És végül, egy ajánlat: néhány éve jelent meg az Európától egy "Komolyzenei anekdotagyűjtemény". Az angol (amcsi?..) eredetiből valamiért csak "a magyar olvasóközönség érdeklődésére számot tartó" sztorikat vették bele, mindazonáltal így sem épp vékonyka.
Ízelítő, a kedvencem:
Britten-t egy alkalommal azon kapták, amint egy szállodai folyosó szőnyegén lassan lépkedve, kezit kitárva egyensúlyoz. MIkor kérdőre vonták, ennyit mondott: - Ha sikerül végigmenni a vonalon, zeneszerző vagyok!
Uff
Most, hogy így visszafelé olvasgatom: a 33 (Mme Florestan) Kodály-sztorihoz: ugyanezt ugyanZoltánnal az ötvenes évek kölni rádió elektroakusztikai stúdiójával, ill. klarinéttal hallottam.
Uff.
Kedves Mira (41), a történetet én Kovács Samu zenetörióráján hallottam, Spányi Miklóssal (mármint vele a színpadon), egyébként a ZAK Kistermébe szituálva.
Richard Straussnak bemutatott valaki egy modern darabot. Utána az illető megjegyezte:
- Ez egy dada-mű!
Mire Strauss:
- Helyes, akkor most játssza el még egyszer, da-da ca-ca po-po....!
Gerald Moore életében először elment Amerikába. Feltűnt neki, hogy nyilvános helyeken, pl áruházakban szórakoztató zene szól hangszórókból. Elég furcsának találta eleinte, aztán egyre idegesítőbbnek, mert ugyebár nem volt ízlése szerint való. Amikor visszarepült Angliába, rökönyödötten vette észre, hogy a repülőgépen is "szórakoztató zene" szól az utasok feje fölötti hangszórókból. Agylágyulást elkerülendő, szólt a sztyuárdesznek, hogy nem lehetne-e kikapcsolni legalább az ő feje fölötti hangszórót, ne kelljen már ezt hallgatnia. Mire epésen a sztyuárdesz, aki természetesen nem ismerte fel:
- Nem vagyunk muzikálisak, mi?
Pár éve (talán 2003 februárjában) az Erkelben néztünk Varázsfuvolát. Nem a legjobb előjelekkel indult: kígyó-sárkány (oroszlán, vagy bármiféle fenevad) sehol, az ájult Tamino mellett a három dáma egy ajtón kifelé fenyegetve imitálták a szörnyeteg legyőzését. (Utóbb kiderült, hogy itt látványos tüzes nyilazás lett volna, de valami technikai malőr miatt annyi maradt a látványból.) No, de ezt még a „szegénység” számlájára írja az ember.
Ellenben a második felvonás legvégén fergeteges jelenetnek lehettünk tanúi. Valami hatalmas fekete lepel szimbolizálta a sötétség birodalmát, ami sátorszerűen függött a padlásról, majd megfelelő zenei pillanatban leomlott, és a süllyesztő beszippantotta… volna, csakhogy a lepel lehulltában beakadt a háttérben álló kandallóba. Rövid küzdelem után a besszippantó gépezet győzedelmeskedett, és Mozart diadalmas zenéjére a kandalló éktelen csattogással átbukfencezett a fél színpadon, bele a süllyesztőbe. Csakhogy a kandalló egybe volt építve a háttér egy részével, így távoztával a háttérben toporgó szőrös, meztelen lábak serege tűnt fel térdtől lefelé, akik aztán nemsokára büszkén masíroztak be a színpadra, és ráadásul nekik – a közönséggel ellentétben – nem is volt szabad nyilvánosan hahotázni…
A Mme Florestan és Zsölény által a Johann Sebastian Bach-fórumon már említett (206 & 226) eset 1821 őszén történt. Valószínűleg szeptemberben vagy októberben, de biztosan november közepe előtt, tehát semmiképpen sem karácsonykor. (Sajnos a történet csak visszaemlékezésekből ismert, ezért ’nem tudhatjuk sem a napot, sem az órát’.)
Prof. Höfel kollegáival – köztük Eisnerrel – a bécsújhelyi rendőrbiztos társaságában üldögélt a Bécsújhely közelében álló, A köszörűshöz címzett fogadó kerthelyiségében. Már besötétedett, amikor megjelent egy közrendőr, s jelentette főnökének, hogy őrizetbe vettek valakit, akinek még kalapja sincsen és egyfolytában azt üvölti, hogy ő Beethoven. A rendőrbiztos nem akart este foglalkozni az üggyel, ezért elrendelte, hogy a kopott kabátú csavargót tartsák őrizetben reggelig. Éjjel 11-kor azonban azzal a hírrel ébresztette fel egy rendőr, hogy toprongyos senkiházi azt követeli, hogy hívják oda Herzog bécsújhelyi zeneigazgatót, aki majd igazolja őt. A rendőrbiztos felkelt, majd felkeltette Herzogot is, akivel még az éjjel elmentek a fogdába. A zeneigazgató azonnal felismerte a zeneszerzőt, s elvitte magához.
Mint kiderült a kérdéses napon Beethoven korán ébredt, s éppen csak sétálni akart egy kicsit, ezért fel se öltözött rendesen: mindössze egy ócska kabátban, hajadonfőtt lépett ki az utcára. Gondolataiba merülve bandukolt a Leinpfadig, majd a csatorna mentén a bécsújhelyi Alsó-kapuig. Minthogy eleinte azt sem tudta, hol van, s igen zavartan viselkedett, a derék polgárok rendőrt hívtak, az pedig őrizetbe vette őt. Szegény hiába hajtogatta, hogy ő Beethoven, erre az volt a válasz, hogy mit képzel, Beethoven nem is így néz ki.
Megvallom, a forrást nem tudom megnevezni...
Az Otello ősbemutatóját Verdi közreműködésével tanították be és próbálták. Egyszer a Mester rászólt egy fiatal csellistára:
- Ön miért játszik annyira halkan?
A fiatalember elvörösödött, és zavartan így szólt:
- De Maestro, itt... "pppp" áll a kottában.
- Igen, de az a többi szamárnak szól, hogy észrevegyék. Maga tud kottát olvasni, játsszon csak nyugodtan pianissimo.
A csellistát egyébként Arturo Toscanininek hívták.
A 48-as hozzászólásban Zsölény által említett eset 1791. október 8-án este történt. Mozart aznap éjjel feleségének Badenba írott levelében így számol be róla:
"Az operát - bár a szombati postanap nem kedvező - telt házzal, a szokásos sikerrel és ismétlésekkel adták elő. [...] közben felmentem a színpadra Papageno harangjátékos áriájánál*, mert ma kedvem kerekedett rá, hogy magam játsszam. Megcsináltam azt a tréfát, hogy mikor Schikanedernek** szünete van, egy arpeggiót játszottam. Megijedt - benézett a színfalak mögé, és meglátott engem. Mikor másodszor ugyanoda értünk, nem csináltam arpeggiót - erre megállt, s egyáltalán nem tudta folytatni. Eltaláltam gondolatait és újból megszólaltattam egy akkordot. Erre aztán belecsapott a harangjátékba és azt mondta: "Fogd be..."*** Mindenki nevetett. Sokan, azt hiszem, ebből a tréfából tudták meg először, hogy nem ő maga játszik a hangszeren."
(Kovács János ford.)
*"Ein Mädchen oder Weibchen...", 2. felv.
**Emanuel Schikaneder (Regensburg, 1751 - Bécs, 1812) nem csak a Theather auf der Weiden vezetője és a Varázsfuvola szövegírója volt, hanem az első Papageno is. Mozarttal még Salzburgból ismerték egymást (1780).
***Valójában kicsit durvább: Tartsd a pofád!
Mozart néha maga csilingelte a színpad mögött a harangjátékot a Varázsfuvolában, és Schikaneder játszotta Papagenót, aki a színpadon mímeli a csengetést. Egyszer Mozart szándékosan hozzáfűzött egy kis futamot. Mire Schikaneder a színpadon ráűt a csengettyűre: elhallgatsz végre?!
Nem tudom ki volt név szerint. Kukorica Jancsit játszott, és részeg volt. Amikor oda ért a szövegben, hogy "az én nevem, az én nevem..." odafordult a Bagót játszó énekeshez: -Mondd apukám, ki is vagyok én...?
Tudom ki volt, de nem írom le a nevét, mert egyébként tetszik. Carmenként bejött tajtrészegen. Az udvarlókórus után, hogy meg kellett volna szólaljon, azt sem tudta hol van. Le kellett engedni a vasfüggönyt.
Bánk bán (Molnár András) dulakodott Gertrúddal (Ercse Margit), s amikor le kellett volna szúrja, valahogy beesett arccal az ölébe. Margit néni megkérdezte: Most leszúrsz, vagy mi...?
Ugyanők. Vénusz ölében fekszik Tannhauser, jönnek felfelé a sűllyesztőből. De mivel előtte lent vicceket meséltek, úgy jöttek föl, hogy Tannhauser feje ugrál Vénusz hasán, aki hangtalanul röhög.
Előadás közben egy csótány ballagott a színpadon. Mikor a súgólyuk elé ért, a súgó az összecsukott librettóval kinyúlt és leütte.
Háry János ment szabadtéren, a színpad a zenekari árok felé lejtett. Behoztak egy lovat a színpadra, aki elpössentette magát. Az meg foly a súgólyuk felé. A súgó kitette élére állítva a librettót, és azzal elterelte a csurgást... a zenekari árokba.
Egy hegedűsből lett karmesterünk mesélte [az anonimitás személyiségi jogok, és emlékezetkiesés - 18 éve mesélte! - miatt :-)]:
Egyik vezető zenekarunk koncertmesteri pultján az egyik mű kottájába az ütemejelzés fölé tollal az alábbiak voltak beírva:
"X karmesternél ez 3/4-ben van, Y karmesternél 6/8-ban, Z karmesternél f**om tudja ..."
És egy ráadás, szintén saját tanúsággal...
Simándy József Manrico szerepében, a második felvonásban kissé a tábortűz közelében felejtette magát, mikor a hírnök kürtszava harsant. A karmester szerencsére résen volt, és leintette a Simándy nevében válaszolni készülő kürtöt... a Mester pedig - mit tehetett volna mást - elnevette magát (csaknem legyintett egyet) - és odaballagott a színpad jobb oldalán lerakott kürtjéhez, s így az ő kürtjele sem a semmiből jött...
Ha megengeditek, kettő. Mindkettőt láttam.
1. Siegfried előadás a hetvenes években. Az akkori korszak méltán tisztelt Wagner tenorja (szégyellem, de nem tudom, hogy Turpinszky Béla vagy Csányi János volt a szenvedő alany) kovácsolta a Nothungot, amikor is az üllő - a jelenetben kissé előreszaladva - kettéesett. Hősünk nem jött zavarba. Kivágva az illendő három magas C-t, összebarkácsolta az üllő a kard kipóbálásához. A közönség derűje akkor hágott tetőpontjára, amikor a kard - csődöt mondott! Bizony, a vágással is háromszor kellett próbálkozni, s ebből kettő nem volt olyan sikertelen, mint a magas C-k...
Végzet hatalma. A fiatal Molnár András az előjátékban biztatta partnernőjét, hogy szánja már magát a szökésre, amikor hosszú csizmája szárából - nem is egyszer - a földre hullott a később a végzet eszközévé váló pisztoly. E hősünk sem zavartatta magát, többször is helyretette - de neki legalább szerencséje volt, mert a később eldobott pisztoly végül is jókor dördült el...
jujj, eccer hallottam valakirol (komolyan nem tom kirol van szo), hogy koncertjen general pauzaban ezt lehetett hallani az elso sorokban:"nem mondod, hogy ez is...?! (... helyre tessek az Ur valasztott nepenek nevet kepzelni)
Isten nyugosztalja, drága Legány Dénes zeneirodalom órán a János-passióval kapcsolatosan mondott ilyesmit, hogy "hurok-mozgás", mire az egyik rezes gyerek megkérdezte hangosan: -Kurok...? -(röhögés ezerrel) mire egy másik agyaskakas: -Majd jövőre, Bálint. (röhögés ezerrel)
Nem tudom mit játszottak, volt egy generálpauza a zenében, és ott csend helyett egy öregasszony hang épp ezt mondta. -...és akkor beleteszed a két kiló krumplit... -erre a főszereplő úgy kiborult, hogy lement a színpadról és képtelen volt végigcsinálni az előadást ha jól tudom.
Az az igazság, hogy egy könyvet szeretnék írni ilyenekből. Következő énekórán, ha eszembe jut, megkérdezem a tanáromat, hogy lehetne hozzáfogni, és meséljen már egy párat, ami vele történt harminc év alatt.
Nabucco-Abigél duettben Melis György nem vette észre, hogy a szoprán (nem mondta ki volt az) sleppjére lépett. Amikor Abigélnek ki kellett volna mennie, nem indult el. Gyurka bá megkérdezte: -Miért nem megy ki? -Mert rajta áll a sleppemen.
Leonore, irjal meg operahazi bakikat!!!!!! Ez akkora volt a Don Giovannival....:DDDD Regen volt egy konyvem (sajna nem emlekszem ki irta), amiben az ugyelo szemszogebol voltak osszegyujtve operahazi poenok. Azon is jokat derultem. Szoval irjal meg legyszi, ha tudsz. :)
Szovjetológiai tanfolyamom következő darabjai:
Boldogult emlékű Tátray Vili bácsi mesélte egyszer nagy társaság előtt: "Kodályt egyszer megkérdezték: - Zoli bácsi, maga szerint ki a legnagyobb szovjet zeneszerző? - Sosztakovics! - jött a válasz. - És, mi a véleménye róla? - Booorzalmas!!!"
Egy másik: "A moszkva utcáin hosszú sorok kígyóznak az élelmiszerüzletek előtt. Az illetékes elvtársak körbelátogatják a sorbanállókat és figyelmeztetik őket, hogy hamarosan erre jön majd egy Unesco-küldöttség autókonvoja, s ha a külföldi vendégek kiszállnának és szóba elegyednének velük, azonnal gyömöszöljék a zsebükbe a cekkereket és mondják azt, hogy hangversenybérletet szeretnének váltani. Kisvártatva valóban jön a delegáció, kocsik megállnak, külföldiek kiszállnak, kérdezősködni kezdenek: - Emberek, miért ez a hosszú sor? - Príma kis hangverseny lesz! - [Fonetikusan sajnos jobban hatna...] Mócart? Csikóvszij? - Nyet! Szmetána!" [Oroszul időközben elfelejtőknek: szegény Bedrích családi neve a különböző szláv nyelveken 'tejföl'-t jelent.]
Köszönöm a türelmeteket.
Fejlesztgették a cimbalmot. Kodály bement a hangszerkészítőkhöz. Beszámoltak neki, mit fejlesztettek. Kodály erre azt mondta: -Vigyázzanak uraim, nehogy véletlenül mégegyszer feltalálják a zongorát!
