ki még feletted úr, Reszkess, ha jő az ítéletnek napja
S a Legnagyobb ül ködlő trónusán! A szívemet elviszem én tanúnak S ha nem tud szólni fojtó zokogástól, Bízón, mint gyermek, lábához teszem! S majd néz reá az élő Irgalom S kezével sírva elfödi szemét.
Reményik Sándor: Ne ítélj!
Istenem, add, hogy ne ítéljek – Mit tudom én, honnan ered, Micsoda mélységből a vétek, Az enyém és a másoké, Az egyesé, a népeké. Istenem, add, hogy ne ítéljek.
Istenem, add, hogy ne bíráljak: Erényt, hibát és tévedést Egy óriás összhangnak lássak – A dolgok olyan bonyolultak És végül mégis mindenek Elhalkulnak és kisimulnak És lábaidhozegyütt hullnak. Mi olyan együgyűn ítélünk S a dolgok olyan bonyolultak.
Istenem, add, hogy mind halkabb legyek – Versben, s mindennapi beszédben Csak a szükségeset beszéljem. De akkor szómban súly legyen s erő S mégis egyre inkább símogatás: Ezer kardos szónál többet tevő. S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem, De egyre inkább csak igen. Mindenre ámen és igen. Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül. Ámen. Igen. És a gonosztól van Minden azonfelül.
FOHÁSZ
Uram, mi ez? Bus tréfa csak talán? Ugye, most mindjárt könnyeink letörlöd És elcsigázott, meggyötört és fáradt Szivünk füröszti véghetetlen Jóság, Míg felragyog verőfény-mosolyod? Ó szinte hallom már szavad: "Bohók, Csak tréfa volt! Ne sírjatok tovább már! Hát elhinnétek ennyi rosszat rólam, Holott szivem napként sugárzó jóság, Kész megbocsátás, tiszta irgalom?" Ó mért nem szólsz hát, mért hagysz félni minket, Hogy tán valóság ez a gonosz álom? Ó jaj, csordúl, pereg, szakad a könny, Itt harmat még csak, ott langy permeteg, Zuhog mint zápor, zúg mint vizesés, Új vizözön már s nincs Nóé ki érne Vigasztalásnak zöldellő fokára!
Mi vagy? Mit gondolsz? Mit akarsz velünk? Bántottunk mi? Vagy hetykén, mint suhanc, Ki vesszejével sujt egy-egy kalászt le, Reánk se gondolsz, míg elvérezünk? Ó jaj, talán a mi szegény világunk Játékszerül egy gyermek-isten kapta És vergődünk most borzasztó kezében, Mint a bogár, amelynek szárnyát tépik, Mint fészkéből kivett puccos veréb, Melynek érzed kezedben szívverését.
Ha könny a gyöngy: A fagyöngyök az erdő könnyei, Parányi könnyek, mozdulatlanok, Fák sudarára fagyott sóhajok, Az erdő gyöngybefagyott bánata, Élősködők, mint minden bánat, Amely az élet üterére támad
Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag, mint alma magházában a négerbarna mag, és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van, mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban. De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred, hogy minden összeomlott s elindul mint kísértett, kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen, annak szép, könnyűléptű szívében megterem az érett és tűnődő kevésszavú alázat, az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről, az már egy messze fénylő szabad jövő felé tör. -
Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, merengj el hát egy percre e gazdag életen; szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel, a világ újra épül, - s bár tiltják énekem, az új falak tövében felhangzik majd szavam; magamban élem át már mindazt, mi hátravan, nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem; ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints. Hol azelőtt az angyal állt a karddal, - talán most senki sincs.
Egy percre ma Úgy néztem fel a csillagokra én, Mintha bámuló, nagy gyerekszememmel Legelőször tekinteném. Egy percre ma Gyöngyvirágillat szállt át a szobán. Csodálkoztam, mint hogy ha legelőször Csodálkoznék el édes illatán. Egy percre ma Minden oly könnyű lett s oly egyszerű, S az élet a kezemben: Engedelmes, jól hangolt hegedű. Egy percre ma Megindultam - és nem tudtam: mi az. Messziről, mélyről intett elibém Egy elsüllyedt tavasz. Egy percre ma Mint szegény embert, nem húzott az ág, Halkan csengetyűzött a föld alatt Sok eltemetett csengetyűvirág. Egy percre ma Megpróbáltam a más lelkébe látni, Nem ítélve és el nem ítéltetve: Bocsánatot nyerni és megbocsátni. Egy percre ma Ragyogtak reám halvány testvér-arcok, Amelyek elé köd ereszkedett: Céltalan hajsza és megutált harcok. Egy percre ma, Ó tiszta, bölcs és boldog látomás: Elváltozott, mint Jézus a hegyen A mindenség, - s be más lett, ó be más! Egy percre ma... Nem lehet ezt a percet kibeszélni. Hogy is tudna szivárványglóriás Tündértörékeny teste rímbe férni! Egy percre ma Oly boldog voltam s oly boldogtalan, Tudva: e perc egy percig tart csupán - És aztán vége van. És én ki tudja meddig várhatok, Lesve zug-éltem kis part-szögletéből Míg újra fölbukkan egy ily vitorla Az örökkévalóság tengeréből.
E világon ha ütsz tanyát, hétszer szüljön meg az anyád! Egyszer szüljön égő házban, egyszer jeges áradásban, egyszer bolondokházában, egyszer hajló, szép búzában, egyszer kongó kolostorban egyszer disznók közt az ólban. Fölsír a hat, de mire mégy? A hetedik te magad légy!
Ellenség, ha elődbe áll, Hét legyen, kit előtalál. egy, ki kezdi szabadnapját, egy, ki végzi szolgálatját, egy, ki népet ingyen oktat egy, kit úszni vízbe dobtak, egy, ki magva erdőségnek, egy, kit őse bőgve védett, csellel, gánccsal mind nem elég,- A hetedik te magad légy!
Szerető után ha járnál, Hét legyen, ki lány után jár. Egy, ki szívet ad szaváért, egy, ki megfizet magáért, egy, ki a merengőt adja, egy, ki a szoknyát kutatja, egy, ki tudja, hol a kapocs, egy, ki kendőcskére tapos,- dongják körül, mint húst a légy! A hetedik te magad légy!
Ha költenél, s van rá költség, ezt a verset heten költsék. Egy, ki márványból rak falut, egy, ki mikor szülték, aludt, egy, ki eget mér és bólint, egy, kit a szó nevén szólít, egy, ki lelkét üti nyélbe, egy, ki patkányt boncol élve. Kettő vitéz és tudós négy,- A hetedik te magad légy!
S ha mindez volt, ahogy írva, hét emberként szállj a sírba. Egy, kit tejes kebel ringat, egy, ki kemény mell után kap, egy, ki elvett üres edényt, egy, ki győzni segít szegényt, egy, ki dolgozik bomolva, egy, aki csak néz a Holdra; Világ sírköve alatt mégy! A hetedik te magad légy!
KIT NAGYON SZERETEK ...
Süss be tiszta napfény Az Én kis szobámba Hadd fürödjön minden sarka Fényes napsugárba.
Süss be lelki napfény Szívem közepébe Hadd ragyogjon lelkem mélyén KIKET NAGYON SZERETEK azoknak a képe.
Hadd legyek a képekneknek Én is egy sugára .. Tudjak Én is fényt derítni minden segítségre vágyó ember szép arcára...
Szeretném bús szívetek ..-enyhíteni Szeretném a könnyes szemetek letörölni.. Tudjátok mindig tiszta szívvel Gondolok rátok Számíthattok rám , Engem mindig megtaláltok..
Valami örök tovasuhogás valami csöndbe, puha végtelenbe, valami tegnap, mely mintha ma lenne, valami vízalatti ragyogás, valami messze, panasznéma gyász, valami jaj, melynek már nincs keserve, valami vágy s a vágy tilalma benne, valami könnyű, szellőhalk varázs, valami, ami nem is valami, valami még kevesebb, az, ami valami tűntén kezd csak sejleni, valami lassú, árnyhűs rejtelem, valami, ami újúl szüntelen, valami gyors, lőtt seb a szivemen.
