"Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz."
Bocsánat, hogy a kép beszúrás így helyezkedik el. Én ezt egymás mellé akartam, mely olyan is volt, de az áthozatalt a gép egymás alá hozta. El tudnátok nekem mondani, hogyan kell ezt jól készíteni?!
Heinrich Heine Esti erdőben bolyongok
Esti erdőben bolyongok,
álomittas fák alatt,
s mintha csak velem bolyongnál
egyre, gyöngéd árnyalak.
Ugye itt van bájos arcod?
Itt lebeg fehér ruhád?
Vagy csak a holdfény hatolna
a fenyőhomályon át?
Földre pergő könnyeimnek
halk neszét hallom talán?
Vagy valóban sírva kísérsz
utamon, te drága lány?
Moretti GemmaMost egy kicsit...Most egy kicsit elhalkult minden; fákon a lombok friss nesze, ablakon a zápor permete, madarak hangja fátyolos lett,
elhallgatott a tücsök-ének.
Most egy kicsit minden céltalan lett; a "valami szépre váró" reggeli ébredések, a felhőket figyelni, hisz te is ezeket nézed, szél tenyerébe temetni arcom,
mert a hűvösét te is érzed.
Most egy kicsit minden megfakult; fölöttem félig-nyílt szemmel közömbös csillagok, sápadt és gyorsan tűnő a holdkaréj, s alig fényesebbek a nappalok, nincs kedvük tündökölni. Te nem vagy itt.
Valamit tudnak Rólad a fenyők, a hegy, az ösvény, - amit én nem tudok - ismerősen integetnek utánad. Feketén leng árnyéka minden ágnak, a völgyeket opálos köd borítja, s a messzi út ezüstös szalag csíkja eltünt a fák közötti alkonyatban. Könnyű szemfedő most a rámboruló felhő, bújtatja hangod, lépteid, hiába várlak. Jól rejtik titkaidat a fenyők, már sehol sem talállak.
Ősszel érik babám a fekete szőlő, Te voltál az igazi szerető. Bocsáss meg, ha vala valaha vétettem, Ellenedre babám, rosszat cselekedtem.
Jaj, de szépen zöldell a rimóci határ, Közepibe legel egy kis bárány. Közepibe gyöngyen legel egy kis bárány, Jaj, de csinos, büszke a rimóci kislány.
Kinek, varrod babám azt a hímzett kendőt? -Neked varrom, hogy legyél szeretőm. Négysarkába négy szál fehér rozmaringot, Közepibe babám, hogy szeretőd vagyok.
Pinczési Judit Nyári dal
Egy kislány kék lepkét fogott.
Szebb volt, mint egy szálló madár.
Fénylő szárnyát szétnyitotta,
azt mondta, ő lepkekirály.
"Nem koronámat adom én,
a szabadságért kevés, tudom,
de ha röptömben felkiáltok,
a hangom megül az arcodon."
Lepke táncol a szélben,
a tó ezüst tükör.
Egy kislány játszik a réten,
Menekülj, te szegény, most amikor szőllők sárgára érett fürtjeivel súlyosul kedved. Ilyenkor ősszel hagyd ott a mezőt és az erdőt, bársonyos fáid és a bokrok melyek alatt a kedvest ölelted meghalnak most; a hajló nagy fű ahová remegve csókra terítetted száraz és sárga. Hagyd ott a mezőt, az erdőt és gyere a házak közé, a városi fák hullása nem oly veszejtő: csak az égre és a tetőkre ne nézz! mert fáradt
RADNÓTI MIKLÓSSZEPTEMBERÓ hány szeptembert értem eddig ésszel! a fák alatt sok csilla, barna ékszer: vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik, a perzselőt! a hűs esők előtt. Felhőn vet ágyat már az alkonyat s a fáradt fákra fátylas fény esőz. Kibomló konttyal jő az édes ősz.
SZILÁGYI DOMOKOSŐSZ Tövist virágzik az idő, mázsás ködöt a levegő, légüres bánatok lebegnek, szállanak, zuhannak, leesnek. Avar hullámzik, bokámat nyaldossa, szívemig fölárad - ősz, te szilaj, te szomorú, kegyelmes szívbéli háború, add, hogy a szemem szép tágra, kerekedjék a világra, s legyen a szavam oly könnyű s oly éles, mint a tavaszi fű.
Ősz húrja zsong, jajong, busong a tájon, s ont monoton bút konokon és fájón. S én csüggeteg, halvány beteg, míg éjfél kong, csak sírok, s elém a sok tűnt kéj kél. Óh, múlni már ősz! hullni már eresszél! Mint holt avart, mit felkavart
dalt próbál szegény, a füvek között. Szakad a húr, szétfoszlik a vonó - nem nótaszó ez már, de búcsúszó. Ez már az ősz. Borzongva kél a nap. Közeleg a rozsdaszínű áradat. Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött - elnémul a rigó, el a tücsök. Mily korán jő, mily korán tör felénk - hogy kortyolnánk még a nyár melegét! Be üres is volt idén a pohár, be hamar elmúlt ajkunktól a nyár! S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák az őszi ég keserű sugarát. Hiába isszák, nem ad már erőt, csügged az ág, sárgára vált a zöld. Csügged az ág, ejti leveleit. - Ó, ha az ember is a bűneit így hullatná! s lomb nélkül, meztelen, de állhatnék telemben bűntelen!
Zelk Zoltán AVARSZÍNAvarszín gyapjúkabátban elszállt az ablak alatt, futottam rögtön utána, kergettem, mint a nyarat. Futottam, jaj, de hiába, elnyelte a fergeteg, ősz lett, mély-ősz egy csapásra - zuhogtak a falevelek. Kertjeink halotti tánca, zóduló sárga szelek, avarszín gyapjúkabátja hol száll most, merre lebeg? Megáll az ember zihálva, s ríni kezd, mint a gyerek s kérdezi csak úgy magába: istenem, kit kergetek? Szelet és falevelet.
Juhász GyulaSzeptember aranyaPirkad a lomb, nyaram elmúlt, Elmúlt epedve nyaram, A hold bőség-szarujában Szeptember aranya van. Ez a nyár volt a legszebb, Mert legszomorúbb nekem. Elmúlt. Most eldalolom majd Szeptember éjjeleken. Mert ez az én sorom, üdvöm, Tűnőben szép nyaram, Mikor a holdon, a szőkén Szeptember aranya van.
És nem fájnak a hervadt levelek, Az ősz, mint kedves nővér, már velem jár, S én vele vidám dalolón megyek. A temető pompáján eltűnődöm, Mint a jó gazda földjén széttekint, Ölében rólam álmodik az ősöm, És magam is már föld leszek megint.
Sötétkék az ég de homlokán a Nap kisütött. Bájos ellentét feszül magasan a szél mögött. Üde könnyedség hűsen leheli be arcomat. Fejemen egy szép színpompás estike hajfonat.
Juhász Gyula
Őszelő
