Laskai Osvátnak, a késő középkori ferences írónak az egyházi év egészét felölelő beszédgyűjteményei a hazai medievisztika által kevésbé ismert források közé tartoznak.[1] Különösen érdekesek a szerzőnek azok a prédikációi, amelyek történeti érdeklődésére utalnak. Jelen tanulmányban egy olyan, Laskai első Szent István-sermójában található részletet szeretnék bemutatni, amelyben a barát a magyarok első és második bejöveteléről is említést tesz. Íme a szöveg:
„Ea siquidem tempestate, qua gens Hunorum ecclesiam Dei depopulabatur, erat in ea gente princeps quidam quartus ab illo, qui ingressionis Hungarorum in Pannoniam dux primus fuit, nomine Geysa, severus quidem et crudelis in suos, misericors autem ad alienos, maxime Christianos. Hoc quoque notandum diligenter est, quod duabus vicibus ingressi sunt Hungari in Pannoniam. Primo Bendeguz, filius Thorde tentavit de Sithia venire, qui tamen defunctus extitit. Qui habuit tres filios de genere Kadar, scilicet Ethele, Keve et Budam. Hi anno Domini CCCCXVII venerunt cum maxima multitudine, tandem Chaba, filius Athile iterum regressus in Scithiam, et ibi genuit Ed. Ed vero Ugyel. Ugyel autem Eliud. Eliud Almas, qui quidem ideo sic vocatus est, quare mater eius vidit in somnis de ventre eiuscrescere pulcherrimam arborem, in qua erant generosi reges et duces. Et sic factum fuit, quare sancti reges de ea processerunt, videlicet Stephanus, Emericus, Ladislaus,Ludovicus etc. Somnus enim Hungarico idiomate alom dicitur, et inde Almas vocatus extitit, qui copiosa multitudine Hunorum secunda vice egressus in Pannoniam, et prope Tituliam occisus est. Qui genuerat Arpad, et iste fuit primus dux. Arpad genuit Zolthan, qui genuitToxon, qui genuit Geysam et Michlem. Geysa igitur existens quartus dux statuit libertatem intrandi regnum suum clericis, monachis et Christianis, et concessit licentiam adeundi presentiam suam. Quid plura?”[2]
Az idézet a felhasznált források tekintetében két részre osztható. A kurzívval jelölt első és utolsó néhány sor a Hartvik-féle Szent István-legendából származik, a legenda mondatai által keretbe foglalt szöveg pedig alapvetően történeti elbeszélő forrásokon alapul.
... A dolgozat elején idézett sermorészletben például Bendegúzzal kapcsolatban azt állítja, hogy ő próbált meg először Szkítiából kijönni, de meghalt. (Primo Bendeguz, filius Thorde tentavit de Sithiavenire, qui tamen defunctus extitit.) Középkori krónikáink ezt nem említik, Bendegúz haláláról egyáltalán nem szólnak, sőt azt állítják, hogy Csaba, Attila fia, amikor visszatért Szkítiába, életben találta nagyapját, Bendegúzt.[6]
... A szövegben olyan, aláhúzással jelölt részletek is találhatók, amelyek nem vezethetők vissza sem a Hartvik-legendára, sem Thuróczy munkájára. A kérdés az, hogy ezekben az esetekben milyen forrásokra támaszkodott a ferences író.
Az első problémás helyet a 417-es évszám jelenti. Ezt az évszámot, amely a prédikációban a magyarok első bejövetelét jelöli, sem Thuróczy munkája, sem korábbi krónikáink nem tartalmazzák, megtalálható viszont Jakob Unrest Magyar krónikájában,[8] valamint a Knauz-krónika családjának egyes kézirataiban.[9] Nem valószínű, hogy Laskai a Karintia tartománybeli plébánostól kölcsönözte volna az adatot,[10] ugyanakkor kézenfekvőnek tűnik a krónikacsalád egy kéziratának ismerete. Az egymástól eltérő szövegek ősforrása a Budai Krónika megjelenése, azaz 1473 után keletkezett.[11] Ez azért lényeges, mert Laskai szentekről szóló beszédeit először 1497-ben adták ki,[12] tehát a sermók valószínűleg a megelőző néhány évben íródtak. Az időbeli egybeesésből, valamint a krónikacsalád fennmaradt kéziratainak magas számából joggal következtethetünk arra, hogy a ferences barát kezében is megfordult egy példány, és a 417-es évszámra emlékezett, amikor az idézett prédikációrészt összeállította. E feltételezést erősíti, hogy a szerző, amint azt Thuróczy munkájának esetében is láthattuk, szívesen olvasott történeti elbeszélő művet.
A továbbiakban térjünk át a második olyan szöveghelyre, amelynek az eredete kérdéses. Laskai azt mondja, hogy Álmos anyja álmában látott egy, a hasából kinövő fát, amelyen királyok és fejedelmek voltak, és erről a fáról származtak szent királyaink, István, Imre és László, továbbá egy bizonyos Lajos, majd azt is megemlíti, hogy Álmos honnan kapta a nevét.
A történet a turul-mondán, az Árpád-ház eredetmondáján alapszik, amelyet kisebb-nagyobb eltérésekkel három középkori elbeszélő forrásunk is megörökített, nevezetesen Anonymus gesztája, a 14. századi krónikakompozíció és a Thuróczy-krónika. A sermóban olvasható változattal történő összevetés céljából érdemes mind a három forrást idézni.
Anonymus: „Anno dominice incarnationis DCCCXVIIII° Ugek … duxit sibi uxorem in Dentu- moger filiam Eunedubeliani ducis, nomine Emesu, de qua genuit filium, qui agnominatus est Almus. Sed ab eventu divino est nominatus Almus, quia matri eius pregnanti per sompnium apparuit divina visio in forma asturis, que quasi veniens eam gravidavit; et innotuit ei, quod de utero eius egrederetur torrens et de lumbis eius reges gloriosi propagarentur, sed non in sua multiplicarentur terra. Quia ergo sompnium in lingua Hungarica dicitur ‚almu’ et illius ortus per sompnium fuit pronosticatum, ideo ipse vocatus est Almus. Vel ideo vocatus est Almus, id est sanctus, quia ex progenie eius sancti reges et duces erant nascituri.”[13]
Krónikakompozíció: „… Eleud filius Vgeg ex filia Eunodbilia in Scytia genuit filium, qui nominatur Almus ab eventu, quia mater eius in sompno innotuerat avis quasi in forma austuris veniens, dum esset gravida, et quod de utero eius egrederetur torrens ac in terra non sua multiplicaretur. Ideoque factum fuit, quod de lumbis eius gloriosi reges propagarentur. Quia vero sompnium in lingua nostra dicitur alm, et illius ortus per sompnium fuit prenosticatus, ideo ipse vocatus est Almus …”[14]
Thuróczy: „Porro Eleud filius Vgek ex filia Enodbilii in Scicia genuit filium, quem ex eventu Almus denominavit. Nam mater illius dum esset gravida, vidit in somnis avem quandam in forma austuris ad se venire suoque in gremio caput reclinare, quoque ex utero illius torrens persplendidissimus ortus fuisset, decurrensque in terra aliena extitisset multiplicatus, quod et factum est. Nam postea de lumbis eius gloriosi reges propagati sunt, qui postmodum in terra aliena hac in Pannonia ingentem populorum super multitudinem summa cum gloria regnavere. Quia autem somnium Hungarico idiomate alom dicitur, et illius nativitas per somnium fuit prenosticata, ideo ipse vocatus fuit Almus …”[15]
Laskai a három változat közül a legutóbbit minden bizonnyal ismerte, mivel használta magát a krónikát, azonban az ő szövege az ismert variánsokhoz képest szembeötlő eltéréseket mutat. A ferences író a madár általi fogantatásról, az Emese méhéből fakadó forrásról egy szót sem szól, említ viszont egy Álmos anyjának hasából kinövő fát, amelyen megtalálhatók a magyar szent királyok. A vizsgálatok arra az eredményre vezettek, hogy a negyedik név Nagy Lajos magyar királyt jelöli, s maga a kompozíció, a magyar szent királyok és Lajos együttes ábrázolása egy fán, amely valószínűleg családfaként fogható fel, nem tekinthető Laskai önálló alkotásának, mivel ezt az ábrázolást vizuális és írásos forrásokból egyaránt ismerhette ...
Maenchen-Helfen: "Mundo (Moravcsik, BT 2, 194), the name of a Gepid of Attilanic descent (Getica 311), could be a variant of Theophanes' Mundios, provided that such a name existed. It has also been connected with Mundzucus; to the references in Moravcsik, BT 2, 194, add Pritsak 1955, 66."
Visszakanyarodva még Laskaihoz, el kell árulnunk, hogy első Szent István-sermójában Bendegúzról azt állítja: ő próbált meg először Szkítiából kijönni, de meghalt. ("Primo Bendeguz, filius Thorde tentavit de Sithiavenire, qui tamen defunctus extitit.") Középkori krónikáink ezt nem említik, Bendegúz haláláról egyáltalán nem szólnak, sőt azt állítják, hogy Csaba, Atilla fia, amikor visszatért Szkítiába, életben találta nagyapját, Bendegúzt.
A baskír és a magyar etnoníma viszonyával kapcsolatban idézzük Maenchen-Helfennek ezeket a megállapításait is:
"More important is the known fact that b interchanges with m within a number of Turkish languages: bän in Osmanli in the eastern and man in the western Crimea, [308] mindi and bindi in Nogai; börü in the southern and mörü in the northern group of Altai Turkish. [309] One cannot even say that the Oghuz languages have the initial b, for although Osmanli, its Rumelian dialects, and Azerbaijan Turkish have it, the East Anatolian dialects have m. [310] Except the Auslaut, in the Osmanli dialect of Kars our word has the allegedly impossible form munğuc. [311]
Az 1223 körül Afganisztánban hódító mongol vezér, Qïzïl Mončuq neve viszont már inkább jelenthetett 'vörös zászló'-t, mint 'vörös gyöngy'-öt.
Maenchen-Helfen egyébként kategorikusan elveti a Bendegúz nevével kapcsolatos germanizációs próbálkozásokat (pl. Schönfeld, 1911): "The Germanic etymology of Mundzucus is to be rejected. It is not only phonetically unsound. About 370, when Mundzucus was born, no Hun could have been given a Germanic name."
Hasonlóképpen vélekedett 1960-ban Gottfried Schramm is, aki egyébként a Mundzsukból vezette le Gundiok burgund király személynevét.
Kézai: "quarti vero ducis nomen Ethela fuit Bendacus filius" (a negyedik vezér pedig Etele volt, Bendegúz fia)
Németh Gyula és Rásonyi László egyébként a 'gyöngy, üveggyöngy' jelentésű török mundzsuk, bunčuk, boncsok szóval rokonította a nevét, amellyel a türk népek a lovaik nyakába akasztott golyócskákat jelölték. Hasonló volt korábban Vámbérynek az Otto Maenchen-Helfen által támogatott etimológiája. Eszerint a bundzsuk egy alma formájú tartódísz, amelybe a törökök a zászlóikat beletűzték.
Emlékeztetlek arra, hogy Abu Hámid al-Garnáti, aki három esztendeig élt nálunk a XII. század közepén, básgirdoknak hívott minket (vö. muzulmán > böszörmény)
Historical Dictionary of the Hittites; Scarecrow Press, Lanham (Maryland), 2004, 210. o.
A hellének Midász királya pedig az asszír ékiratok Mita nevű mušku királyával azonosítható.
It is mostly accepted that the kingMita of the Mushkis mentioned by the Assyrian sources can be identified with Mida. Mita-Midas was a feared enemy of the Assyrians and he was apparently able to fight as an opponent of equal strength until 709 BC where a Assyrian text mentions the signature of a peace treaty between them, to the great relief of Sargon II. The reason why the Phrygian accepted this treaty may be found in the domestic policy: the NE borders were threatened by the Cimmerians, nomads and fierce horse-riders who destroyed the Phrygian state and are said to be responsible of Midas’s suicide in 696.
Igazán megtisztelő. Kár, hogy fizetést még nem kapok érte :)
-----------------------------------
Kertész Balázs: "a szájhagyomány mint forrás Laskai esetében is kizárható".
Ha nem is zárható ki, talán csakugyan nagyobb a valószínűsége annak, hogy Laskai írott forrásból merítette a maga verzióját. Például Szent István Ottó nevű fiáról egyedül ő emlékezik meg Jacob Unrest mellett, ami arra utal, hogy olvasott és felhasznált olyan gestákat, illetve krónikákat, amelyek azóta elvesztek. Műveinek egy része ezért felbecsülhetetlen értékű. Györffy egyébként népi eredetűnek tartotta az Emese-mondát, tehát szerinte az ősgesta szerzője a történetet még a szájhagyomány nyomán jegyezhette fel.
Ktésziásznál a felnőtt Kürosznak anyja mondja el az álmot, melyet gyermeke születésekor álmodott. Eszerint az ágyékából kiömlő víz hatalmas folyóvá változott, egész Ázsiát elárasztotta, és a tengerbe ömlött. A kaldeusok megfejtik az álmot, amely nagy szerencsét jelent, és Ázsia legfőbb méltóságát.
Révay József: "A perzsák sokat érintkeztek a Kaspi-tenger és az Aral-tó környékén tanyázó szkítákkal, s nem lehetetlen, hogy ennek a nagy jelentőségű álomnak a mondája közös kincsük volt valamikor perzsáknak, szkítáknak és talán a magyarok őseinek is..."
Az oszmánokat Khoraszánból Kis-Ázsiába Er-togrul (= hím turul) vezeti ki, aki álmot lát, amely negyedik fiának, Oszmánnak dinasztiaalapításával beteljesedik. Oszmán viszont álmában azt látja, amint vendéglátó gazdája, Edebáli melléről felemelkedik a növő hold, és telt hold gyanánt Oszmán keblében tűnik el. Azután ágyékából hatalmas fa nő, amely ágait országok és tengerek fölé terjeszti ki.
A turul-monda Laskai Osvát egyik Szent István-napi prédikációjában
In: Magyar Könyvszemle CXX/4 (2004)
Laskai Osvát a rendelkezésünkre álló források tanúsága szerint a ferences rend hazai későközépkori történetében kimagasló szerepet játszott. Az egyházi év egészét felölelő beszédgyűjteményeit a kutatás már elkezdte vizsgálni. A most bemutatásra kerülő szövegrész a szentekről szóló prédikációkat tartalmazó kötet 76., Szent István-napi sermójában található.
„… Chaba, filius Athile iterum regressus in Scithiam, et ibi genuit Ed. Ed vero Ugyel. Ugyel autem Eliud. Eliud Almas, qui quidem ideo sic vocatus est, quare mater eius vidit in somnis de ventre eius crescere pulcherrimam arborem, in qua erant generosi reges et duces. Et sic factum fuit, quare sancti reges de ea processerunt, videlicet Stephanus, Emericus, Ladislaus, Ludovicus etc. Somnus enim Hungarico idiomate alom dicitur, et inde Almas vocatus exstitit …”
A történet a turul-mondán, az Árpád-ház eredetmondáján alapszik. A kutatók véleménye megoszlik abban a kérdésben, hogy ezt az eredetmondát mikor foglalták először írásba. Tény, hogy jelenleg Anonymus munkája a legkorábbi szövegtanú. Érdemes idéznünk a Névtelen szövegét:
„Anno dominice incarnationis DCCCXVIIII Ugek … duxit sibi uxorem in Dentumoger filiam Eunedubeliani ducis, nomine Emesu, de qua genuit filium, qui agnominatus est Almus. Sed ab eventu divino est nominatus Almus, quia matri eius pregnanti per sompnium apparuit divina visio in forma asturis, que quasi veniens eam gravidavit; et innotuit ei, quod de utero eius egrederetur torrens et de lumbis eius reges gloriosi propagarentur, sed non in sua multiplicarentur terra. Quia ergo sompnium in lingua Hungarica dicitur ‚almu’ et illius ortus per sompnium fuit pronosticatum, ideo ipse vocatus est Almus. Vel ideo vocatus est Almus, id est sanctus, quia ex progenie eius sancti reges et duces erant nascituri.”
„Régóta tudott, hogy Álmos fogantatásának elbeszélése totemisztikus mondára vezethető vissza. Mint láttuk, Álmos születése előtt anyjának álmában héja jelent meg és teherbe ejtette. A monda értelme világos: az Árpád-ház héja-őstől származtatta magát.” Ez az epizód bizonyos eltérésekkel megtalálható a 14. századi krónikakompozícióban és Thuróczy János 1488-ban megjelent krónikájában is. A sermóban olvasható változattal történő összehasonlítás kedvéért a főszövegben közöljük Thuróczy, a lábjegyzetben pedig a krónikakompozíció szövegét.
„Porro Eleud filius Vgek ex filia Enodbilii in Scicia genuit filium, quem ex eventu Almus denominavit. Nam mater illius dum esset gravida, vidit in somnis avem quandam in forma austuris ad se venire suoque in gremio caput reclinare, quodque ex utero illius torrens persplendidissimus ortus fuisset, decurrensque in terra aliena extitisset multiplicatus, quod et factum est. Nam postea de lumbis eius gloriosi reges propagati sunt, qui postmodum in terra aliena hac in Pannonia ingentem populorum super multitudinem summa cum gloria regnavere. Quia autem somnium Hungarico idiomate alom dicitur, et illius nativitas per somnium fuit prenosticata, ideo ipse vocatus fuit Almus …”
Laskai szövege az ismert változatokhoz képest szembeötlő eltéréseket mutat. Ő a héja általi fogantatásról, az Emese méhéből fakadó patakról egy szót sem szól, említ viszont egy Álmos anyjának hasából kinövő fát, amelyen megtalálhatók a szent királyok, akiket nevükön is nevez ...
P. magister: "Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk, nagyon sok idő múltán Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szcítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Őnedbelia vezérnek Emes nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, és az ő születését álom jelezte előre, azért hívták őt szintén Álmosnak. Vagy azért hívták Álmosnak – ami latinul annyi, mint szent –, mivel az ő ivadékából szent királyok és vezérek voltak születendők."
Hérodotosz írja Asztüagész méd királyról (I, 107–108): "Ennek született egy Mandané nevű leánya, akiről azt álmodta apja, hogy testéből olyan forrás fakad, amely nemcsak városát, hanem egész Ázsiát elborítja. Álomlátását elmesélte álomfejtő mágusainak, de mikor megmagyarázták neki álma jelentését, nagyon megrémült. Emiatt, mikor a leány eladósorba került, nem is választott Mandanénak rangban hozzá illő férjet, hanem – félve az álomtól –hozzáadta egy Kambüszész nevű perzsához, akit jó családból való, csendes természetű embernek ismert, de kevesebbre tartott, mint akár egy közepes rangú médet. Mandané és Kambüszész házasságának első évében Asztüagésznek újabb álomlátása volt: azt álmodta, hogy leánya öléből szőlőtőke hajt ki, amely beárnyékolja egész Ázsiát. Ezt az álmát is elmondta az álomfejtőknek, majd várandós leányát magához rendelte Perzsiából. Mikor a leány megérkezett, őröket állított mellé, mert az volt a szándéka, hogy a születendő gyermeket megöleti. Álomlátását ugyanis az álomfejtők úgy magyarázták, hogy leányának sarja foglalja majd el helyette a királyi trónt, hát ezért vétette körül őrséggel."
From: International Journal of Kurdish Studies XVI/1-2 (2002)
The Russian version of the text was published in "History and Languages of Ancient Orient": I.M. Diakonoff Memorial Volume, Orientalia, St. Petersburg, 2002, p. 212-225.
In his "History of Media" I.M. Diakonoff wrote that "till the middle of the last century the state of our knowledge of Media was approximately the same as of any other land of the Ancient Near East; only scant, fragmented, almost legendary pieces of evidence preserved by the Greek authors were available on Media, as well as on the neighbouring countries" [Diakonoff, 1956, p. 9]. Since that time scholars have acquired a vast amount of new materials, first of all cuneiform and archaeological. The history of Assyria, Babylonia and other countries of the Ancient Near East has long been restored on the basis of cuneiform texts. According to Diakonoff, "As for Media, its study was left aside from the main trends of historical science" [ibid., p. 9]. Not only have no written materials been discovered within the territory of Media dating to the "time of its being as a state"--therefore the scantiness of contemporary archaeological data--but mainly because the evidence of Herodotus is still considered "the only genuine coherent history of Media" [ibid., p. 9, 18]. Although Diakonoff, as no one before him, fully used the information available on Media in cuneiform texts, the crucial moments of its history he still verified by Herodotus.
Gradually Diakonoff began to doubt the relevance of such use of the cuneiform texts. He agreed with S. Zawadzki, who considered it a methodological error to use cuneiform sources to confirm primarily the evidence of ancient authors. On the contrary, in his opinion, cuneiform texts should form the basis of studies and, if two accounts conflict, the cuneiform sources should be given priority [Zawadzki, 1988, p. 98]. In the course of the Scythian discussion of the early 1990s ("Rossijskaya Archaeologia" 1992-1994) Diakonoff recognised the priority of cuneiform sources, their primary value being that they present evidence contemporary with the events they describe [Diakonoff, 1994, p. 115-116]. Still, the traditional research model has not been discarded. Works in which Herodotus is treated as the primary source on the history of Media are still published [Grantovsky, 1994, p. 25, 31-41; 1997, p. 285].
Meanwhile only the cuneiform sources describing contemporary events in Media allow us to reconstruct their most probable sequence and to verify chronology. At times the information provided by Herodotus can confirm or supplement descriptions of certain historical events, but it cannot help to date them. Of course this doesn't diminish the significance of ancient sources for the study of Median history. Herodotus is not the only coherent source. In fact, taken apart from the cuneiform texts, in some instances his information can even provide a distorted view of the history of the Medes. With all of this in mind, let us consider the three principal areas of interest regarding the Medes: the beginning of Median expansion, the role of Media in the destruction of Assyria in 612 B.C., and the end of the Median dynasty c. 550 B.C.
Assyrian kings were seeking to conquer Media for over 150 years. This became the primary aim in the military plans of Sargon II in 716-713 B.C. Sargon, however, managed to conquer only the western lands of Media and to include them into the provinces of Harhar and Kishessim [Medvedskaya, 1995, p. 150-155]. Subsequently, after 680 B.C., Assyria again concentrated forces on the eastern border. But during the peaceful respite that followed the campaigns of Sargon, the situation in the region had radically changed. The new anti-Assyrian forces which developed there were now able to lead the Iranian peoples on an offensive. But both of the eastern campaigns of Esarhaddon achieved almost nothing. In 679/678 Esarhaddon, if we are to believe his own words, managed to defeat the Mannaeans and their ally, Ishpakai the Scythian. Yet events of the following few years indicate that Manna was by no means weakened. While Esarhaddon, in his campaign of 677 B.C., penetrated the remotest eastern regions of Media and received tribute from only two local chieftains [Heidel, 1956, p. 16, II, 20-23, p. 25], in 713 B.C., on the same route, Sargon managed to obtain tribute from 45 chieftains of "the mighty Medes" [ARAB II, [section] 23-24; Medvedskaya, 1995, p. 154-155].
The Assyrian presence in western Iran was a constant threat to the independence of Media, Manna and other countries continually anticipating another Assyrian invasion. Between 672 and 670 B.C. an anti-Assyrian rebellion took place in the region. At the outset, the Mannaeans and the Cimmerians allied themselves with Media and later, over the course of the rebellion, Ellipi joined them [Starr, 1990, No. 43-45, 48-51, 62, 65, 76, 79, 80]. Our sources do not actually mention the Scythians as having participated in the rebellion, but shortly before that, they had allied with Assyria's enemies, attacking Assyrian troops sent to Iran to collect tribute [ibid., No. 66, 67, 71].
The rebellion is mentioned only in non-official Assyrian sources, in the king's queries to the oracle of the Sun god. They reflect Esarhaddon's worries over the Median alliance formed against him [ibid., No. 41-42]; over the loyalty of the Assyrian fortresses attacked or besieged by the rebels [ibid., no. 43-55]; the necessity of sending an army against the rebels [ibid., No. 60-63]; and the problems attendant on making a peace treaty with them [ibid., No. 56-57]. The fact that of all the rebels Esarhaddon personally named only three Median rulers, could possibly mean that the Medes were both the organisers and the driving force behind the rebellion. Many queries indicate that their chief leader was Kashtaritu, the Mede [Medvedskaya, 1995, p. 152]. Mannaeans aligned with Medes attacked the provinces of Harhar and Kishessim; they captured several Assyrian fortresses on the border between Assyria and Manna [Starr, 1990, No. 29-33]. Ellipi also became involved in the war, in all likelihood because its northern borders lay to the west of Harhar near the so-called Great Khorasan Road, the main Assyrian line of communication in the Zagros [Medvedskaya, 1999, p. 55, 63-67]. In essence the capture of Harhar became one of the strategic aims of the rebels, to deny the Assyrians the possibility of advancing through to the Hamadan plain and into Media. Ellipi could be of help in blocking Harhar.
This broad anti-Assyrian front ensured the success of the rebellion. This is confirmed by the general list of Esarhaddon's conquests made by the end of his rule: none of his victories in Iran are mentioned [ARAB II, [section] 710]. Judging by similar cases, we can assume that the texts left by Assyrian kings omitted certain facts, probably deemed inappropriate to mention in connection with the situation, which had changed, but not in favour of Assyria. One of the reports to Esarhaddon in 670/669 B.C. speaks of Assyrian fortresses built on the borders of independent Urartu and Hubushkia, which is quite natural, but also on the borders with Media and Manna [RCAE, No. 434]. This defensive position of Assyria was symptomatic. 45 years earlier, Sargon had built fortresses in the new province of Harhar, now called Kar-Sharrukin, and claimed that he did so to conquer Media [ARAB II, [section] 15, 58]. Finally, the Assyrian fortresses captured by Manna in the reign of Esarhaddon remained in its power for over 10 years.
In Diakonoff's opinion, the success of the rebellion was not quite complete, for the Assyrians managed to retain the provinces of Harhar, Kishessim and Bit-Hamban [Diakonoff, 1956, p. 273-274]. Now his views can be reconsidered. These provinces are mentioned in the documents which E. Forrer considered to be the lists of Assyrian provinces under Ashurbanipal [Forrer, 1921, p. 52-54; K.4384, K. 1521]. However the new reading of these texts makes us doubt both Forrer's dating them to the reign of Ashurbanipal and his belief that they were the lists of territories paying tribute to Assyria. The specific purpose of these lists is still not clear, but certain features of document No. 1 (K.4384) show that "the listing is essentially lexical in scope and type", made most probably for some needs of the royal chancellery. Its precise date can not be established, but other known lists of the same type can be dated to the reign of Sargon II [Fales, Postgate, 1995, No. 1, 2, p. XIV].
Thus owing to a rebellion which took place in Western Iran a new Median kingdom came into being. Our understanding of the history of Media in the following few decades has depended mainly on the evidence of Herodotus, in particular the question of the date of the beginning of Median expansion. Diakonoff, as well as some other scholars, initially thought that the development of the Median kingdom had been checked for awhile by the defeat it suffered in North Azerbaijan when the Scythians invaded. Only in the middle of the 620s, when Media had shaken off the ephemeral yoke of the Scythian kings, did the Median kingdom revert to its previous position [Diakonoff, 1956, p. 386-293]. Grantovsky suggested that the period of Median expansion could not have begun earlier than the last third of the 7th century B.C., based on the evidence of Herodotus that the Persians had been the first to be conquered by the Medes. The last event could not have taken place earlier than the 630s [Grantovsky, 1994, p. 41]. In the course of the above mentioned Scythian discussion, Diakonoff expressed doubts as to the reliability of Herodotus' account of the Median defeat in the war with the Scythians--an event not confirmed by any cuneiform texts [Diakonoff, 1994, p. 112-116]. On the exaggeration of the role of the Scythians in the Median history by Herodotus and on the possible reasons for that see [Medvedskaya, 2000, p. 221-228].
An analysis of events in the years following the rebellion allows for the suggestion that the very success of the Median rebellion against Assyria gave this young state a powerful incentive to expand; the success of the rebellion meant that Media was ripe for expansion. This position is supported by the development of relations between Manna and Media in the 660s. The behaviour of Manna, which always reacted keenly to political changes and knew how to use them to its own advantage, testifies that the situation in the region had changed. In the 8th century B.C. Manna, with few exceptions, was the ally of Assyria, which saved it from Urartian invasion.
At the beginning of the 7th century, when the Assyrian pressure to the east had weakened, the Mannaeans allied themselves with the Medes. The alliance of Manna and Media for over 15 years successfully resisted the Assyrian threat and brought Manna new lands acquired in the course of the rebellion. In 669 B.C. Ashurbanipal inherited the throne of Assyria; Manna at that time was ruled by King Ahsheri, Assyria's bitter enemy. Soon, however, the rise of Median power began to worry some within the Mannaean ruling class. This fear of turning from an ally into a subject prompted Manna to form a new alliance with Assyria. About 660 B.C. the Assyrians undertook a campaign into Manna on the pretext of returning the Assyrian lands conquered by Manna [Starr, 1990. No. 267]. But the real aim of this expedition, or at least its immediate result, was the destruction of the Median-Mannaean alliance. In the course of this campaign an uprising took place in Manna, possibly provoked by pro-Assyrian parties. Ahsheri was killed, and the new king recognised the Assyrian victory and returned the disputed lands [ARAB II, [section] 786]. Manna again had gained something: its alliance with Assyria, to which it remained faithful to the end, saved it from Media.
At that time Media still did not dare to attack Manna, which was backed by Assyria. Actually, by attacking Manna, Assyria in no way affected Media, which confirms everything stated above. Ashurbanipal mentions the capture of only one Median "chieftain" named Birishatri. According to his words, Birishatri was first an Assyrian subject, but then he "threw off the yoke of my dominion" [Piepkorn 1933, B, IV, 3-8]. He probably speaks of some Median realm not captured by the Medes in the course of the rebellion. Presumably Birishatri tried to join Media and was punished for that. The very insignificance of this event, nevertheless mentioned in the annals, indicates that Assyria could no longer cope with Media. It was soon distracted by events in Babylonia where, in 652/651 B.C., Babylonian vassal king Shamash-shuma-ukin rose against Assyrian rule. Therefore Assyria could present no threat to Media. Media was among those supporting the rebellion, along with Elam, Egypt, the lands of the Mediterranean and the Sea-land (the south of Babylonia) (1). Assyria managed to suppress the rebellion, but only Babylon, the Seaside and Elam were punished. Thus Media entered a new stage of its history.
While Assyria, due to the situation, could no longer present a threat to Media, Urartu on the other hand remained a real threat. The defeat of Rusa I by Sargon II in 714 B.C. had not really weakened Urartu. In the course of this war, the Urmian bridgehead of the Urartians, from which they made intrusions into Iran, was destroyed--actually their most significant loss [Medvedskaya, 1989, p. 100-116]. But at the beginning of the 7th century, Urartu pursued a very active eastern policy; Urartian penetration into the Transcaucasian region continued, and Argishti II mounted an expedition into Caspian lands. His successor, Rusa II, built the city of Teishebaini and numerous fortresses between the river Arax and lake Urmia. The construction of these new fortresses, in addition to those built earlier, suggests the creation of a new bridgehead replacing that of Urmia. This indicates that Urartu was not on the defensive; it continued to pursue an active offensive policy. Penetration into Iran obviously remained one of the principal strategic tasks of the Urartian kings in the first half of the 7th century B.C.
In the middle of the 7th century all of these Urartian fortresses were either destroyed by fire or abandoned [see literature, Medvedskaya, 1992, p. 100]. Their destruction should be connected with the beginning of Median expansion and not with the Scythian invasion: there was no other power in the region capable of destroying Urartu. For Media it was necessary to destroy the Urartian bridgehead and to prevent further Urartian expeditions to the east, thus ensuring the safety of its northern frontiers. The line of fortresses between the river Arax and Urmia lake closed the only approach to Urartu from the side of Media because the southern and the western shores of the lake (formerly in Urartian possession) were already occupied by Manna. Obviously the blow was directed not only against these frontier fortresses. In the 640s B.C., Urartu ceased to exist as an independent state.
On the other hand, Herodotus states that the first people subdued by the Medes were the Persians [Hdt., I, 102]. In a series of studies this claim determines the time of the beginning and the initial direction of Median expansion and, consequently, the time of the fall of Urartu. The issue here is that the Persians were indeed subdued by the Medes, but this could not have occurred earlier than the 630s, because about 641 B.C. we still find an independent Persian petty king sending gifts to Ashurbanipal on the occasion of his victory over Elam [Weidner, 1931-1932, p. 4, [section] 7; Grayson, 1980, p. 232, 235]. The fall of Urartu should have taken place later, after the destruction of Assyria, when the victors--Media and Babylonia--began to divide the Assyrian heritage. Since the destruction of the Urartian fortresses around the middle of the 7th century is a historical fact, and Scythians could not have been guilty of that, the destruction is ascribed to an "unknown enemy" [Grantovsky, 1997, p. 269].
Thus the supporters of the Herodotean history of Media date the beginning of the period of Median expansion to the time of the war between Media and Assyria in 615-612 B.C. This is highly improbable. No matter how much weakened Assyria had become by that time, any struggle against it required significant preparations. For Media it was necessary first of all to ensure its rear, to accumulate material resources, to reorganise its army, and to find new allies capable of withstanding the might of Assyria. This Media did by destroying Urartu, conquering Persia and supporting Babylonia. The mention by Herodotus of the reorganisation of the Median army on the eve of the battle with Assyria confirms the dating of the beginning of Median expansion prior to the subjugation of the Persians [Hdt., I, 103]. Clearly the need for such reorganisation would become apparent only after the first clashes between the armed population of Media and the well-ordered armies of centralised states such as Assyria and Urartu and the allies of Babylon in the rebellion of Shamash-shuma-ukin in 552-548, in which Media certainly took part.
Actually the statement of Herodotus does not contradict the sequence of events narrated above. One important fact should be taken into account: Herodotus knew neither of Manna nor of Urartu and Urartu-Median relations. It is quite probable that the fall of Urartu did not produce the same political resonance as the fall of Assyria; and by the time of Herodotus, its history had been forgotten. But it is also possible that the history of Urartu and Manna was simply omitted by Herodotus because having been destroyed in the middle of the 7th century B.C., these states could in no way be connected with the era preceding the Graeco-Persian wars to which his work was dedicated. In that prehistory, which Herodotus reconstructed, he was trying to find reasons and explanations for the events that followed. According to him, in Iran that prehistory had been created by the Medes, Persians and Scythians. These very nations then became the participants of contemporaries of the Graeco-Persian wars he described. The relations between the Medes and the Persians were important to Herodotus for it was already the history of the Persians, which he knew well. That is why the Persian history in his book begins with their conquest by the Medes. But in fact the conquest of Persia was not among the primary tasks standing before Media. In like manner, the history of Urartu and Manna demonstrates why the account of Herodotus can not be used as the basic source for the history of Media [Medvedskaya, 2000, p. 228].
In going to war with Assyria, the Median king Cyaxares already had an ally in the person of the Babylonian, Nabopolassar. The alliance between Media and Babylonia was formally arranged in 614 B.C. However, while essential to both sides, the alliance did not form instantly. Media was allied with Babylonia as early as 652-648 B.C., but nothing came of it because of the defeat of Babylon. Now the Assyrian crisis would ensure a new alliance between the old enemies of Assyria. The collapse of the Assyrian empire was urged by Chaldean chieftain Nabopolassar, who in 627 became the leader of a new anti-Assyrian rebellion in Babylonia. By the end of 626 B.C. he was recognised as the king of Babylonia [Grayson, 1975, Chron. 2, lines 14-15]. His war with Assyria over the territory of Babylonia alone lasted for 10 years. Not until 616 did military activities transfer to Assyrian territory. The analysis of Nabopolassar's campaigns in 616-613 reveals the fruitfulness of his initial victories and the significance of Media in changing the course of the war.
It is true that Nabopolassar undertook aggressive actions against Assyria. Assyrian provinces located in the middle course of the Euphrates--Suhu and Hindana--surrendered without fighting; in Arrapha he defeated the Assyrians. But in May 615 when he tried to capture Ashur, the Assyrian sacred city, he was in turn defeated and forced to retreat down along the Tigris and to find refuge in the fortress of Takritain. The Assyrians failed to take it by storm [Grayson, 1975, Chron. 3, lines 1-22]. After a year of hard fighting, Nabopolassar was left with practically nothing. Arrapha was still controlled by the Assyrians. Of the two provinces on the Euphrates, only Suhu remained in his possession; but even there his authority was rather weak. In the following two years (614-613), Nabopolassar could not conduct any military operations whatsoever.
The course of the war had changed in the Autumn of 615 B.C. when the Medes also undertook a military operation in Arrapha. In August of 614 B.C. they approached Nineveh, took the neighbouring city of Tarbitsu, forded the Tigris and descended towards Assur. The city was taken and plundered, and all Assyrian treasures captured by the Medes. When it was over, Nabopolassar and his troops made their appearance. On the ruins of the city the two kings made an "intente cordiale" [Grayson, 1975, Chron. 3, lines 23-30]. No matter what detained the king of Babylon on his way to the battlefield, his absence remains a historical fact. Thereby he only testified to the victory of the Medes, a victory he had failed to achieve one year earlier. In the spring of 613 B.C. a pro-Assyrian rebellion took place in Suhu. Possibly it was a consequence of Nabopolassar's long inactivity. His attempts to suppress the rebellion only exacerbated the situation; it spread to central and southern Babylonia. Nabopolassar lost almost everything.
For the first time, Assyria would get the opportunity to turn the situation to its own advantage. However the future of the two states would be decided by the intervention of Media, which came to help the king of Babylonia. Cyaxares defeated the rebels [Zavadski, 1988, p. 109-113]. In this war Media was the leading power. The war culminated in the siege and destruction of Nineveh in 612 B.C. by the joint forces of Cyaxares and Nabopolassar.
The military successes of Media and its important role in the anti-Assyrian coalition are obvious from an analysis of the Babylonian sources, of which the Gadd Chronicle is the most important. Zavadski pointed out that it does not contain the initial version of events; it was the re-edition of the primary chronicle made at the beginning of the 6th century B.C. At that time, relations between the former allies worsened considerably, and the interpretation of events in the Chronicle reveals an obvious anti-Median orientation. The editor of the new version applied unsophisticated and primitive methods to minimise the military significance of the Medes in the campaign against Assyria [Zawadzki, 1988, p. 120-131]. Presumably, in the original version of the Chronicle, the role of Media in the war was estimated quite differently. In Zawadzki's words, "it is one of the earliest instances of manipulating history to fit current political needs" [ibid., p. 131].
According to Herodotus, during all of the period marked by the success of Median arms, the country remained under the Scythian yoke. Whenever we place that 28-year period of Scythian dominion--before 612 B.C. or later--it is hardly possible that under Scythian rule Media could have pursud its own independent policy or continued any large-scale military expansion. Before 612 B.C. Media not only conquered Urartu but annexed Persia and Manna as well. In mounting a war with Assyria, Media could not leave behind its back this faithful Assyrian ally.
The favourable moment came in 616 BC. Media could take advantage of the absence of the Mannaean army, which had located to the Euphrates to help the Assyrians, where both Assyria and Manna had been defeated by Nabopolassar [Grayson, 1975, Chron. 3, line 5]. After 616 B.C. there is no mention of Manna. Doubtless if Manna and Urartu still existed in 612 B.C., they would have come to Assyria's aid, much as did Egypt. The ability of Media to pursue its policy of conquest through many decades attests to its outstanding military potential and excludes even the possibility of any Scythian dominion. The important role of the Scythians in the history of Media is one of the speculative conclusions of Herodotus [Medvedskaya, 2000, p. 221-222].
The fall of Nineveh did not mean the final destruction of the Assyrian empire. Vast territories in north-west Mesopotamia, Syria and Palestine remained formally under Assyrian rule. A considerable part of the Assyrian army and nobility survived. Harran, the largest city in North Mesopotamia would now become their bulwark. The city was granted autonomy by the kings of Assyria thereby supporting their position. There Ashur-uballit II was proclaimed the new king of Assyria. The opposing forces finally met to fight for the "Assyrian heritage". Besides Media and Babylonia, Egypt, Assyria's only ally, also claimed its share of the spoils.
Even at this stage of the war Babylonia was not able to stand alone against the Assyrian-Egyptian coalition. The senescent Nabopolassar was obviously not a military leader capable of defining strategic aims and taking quick decisions. Only two years after the fall of Nineveh the united Babylonian-Median army approached Harran. Ashur-uballit and Pharaoh Necho left the city and retreated. In 609 B.C. they tried to recover the city and even expelled the Babylonian garrison holding it. Finally, the city was taken by the allies, its inhabitants were killed, and the much-respected temple of Sin destroyed. This sacrilege was ascribed to the Medes [Grayson, 1975, Chron. 3, lines 58-69; Zawadzki, 1988, p. 121-126].
The important role of Harran as a strategic centre dominating the route from Syria to Mesopotamia and Asia Minor now passed to Carchemish, which became the bulwark of the Egyptian forces in the region. The allies still regarded the western front as one of secondary importance. In 609-607 B.C. their forces were distracted to the area of the former Urartu [Grayson, 1975, Chron. 3, lines 70-75, Chron. 4, lines 1-11; Diakonoff, 1981, p. 41-45]. Only in the autumn of 607 B.C., when the command of the army was given to prince Nebuchadnezzar, did Babylonia finally concentrate forces on the western front. The result of this delay: by then the entire Syrian-Palestinian region came under Egyptian control. It took Babylonia about two years to crush the resistance of Egypt. Carchemish fell only in 605, and soon the former Assyrian lands were cleared of the Egyptians. There is no direct evidence concerning the participation of the Medes in the siege of Carchemish, but it can not be excluded. It is likely that when waging war on Judea in 597 B.C. and besieging Jerusalem, Babylonia applied for help to Media [Diakonoff, 1981, p. 41].
The victory at Carchemish resulted in the creation of two new states: the Median kingdom and the Neo-Babylonian (Chaldean) kingdom. Along with them, two other states remained of the Ancient Near East: Lydia and Egypt. All attempts to change this number failed. Nebuchadnezzar renounced his claims on Egypt and began to improve his own realm. Media on the other hand continued its conquests, possibly annexing Parthia and Hyrcania in the east. In the west Median interests were challenged by Lydia. Herodotus describes one of the wars between the two states. Begun by Cyaxares, it ended on the 28th of May 585 B.C. when the eclipse of the sun took place. The border between the two states was then set along the Halys river (modern Kyzyl-Yrmak) [Hdt., 1, 74, 103]. Later sources suggest that Herodotus confused the events of the two wars. The second war could have been started by Astyages in 577 or 575 B.C. [Cobbe, 1967, p. 30].
The course of the Babylonian campaigns demonstrates on the one hand, the military and political mistakes made by Nabopolassar, which prolonged the war, and on the other, the ability of Cyaxares to alter its course. Under Nebuchadnezzar the situation had obviously changed. He took the initiative, which gradually made relations between the allies more tense.
The end of the Median dynasty is the beginning of the history of the Achaemenid Empire. Here the evidence of Herodotus becomes more reliable. He obviously knew the Persian tradition; and in this part of his work there are practically no speculative reconstructions. The main course of events, as related by Herodotus, is confirmed by cuneiform sources. His account of the end of the reign of Astyages is a long and beautiful novel containing several important details. Astyages had no sons. Cyrus was the son of his daughter and his grandson. Cyrus arranged a Persian rebellion against the Median monarch, and members of the Median nobility and the army betrayed their own king [Hdt., I, 107-130].
It is true, according to the Babylonian Chronicle, that in 553 B.C. something happened in Persia that prompted Astyages to assemble his troops and march against Cyrus, then the king of Anshan. But the Median army rebelled. Astyages was arrested and brought to Cyrus. After that Cyrus marched on Ecbatana, took all the treasures of the Median kings and returned home. The chronicle does not mention any military actions. [Grayson, 1975, Chronicle, 7, lines 1-4]. With a military coup of 550 B.C. a new dynasty came to power in Media. What transpired on the eve of this revolution and who was the culprit? Herodotus and other ancient authors give different versions of the last years of Astyages. But they agree on the main point, that Astyages was betrayed by the Median nobles.
The betrayal to which the sources attest has a rational explanation confirmed by events in Iran in the following few decades. The long period of conquests had ended with the reign of Astyages. Media annexed countries at different stages of state development. Astyages was confronted with the difficult task of building a state. Either he failed to cope with the task or was prevented from accomplishing it. The rights and privileges of the military nobility, descendants of the formerly independent Median chieftains with their great wealth accumulated during the wars, prompted them to oppose the reforms suggested by the king. Thus any strong central authority could exist only in confrontation with the nobility and its centrifugal forces. The struggle of the Median nobility against royal policy ended in their victory. The nobles promoted their own candidate for the throne--the ruler of a small realm who could be easily manipulated. Cyrus was acceptable to all classes of Median society because the transfer of royal authority was legitimate, from grandfather to grandson [Diakonoff, 1956, p. 423].
In this case, however, the real question is whether there was ever a collapse of the Median kingdom. In essence what occurred was a dynastic coup within one state, with Persia one of its parts. To contemporaries, this was Media's internal affair. Persians continued to be called Medes, i.e. subjects of the Median state. Not only did the Persians borrow the Median culture and administrative system [Dandamaev, 1989, p. 19], there was no "fall" of the Median kingdom, and Persians continued to use and to develop the Median heritage. It is significant to note how often Herodotus makes his personages use the word "Mede" as a synonym for "Persian"--his Persian king is the king of the Medes [Hdt., I 206; VI, 109, 112, 120; VII, 136, 228; VIII, 114; IX, 7, 44, 82]. His informants were those very Persians, which indicated that they were amenable to being regarded as such.
The Persians considered themselves and the Medes as one and the same Iranian people, in opposition to the rest of the world. In the Bisutun inscription, Darius often says: "and Persia and Media and other countries" [Bisutun inscr., I, 35-48, 61-71]. Both Herodotus and Xenophon speak of the authority taken away from the Medes, but not about the fall of the Median state [Hdt., VII, 8; Xen., Anab., III; IV, 8, 11]. That the state survived is confirmed first by the existence of the Median army. Darius used both the Persian and the Median army; a Mede could command both of them [Bisutun inscr., II, 18-29, 78-91; III, 28-40]. Second, in the event of a new palace coup or rebellion, power could again pass to the Median dynasty. Cambyses, before he died, told his retinue: "Do not let the Medes come to power again" [Hdt., III, 65]. His fears were not unfounded; indeed authority again passed to the Medes, for a time. [Bisutun inscr., II, 13-17; Plat., Leg., III, 694].
The coup d'etat in Media was provoked by military nobility who feared losing their independence in the process of centralisation. It was supported by the army, dissatisfied with campaigns and conquests that only enriched the military class. These two powers continued to dominate for another 200 years. The Achaemenid state could not cope with the high-handedness of "the seven"--the hereditary nobility of Persia. The new king Cyrus continued a policy of conquests in order to satisfy the nobility, and by 519 B.C., all of the countries of the Ancient Near East, including Egypt, were under Achaemenid rule. As soon as any attempts to limit the privileges of the nobles were made by the successors of Cyrus, Cambyses and Bardiya, they were immediately cut short [Dandamaev, 1963, p. 165-180; 1989, p. 101-102, 130-131]. The nobles used the same tactics against Astyages and Cyrus. A new king, Darius, was enthroned. Although he belonged to the Achaemenid family, he was described as "a person of no particular importance before he became king" [Dandamaev, 1989, p. 108]. Both Darius and Cyrus restored the privileges of the nobles. Xerxes, the successor of Darius, undertook a religious reform to secure the centralisation of the state [Dandamaev, 1989, p. 232] and was killed. Hereditary nobility aimed at oligarchy, and all further kings became puppets in the hands of the court nobles.
Was the Achaemenid Kingdom a new stage in the development of the Median-Achaemenid Empire? Both yes and no. Like the Median kingdom, the Persian state became a world power, yet still it was not free from old tribal relations. "And even after the administrative and financial reforms of Darius, the Persian empire remained a military-administrative union that could exist only as long as it succeeded in keeping various peoples within the state structure by force of arms" [Dandamaev-Lukonin, 1989, p. 97]. Indeed, all of the Achaemenid social and economic achievements in administering the state, the legal system, the system of taxation, trade, etc., would be consumed by that "force of arms". Unlike the Median state, the Achaemenids managed to create a system to prevent the process of disintegration of their empire, but all of their efforts and resources were directed to maintaining this "holding machine". They managed to do so for over a hundred years. Under the last Achaemenids, the state was no longer a centralised structure.
Thus the confrontation of Media and Assyria, which developed in the 670s B.C., led to the rise of Media not later than in the 660s and culminated in the fall of Assyria in 612-605 B.C. These decades encompassed: the struggle of the Median state for regional domination, the first unsuccessful rebellion of several states, including Media, against Assyria in the late 650s, and the conquests made by the Median kingdom, which ensured its resources and enabled the Medes to concentrate on the war with Assyria. For Media these years represented the times of its rise and increase of power, which continued even after the fall of Assyria. Even the transition of power to the Achaemenid dynasty did not destroy the Median kingdom itself.
Although this picture does not correlate in every detail with the fragmented evidence of Herodotus, the reasons for these contradictions have been considered above.
(1) In the Annals among the allies of Babylonia named are the kings of Elam, Amurru (Syria Phoenicia and Palestine), Meluhha (Egypt) and Gutium [ARAB II, [section] 789]. At that time, Gutium could mean only Media [Diakonoff, 1956, p. 287-288].
Abbreviations:
AfO -- Archiv fur Orientforschung
ARAB -- D.D. Lickenbill. Ancient Records of Assyria and Babylonia
IA -- Iranica Antiqua
RA -- Rossijskaya Archaeologia
VDI -- Vestnik Drevnej Istorii
ZA -- Zeitschrift fur Assyriologie und vorderasiatische Archaologie
LITERATURE
Cobbe, 1967 -- Cobbe H.M.T. Alyattes' Median War. Hermathena, CV, 1967. p. 21-33.
Dandamaev, 1963 -- Dandamaev M.A. Iran pri pervyh Ahemenidah (Iran under the first Achaemenids). Moscow, 1963.
Dandamaev, 1989 -- Dandamaev M.A. A Political History of the Achaemenid Empire. Leiden, Brill, 1989
Dandamaev-Lukonin, 1989 -- Muhammad A. Dandamaev and Vladimir G. Lukonin. The Cultural and Social Institutions of Ancient Iran. Cambridge, 1989.
Diakonoff, 1956 -- Diakonoff I.M. Istoriya Midii (The History of Media). Moscow-Lreningrad 1956.
Diakonoff, 1981 -- Diakonoff I.M. Malaya Aziya i Armeniya okolo 600 g. do n.e. (Asia Minor and Armenia around 600 B.C.). Vestnik Drevnej Istorii, 1981, No. 2. p. 34-64.
Diakonoff, 1994 -- Diakonoff I.M. Kimmerijtsy i skify na Drevnem Vostoke (Cimmerians and Scythians in the Ancient East). Rossijskaya Archaeologia. 1994, No. 1. p. 108-116.
Forrer, 1921 -- Forrer E. Die Provinzeinteilung des assyrischen Reiches. Lpz., 1921.
Grantovsky, 1994 -- Grantovsky E.A. O hronologii prebyvaniya kimmetijtsev i skifov v Perednej Azii. (On the chronology of the stay of Cimmerians and Scythians in the Near East). Rossijskaya Archaeologia. 1994, No. 3. p. 23-47.
Grantovsky, 1997 -- Grantovsky E.A. Strany Iranskogo nagorya i yuga Srednej Azii v pervoj polovine I tysyacheletiya do hristianskoj ery (Lands of the Iranian Plato and of the south of Central Asia in the first half of the 1st millennium B.C.). IV, I. M., 1997.
Grayson, 1975 -- Grayson A.K. Assyrian and Baylonian Chronicles. Locust Valley; New York, 1975.
Grayson, 1980 -- Grayson A.K. The Chronology of the Reign of Ashurbanipal. ZA. Bd 70, II. P. 227-245.
Heidel, 1956 -- Heictel A. A new Hexagonal Prism of Esarhaddon (676 B.C.). Sumer, XII, 1956, 1-2. pp. 9-37.
Medvedskaya, 1989 -- Medvedskaya I.N. K utocneniyu marshruta pohoda Sargona v 714 godu do n.e. (To the verification of the route of Sargon?s expedition in 714 B.C.) Vestnik Drevnej Istorii, 1989, No. 2. p. 100-117.
Medvedskaya, 1992 -- Medvedskaya I.N. Periodizatsiya skifskoj arhaiki i Drevnij Vostok (The periodisation of the Scythian archaics and the Ancient East). Rossijskaya Archaeologia. 1992, No. 2. p. 86-107.
Medvedskaya, 1995 -- Medvedskaya I.N. Byvali li assirijtsy v Ekbatane? (Were there Assyrians in Ecbatana?). Vestnik Drevnej Istorii, 1995, No. 2. p. 147-155.
Medvedskaya, 1999 -- Medvedskaya I.N. Media and its Neighbours I: The Localization of Ellipi. IA, XXXIV, 1999. p. 53-70.
Medvedskaya, 2000 -- Medvedskaya I.N. O skifskom vtorzhenii v Palestinu (On the Scythian invasion to Palestine). Vestnik Drevnej Istorii, 2000, No. 2. p. 221-229.
Válogatás a török népek folklórjából Mándoky Kongur István fordításában
Barbaricum Könyvműhely, Karcag, 2002
Magyar eredetű törzsek a baskíroknál
A baskír-magyar történeti kapcsolatok kérdése régóta foglalkoztatja a kutatókat. Mint ismeretes, a XI. században írt és az ősmagyarok tetteiről szóló latin nyelvű magyar krónikában azt olvashatjuk, hogy a Duna mellett fekvő keresztény Magyarországon kívül valahol keleten egy másik, pogány Magyarország is van, ahonnan egykor a hét vezér népe kiköltözvén, új hazát keresett magának. A krónika ezt a régibb, keleti hazát Ungaria Maiornak vagy Magna Hungariának nevezi. Ezt a tudósítást más történeti források is megerősítik, amelyek némelyike még azt is megmondja, hogy hol volt az a másik, "nagy", azaz régi Magyarország. Így a IX. és X. századi mohamedán írók szerint is két Magyarország van: az egyik "északon", a volgai bolgárok országa mellett fekszik - tehát nagyjából azon a területen, ahol ma a baskírok élnek -, a másik pedig a Fekete-tenger mellékén - ez még a honfoglalás előtti vándorlás Levédia és Etelköz területe -, illetőleg a Duna vidékén, vagyis már a mai haza területén. Ugyanerről beszélnek a XIII. század első feléből való mongol, perzsa és latin történeti források is. És végül Julianus barát is a magyarság keleti származástudata, a hajdani őshazáról és az ott maradt magyarokról szóló néphagyományok, mondák és legendák, meg a belőlük táplálkozó krónikás tudósítások nyomán indult útnak 1235-ben a baskír földi magyarok felkutatására. Meg is találta őket, s velük magyarul beszélt.
A mongol kor viharai azután e magyar töredékeket szétszórták, de nyomuk mégsem veszett örökre. Egy részüket mocsar, mozsar, mozsarjan, mozserjan néven többször említik a források, eleinte az Arany Sereg, majd a Kazáni és Kaszimovi Kánság fennhatósága alá tartozó népek között, de a Volga-vidéki mescserek, mescserjakok, illetőleg a misar vagy miser tatárok népneve is egy törökké lett magyar töredéket jelöl; másik részük pedig a baskírok török népébe olvadt bele.
Ez utóbbiak emlékét a baskírok eredethagyományai a mai napig szívósan őrzik, egyes törzseik és nemzetségeik ugyanis a valamikor régen nyugatra költözött "majarok", "madjarok" vagy "madijarok" népének baskír földön maradt törzseitől származtatják magukat. Bár számos más török népnek is vannak hasonló eredethagyományai - így például a kazáni tatárok, a közép-ázsiai karakalpakok, kazakok, a kaukázusi balkárok, vagy a krími tatárok egyes nemzetségei szintén magyar eredetűeknek vallják magukat, a többiek meg, mint például az özbegek, a kirgizek, a türkmenek, az anatóliai törökök stb. a magyarokat testvéreiknek tartják, illetőleg legközelebbi rokonaik közé számítják -, mégis a baskír-magyar etnikai és történeti kapcsolatok kutatásában a történeti források adatain kívül e látszólag naivnak tetsző baskír hagyományokat is komolyan kell vennünk.
Hiszen a magukat magyar ("majar") származásúaknak tartó baskír törzseknek még a nevei is magyar eredetűek. A múlt század kilencvenes éveiben vette észre ugyanis jeles történetírónk, Pauler Gyula, hogy a Bíborbanszületett Konstantin görög császár által 950 körül följegyzett hét honfoglaló magyar törzs nevei közül a Gyarmat megegyezik a baskír Jurmatď, a Jenő meg a baskír Jenej törzs nevével. Németh Gyula 1930-ban megjelent, A honfoglaló magyarság kialakulása című, őstörténeti kutatásainkban máig alapvető könyvében bővebben is foglalkozott a baskír-magyar törzsnévegyezésekkel, és bebizonyította, hogy Pauler egyeztetése helytáll: a baskír Jurmatď, és Jenej törzsnevek filológiailag pontosan megfelelnek a magyar Gyarmat és Jenő törzsneveknek, így tehát ez az egyezés beilleszthető a magyar őstörténet forrásanyagába.
Németh Gyula 1930-ban még úgy gondolta, hogy a Bíborbanszületett Konstantin császárnál Kürt-Gyarmat összetett néven szereplő - ezért egyes vélemények szerint eredetileg talán két törzs töredékéből egyesített - törzs Gyarmat tagjának neve török, pontosabban bolgár-török eredetű, tehát bolgár-török származású maga a törzs is. Szerinte a név jelentése "fáradhatatlan" volna, s így jól beleillenék a törökség törzsnévadásának rendszerébe. Újabban Ligeti Lajos is foglalkozott e Németh Gyula ajánlotta névmagyarázattal, és azt leküzdhetetlen alak- és jelentéstani akadályokra hivatkozva elvetette, bár ő is úgy véli, hogy a Gyarmat törzsnév etimológiáját a törökben kell keresnünk. A régi magyarázat helyett azonban Ligeti Lajos sem kínál jobbat és elfogadhatóbbat, még csak újabbat sem.
De török alapon nem is várhatunk mást, mert a magyar Gyarmat, illetőleg a baskír Jurmatď törzsnév nem török, hanem iráni eredetű: az Urál és a Volga vidékén a III-IV. századig uralkodott, a szkítákkal rokon, iráni nyelvű lovas nomád szarmata nép nevét őrzi. A szarmatáknak a magyar nép kialakulásában játszott jelentős szerepét egyelőre még igen kevéssé ismerjük. Egyes törzseiknek, kisebb-nagyobb töredékeiknek a kialakuló ősmagyarsághoz való csatlakozásáról és beolvadásáról tanúskodik többek között a honfoglalók Gyarmat törzsének a neve, a magyarság embertani képének számos vonása, egykori műveltségi hatásukat pedig régészeti leletek, továbbá a magyar népi műveltségnek és a magyar nyelvnek szarmatákkal kapcsolatba hozható elemei sejtetik. E kérdések kutatása és tisztázása is tudományosságunk sürgető feladatai közé tartozik.
Bíborbanszületett Konstantin császár felsorolásában hatodikul a Jenő törzs neve áll. E nevet Jenej alakban szintén megtaláljuk a baskírok törzsrendszerében, a Jurmatď törzsnél valamivel kisebb számú törzs neveként. Németh Gyula, illetőleg Ligeti Lajos kutatásai alapján ma úgy tudjuk, hogy a Jenő egy 'bizalmas, tanácsadó, miniszter' jelentésű török ďnaq méltóságnév feltett magas hangú i-nek párjának bolgár-török, avagy "csuvasos jellegű régi török" jenegh változatából lett törzsnévvé. E korábban tehát Jenegh-nek hangzó ősmagyar törzsnév a magyarban később szabályosan Jenő-vé, a baskírban pedig Jenej-jé változott. (Itt kell megemlítenünk, hogy a "majaroktól" vagy "madjaroktól" való származás tudata is éppen e két baskír törzs körében a legelevenebb, kettejük közül is főleg a Jurmatď törzsben, ahol a baksír néphagyományokat gyűjtő folkloristák a legtöbb ilyen jellegű mondát és legendát jegyezték fel.)
E két magyar és baskír törzsnév pontos egyezéséről a kutatók immár 80 éve tudnak, s a korábban ismert töreténeti források, krónikák adataival, Julianus útijelentésével meg a baskír eredethagyományokkal együtt elegendő alapot biztosított számukra mind szélesebb körű kutatások végzésére.
Különösen az utóbbi 20 év során élénkült meg újra az érdeklődés a baskír-magyar rokonság vagy történeti, etnikai kapcsolatok iránt. Jelen írásunkban nincs terünk az azóta született, egymásnak gyakran ellentmondó történeti, néprajzi, embertani, régészeti és nyelvészeti elméletek bemutatására, most inkább a sokakat lázba hozó, újabb baskír-magyar törzsnévegyeztetéseket ismertetjük. Ilyen irányú kutatásokkal, természetesen, elsősorban a baskír és a magyar tudósok foglalkoznak. A Szovjet Tudományos Akadémia Baskír Filiáléjának kiadványaként 1962-ben jelent meg az Arheologija i etnografija Baskirii (Baskírország régészete és néprajza) című mű I. kötete. A 336-343. lapokon T. M. Garipov és R. G. Kuzeev közös "Baskiro-mad'jarszkaja" problema (A "baskír-magyar kérdés) című tanulmányát olvashatjuk, amelyben a neves baskír kutatók az eddig ismert két törzsnévegyezésen kívül még további hármat ajánlanak figyelmünkbe, szerintük a magyar törzsrendszerrel kapcsolatba hozható baskír törzs- és nemzetségneveket különféle magyarországi nevekkel - részben kun eredetű tulajdonnevekkel - vetve össze. Nem sokkal utánuk pedig Németh Gyula számolt be Magyar törzsnevek a baskíroknál című értekezésében (Nyelvtudományi Közlemények LXVIII., 35-50.) legújabb eredményeiről. Az eddigi kutatások eredményeit összefoglalva, Németh Gyula újabb három, illetőleg a Megyer törzsnévből magyarázott miser, továbbá a magyar népnév mozsar, mozsarjan stb. származékainak bevonásával összesen öt, ez ideig még ismeretlen baskír-magyar törzs- és nemzetségnév-megfelelést mutat ki. E legújabb egyeztetések azonban már meglehetősen vitathatók, s a magyar és baskír őstörténeti kutatások előbbre jutását nemhogy segítenék, hanem inkább hátráltatják. Mivel régészeink, történészeink közül néhányan esetleg hajalmosak lennének e számukra sokszor talán nagyon is kedvezőnek tetsző, de csupán látszólagos egyezéseknek feltevéseik alappilléreiként, elméleteik bizonyítékaiként való felhasználására, vegyük most sorra ezeket a tévútra csábító "közös" baskír-magyar törzs- és nemzetségneveket is.
A legújabb összehasonlító vizsgálatok szerint a honfoglaló magyarság Nyék törzsének nevét is megtalálhatjuk a baskír törzsrendszerben, amely ott az Üszergen törzs Ajuw nemzetsége Näghmän ágának nevében rejtőznék. Látszólag tökéletes a megfelelés: a Nyék régi, még tővéghangzós alakja Néki vagy Neki volt, amihez a magyar baskíroknak immár török nyelvérzéke révén könnyen járulhatott a törökségben igen gyakori -men (-man) kollektív- illetve nagyítóképző (vö. türkmen, qaraman, qoman stb.), az így keletkezett Nekimen aztán a kun-kipcsak nyelvek általános hangváltozási tendenciájának hatására Negimen, majd a szóközépi i hang kiesésével Negmen alakot vett volna fel. Ha így történt volna, nem is lenne semmi baj. Csakhogy a baskír ágnév hangalakja nem negmen, de még csak nem is Nägmän (az eredeti magyar zárt e-ből még magyarázható lenne valahogy a baskír nyílt ä is), hanem Näghmän.
Ez utóbbi pedig nem más, mint az arab eredetű mohamedán Nu'man név baskír változata. Az arab név a mohamedán törökségnek csaknem minden ágában el van terjedve, szinte minden nyelvjárásban más és más alakban. Így például a baskír Näghmän-en kívül a névnek még ilyen változatait említhetjük: kazáni tatár Näghmän és Neghmän, krími tatár Nowman, nogáj Nawman, özbeg Noghman, osztmán-török Numan és Noman stb. Noha a mohamedán nevek már a XIV. században, nagyobb számban pedig a XV-XVI. században kezdenek elterjedni a baskírok körében, a viszonylag ritkábbnak számító Näghmän névre azonban csak a XVII. század elejéről vannak a legelső adataink. Ekkoriban élhetett - és semmiképpen sem korábban - az a Näghmän nevű, jómódú mohamedán baskír alu-fő is, aki népes családjának feje lévén, a később róla elnevezett ágnak alapító őse volt. Ilyenképpen a nevét viselő mai baskír ág és a honfoglaló magyar Nyék törzs között semmiféle ősi kapcsolatot nem kereshetünk.
Egy másik kísérlet szerint az ősmagyarok Keszi törzsének nevét a kutatók a baskír Tabďn törzs Kesze-Tabďn altörzse nevének Kesze előtagjával próbálják összevetni. Ez az egyeztetés is hibás, mégpedig minden szempontból. Mert ha eltekintünk is attól, hogy a Kesze előtag csupán jelzője a Tabďn törzsnévnek, még akkor is igen súlyos hang-, alak- és jelentéstani nehézségekkel kell számolnunk. A török eredetű magyar Keszi törzsnév régi alakja ugyanis Keszegh volt, ami "töredék"-et, "darab"-ot jelent. Egy ilyen alakú és jelentésű régi török névnek a baskírban csakis egy Kithek (a th-t angolosan ejtve; jobb híján jelöljük így ezt a baskír hangot) név felelhetne meg, ilyen azonban a baskír törzsrendszerben nincs. De ha volna is, az ősi baskír-magyar kapcsolatok szempontjából nem sokra mennénk vele, hiszen a régi és mai magyar kapcsolatok szempontjából nem sokra mennénk vele, hiszen a régi és mai törökségben sokfelé találunk a magyar Keszi névnek pontosan megfelelő Keszek vagy Keszäk-féle törzs- és nemzetségneveket. És ez igen természetes is, mivel a "töredék, rész, darab" jelentésű nevek egymástól függetlenül óriási területeken elterjedhetnek a rokon török népek között, anélkül, hogy az illető etnikai egységeknek a magyarsággal való szorosabb összetartozására kellene gondolnunk. Sokkal nagyobb baj azonban, hogy a baskír Kesze-Tabďn név nem két különböző törzs vagy törzstöredék valamikori egyesülésének az emlékét őrzi, mint például a magyar Kürt-Gyarmat, hanem a Kesze előtag csupán jelzője az utána álló és ténylegesen törzset jelölő Tabďn-nak. A kesze ugyanis egy igen egyszerű baskír közszó, az egyéb török nyelvek "kicsi" jelentésű kicsi szavának a baskírban szabályosan változott alakú megfelelője. (Köztudomású, hogy a baskír nyelv a köztörök cs hangot sz-re, az i-t pedig e-re cserélte fel.)
A Kesze-Tabďn törzsnév jelentése tehát: "Kis-Tabďn, és így semmiképpen sem tartozhat össze a honfoglaló magyarok Keszi törzsének nevével. Ugyancsak többszörösen alaptalan a magyar Gyula névnek a baskírban Julaman ágnévvel való egyeztetése is. A Gyula a magyarban nem törzsnév, még csak nem is nemzetségnév, hanem a régi törökségnél sokfelé megvolt "fáklya" jelentésű jula, dzsula méltóságnév, illetve abból keletkezett személynév. E méltóságnév a kazároknál, majd a magyaroknál és a bolgároknál is a szakrális kündü mellett ténylegesen uralkodó fejedelem címe volt. A jula, dzsula méltóságnevet - ha itt-ott kissé más funkcióban is - a törökség csaknem minden ágában megtaláljuk, de nemcsak méltóságnévként, hanem személynévként, sőt kisebb-nagyobb törzsek és nemzetségek neveiként is. Így az sem lehetetlen, hogy valamikor a magyarságnak is volt Gyula nevű nemzetsége, bár erre nincsenek adataink. A magyar gyulának ugyan volt "népe", katonai kísérete, és ezek még törzs- vagy nemzetségszerű alakulatokat is képezhettek, a baskír-magyar történeti kapcsolatok szempontjából azonban mindez keveset számít.
De ha lett volna is egy honfoglaló magyar Gyula nevű törzs, a baskírok Mengle törzse Ilekej-Mengle nemzetéségnek Julaman ágával akkor sem hozhatnánk kapcsolatba. Mert az illető baskír ágnév nem a jula "fáklya" szó -man képzős származéka - tehát nem azt jelenti, hogy "(a) Jula (fejedelem törzse)" -, hanem a baskír jul "út" és aman "egészséges, ép" szavak összetételéből keletkezett kéttagú személynév, amiből aztán ágnév lett, miként azt a Näghmän név tárgyalásakor is láthattuk. Így hívták a baskír ág alapító ősét, aki - a név legkorábbi előfordulásából ítélve - csak mindössze 7 emberöltővel ezelőtt élt. Egyébként Julaman, illetőleg Jolaman, Dzsolaman, Dzsulaman személynevekkel és e személynevekből eredető törzs- és nemzetségnevekkel a törökségben, különösen a közép-ázsiai karakalpakok, kazakok, özbegek és kirgizek körében sűrűn találkozunk, mégsem gondolhatjuk, hogy azokat ősi, vérségi szálak fűznék a magyar Gyula névhez, vagy akár a baskír Julamanhoz is.
A magyar népnév mocsar, mozsar, mozsarjan stb. alakjai régi orosz oklevelekben ugyan többször is előfordulnak, mégpedig gyakran éppen a baskírokkal együtt említvén, de arra semmi adatunk sincsen, hogy a baskír törzsrendszerben volna egy, a magyar népnévből eredeztethető nevű törzs, nemzetség vagy ág. Viszont az ősmagyar Megyer törzs emlékét őrzi a miser tatárok neve, akiknek egy csoportja a baskírokhoz csatlakozott, és éppen a magyar eredetű nevet viselő Jurmatď törzshöz, ezért annak egyik nemzetségét ma Miser-Jurmatďnak hívják. E miserek azonban meglehetősen kései jövevények a baskíroknál, és így nevüket sem tárgyalhatjuk együtt a korai baskír-magyar etnikai és történeti kapcsolatok kutatásában forrásértékű Gyarmat és Jenő, illetve Jurmatď és Jenej törzsnevekkel.
Az itt elmondottak után még mindig felmerülhet a kérdés, vajon nem számolhatunk-e mégis a hajdani Magna Hungaria területén, a mai baskírok között a Jurmatďn és a Jenejen kívül még más magyar eredetű törzsek és nemzetségek töredékeivel is? Erre a választ a jövő kutatásai adják majd meg. Különös gondot kell fordítanunk a baskírok történelme, településtörténete, régészeti emlékei, néprajza, nyelve tanulmányozására, hogy az egykor oly erős baskír-magyar kapcsolatoknak mára kissé elhalványodott nyomait megtalálva, a magyarság hajdani életéről és történelméről további megbízható adatokat, hiteles értesüléseket szerezzünk.
Muszlim források a honfoglalás előtti magyarokról -- A Ĝayháni-hagyomány magyar fejezete
Balassi, Bp., 2005 (Magyar őstörténeti könyvtár sorozat)
A muszlim források közül a Ĝayháni-hagyomány az, amelyik a legrészletesebb beszámolót őrizte meg a honfoglalás előtti magyarságról. Al-Ĝayháni földrajzi műve azonban elveszett, így ezt csak arab (Ibn Rusta, al-Bakri, al-Marwazi és Abu-l-Fidá), perzsa (Hudud al-Alam, Gardizi) és török nyelvű munkákból ismerjük. A rekonstruálásban al-Mareazi, Ibn Rusta, Gardízí nyújtják az alapot, amelyhez aztán al-Bakri és a Hudud al-Alam átfogalmazásai adnak hasznos kiegészítéseket.
Elkészült a szövegek új kritikai kiadása és hozzá a magyar fordítás. Ezek után került sor az eredeti rekonstrukciójára. Az alapszövegnek volt egy rövid változata, amelyet kiegészítettek, és így jött létre a hosszabb redakció. Az alapredakciót még legalább kétszer átdolgozták, ennek során újabb betoldásokkal bővült. A munka nagy részét a szöveghez írt filológiai és történeti kommentárok teszik ki, amelyben három szakterület eredményeit integráltuk -- a muszlim civilizáció, az eurázsiai steppeöv nomádjainak civilizációját és a korai magyar történelem kutatási eredményeit.
Aki az alábbiakon túl további párhuzamot ismer a Vengerovoi címerrel, kérem jelezze. A címer szerzője Novaljonova T.a. www.sibgerold.ru/Vengerovo_r.php szerint. Próbáltam elérni, hogy honnan vette a címer idejáját - különös tekintettel a honfoglaláskori párhuzamokra -, de nem jártam sikerrel. Az állatábrázolás kapcsolódik a korábbi hun-méd összeállításhoz, mivel Vengerovo járás a szargatkai kultúra területén található. A magyarországi párhuzamokat Kara-Indas hivatkozásában találtam (egy kivételével, a szarvasi karperec sajátom).
Priszkosznál Μουνδίουχος
Theophanésznál Μουνδίου (genitivusban)
Charles Allen Burney a kis-ázsiai mušku népről:
Az urartui hieroglif írás jelkészlete
Urartui bronz karperec
Amu-Darja széles vize
Ibn Fadlán
Zimonyi István
