"... a Maros-torkolat ... stratégiai fontosságú terület volt, melynek birtoklása az átkelőhelyek, kereskedelmi és/vagy hadi utak csomópontjában kulcsfontosságú lehetett. Amennyiben az általunk bemutatott sírok kronológiája helytálló ... a magyar honfoglalás ... a 9. század 60-as, 70-es éveitől megkezdődhetett." (Türk Attila–Lőrinczy Gábor–Marcsik Antónia, Régészeti és természettudományi adatok a Maros-torkolat nyugati oldalának 10. századi történetéhez, Archaeolingua Alapítvány–PPKE BTK Régészeti Tanszék–MTA BTK MŐT, Bp., 2015, 113)
Jeles műfordítónk, Képes Géza nem támogatja Árpád nevének 'árpácska', illetve átvitt értelemben 'életecske' magyarázatát (ahogy Attila nevének 'atyuska' magyarázatát sem). Szerinte a név előtagja a férfit, hőst jelentő er/ar, második fele pedig a közismert perzsa pād, melynek jelentése szerinte: 'védelmező, őrző', illetve 'állhatatos, szilárd, kemény; trón, hatalom, vagyon'. Így az Árpád jelentése 'Kemény Hős', 'Védelmező Hős', 'A Trón Hőse' vagy 'Sokbíró Hős' lenne. (Kőbe vésett eposzok, Helikon, Bp., 1982, 23-4)
Nem tudjuk, mikor zajlott a szlankameni (=sóskői) csata, legalábbis amelyikről Anonymus ír. A 9-10. századi honfoglalás egy hosszabb, többlépcsős, összetett folyamat volt.
A Képes Krónika egy biblikus hasonlattal megszépítette az eseményt, hogy Almasz-Álmos miért nem léphetett az új haza földjére.
1691-ben itt a törökök számára egy végzetes csata zajlott le, sőt innen haladt Marót felé a karlócai béke után a határ, az ún. Marsigli-vonal.
Стари Сланкамен
A vár a Duna jobb partján, annak egy lösztalajú, meredek oldalú, magaslatán található. A várhegyre felvezető földút csak terepjáróval közelíthető meg. A felvezető út egyébként az egykori kapu helyéhez vezet, melynek aljában kell leparkolnunk. Maga várdomb jelenleg egy térdközépig érő fűvel benőtt dombtető, melynek peremén futott az egykori várfal. Az övező falak belülről csak alapfalakként jelenek meg, de kívülről helyenként elérik a 3 méteres magasságot is. A falak nyomvonala csak a déli, keleti oldalon kísérhető figyelemmel, máshol csak terepalakulatokként figyelhetők meg.
Szalánkemént már 1072-ben megemlítette Florianus, majd később, 1287-ben, és a továbbiakban is gyakori tárgya az okleveleknek (az egyik szerint, a 13. században, adománybirtokként, Nemanics Károlynak, a király sógorának a hűbérbirtoka volt). A római korban itt állhatott Acumincum városa. A középkori várat, 1425-ben említették meg, amikor is, Zsigmond király, Kölpénnyel (Kupinovo) egyetemben, Lazarevics Istvánnak, majd Brankovics Györgynek adományozta, aki még 1451-ben is a tulajdonosa volt. A későbbiekben Hunyadi kezén volt. 1498-ban, Corvin János bírta, majd 1502-ben a település királyi tulajdon mint: civitas regis Zalonkamen. 1521-ben nem tudta a várat megvédeni Hédervári Ferenc és Sulyok Balázs a töröktől, sőt a szultánnak győzedelmesen azt jelentik, hogy a csapataik elpusztították Berekszót, Szávaszentdemetert, Kölpényt, Baricsot, Zimonyt, Szalánkemént és Karom várát is. Az nem világos, hogyan birtokolhatta még a későbbiekben a várat Pesey. Ferdinánd követei 1598-ban követelték Belgrád, Sabác, Szalánkemén, Pétervárad és Újlak visszaadását. Verancsich 1553-ban, megnézte a hegyen lévő várat, és a mélyebben fekvő, vékony falakkal övezett várost is. A várról azt állította, hogy gyönge és öreg falakkal van övezve. Más útleírók is kiemelik Szalánkemén gyöngeségét: Schweiger Salamon 1577-ben megemlítette, hogy Szalánkeménben egy hatalmas romba dőlt templom van.
A Volga és a Káma összefolyásánál van egy falu, amelynek a neve Bolsije Tigani. Ennek a határában, az 1960-as években tatár régészek olyan sírokat tártak fel, amelyek a kilencedik század végére, vagyis nagyjából a honfoglalás idejére voltak keltezhetők. Az ezekben a sírokban található temetkezési szokások olyan kétségtelen párhuzamokat mutatnak a Kárpát-medence magyar honfoglalás kori sírjaival, amilyen például a részleges lovas temetkezés. Ezért a szakemberek nagy része nem kételkedett benne, hogy ezekben is magyarok nyugszanak. Csak hát a sírokban nyugvók nem beszélnek. A kételkedők száma csökkent, de még mindig maradtak. Azután 1983-ban egy tatár kutató új sírfeliratokat fedezett fel a korábban zárt területnek minősülő, a Káma partján fekvő Csisztopol temetőjében. A felfedezés nagy port vert fel, a következő években tatár és magyar kutatók is megfordultak a temetőben, mert az egyik kövön váratlan felfedezést tettek. Tatár kollegáink a sírkő fényképét elküldték Magyarországra, ahol 1986-ban elôbb magyarul, majd angolul is közzétettük a feliratot. Az arab írásos sírfeliraton ugyanis minden kétséget kizáróan olvasható volt az elhunyt apjának neve: Madzsar. Mikor a következő évben magam is Csisztopolba utaztam, a követ alig találtuk meg, a gaz benőtte, és ketté volt törve. De a kérdéses hely olvasata egyértelmű volt. A felirat egy 1311-ben elhunyt személynek állított emléket, az elhunyt nagyapja talán találkozhatott Juliánusszal. A csisztopoli temető a Káma partján van, de tudjuk, hogy a helyiek nyelvében a Kámát is Etilnek nevezik. S a temetőtől nem messze van az a bizonyos Bolsije Tigani nevű falu. Vagyis írott forrás, felirat és régészeti emlék együttesen bizonyítja, hogy a keleti magyarok egy csoportja élt a Volga– Káma vidékén.
Kapitánffy István: "A X. század közepe táján, amikor Kónstantinos A birodalom kormányzását összeállíttatta, a magyaroknak korántsem volt jelentős szerepük a bizánci külpolitikában. Nyilván ennek megfelelően a kapcsolatok is lazábbak voltak. De más volt a helyzet a honfoglalás előtt, amikor a magyarok szállásterülete az Etelköz volt – vagyis ugyanaz a terület, ahol 950 körül a besenyők éltek. Figyelemre méltó, hogy maga Kónstantinos (illetve a nevében készült munka) milyen gyakran utal arra, hogy a besenyők »most« (vagyis a munka készülésének idején) ott laknak, ahol a türkök voltak addig, amíg el nem űzték őket onnan. Mivel a magyar törzsek szállásterülete éppen ez a geopolitikailag fontos térség volt, joggal feltételezhetjük, hogy a velük való kapcsolattartás a 895-öt megelőző időben a bizánci külpolitika számára éppolyan központi kérdés lehetett, mint 950 körül a besenyőkkel. Ha ez a következtetés helytálló, akkor a magyar–bizánci kapcsolatok legintenzívebb szakasza a 895-öt megelőző időszak volt; valószínűleg évenként érkező és ajándékokat hozó bizánci kiküldöttekkel, előkelő magyar túszok konstantinápolyi tartózkodásával, a Fekete-tenger partján fekvő városokban folytatott nemzetközi kereskedelembe való bekapcsolódással."
"Laskai Osvát egy konkrét helyszínt jelöl meg Álmos halála helyszínéül. Szent Istvánról szóló első és második beszéde szerint Álmost Titelnél ölték meg. Ez összefügghet a Szalán elleni küzdelmekkel ott, a római eredetű földsáncoknál. Anonymusnál a helyszín Tiszaalpár vidéke, mivel a Duna menti Alpárt összekeverte az általa jól ismert Tisza mentivel. Ugyanis az általa ismert szöveghagyományban valószínűleg csak az Alpár helynév szerepelt. A Tarcalnak hívott, a Szerémség északi részén fekvő Fruška Gorából is így lett Bodrog menti Tarcal hegy. Maga a Bodrog is egyébként északon és délen párhuzamosan előforduló földrajzi név"
Alper is a masculine Turkish given name. It is composed of the two words alp and er. In Turkish, "Alp" means "Stouthearted", "Brave", "Chivalrous", "Daredevil", and/or "Valorous". The second, er means soldier or male. Additionally Alper is used as an adjective for an ancient legendary Turkish commander; Alp Er Tunga who lived around 300 B.C.
"Álmosnál is ködösít a Képes Krónika, Mózeshez hasonlítva őt egy bibliai toposszal. Eszerint csak megpillanthatta az új hazát az erdélyi hegyekből, de már nem tehette be a lábát oda. Csak odavezette népét az új haza kapujába, mint Mózes. Ezzel szemben Laskai elárulja, hogy Álmos Titelnél dobta fel a pacskert ami összefügghet a Szalán elleni harcokkal, de itt sem volt illendő elmondani, hogy a dinasztia őse onogundur-bolgár nyilaktól esett el"
Ugyanígy Mózesnek az új haza küszöbén bekövetkező halála elevenedik meg az ír mondai hős, Míl 11. századi szerzetesek által lejegyzett történetében (személyneve a latin miles Hispaniae rövidítéséből jöhet).
Jean-Pierre Ripoche szerint Géza azért választotta a római keresztény orientációt, mert a Szertartáskönyv (De caerimoniis) tanúbizonysága alapján Bizánc által tudomásul vett kárpát-medencei turk hatalmak között Keletrómai szempontból immár másodhegedűs pozícióra lett volna kárhoztatva: Bizánci szempontból, a térítés elsőbbségének köszönhetően a gyulákat illette volna a legelőkelőbb hely. (Bizánc vagy Róma?, in: Századok 1977, 84--5)
Talán jelentősége van a keresztény névválasztásnak is, tudniillik hogy Géza és fia el akarták homályosítani a szláv alattvalók körében különösen népszerűnek látszó Sztéphanosz nevet felvett gyula szerepét. (Kicsit hasonló ez Lenin "cáratyuska" bőrébe bújtatásához. Állítólag Nagyatádi Szabó Isvánnal szemben is hasonló okokból léptették fel Horthyék a másik, a Sokorópátkai előnevet felvett Szabó Istvánt...)
A továbbra is védelmi pénzekkel operáló Bulcsú színleges megtérésével szemben a gyulák frissítő fürdőnél többnek gondolták a keresztvízbe merülést -- amit földrajzi helyzetük kellőképp indokolt.
"az Árpádok, a gyulák és a karkha között a DAI esetleg szubjektív értéksorrendet állíthat fel. Aki Bizánc szempontjából hasznosabbnak bizonyult, aki a császárnak jobb szolgálatokat tett, megbízhatóbb volt, az kapta volna a jobb minősítést. Így az Árpádokkal, de a gyulákkal szemben is a hitszegő Bulcsút csúnyán leminősítették volna a képzeletbeli keletrómai értéktőzsdén ... ők hárman a kavar vezérek"
A Bizánccal kapcsolatban állók közül legfontosabbnak a besenyőket tartja.
A turkok között a 3 kavar génosznak tulajdonítja a vezérszerepet, őket mondja legtekintélyesebbnek, katonailag a legerősebbnek. Feltehető, hogy Kazáriából érkezvén, a szervezőerőt is elsősorban ők biztosították a turk nemzetségek között, nagyobb tapasztalatuk volt, a politikaszervezéshez jobban értettek (nemzetség vagy génosz a fiktív vérrokonság révén bármekkorára fújható szervezet).
J.P. Ripoche szerint azonban a gyulák behozhatatlan előnyre tettek szert bizánci szemmel nézve a térítés révén, azzal, hogy Hierotheoszt "Turkía püspökévé" szentelték (Szkülitzész nem az egész Turkíát érti ez alatt, legalábbis bizánci nézőpontból mindössze lelki szemeik előtt lebeghetett, hogy a politikailag megosztott turkok egészére kiterjeszti majd befolyását).
Egy újabb, némiképp tartalmilag is eltérő fordítása: Zimonyi István, Muszlim források a honfoglalás előtti magyarokról – A Ğayhānī-hagyomány magyar fejezete, Balassi, Bp., 2005, 41
Egyébként meg a teljes magyar történelmet tekintve alig létezik a korszakról komolyan vehető irodalom, jelentőségéhez mérten tehát méltatlanul elfeledett. Véleményem szerint van mit pótolni ezen a téren. Egy ilyen kötetet ajánlottam az érdeklődők figyelmébe.
Az egyik méltatlanul elfelejtett nagy magyar felfedező nem volt más, mint a domonkos rendi szerzetes, Julianus barát, aki első útján megtalálta Magna Hungariában a hátra maradt magyarokat és híreket hozott a nyugat felé törő tatárokról. 1236. december 27-én ért haza, egy kis emlékezés az évforduló és a Koltay film apropóján
"Szent István apja ... Géza király (bitakhš?) akár Bizáncból is kaphatott bolgár mintára kamelaukion jellegű koronát"
Legújabb könyvében Uhrman Iván szintén amellett foglal állást, hogy Szent István apja kaphatta koronánk alsó részét Bíborbanszületett Konstantintól (a Dukasz Mihály-kép csak később került rá), emiatt szerepel az ábrákon VII. Konsztantínosz. Rámutat arra is Holler nyomán, hogy Szkülitzész után már csak elvétve hívják a mieink földjét Turkiának Bizáncban. (Szavirok, magyarok, fejedelmek; Attraktor, Máriabesnyő, 2021, 100--1)
Remek gondolatok, általam is már kifejtett nézetek keverednek a kötetben szokás szerint gyermeteg hibákkal (pl. Álmost szerinte feláldozták)...
Az oguz-történet első felét Zimonyi is idézi Zeki Validi Togan szövegkiadásából, saját fordításában: Muszlim források a honfoglalás előtti magyarokról -- A Ğayhānī-hagyomány magyar fejezete; Balassi, Bp., 2005, 264
"egy embert hirtelen haragjának túlzott hevességében megölt"
Plano Carpini a mongolokról: "embert ölni ... ezt egyáltalán nem tekintik bűnnek ... Határtalanul dölyfösek az idegenekkel szemben, megvetnek, sőt valósággal semmibe vesznek mindenki mást, legyen az akár nemes, akár közrendű személy ... Idegenekkel szemben rendkívül lobbanékonyak és haragvó természetűek ..." (Gy. Ruitz Izabella ford.)
Querfurti Brúnó: „Ezekben a napokban [levelet] küldött a magyarok nagyfejedelméhez, sőt inkább hitveséhez, aki az egész országot egy férfi kezével tartotta hatalmában, és mindazt, ami a férjéé volt, maga irányította. Ennek vezetése alatt kezdődött el a keresztény hit, de pogánysággal vegyült össze a beszennyezett vallás, és rosszabb kezdett lenni a barbárságnál ez a tétlen és bágyadt kereszténység.” (Thoroczkay Gábor ford.)
Merseburgi Thietmar: „[Géza] Felesége Beleknegini, azaz szlávul mondva szép úrasszony pedig mértéktelenül ivott, és katona módjára ülte meg a lovat, egy embert hirtelen haragjának túlzott hevességében megölt. Jobban tenné e beszennyezett kéz, ha orsót forgatna, s őrjöngő lelkét türelemmel megfékezné." (Thoroczkay Gábor ford.)
László Gyula a cibakházi avar fejedelemasszony sírjáról: "Az avar asszony éppen úgy, mint a honfoglalók asszonynépe, nem szoknyában járt, hanem bokánál elkötött bugyogóban. Ezt onnan tudjuk, mert nyergük azonos volt a férfiember nyergével, ezt pedig csak nadrágban lehet megülni. (Vö. AHung XVII. 66. sk.)" (Régészeti tanulmányok az avar társadalom történetéhez; Püski--Nemzeti Művelődési Intézet, Bp., 2019, 216)
Plano Carpini a mongol nőkről: "Ami ruháikat illeti, mind a férfiaké, mind az asszonyoké egyforma szabású ... A szűz lányokat s a fiatal nőket ... csak nagy nehezen lehet a férfiak között felismerni, mert mindenben hozzájuk hasonlóan öltözködnek. ... A leányok és asszonyok is lovagolnak és lóháton sebesen száguldoznak, akárcsak a férfiak. Láttuk, hogy tegezt és íjat is hordanak. Mind a férfiak, mind a nők nagy távolságra tudnak lovagolni. Igen rövid szárú kengyelt használnak ... Asszonyaik ... hajtják és javítják a szekereket, megrakják a tevéket; minden munkájukban bámulatosan gyorsak és serények. Valamennyien hordanak lábravalót, és egyesek úgy nyilaznak, mint a férfiak." (Gy. Ruitz Izabella ford.)
